A következôkben egy nôi élmény, a Vörös Hadsereg katonái által Magyarország felszabadítása során elkövetett nemi erôszak-esetek emlékét mutatom be a német, osztrák szakirodalom, a magyar visszaemlékezések és a túlélôkkel készített, távolról sem reprezentatív saját interjúim alapján. A nemi erôszak-esetek számszeru becslésérôl és a katonák által elkövetett nemi erôszak okairól már írtam korábban, itt és most azokat a tényezôket elemzem, melyek a nôi emlékezés folyamatát meghatározzák.
A Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erôszak emléke a társadalmi emlékezés különleges esetét jelenti: az egyéni és a társadalmi szintu együttes felejtés mellett a szelektív kollektív emlékezetet. Társadalmi csend veszi körül az eseményt minden szinten. Egyrészt mindenki biztosan tudja, hogy történtek ilyen esetek 1945 elsô felében, tehát hozzátartozik a múlthoz; másrészt a hivatalos történelmi tudásnak csak 1989 után lett a része, és nem véletlen, hogy akkor is csak szelektáltan. A következôkben azt állítom, hogy a tömeges méretu nemi erôszak-eseteket övezô hallgatás nem a „felejtés” esete, hanem a „konspiratív hallgatásé”. Foucault szerint minden rendszer megalkotja a maga igazság-rendszerét, így a nemi erôszak elmesélése, tehát az élményrôl utólagosan célzott közönség számára készült történetek során különbözô szinteken az elbeszélés idejétôl és elmondójától független igazság-rendszereket találunk, melyek szelektíven kerülnek be a konszenzusra épült történelmi tudásunkba. A megerôszakolt nôk az általam készített interjúkban is szívesebben beszélnek arról, hogy mással mi történt, vagy mit hallottak, hogy mi történt, mint arról, ami velük történt.
A II. világháború során elkövetett nemi erôszakkal kapcsolatos elsô tanulmányok legfontosabb feladatuknak az esetek számának megadását tekintették, hogy ezáltal az addig különbözô (politikai, pszichológia, lojalitási) okokból elhallgatott történelmi tényt láthatóvá tegyék. Ez azonban önmagában lehetetlennek tunô feladat. A nôk ellen elkövetett nemi erôszakról különbözô okokból hosszan hallgattak az áldozatok, a hivatalnokok, a rendôrök, az elkövetôk. Hiányoznak vagy esetlegesek az írott dokumentumok is. A történettudomány által elfogadható forrásnak tekintett iratok (katonai, egészségügyi, bunügyi, közigazgatási és külügyi írott források) hiánya egyrészt felértékeli a meglevô forrásokat, másrészt tág teret enged a megalapozatlan általánosításoknak. Ezek az ideális feltételek ahhoz, hogy a múltban megtörtént esemény kikerüljön a történeti elbeszélésbôl, és utólag meg nem történtté váljon. A másik oldalon a közvélemény viszont „tudja”, szinte a népmesék, a folklór szintjén meséli, hogy a szovjet hadsereg katonái nemi erôszakot követtek el.
Budapest felszabadításakor például az 1945-ben elkövetett nemi erôszak eset-számainak becslése 50 és 200 000 között mozog. A közvéleményben biztosnak vett bizonytalan számok hatalmas eltéréseikkel, melyek sok ezer fájdalmas egyéni esetet rejtenek vagy éppen használnak ki, azt a célt szolgálják, hogy az országot áldozatként tüntessék fel a háború befejezésekor. Magyarországon az ilyen típusú elbeszélés a szovjet megszállás – és annak 1945-ben még elôre nem látható tartóssága – miatt 1989 után terjedt el. Így a Vörös Hadsereg által elkövetett bun visszamenôleg kvázi érvénytelenítette a magyar hadsereg által elkövetett korábbi háborús bunöket. A szervezettebb és fegyelmezettebb sereg a hadszíntéren legyôzetett ugyan, mégis megôrizte erkölcsi fensôbbségét a gyôzelem után. A melegháború utolsó utáni csatáját a Vörös Hadsereg a hidegháború elsô csatája részeként elvesztette az emlékezetért folytatott harcban.
A nôi test emlékei
A szovjet katonák által elkövetett nemi erôszakról szóló sok ezernyi különbözô, egyéni történetbôl a kollektív emlékezés szintjén a szelektív, sztereotip elemek maradtak meg, öröklôdnek tovább a családi történetekben. Ha voltak a nôi testben egészségügyi természetu következményei a szovjet katonákkal történt nemi érintkezésnek, akkor került a nemi erôszakot elszenvedett nô elôször kapcsolatba hivatalos, a késôbbi korok történészei számára iratot, tehát történeti forrást elôállító, elsôsorban egészségügyi hatósággal. Bár erre az áldozat valószínuleg csak akkor szánta rá magát, ha a két lehetséges következmény: a terhesség vagy a nemi betegség gyanúja késztette erre. Ha ezek közül egyik sem következett be, akkor „az eset” elkerülte a hivatalos nyilvántartást, és a nemi erôszak esete mint elmondott vagy elhallgatott nôi élmény maradt fenn, és csak az oral history módszereivel vizsgálható. A magyar tisztiorvosi szolgálat töredékesen fennmaradt irataiból nehezen rekonstruálható az amúgy is eltitkolásra ítélt nemi erôszak ténye. A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én felfüggesztette a Büntetôtörvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését azzal, hogy azt orvos elvégezheti, de kizárólag egészségügyi intézetben, és most elôször, kötelezô módon ingyenesen. A Nemzeti Bizottságok levélben értesítették a közkórházak igazgatóit, hogy a „megerôszakolt nôket a kellô segítségben” részesítse, 1945. június és szeptember 10-e között ez az értesítés maradt érvényben, de a muvi terhesség megszakítással kapcsolatos bizonytalanság, tehát megengedô társadalmi norma az ún. Ratkó-korszakig, az egyértelmu és vérrel-vassal végrehajtott szabályozásig megmaradt. Ha egy nônél megállapították a terhességet, fel kellett keresnie a tisztiorvost, ahol jegyzôkönyvet vettek fel az esetrôl, melyben a tisztiorvos rögzítette a nemi erôszaknak a nô által neki elôadott történetét, és hivatalosan engedélyezte a muvi vetélést. Ezzel a jegyzôkönyvvel kellet ezután a nônek jelentkeznie a kórházak nôgyógyászati osztályán, ahol az abortuszt ingyenesen elvégezték. A magyar területeken a szovjet hadsereg átvonulását követôen a születési számok nem növekedtek meg drasztikusan (ellentétben például Berlinnel), tehát ha egy nôt megerôszakoltak és teherbe esett, akkor az abortuszt választotta, ami a legbiztosabb módon, bár nem kockázatmentesen állította helyre a testi status quo – ante bellum állapotát. A zavarodott, de hatékony egészségügyi bürokrácia segítette a normalitáshoz való visszatérést. Illusztrációul a töredékesen megmaradt cédulákból egy tipikusnak mondható lébényi történetet idézek: a 26 éves L.M. lébényi lakos a következôképpen vallott a tisztiorvos hivatali szobájában: „ Ez év június 18-án Lébény községben este 10 óra tájban, amint a varrónôtôl hazatérôben voltam, két orosz feltartóztatott, letepert, és mind a kettô erôszakot vett rajtam. Pontosan négy hétre, július 16-án pedig este 8 óra körül a vasúti sínek mentén Mosonból biciklivel igyekeztem haza. Egy orosz a biciklimet akarta birtokba venni, de mikor sírásra fakadtam, a biciklit meghagyta, rajtam azonban erôszakot követett el. Utolsó rendes vérzésem június hó 7-én volt. Vérzéseim 3-4 napig szoktak tartani, és a legtöbbször négy hetente jelentkezik. Volt azonban idô, amikor csak hat hétre kaptam meg a bajomat. A várt idôre a vérzésem nem érkezett meg, terhesnek éreztem magam, s mivel akaratom ellenére kapott terhességet kihordani nem akartam, kérem kórházba utalásomat, hogy terhességemtôl megszabaduljak. Mást elôadni nem kívánok, a jegyzôkönyvet, mivel panaszom felvétele helyesen történt, aláírom.” A nemi erôszak becsléseket már az is bizonytalanná teszi, hogy mint láttuk, L.M.-et például hárman erôszakolták meg, kérdés, hogy ezt egy vagy három esetnek számítják. Ugyanakkor már hivatalosan béke volt, a front messze járt. A hivatalos tisztiorvos számára a tisztiorvosi rendelôben elmesélt történet szakszeru és érzelemmentes. De vajon mit gondolt L.M. lébényi lakos, és mit és hányféleképpen mesélt a családjának, a férjének vagy esetleg a barátnôjének, azt sosem fogjuk megtudni.
A háborús körülmények között a katonákkal történt szabad akaratú nemi egyesülés esetleges gyümölcsét is vetethették nemi erôszakból származóként nyilvántartásba, ha az enyhülô abortuszelôírások adta lehetôséget akarták kihasználni. Ez újabb bizonytalansági tényezô a statisztikai elemzésben. Különbséget kell tennünk a harcoló és a megszálló csapatok viselkedése között. Nincs kétely a nemi erôszak meghatározásában, ha a felszabadító csapatok fegyverrel kényszerítik a frissen elfoglalt terület nôi lakosságát az aktusra. A megszállási idôszak együttélése sem volt mentes a katonák által elkövetett nemi erôszaktól. A két különbözô idôszakban történt nemi erôszak-esetek a hivatalos politikatörténetben összemosódtak, egy korszakot alkotva, a szovjet katonák nôk elleni erôszakosságának korát, mely csak a kommunista hatalom konszolidációjával tereli a szovjet katonákat saját maguk által ôrzött laktanyákba. Pedig a Vörös Hadseregen belül is nagy különbségek voltak az egyes egységek viselkedése között. Történetek szólnak olyan parancsnokokról, akik a nemi erôszakon kapott katonákat helyben saját kezuleg lelôtték, de olyanokról is, akik maguk jártak az élen, és nemcsak a harcban.
A szovjet katonák által elkövetett nemi erôszak másik egészségügyi következménye a nemi betegségek terjedése. A nemi betegségek terjedése a nôlakosság körében az a mutató, amelynek alapján a nagyságrendet megállapíthatjuk. Bár nem minden nemi erôszak járt fertôzéssel, az osztrák Marianne Baumgartner mikro-elemzése szerint a Vörös Hadsereg átvonulást követôen bejegyzett nemi betegek az összes megerôszakolt nô 30%-át tették ki. A „nemi betegség”, a nemi úton terjedô fertôzés ekkor két betegséget jelölt: az egyszerubb lefolyású gonorrheat, és a hosszabb lappangás után fellépô, nehezen gyógyuló, súlyosabb fertôzést, a szifiliszt. A szovjet megszállási zónában kétségtelenül tapasztalható a nemi betegségek, elsôsorban a gonorrhea fertôzés ugrásszeru növekedése a megmaradt közegészségügyi statisztika szerint. Ez a nagyarányú növekedés csak a szovjet csapatok megjelenésével magyarázható, a nemileg aktív, harcoló vagy éppen a szovjetek által akkor elhurcolt hazai férfiak még nem tértek haza a fogságból. A nyugati zónában a penicillinnel és gumi óvszerrel a nemi betegségek terjedését sikeresen korlátozták, így a talán ott is ugyanilyen mértékben fellépô nemi úton terjedô betegségek nem okoztak olyan drámai változást a megszállt országok közegészségügyében. És mivel panaszt ott sem emeltek a gyôztesek ellen, így szintén rejtve maradhatott. A szovjet hadsereg nem alkalmazott sem penicillint, sem gumióvszert. A Vörös Hadsereg egyes csapatai pedig sokadik éve a háborúban, az elképzelhetô higiénés viszonyok között, szurôvizsgálatok nélkül magukkal hordták sok tízezer kilométeren át a fertôzést.
A nemi betegség hordozóinak Budapesten ingyenes gyógykezelés járt, részben annak is köszönhetôen, hogy sokan, köztük „tisztességes nôk” is megfertôzôdtek a nemi erôszak folytán. A nemi baj általános terjedése elmosta a nemi betegség hordozói felett korábban érzett erkölcsi megvetést. A terjedô nemi betegségek a szexualitás demisztifikálását hozták a viszonyok normalizálódásával egyidejuleg meginduló egészségügyi felvilágosítással. A megfertôzôdött nôk a „velük megesett” nemi erôszak kizárólag egészségügyi területre terelésével elválasztották a reményeik szerint csak idôlegesen beteg, megbetegített testüket nôi tudatuktól. Az élmény eltávolítódik az egyéntôl, „csak” egy betegség lesz az, ami annak idején „vele történt”. (Az interjúkban a passzív „megesett”,” megtörtént” igék jelzik szinte minden esetben a szexuális erôszakot.) Nem morális kérdés, ami történt, hanem idôleges és gyógyítható testi baj. Az egészség, a teljesség helyreállítása csak a nôn múlik. A háború utáni egészségügyi intézmények így kezelték a nemi erôszak testi következményeit, ami hozzájárult a nôknek a saját testük feletti uralomérzés kialakításához.
A lelki emlékezés munkája
A háborúk története korábban hôsies harcoló férfiak és áldozattá váló vagy áldozatot hozó otthont ôrzô nôk története volt. Az 1970-es évektôl azonban a háborúkkal kapcsolatos mitikus sztereotípiákat is kezdték felülvizsgálat alá venni. Susan Brownmiller klasszikusnak számító könyve elôször vizsgálta a nemi erôszakot mint a férfiaknak a nôk ellen viselt háborúját. A feminizmus második hullámával új nyelv is született, mely a nemi erôszakot új fogalmi keretben írta le. Az ekkor keletkezett kifejezések, magyarázóelvek az adott nôi tapasztalat leírására visszamenôleg is hasznosak lehetnek az 1945-ös nôi élmények feldolgozásában. A nyelv maga utólag született meg, a történelmi esemény után, így alkalmazásánál is óvatosan kell eljárnunk. Az eddig nem vizsgált nôi élmények utólagos összegyujtése és feldolgozása, ez a párhuzamos elbeszélési mód módszertani problémák vet fel. Az elsô az, hogy források hiányában az oral history módszere tette lehetôvé elôször a kérdés vizsgálatát. A nôi testen esett erôszak történetét csak úgy szabad vizsgálni, ha a nô maga képes elmondani azt, ahogy szerinte történt. Az interjúkból nem az igazságot tudjuk meg. Feladatunk pedig a továbbiakban elemezni, hogy ki és miért, hogyan mondja el vagy hallgatja el a történetet. A töredékes korabeli forrásokban is „férfiak” beszélnek arról, hogy ôk hogyan látják az eseményeket, milyen egészségügyi esetleg diplomáciai lépéseket fontolgatnak a „bajba jutott nôk” érdekében. A nôk némák a történelem számára. Másrészt ugyanakkor nagyfokú érzékenység szükséges, hiszen régen behegedésre ítélt sebet vizsgálunk az interjúk során, mely a személyiség mélyrétegeit érintheti. A többszörös elhallgatással torzított emlékezet rögzítése létfontosságú, hiszen ez a nôi testbe zárt információ néha az egyetlen forrásunk.
A heteroszexuális kapcsolat európai mítoszai: lojalitás, huség, szerelem, biztonság, fejlôdés. Bármilyen magyarázó elvet használunk is a II. világháborúban a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erôszakra, a nôi hallgatás ennek a rendszernek beépített eleme, mutatott rá Erika M. Hoerning. A nôknek nem szabad elmesélniük a partnerüknek, hogy mi történt velük, mert azzal az erôszakot elkövetô szándékainak megfelelôen tovább erôsítik a szégyent. A lojalitás a saját férfiuralmú társadalomhoz fontosabb volt, mint a személyes élmény pszichológiai feldolgozása. 1945-ben a köztisztelet és a polgári nyugalom elérése kívánatosabb cél volt az újjáépítésben, mint bármi más. Azokat a nôket, akik megkísérelték a rendkívüli helyzetben kiszolgáltatottságukat kihasználni, és például magasabb rangú szovjet tisztek társaságát keresték élelem és védelem reményében, a közösség emancipált, autonóm személyekként ítélte meg, és nem ítélte el – errôl bôven szólnak a berlini kutatások. A férfiak csak akkor fogadják el a nôkkel történt nemi erôszak elmesélését, ha az az általuk jóváhagyott két keretben: az archaikus-patriarchális vagy az ideológiai- nemzeti keretben értelmezhetô.
A nemi erôszak legáltalánosabb magyarázata, hogy „A háború az háború”, a szakirodalom szerint archaikus- patriarchális alapú. A nôt a nemi erôszakkal úgy veszik el a gyôztes katonák, mint az ellenséges férfi, a szemben álló katona tulajdonát. A háborúban a nô is stratégiai cikké válik, hatalom és tulajdon, melyért a harcolók egymást ölik. A nôk megerôszakolásával a háborúban ellenséges férfiak tulajdonának minôségét rontják. Az áldozatoknak még inkább hallgatniuk kell az elszenvedett fájdalmakról, mert a valódi céláldozatok nem ôk, hanem az ôket otthon uraló férfiak, akik ekkor házon kívül fegyverrel védik a hazát. Tehát a történet újbóli elmondása a gyôztes diadalát még inkább növeli. E magyarázat szerint a nemi erôszak a férfiak háborújának része, hozzá tartozik a háborúk kialakított játékszabályaihoz, ahol csak a másik legyôzése számít, és a nôi test csak egy a lehetséges harcmezôk közül.
A másik magyarázó keret a nemi erôszak tényére ideológiai-nemzeti jellegu. A hadsereg a férfias erô megtestesítôje. A hadi cselekmények leírásánál gyakran használtak a nemiséggel összefüggô kifejezéseket. Az elsô világháború idején a franciák megvádolták a németeket Belgium „megerôszakolásával”, és egy adott terület meghódítása, elfoglalása a diadalmas férfiakból álló hadsereg által ma már szókincsünk része. Ez nem azt jeleni, hogy minden katona egyénileg vagy csoportosan nemi erôszakot követ el, de elkövetheti, mert a férfiasság, mely a hadsereget jelenti, a legszélsôségesebb esetben így nyer végsô bizonyítást. A háború különleges helyzetében a katonáknak az egyéni bátorság kifejezésére széles tér nyílik. A nôi test az egész közösséget képviseli, így az azon elkövetett erôszak az egész adott nemzeti közösség legyôzését jelenti. A II. világháború ezen a téren is újat hozott. Kérdéses, hogy az amúgy a szovjet hadsereg katonáinak szánt sok száz különbözô lelkesítô irat közé bekerült volna-e az az Ehrenburg által fogalmazott, ma már közismert szöveg, amely a szovjet katonákat a német asszonyok megerôszakolására szólítja fel, és amelyet magyarázó érvként idéz a szovjet katonák által elkövetett nemi erôszakkal foglalkozó egész szakirodalom, ha a náci propagandának nem lett volna szüksége minden eszközre a fáradó német katonák lelkesítésére. A szovjet katonák valódi viselkedése összhangban volt a Horthy rendszer propagandájában a Szovjetunióról terjesztett képpel, mikor azzal riogatták a magyar keresztény középosztályt, hogy ott a rabló mongolok a nôket közösen használják. Anita Grossman kutatásaiból tudjuk, hogy a göbbelsi propaganda egyik leghatásosabb akciója az volt, amikor filmhíradókban bemutatták, hogy ha a német katonák nem tudják felvenni a harcot az orosz sereggel, akkor durva egyenruhába bújt, csizmás „mongol” katonák fogják hívatlanul felkeresni a békés német otthonokat. Mikor az élet másolta a propagandát a valóságban, a hatás megdöbbentô volt. A mások által elôkészített kép így vált saját emlékké.
Ha a nôk saját élményeik alapján maguk akarnák az eseményeket feldolgozni, szembe kerülnének a férfi szankciókkal, hiszen ôk a háborúban elkövetett nemi erôszakot a háború természetével velejáró eseménynek tekintik. És ebben a helyzetben, melyben elvárják saját asszonyaik és lányaik lojalitását, a férfiak maguk csak a nemzethez és a hazához lojálisak.
Az általam készített interjúkból azt lehet leszurni, hogy a nemi erôszak-eset egyéni feldolgozásában a választóvonalat a politikai hovatartozás jelzi: a baloldali szociáldemokrata, szakszervezeti hagyományú családokból származó nôk másképpen mesélték el, mi történt velük, mint a „másik” oldalon állók, akik a legrosszabbat várták, és azt is kapták. Nagy megrázkódtatás volt, ha olyan valakit erôszakoltak meg a szovjet katonák, aki baloldali nézetei vagy származása miatt a náci uralom alatt hosszasan szenvedett. Ezt úgy racionalizálta, hogy ez csak megtorlás azért, ahogy Horthy hadseregének tagjai viselkedtek a szovjet területeken. A hallgatás az ilyen esetekrôl politikai okokból is kívánatos volt. A szovjet hadseregre bármilyen negatív megjegyzés politikai állásfoglalásnak számított a hidegháború idején. A kommunista párthoz közelállók a negatív képet a semleges többes szám harmadik személyben mesélik el, hogy mások mit gondoltak a szovjetekrôl. Pozitív élményeikrôl viszont egyes szám elsô személyben számolnak be. Hasonlóképpen volt ez a felszabadult Ausztriában is.
A nô pszichológiai élménye és a történtek jogi megfogalmazása között nagy a különbség. A jog nyelve külsô bizonyítékokat keres: itt nôi szó áll szemben fegyverrel, tehát politikával alátámasztott szóval. A gyôztes szovjet hadsereg katonájával szemben a megerôszakolt nôknek nem volt lehetôségük a hivatalos háborús áldozat szerepére. A háború utáni újjáépítésben a magyar nép „a Horthy fasizmus” áldozata. A jogi igazságtétel elmaradt, a jog nyelvén nem, de politikai síkon elmesélték a történetet. A szovjet katonák által elkövetett nemi erôszak megjelenése a nyilvánosságban pedig a hidegháború kitörésével politikai kérdéssé is vált: a baloldali érzelmuek tagadták a puszta létét is. Hallgattak. A konzervatív „nyugatbarátok” tárgyalták a kérdést, fôleg számokkal dobálózva, kihasználva az ebben rejlô propagandalehetôséget a gyôztes Vörös Hadsereg nimbuszának megtépázására.
A nemi erôszak megtörténte befolyásolta a nô helyzetét a családban, szukebb környezetében – ha errôl más is tudomást szerzett. A bíróságon errôl valló nônek az aktust személyes nôi élményeként kellett volna újra elmondani, még egyszer visszaemlékezve arra, hogy mi is történt. Újból végigélve, visszapergetve az események elemeit, abból a külvilág számára megérthetô történetet létrehozva a hallgatóság – mind a férj mind a bíró – számára „befogadható” szókincscsel. A bécsi oral history kutatás keretében Ela Hornung és Irene Banhauer Schöffmann azt találták, hogy a megerôszakolt nôk az emléket „elzárják”, és szívesebben beszélnek a hollywoodi filmek (Doktor Zhivago, Elfújta a szél ) képeit használva, ami biztos távolságot teremt, mint valós élményeikrôl saját szavaikkal.
Egyénileg, a család szintjén kellett (volna) az élményt feldolgozni, de ami történt, az valójában elhallgatódott. A nôknek a férfiakhoz való teljes lojalitása megakadályozta, hogy feldolgozódjon az élmény. A megerôszakolásról nem beszéltek, hiszen a nô minôsége romlik, ha a megerôszakolására fény derül. Akiket megerôszakoltak, félnek, hogy ôket hibáztatják, amiért másokat nem erôszakoltak meg, „csak” ôket. A nôk, akik elmesélik, hogy mi történt velük, a személyes élmény szintjén teszik, elmondják a fájdalmat, a szégyent, amit éreztek, de nem beszélnek arról, hogy ez az élmény mennyiben ingatta meg hitüket a férfiakban. A szovjet katonák saját, a magyar intézményrendszertôl független rendszerüket hozták magukkal. Mivel a szovjet hadsereg nem ismerte el a szovjet katonával szemben a jogos önvédelem fogalmát, az ellenállás, még ha sikeres lehetett volna is, mégis igen kockázatos volt. A nemi erôszak elmesélt történetei sematikusak, ugyanazok az elemek, szófordulatok ismétlôdnek. A részletekrôl nem tudunk meg semmit. „Szerencsés voltam” – így fogalmazott az egyik magyar áldozat – „se beteg, se terhes nem lettem.” Az élmény, az aktus hatása, mely a történelmi kutatás tárgya lenne, így magában a nôi testben marad meg, mely látszólag „érintetlenül” úszta meg a szovjet katonákkal való találkozást. Az ilyen esetekrôl írott nyom nem maradt.
A németországi nemi erôszak-eseteket feldolgozva a szakirodalom a kiadott jó néhány napló és visszaemlékezés alapján elemezte a nôi szublimációs kísérleteket. Az irodalom, a személyes élmény elfogadott közvetítôje már akkor írt errôl a témáról, mikor a kollektív emlékezet szintjén hivatalosan nem létezett. Nem véletlen, hogy a németországi háború eladdig ismeretlen fejezetének, a szovjet katonák berlini tetteinek rendszeres feltárása a német történész-vita után indult meg 1992-ben Helke Sander és Barbara Johr filmjével. Magyarországon pedig a szovjet csapatok kivonulása után kezdôdött meg a témának – elfogultságoktól sem mentes – feldolgozása. Korábban csak Polcz Alaine írt errôl Asszony a fronton címu könyvében, Konrád György Cinkosát is érdemes említenünk, itt a személyes élmény hitelességét állították szembe a hivatalos, torzított történelemmel.
A háború okozta hosszú pszichológiai megterhelés után a nemi erôszak sokszor közvetve vagy közvetlenül okozott öngyilkosságot vagy elmezavart a nemi erôszak áldozatai között. Bécsben fôleg a korábban a náci pártban aktív nôk közül sokan öngyilkosságot követtek el, annyira féltek a szovjet katonáktól. A közelgô vad bosszúálló hordától való félelemben az öngyilkosság elfogadott reakció volt, akárcsak az interjúkban szintén gyakran említett leányukat a „szégyen megeste” után megölô apák példája.
A nôk általában nem mondják rendkívülinek azt, ami velük történt. A szexualitáshoz más volt a nôk akkori viszonya, mint a második hullám feministáié, akiknek szakkifejezéseit ma használjuk. A vidéki közösségekben a házasságban a szerelem nem játszott olyan nagy szerepet, a nôi test a reprodukcióra szolgáló eszköznek számított. Ugyanez a saját testüktôl való eltávolodási technika tette lehetôvé, hogy testük instrumentalizálását, eszközül használását, megerôszakolását elviseljék, ha feldolgozni nem tudták is.
Konspiratív hallgatás
A szovjet katonák által elkövetett nemi erôszaknak a megszállt területen fôleg lélektani hatása volt. Az adott ország korábbi jogorvoslati szervei öszszeomlottak, a hatalmi vákuum nem kedvezett az országban elôreláthatatlan ideig állomásozó, erôfölényben lévô gyôztes hadsereg katonái elleni panaszok benyújtásának. A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzése növelte a jogorvoslat keresésének hiábavalóságát, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétôl független egység volt. A bun büntetlen maradt. A II. világháború keleti hadszínterén Prága kivételével elmaradt a megszálló németekkel kollaboráló nôk hajának Sartre által „a középkori szadizmus szégyenteljes tettének” minôsített leborotválása, a lekopaszított nôk körbehurcolása és megdobálása. A nôi test megszégyenítését, mellyel az az egész közösség bunét veszi magára, keleten a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erôszak helyettesítette. A háború végén a front átvonulásával a nôk áldozatok lettek, mártírok, és ehhez a férfiak részérôl buntudat vagy felelôsségérzet nem kapcsolódott. Míg a nyugati hadszíntéren a kollaboráló országokban ez a nyilvános rituális büntetési forma a maga kegyetlen, szelektív és igazságtalan módján hozzájárult a háború utáni identitás megteremtéséhez, addig a keleti félen a többszinten megjelenô „konspiratív hallgatás” lett az új nemzeti identitás alapeleme.
1945-ben a nemi erôszak ténye a nemi betegség elleni intézményes egészségügyi küzdelemben jelenik meg, hogy mitôl lettek a nôk betegek, arról nyilvánosan nem beszéltek, mintha nem is történt volna meg, vagy mintha mindenki kimondatlanul is tudná. Az egyéni szinten feldolgozatlan nemi erôszakot a hallgatás bizonytalansága veszi körül. Ez a típusú emlékezés a morális következményt, a szégyent kiemelve, eltávolítva az egyén szintjérôl a közösség szintjére helyezte. Apor Vilmos boldoggá avatásakor az egyik napilapban egy jól ismert történész hívta fel a figyelmet a püspök mártíriumára, melyet: „a meggyalázott nôk százezreiért viselt”, és így még inkább kiérdemli a boldoggá avatást, hiszen a szentéletu férfi a védtelen áldozatokat védelmezte. Apor püspököt a balaton-felvidéki borvidék híres boraitól megrészegült szovjet katonák lôtték le, mert a pannonhalmi apátságban nôket bújtatott. Azt nem tudjuk, hogy hány százezren voltak a megerôszakolt magyar nôk, de azt bizton állíthatjuk, hogy mindig lesznek történészek és politikusok, akik a nemi erôszakot és annak elmondását eszközként használják fel saját céljaikra.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu