A kiállítás elôkészítésének évei alatt sem sikerült összegyujteni a Rózsa-akciót lehetô teljességben bemutató anyagot.
Részben azért, mert a muvészek már más utakon járnak, a kiállítás kinti termeiben láthatók a jelenlegi muvek. A régi munkák részben a padlásra, részben a tudat mögé lettek pakolva. Régen volt már 1976. És kérdés volt, hogy a diákkori munkák ma hogyan állják meg a helyüket. Nagy erôfeszítés volt egymást gyôzködni. De a Rózsa nem is állítható ki igazában. Nagyon teoretikus ügy volt. A Rózsának óriási verbális része van; koncept-muvek, muértelmezések, önfelmérések, világértelmezések. Olyan anyag, ami szerencsére írásban nagyrészt megmaradt. Ezt az anyagot és a muvészekkel készített mai interjúkat több kötetbe gyujtve itt a kiállításon prezentáljuk. Gondolom, ezek a dokumentumok tanúsítják a Rózsa-kezdeményezés intellektuális súlyát.
Mi is volt a Rózsa? Itt a büfénél ki van rakva néhány egykori jelszó, hogy „Nincsen demokrácia rózsa nélkül”, ezt állítólag Joseph Beuys mondta. „Nincsen Rózsa demokrácia nélkül.” Ezt a rózsások mondták. „Ezek nem vadászterületek, hanem vadászmezôk”– mondta Lengyel András. Itt az elôtérben, ahol beléptek, ott van Kelemen Károly tézis-sorozata. Az elsô két pont: „A mítosz ready-made. A Rózsa mítosz”. És szeretném még Károlyi Zsigmondot idézni, aki úgy emlékszik ma, hogy „A Rózsában a derut dédelgettük, nem a depressziót”. A Rózsa Jenô bácsinak és Edit néninek a presszója volt szemben a Képzômuvészeti Fôiskolával. És 76-ban az akkori diákok úgy döntöttek, hogy nekik nem megfelelô helyszín a Fôiskola a problémáik megbeszéléséhez, megoldásához, és átvonultak ebbe a presszóba, amelyet szabályosan birtokba vettek. Olyan helyszínt kerestek, ahol ki tudnak mászni, – most egy gusztustalan szót mondok – abból a slejmos, áttetszô, de át nem hatolható légkörbôl, amelyet a 70-es évek közepén a magyar kultúrpolitika és a Fôiskola képviselt. Tudniillik ekkorra már vége lett a szocreálnak, tehát már lehetett bizonyos esztétikus festékpacnikat odarakni, meg a grafikusoknak bizonyos stilizált vonalakat ugye, Kondor Béla óta ez már tulajdonképpen rendben volt. De semmiféle tere nem volt annak, hogy a muvészetrôl magáról gondolkodjanak. Maga a muvészettörténeti oktatás teljesen lapos szinten zajlott. A régi muvészetrôl sem mondott semmi értelmezhetôt, a jelent meg az impresszionizmussal, posztimpresszionizmussal zárta, a biztos esztétikai, „festôi”, „plasztikus” stb. értékekkel.
Ennek következtében a Rózsában gyülekeztek a fôiskolások meg körülöttük a barátok. Ahogyan Toulouse-Lautrecnek a mulató, Karinthynak meg Kassáknak a kávéház, úgy az ötvenes-hetvenes évek intellektueljeinek találkozási, szórakozási- és munkaszíntere Pesten a presszó lett. A Rózsa kocsmázásra és gondolkodásra is teret adott. Itt vitatták meg olvasmányaikat a fiatalok, Adorno, Walter Benjamin, vagy a fluxus-mozgalom képviselôinek az írásai mind megfordultak a kezükön többnyire Birkás Ákos jóvoltából, aki tôlük idôsebb muvész volt, és mániákusan fordította a megfelelô szerzôket. Elhatározták a jelenségek, a muvészet lehetôségeinek vizsgálatát. Nem megyek bele az akciók meg az események sorolásába, mert nem akarok egyes muvészneveket kiemelni, másokat pedig elhallgatni. De ki kell emelni négy központi Rózsa-akciót. Az elsô 76 márciusában, az utolsó ugyanennek az évnek a karácsonyán volt. Jellemzô, hogy címül az elemek szolgáltak, levegô, víz, tuz, majd a föld, az ún. „magyar” karácsony. De ezzel nem zárult le a rózsabeli fiatalok együttmuködése, mert a Fiatal Muvészek Klubjában, meg a Ganz-Mávagban kiállításokat, performance-eket tartottak, és sikerült szabadtéri akciókat is csinálni, például éjszakai buszkirándulást a budai hegyekbe performance-ekkel, dunai hajókirándulást mint az ellazult létezés és életöröm színterét, stb.
Kérdés, hogy a Rózsát csoportnak lehet-e nevezni, valamilyen szoros, együttmuködô társaságnak. Ez így volt, de tele volt konfliktusokkal is. Például akörül, hogy a fluxusban kell-e megvalósulni, és hogy a festészetnek egyáltalán van-e létjogosultsága. A vezérszólamot a gondolkodó, konceptuális munkálkodás vitte, de többen festettek, komolyan, megszállottan, és a festészet központi témájuk volt. De nem úgy a festészet, ahogy azt a fôiskolán tanulták, hanem ellenkezôleg, a festészet mibenlétét, a festészet fogalmának értelmezését, a festmény és a valóság vizuális viszonyát kutatták. A festményt mint tárgyat kell-e tekinteni, amely egyenrangú környezetével mint tárggyal; a kép konceptuális jelentése lett fontos , de a szociális visszásságok még alapot adtak anti-szocreál hiperrealista megfogalmazásokra is.
Még egy megjegyzés arról, hogy engem muvészettörténészként miért érdekelt a Rózsa mint jelenség. Azt kellett tapasztalnom, hogy a modern magyar muvészetben, illetve mert valójában a 19. század közepén kezdôdött a magyar muvészet, tehát az egész magyar muvészetben, festészetben – kivéve a középkort, ami már nagyon távol van – óriási szakadások, megszakadások voltak. Mindig voltak ebben a közép-európai térségben rettenetesen konzervatív, akadémikus szellemu uralkodó tendenciák, és mindig voltak ellentendenciák. Nálunk, ahogyan a századfordulón tisztázódtak a szellemi frontok, úgy születtek a muvészeti kontraverziók. Például avantgárdnak nevezhetjük a Nyolcak és aktivisták munkásságát, aztán Kassák Lajos munkásságát, a 30-as években Vajda Lajos munkásságát, 45 után az Európai Iskola munkásságát, majd azt a bizonyos 68-as generációt, az Iparterveseket, akik egy teljesen új, csodálatosan jól rögzített történelmi idôben robbantak ki egy kiállítás-akcióban. Kész muvészek voltak, teljes fegyverzetben mutatkoztak be. Majd visszatért az underground szituáció. A felszínen néma csönd. De volt Balatonboglár, volt szobaszínház... Aztán snitt, snitt, snitt, snitt. És akkor jött ez a Rózsa-dolog, ahol teljesen gyerekkorú fiatal muvészek akartak valamit csinálni. Még nem voltak kész, ütôképes muvészek, nem akartak elôtérbe lépni, egyelôre magukkal voltak elfoglalva; alapkérdések tisztázásával. A játék és a munka egyaránt létterületük volt, és – amint ez a presszó-kultúrával együtt járt – a pop- és magas kultúra mezsgyéjén mozogtak. Bár nagyon különböztek az Ipartervesektôl, akik túlnyomórészt a képzômuvészet terrénumán maradva minden mozzanatban támadást és veszélyt jelentettek kemény politikai éllel, ön- és valóságmeghatározó kísérleteikkel a rózsások is „nemtetszôk” voltak. Ôk is falakba ütköztek. És ôk voltak azóta is az utolsók, akik csoportosan vették fel ezt a kutató-avantgárd attitudöt. Fellépésük értéke történeti érték. Még együttmuködtek egy ideig – nagyon jelentôs volt a Fiatal Muvészek Klubja, a Bercsényi-klub, a Ganz-Mávag. Azután egyéni utakra léptek – de látjuk, valamennyien jelentôs életmuvet alkottak. Ezért muvészettörténeti tényezôként, muvészet-ideológiai közéleti és muvészetszociológiai jelenségként is fontos a Rózsa; be kell emelni a magyar mutörténetbe.
Az elsô Rózsa-akció a levegôrôl szólt. A lélegzetvétel szükségességérôl és a levegô hiányáról. Hajas Tibor, aki rendszeres Rózsa-látogató volt, de inkább az Ipartervesek generációjához vonzódott, és egyszemélyes vad önáldozó-ölô életet élt, még ô is felfigyelt a Rózsa-fiatalok akciójára; ô írta képversében: „Honnan veszed a levegôt, és milyen? Honnan veszed a levegôt, és minek?”
Körner Éva
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu