A határok azelôtt harcot és gyûlöletet jelentettek. Területek megosztását, népek elválasztását szolgálták. A berlini fal a félelem háttere volt, a háború lehetôsége. Mára új fogalmat alakítottunk ki a határokról. Európában, Afrikában a csere, a kereskedelem, az interakció, ide-oda vándorló emberek helye lett. Ma a határ a béke lehetôségét kínálja – még a háború idején is. Nem sokkal ezelôtt a saját szememmel láthattam ezt Libériában. Két hadvezér seregei – voltaképpen gyerekek fegyverekkel – leengedték a fegyvereiket azon a vonalon, ami az ô területüket határolta, és átmentek a másikra Coca-colát és zöldséget venni. Paradox módon éppen a határok ôrzôi, a katonák és a vámosok azok, akik lerombolják a határokat, még ha a maguk korrupt módján is: „Vízumot parancsol? Húsz dollárt kapok.” Valahogy a terület fogalma már nem esik egybe a hatalom fogalmával. Azelôtt az erôt és a tekintélyt azonosították a nagy területekkel. Ez ma már senkit sem érdekel. Szudán Afrika legnagyobb országa, de a leggyengébb is. Ma az a fontos, milyen gazdag egy ország, mennyit kereskedik másokkal. Afrikában közben felbomlanak azok az államok, amelyek azelôtt ezekkel a nagy területekkel rendelkeztek, mivel a hatalom fogalma, amelyen alapultak, jelentéktelenné vált. Zairében vagy Csádban, Szomáliában vagy Libériában gyakorlatilag nem lehet már államról beszélni. Ahol azelôtt az állami hatalom létezett, ma már csak a válság érzése maradt.
Ebben csak az a meglepô, hogy az emberek mégis eligazodnak. Csinálják tovább a dolgokat. Az üzletek kinyitnak. Szomáliában mindent lehet kapni, amire az embernek szüksége van. Hogy megoldják az életüket, az emberek évezredekkel ezelôtt szokásos viselkedési mintákhoz térnek vissza. Újraszervezik természetes piacaikat, akárcsak a kereskedelmi és közlekedései útvonalaikat, nevezetesen simán a legegyszerûbb utakat egyik helytôl a másikig, amelyeket akkor és ma is minden technika nélkül meg lehetett tenni. Amikor 1996-ban a tuszik által kirobbantott lázadás miatt a hutu menekültek Zairébôl Ruandába áramoltak vissza – amit az Egyesült Nemzeteknek sok éves nyomással sem sikerült elérnie – figyelemre méltó példáját láthattuk ennek. Pontosan emlékszem egy újságfelvételre tízezernyi menekült jól rendezett sorairól, derûsen tarka tradicionális öltözetükben, szalmakosarakkal, amelyekben magukkal vitték összes javaikat – mérföldeken át húzódott egészen a sötét esôfelhôk fedte horizont széléig. Nem valami állami hatóság vagy segélyszervezet indította el ezt a vonulást. Egyszerûen összeszedték minden bátorságukat, és sorsukat követve elindultak egy a hazájukba vivô régi ösvényen, egészen úgy, ahogy évszázadokkal ezelôtt is tették volna. Megvan valahogy az összetartozás és közös cél hihetetlen érzése ezek között az emberek között, amely a nyelvükön, sajátos kultúrájukon és a helyi istenekben való hitükön alapul.
Nyugat-Afrikában nincs központi bank. Maliban és a szomszédos Kamerunban, Ghánában és Szenegálban az emberek a piacokon valahogy mégis kiszámolták, hogyan kereskedhetnek a legkülönbözôbb blokkok valutáiban – a francia frank illetve az angol font alapján. Semmilyen intézmény nem rögzíti a pénzváltás kurzusát, tisztán önszervezôdô piaccal állunk szemben. A francia antropológus, Claude Lévi-Strauss csereelméletében megnevezett egy lehetôséget, ami segít megérteni, mi tartja össze a társadalmi csoportokat. Lévi-Strauss számára az embereknek és áruknak egy társadalom tagjai közti kicserélôdése a döntô. Ez elôsegíti az egymás iránti kölcsönös érdeklôdést, és ezzel a közösség és egy közös identitás érzését. És most íme, ez az elmélet beigazolódik a gyakorlatban – de nemcsak a területi határokon belül, hanem azokon átlépve is.
Ma az egész világon a nyitottság atmoszférája uralkodik. Az emberek azt akarják, hogy kis kertjeikben békén hagyják ôket. Nem akarnak konfliktusokat. Békésen és normálisan akarnak élni. Államokon és határokon át együtt akarnak mûködni, még a civilizációk határain át is. A történelemben minden ebbe az irányba halad. Ha a harmincas évekbeli európai újságokat olvassuk, tele van a közelgô háborúra való utalásokkal. Senki elôtt nem volt kétséges, hogy ez a háború elkerülhetetlen. A konfliktus és a gyûlölet egyes gócai ellenére a közhangulat a Lévi-Strauss csereelméletén nyugvó világ felé tendál.
Összecsapás a civilizációkon belül
A mai világban nem vagyok képes felfedezni semmit a civilizációk hírhedt összecsapásából, amirôl Samuel Huntington elmélete szól. Sokkal nagyobb összecsapások vannak az egyes civilizációkon belül. A jelenlegi történelmi pillanatban nem látok egy olyan civilizációt sem, amely egy másikat fenyegetne. Már majdnem per definitionem úgy jönnek létre civilizációk, hogy befelé figyelnek, és kialakítják saját látás- és életmódjukat. Csak egy európai hátterû intellektuel gondolhatott ki egy ilyesfajta világkonfliktust, mert csak a nyugati civilizáció tanúsított ilyen expanziós tendenciát, és váltotta ki ezzel a megfelelô ellenállást. A kínai civilizáció végül is soha nem próbálta leigázni Európát.
A mai iszlámnak megvannak a maga fundamentalistái, akik szemben állnak az uralkodó véleménnyel. De törekvéseik a saját kormányzatuk ellen irányulnak, saját polgártársaik ellen. Az egyiptomi fundamentalisták nem a lengyel katolicizmust támadják, hanem az egyiptomi kormányt. A médiák és a nyelvi különbség miatt az iszlámról kialakított kép egy sztereotípia szintjére süllyedt. Az iszlám ugyanis megosztott, kezdve a szunnitákkal és a síitákkal. Az arab világ muzulmánjai különböznek az afrikaiaktól, ezek megint csak a malajziai muzulmánoktól. Valamennyien különbözôképpen értelmezik a Koránt. Lehetséges egy felületes konfliktus a Nyugattal – abban az értelemben, hogy kiderült, az olyan hagyományok, amelyekrôl azt hitték, hogy a Nyugati gyarmatosítás véget vetett nekik, az emberek szívében és fejében még mindig mélyen gyökereznek. Amikor az ötvenes és hatvanas években elôször jöttem Afrikába, az európai befolyás nagyon erôs és eleven volt. Idôközben az európaiak elhagyták Afrikát. Intézményeik már nincsenek meg. A régi mentalitás, a régi szokások visszatértek. Semmit nem lehet megszervezni, Mindenütt teljes a káosz. Az ember dührohamot kap, mert mintha nem volna idôérzékük. Senki nem nézi az óráját. Egy találkozóra nem jönnek pontosan, vagy el se jönnek egyáltalán. Ez Afrika.
Ugyanez vonatkozik a volt Szovjetunióra, ahol a régi gyökerek ismét láthatóvá válnak. Rá kellett jönni, hogy McDonalds-ok és a Coca-Cola – vagy egy Lenin-szobor felállítása még nem változtatja meg az embert. A világ, ahogy megéljük, a sokféle kultúra és a sokféle vallás világa. Az emberek nem élhetnek gyökerek nélkül. Dea saját gyökereiket akarják, nem a másokét. Bizonyos helyeken az imádkozás fontosabb, mint a munka. Más helyeken talán a materializmus az alfa és az omega. A civilizációk egymás mellett fognak élni.
Rezignált egyenlôtlenség
Amint elhagyjuk a nemzetközi hotelek, repülôterek és bankok szigeteit, a planéta többi része nagyon nyugalmas és unalmas hely, ahol minden nagyon lassan mozdul. A legtöbb ember csak ôrzi a nyáját, és a darabka földjébôl él. Gyorsaság és jólét együtt jár. Ez katasztrofális, mert azt jelenti, hogy a szakadék gazdagok és szegények között, amirôl azt hittük a század közepén, hogy eltûnt, egyre tartósabb és egyre mélyebb lesz. Az ötvenes évek minden növekedési elmélete a fejlôdô világ felemelkedésérôl, az elmaradottság behozásáról üres illúziónak bizonyult.
A mai világ legfontosabb ténye nem az atombomba és nem is a civilizációk összecsapása, hanem a világméretû egyenlôtlenség. Sajátos módon a marxi feltevéssel ellentétben olyan egyenlôtlenségrôl van szó, amely az ún. harmadik világban nem váltott ki agresszív lázadást. Olyan egyenlôtlenség ez, amit idôközben a többség a realitások részeként fogad el. Az ötvenes és hatvanas években, a dekolonializáció eufóriájában a harmadik világ vezérei és követôik meg voltak arról gyôzôdve, hogy egy hatalmas antiimperialista felkeléssel neki tudnak menni a szegénység és gazdagság, Észak és Dél közti szakadásnak, és fel tudják számolni azt. Harminc év keserû tapasztalata megtanította az embereket arra, hogy ez az út zsákutca. A vezérek hitelüket vesztették, az emberek az illúzióikat. Tehát megváltoztatták a taktikájukat – a migrációval való lassú behatolásra. Egyik a másik után, egyik család a másik után, keres és talál magának egy kis helyet a fejlett világban. Epret szednek és pucolnak Kaliforniában, Rómában, a Panteon elôtt vagy a pisai ferde torony tövében szuveníreket árulnak a turistáknak. A behatolásnak ezeket a kis aktusait, amelyek tömegvándorlásba torkollnak, nem az ideológiák mozgatják, hanem a túlélési ösztön.
És ha ezeknek az embereknek sikerül bejutni a fejlett világba, egymás között maradnak. Nem azért szervezôdnek meg, hogy hatalmat szerezzenek maguknak a befogadó országban. Legyenek ezek a lengyelek Kanadában, a törökök Németországban vagy a koreaiak Amerikában – ûzik a kis üzleteiket, végzik a munkájukat. Tisztességesek, nyugodtak és tartózkodóak: elégedettek a maguk kis életével az idegen országban.
Ez a behatolás megváltoztatja Európa ábrázatát éppúgy, ahogy Amerikáét megváltoztatta. Egy forró nyári estén Párizsban busszal mentem be a repülôtérrôl a városba. Párizsnak egy olyan afrikai negyedén ment át a busz, amelyik Lagosban is lehetett volna. 1991-ben este tízkor voltam a rotterdami pályaudvaron. Ketten voltunk fehérek, a jegypénztáros meg én. Mindenki más fekete volt. Lehettem volna Nairobi pályaudvarán is. Ez a jelenség fogja a jövônkre rányomni a bélyegét. Ezek az emberek itt maradnak, gyerekeik lesznek, a gyerekek iskolába fognak járni és dolgozni. Behatolásuk tartóssá válik, és a következménye egy kevert civilizációjú társadalom lesz.
Amikor az iráni forradalomról írtam riportokat, és megírtam róla a könyvemet, észrevettem, hogy az iráni forradalom eszméjét, ahogy Khomeini hirdette, külföldön komolyabban vették, mint az országon belül. A legtöbb ember úgy vette, hogy itt csak egy vénember mondja a magáét, és senki se figyelt oda rá igazán. Az iszlám forradalom kiterjesztésérôl szóló elképzelésének nem sok valódi híve volt. Nézeteinket sûrûn felül kell vizsgálnunk, ahogy a történelem alakul, és minden másképp van. Iránban ma nyoma sincs Khomeininek. Nagyon pragmatikus ország. Manapság nincs semmiféle az egész földrészt átfogó szolidaritás Afrikában vagy Latin-Amerikában, és szó sincs valamiféle iszlám szolidaritásról. Az egész világon csak etnikai érdekek, kulturális kötôdések és egyének léteznek, akik a migrációban keresik a maguk számára az egyéni kiutat.
Amit Carlos Monsiváis mexikói újságíró mondott a saját társadalmáról, az sok más országra is vonatkozik. Az olyan társadalmakban, ahol a politika struktúra korrupt, nem lehet benne bízni, ahol a gazdaság stagnál, az emberek mindent megtesznek, hogy felszínen maradjanak. Mindenki megalkuvóvá válik, ahogy Monsiváis mondja. Ez az emberek elkerülhetetlen reagálása a reménytelen körülményekre. A világ nagy részének valóban nincs jövôje. A reménytelenség ezen a földön a gazdagság és szegénység közti hatalmas szakadással jár együtt.
Úgy látszik, elhagyott bennünket a képzelôerônk, ha arról van szó, hogyan lehetne megoldani a többség szegénységének problémáját. Bármit próbáltak meg eddig, nem mûködött. Az ázsiai kistigris országoknak sikerült, országok egy kis csoportjának különleges körülmények között, ami a többieknél nincs adva. Nem kétséges, hogy az éhínség enyhíthetô itt-ott a Nyugatról érkezô humanitárius segélyekkel. De a világ minden számítógépének összes adata sem segít a tömeges nyomor felszámolásában. Mintha az emberi fantázia merült volna ki. Azelôtt ez a képzelôerô hatalmas katedrálisokat emelt. De ezzel a problémával úgy látszik, nem tud mit kezdeni.
A kis dolgok piaca
Tudják, mi az oka az analfabétizmusnak Afrikában? Hogy nincs elég ceruza. Iskolák vannak. De nincs ceruza. Amikor Afrikában egy eldugott vidékre vetôdtem, eljutottam egy kis faluba, gyerekek vettek körül. Nem ennivalót kunyeráltak vagy pénzt. A golyóstollamat akarták, hogy tudjanak mivel írni az iskolában.
Néhány éve az MIT-n és Párizsban nagy terveket szôttek, hogy komputert vigyenek Afrikába, hogy az informatika korában segítsenek áthidalni a szakadékot a jómódúak és a nincstelenek között. Ezekbôl a tervekbôl nem lett semmi. De a kínaiak megjelentek a ceruzával. Ceruzákkal, amelyek 3 vagy 5 centbe kerülnek. Kína a legeldugottabb falvakat is elérte azzal, hogy kis dolgokat állít elô a szegény világnak. Nemrégiben ajándékot akartam venni a szenegáli barátaimnak. Úgy döntöttem, hogy egy lámpát veszek nekik, mert nem volt náluk villany. Este hat után sötétben kellett élniük. Kimentem a környékbeli legnagyobb város egyetlen piacára, ott találtam egy kis kínai elemes lámpát. Úgyszólván semmibe nem került. Ezen az estén az egész falu ünnepelt, mert végre bevonult a fény ebbe a kis zugba.
Ceruza, lámpa, egy ing vagy mûanyag cipô 50 centért – ennél többet ezek az emberek nem engedhetnek meg maguknak. A szegényembernek Afrikában gyakorlatilag nincs pénze – van egy darabka földje, amin elültet egy kis paradicsomot vagy egy cseresznyefát. Kiviszi a piacra, és eladja 50 centért. Ezért az 50 centéért vehet néhány apró használati tárgyat, amit Kínában állítottak elô.
A franciák elhagyták Afrikát. Az angolok is elmentek. Bejöttek a kínaiak.
Nomádok tévé nélkül
Nigéria északi részén egyszer találkoztam egy félnomád néppel. Ezek az emberek mennek a legelôk után, ahol az állatok vizet találhatnak. Ha jön a száraz idôszak, a városokba húzódnak, ahol van víz, és ôk alkalmi munkát találnak, amíg a szárazság elmúltával a nyájukkal megint továbbállhatnak. Egyszer valakik egy segélyszervezetbôl hoztak nekik egy elemes televíziót. Tévét néztek, amíg az elem le nem merült. Aztán visszatértek a törzs régi nomád életmódjához, amit már ezer éve ûznek. Nem változott meg semmi. Így van ez sokakkal a szegény világban. Belép valami idegen az életükbe, érdekes, de mesterséges. Aztán megint eltûnik, és az élet megy tovább, amint azelôtt.
Egy ugandai faluban, a Viktória-tó közelében meglátogattam egyszer egy családot a földjén. Együtt aludtak mind az egyetlen szobából álló kunyhóban a földön. Egy másik kunyhó volt a konyha. Amikor megláttam az agyagból készült edényeket és a háromszögbe állított három nagy követ a fôzésre szolgáló tûz körül, mindez valahogy nagyon ismerôsnek tûnt nekem. Utánagondoltam, és eszembe jutott, hogy régészhallgatóként láttam egy ilyen konyhát az ötezer évvel ezelôtti emberek életét illusztráló ábrán.
Egy ilyen környezetben egészen más az emberek idôérzéke. Nincs kapcsolat e világ és a mi világunk között. Semmi kapcsolat.
 Nincs rövid út a jövôbe
Ha le lehet vonni valami tanulságot a 20. század összes kudarcba fulladt forradalmából, a kommunizmusból, a pán-afrikai vagy a pán-arab szocializmusból, ez így hangzik: Nem lehet lerövidíteni az utat a jövôbe. Az utópia ideologikus útja illuzórikus. Nem járható, nem mûködik.
Ennek következtében a történelem egy pragmatikus szakaszába lépett. Az emberek megpróbálják azt tenni, ami mûködik. Azt teszik, amit tudnak. A meghatározó eszmék hiánya veszélyes lehet, mert ezt a vákuumot könnyû gyûlölettel és bizalmatlansággal kitölteni. De a világ egésze, a leggazdagabbaktól a legszegényebbekig túljutott az ideológiákon. A illúziómentesség mai állapotában képtelenségnek tûnik, hogy nagy embertömegeket valamiféle eszmékkel mozgósítani lehessen. És ez pozitív dolog. Az emberek ezáltal kénytelenek valami középutat keresni, egy pragmatikus utat, ami csak kis elôrelépéseket enged meg aszerint, hogy mi mûködik, mi nem. Elmúlt a nagy ugrások és meghiúsult álmok korszaka.
De mi lesz az intellektuelekkel a pragmatikus társadalmakban? Az intellektuelek a kultúra alkotói. És a 20. század minden elveszett illúziója közül egy adott nép kultúrája az egyetlen, ami megmaradt az államok és az ideológiák romjai között. Az értelmiségieknek egy fontos szerepe lesz, hogy szemmel tartsák a média manipulációját, az információk kiválasztását és megformálását. El kell mondaniuk azt, ami különben nem mondódik el, rámutatni arra, amire különben nem mutat rá senki. Beszéljenek a realitásnak arról a részérôl, ami nem talál utat a moziba vagy a képernyôre. Minden szelekció az információkból – cenzúrázás. Lehet autoriter vagy adminisztratív, mint a volt Szovjetunióban vagy a mai Kínában. Vagy adódhat a fogyasztóknak és a termelôknek a tömegízléshez igazodó döntéseibôl. A szelekció mindkét formája eltorzítja az igazságot. Az értelmiséginek az a szerepe, hogy leleplezze a cenzúrázás minden formáját.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta