Italo Calvino egy esszéjében arról értekezik, hogyan állítsa össze az olvasó a maga ideális könyvespolcát: felerészben álljon e könyvtár olyan könyvekbôl, amelyeket elolvastunk, és a magunk számára fontosnak találtunk, felerészben pedig olyanokból, melyeket ezután kívánunk elolvasni, és várhatóan fontosnak fogunk találni, s kell még egy-két üres polc a meglepetéseknek, a váratlan felfedezéseknek. Calvino tanácsát az eszményi könyvtárról alaposan megfogadva kezdtem olvasmányaim bordázatait és címeit jól láthatóan elkülönítve külön polcokra beosztani. Éppen 1989-ben nôtte ki magát egy autonóm, osztrák könyvespolc a könyvtáramban. És az elmúlt tíz év során gyakran kerültek egymás mellé már olvasott és még olvasatlan klasszikusok, akik hosszú idô után is elôször jelezték létezésüket a magyarul olvasóknak, mi több, régi és új meglepetések az irodalomtörténeti idôt alaposan felkavarva kértek maguknak hívatlanul is biztos helyet e polcon. 1999-re megérkezett az osztrák irodalmi köztársaság szinte minden reprezentánsa, akit feltétlenül olvasni kell magyarul is. S kérem, higgyék el, talán semmi különös nincs benne, de az 1989 és 1999 közötti idôszakban az osztrák irodalom korábban nem tapasztalt mértékben képviseltette magát Magyarország színesen virágzó könyvespolcain. Irodalomimport és jó értelemben vett kultúrhódítás a jószomszédság nevében.
Hogy miért éppen 1989-ben kezdôdött mindez, azt kérdezzék politológusoktól. 1989-ben új történetírás kezdôdött Magyarországon. Az én magántörténelmem szerint ugyanabban az évben halt meg Thomas Bernhard is. 1989-tôl számos magyar irodalmi lapban tûnt fel Bernhard és a Heldenplatz körüli botrány híre. És oly sokáig kitartott, hogy fémjelzi is e tíz évet: Bernhard vaspántként szorítja a kilencvenes évek virtuális osztrák irodalomtörténetét Magyarországon. Venit, vidit, vicit. Lehet, hogy tényleg vele kezdôdött minden, mert aztán apraja-nagyja szabad utat talált az ország kulturális közegében. Jöttek a fiatalabbak, jöttek (újra) a nagy öregek. Faschingsball, Maskenball, Opernball. Thomas Bernhard egyedül és rendületlenül középen lépdel színes feketéjében. Peter Handke és Elias Canetti balja mögött tûnik el. Paul Celan és Ernst Jandl, ragyogó és komoly jelenségek, egy-egy gyûjteményes kötettel a kezükben mellette álldogálnak. Három grácia: Ingeborg Bachmann és Barbara Frischmuth félhomályba vesznek, Elfriede Jelinek új reflektorfényt élvez. Heimito von Doderer alaposan megkésve, a bál közepén jelenik meg bizonytalan léptekkel. Robert Musilt visszatérô vendégként üdvözlik. Hermann Broch a nagy öregek közül az egyetlen, aki fel is ismerhetô, meg nem is. És a harmadik generáció maszkjai? Michael Donhauser, Antonio Fian, Erich Hackl, Josef Haslinger, Robert Menasse, Christoph Ransmayr és Robert Schneider egymást erôsítô testôrgárdaként van jelen. És csak pillanatok mûve, hogy a hangos zûrzavarba és színes ruhákba veszett kavalkádban feltûnjön a még lefátyolozott társaság maradék, de épp oly izgalmas része, a generation next.
Persze ez így több, mint szép. Egy képben látni mindent és mindenkit. De a könyvespolcon függetlenül ideológiától és poétikai töltettôl jól megfér egymás mellett mindegyikük. Az arányok és erôviszonyok árnyaltabb és részletesebb bemutatása mégis más képet kell hogy mutasson. E virtuális osztrák könyvespolc két forrásból táplálkozik: részben a magyar könyvkiadók ritkán eredeti koncepció szerint kiadott könyveibôl, részben a magyar irodalmi életet és kultúrát alapvetôen befolyásoló folyóiratok összeállításaiból vagy véletlenszerû közléseibôl. A könyvek megjelenése és azok visszhangja közt nincs, mint ahogy könyvkiadók és folyóirat szerkesztôségek közt sincs egészséges és aktuális viszony. A világirodalomból érkezô mûvek megkedveltetéséhez szükséges információ (bemutatás, értékelés, reklám) szinte teljesen hiányzik, így sokszor igen fontos (máshol már kanonizált, vagy világirodalmi paradigmába is bekerült) mûvek végzik méltatlan sorsukat könyvleértékeléseken. Osztrák történeteket felmelegítve: Ingeborg Bachmann poétikai jelentôségére a kilencvenes években több magyar irodalmi folyóirat is igyekezett felhívni a figyelmet (Nagyvilág, Újhold Évkönyv, Nappali ház, Holmi, Határ). Egy elbeszélés-válogatáson kívül, ami még 1984-ben jelent meg, Bachmann azóta sem rendelkezik más mûveinek magyar kiadásával. Ellenben Elfriede Jelinek elsô magyarul megjelent regényét az Élet és Irodalom azonnal elutasító kritikában részesítette, mégis itt van már – folytatásképp – a következô opusz. Érdekes fenomén az is, hogy originális könyvsikert Magyarországon nehéz megismételni: a mû vagy a szerzô elfogadása szokatlanul lassú, és hosszú ideig tart. Az osztrák irodalom utóbbi tíz évének néhány valóban legnagyobb sikere – minden kritikusi megjegyzést mellôzve – vagy a megjelenés után azonnal mint mängelexemplar volt felvásárolható (Josef Haslinger: Operabál), vagy az antikváriumok sci-fi részlegében találta magát (Christoph Ransmayr: Az utolsó világ), vagy a feledés és az ismeretlenség jótékony homálya borult rá (Robert Schneider: Álomnak fivére). Haslinger és Schneider „bukásához” persze nem csak a recepció és az informálás vagy a reklám hiánya járult hozzá, elfeledték Magyarországon bemutatni a könyveknek visszhangot biztosító filmfeldolgozásokat is, Ransmayr mûveit pedig kezdettôl fogva egyetemi oktatók kezelték exerzierplatzként, az eltudományosítás pedig nemigen járult hozzá a szélesebb olvasóközönség szelíd felvilágosításához. De ha már itt tartunk, a többiek helyzete sem túl fényes. Ma mágikus realizmus kell a magyar olvasónak – Garcia Marquez és Vargas Llosa alá vagy fölé nem adja -, az osztrák könyvespolc így – az egyetlen mágikus hely rajta talán a Ransmayré – egészen jutányos áron állítható össze.
A kép élesítéséhez persze az is hozzátartozik, hogy a korábban államilag dotált könyvkiadási struktúra összeomlásával Magyarországon alapítványi piacgazdaság jött létre. A Jelenkor Kiadó – alapos osztrák támogatással – az osztrák irodalmat széltében-hosszában terjeszti (Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcsô [1994], Michael Donhauser: Kérvény a réthez [1994], Robert Menasse: A regény kora [1995], Thomas Bernhard: In hora mortis [1997], Christoph Ransmayr: A Kitahara-kór [1998], Hermann Broch: Alvajárók [1998-99]). Az Ab ovo – ugyancsak jószomszédi tôkebevonással – az osztrák hard vonalat közvetíti: Thomas Bernhard ötkötetes életrajzi regénysorozatát (1992-95: Egy gyerek megindul, Egy okkal több, Egy hátraarc, Nagy levegô, Elkülönítés) váltotta fel Elfriede Jelinek rendszeres megjelentetése (A zongoratanárnô, 1997; Kis csukák, 1998). A Magvetô még az évtized kezdetén adta ki az „utolsó” magyar Peter Handke-könyvet (Az ismétlés, 1990) és hosszú hallgatás után az „elsô”, lavinát elindító Bernhard-könyvet (Wittgenstein unokaöccse, 1992). 1996-ban Josef Haslinger Operabáljával, 1998-ban pedig Erich Hackl Sara és Simon címû regényével maradtak továbbra is az osztrák könyvespolc támaszai. Az Európa Kiadó az elmúlt tíz év elsô harmadában jeleskedett: Elias Canetti emlékiratainak 1982-es elsô kötete után jelent meg 1990-ben a második (A hallás iskolája) és 1993-ban a harmadik (A szemjáték), Handke a Végre egy kínaival volt jelen (1989), Barbara Frischmuth két kisregényét egy kötetben lehetett olvasni (Kapcsolatok – Családi nyaralás, 1990), Thomas Bernhard pedig itt lôtte a második nagyot A menthetetlennel (1992).  A Ferenczy Könyvkiadó Ernst Jandl válogatott verseit adta ki (A nem kívánt személy, 1995), majd ráharapott Bernhard egyéb regényeire (Beton, 1995; Korrektúra, 1996). A Palatinus folytatta a Bernhard-showt 1998-ban A színházcsinálóval, az évtized egyetlen osztrák drámakötetével, illetve a Régi Mesterek címû regénynyel. És persze vannak olyan kiadók is, akik, ki tudja, mi oknál fogva, megelégedtek (vagy megfeneklettek?) az osztrák irodalom egy-egy reprezentánsának kiadásával. A Cserépfalvi Antonio Fian Schratt címû regényét (1994), az Emberhalász Bernhard két rövidtörténet-gyûjteményét (A túlélô feljegyzései, 1994) gondozta. A Maecenas 1995-ben adta ki az elmúlt évtized talán legfontosabb német nyelvû osztrák könyvét: Christoph Ransmayrtôl Az utolsó világot. A Kalligram ugyancsak 1995-ben és ugyancsak egy, de annál jelentôsebb mûvel került fel az osztrák könyvespolcra: Robert Musil A tulajdonságok nélküli emberének újrakiadása az osztrák irodalom egyetlen magyarnyelvû ismétlését jelenti. A Frames pedig 1996-ban rukkolt elô Robert Schneider bestsellerjével, az Álomnak fivérével.
Vannak és voltak itt szép és jó kezdeményezések, amelyek hozzájárul(hat)tak a két ország közti irodalomcsere helyes és mértékletes mûködéséhez. A valóban projektnek titulált közvetítések azonban egy idô után megszûntek létezni, mintha a sorozatszerûség cégére mégsem volna elég vonzó és meggyôzô – nem tudom. A legígéretesebbek közül a Cserépfalvi Mai osztrák elbeszélôk sorozata kifulladt egy kötettel (talán Fian tehet róla?), a Droschl Verlag magyar és osztrák szerzôket bemutató dialógusa kettôvel. Utóbbiról megjegyezném, hogy a magyar részrôl Szajbély Mihály szerkesztette kettôs kötetek osztrák szerzôi közül ketten: Michael Donhauser és Werner Schwab futott be Magyarországon. Donhauser verseskötete (és állandó jelenléte) azonban a kitûnô költô és fordító Szijj Ferenc besegítése nélkül alighanem elképzelhetetlen volna. Ugyanez vonatkozik Schwab Elnöknôk címû darabjának sikerére is: bizony a fordító, Parti Nagy Lajos poétikai nyelvelése hallatszik ki a sorok közül, saját mûvet alkotva így a Schwabéból. (Az Elnöknôk a Magyar Lettre Internationale 1996/22. számában olvasható). A Droschl Verlag többi osztrák szerzôje szinte kizárólag a Szabadbeszélgetések egy út mentén (1991) címû kötetben olvashatók: Peter Waterhouse, Evelyn Schlag, Walter Grond, Michael Donhauser, Lucas Cejpek, illetve a Ha belemarkolunk a pókhálóba címû „folytatásban” (1993): Georg Pichler, Ferdinand Schmatz, Anselm Glück, Werner Schwab, Helga Glantschnig. A Droschl nélkül azonban Garaczinak, Kukorellynek, Szijjnek – az osztrák válogatott magyar vendégjátékosainak – nem volna önálló „osztrák” kötete. És ez több, mint látványos folytatás. A Kalligram által ígért Musil-életmû-kiadás magyar folytatása ugyanakkor elmaradt. Innen nézve nagy ám az össztûz – és kicsi a magyar olvasó energiapajzsa. Ezt mutatja legalábbis a projektszerû próbálkozások gyors lecsengése, a recepcióhiány és a Bernhard-mánia. Az egykor volt nagy nevekre is nehéz, nem hogy a legújabb experimentális és avantgárd irodalomra – éppen a történetmesélô posztmodern fénykorában – rábeszélni a magyar olvasót. (Brochot, Doderert, Musilt elolvasta már hivatalból, a többieket meg majd elolvassa barátságból vagy institutspartnerschaftból).
Baljóslatú és rossz parafrázis lenne, ha azt mondanám, mindennek az az oka (die ursache), hogy az évtized osztrák irodalma Bernhard köpönyegébôl került fel a könyvespolcra. Ha azonban végigtekintek a Bernhard-részlegen, csak ki kell mondani, hogy az osztrák könyvespolc ha tetszik, ha nem, Bernhard-polc. És ez abszolút leárnyékolását jelenti bárki más próbálkozásának. A Bernhard-(mánia)-történethez persze hozzátartozik, hogy Bernhardot már megpróbálták többször elfogadtatni a magyar olvasóközönséggel, pechére sem a hazai olvasói kondíció, sem az állami esztétikai berendezkedés nem kedvezett a mûveinek. Szerintem két legfontosabb könyvét, a Fagyot és A mészégetôt Tandori Dezsô már a hetvenes években lefordította, és máig a legkeresettebb Bernhard-mûvek az antikváriumokban. A nyolcvanas években egy elbeszélés-gyûjtemény (Az erdôhatáron) és egy német-osztrák mai elbeszélés-irodalmat bemutató kötetben a Járás jelzi Bernhard egyáltalán nem ismert mûvészetét. És – jellemzô módon – csak halála után kezdôdhetett a Nagy Felfedezés.
Thomas Bernhard áttörése a Nagyvilágnak köszönhetô: az akkor még egyetlen folyóirat, amely világirodalmat közölt, hamar lépett berhardilag. Csak néhány cím mutatóban és a gyakoriság kedvéért: Hôsöktere (1989/8), Claus Peymann és Hermann Beil a Kocsonyaréten (1989/11), Claus Peymann vásárol egy nadrágot és aztán együtt ebédelünk (1990/12), versek (1993/5), Ritter, Dene, Voss (1993/9), E folyóiratközlések közepette a Magvetô és az Európa még beillesztette régi könyvsorozataiba (emlékszel még, barátom, arra az olcsó és igénytelen rakéta regénytárra, no meg a modern könyvtárra?) a  nyolcvanas évek elsô felében írt erôs biografikus ihletettséggel átszôtt, úgymond könnyen, egy szuszra olvasható Bernhard-regényeket (Wittgenstein unokaöccse, A menthetetlen), amit az ugyancsak „szellôs” életrajzfolyam követett az Ab Ovonál, amely ellentmondva az eredeti megjelenésnek és elônyben részesítve egyfajta kronologikus olvasat lehetôségét, az utolsó kötettel, az Egy gyerek megindul címûvel indult hódító útjára. A magyar nyelvû Bernhard-kiadásokhoz igazodó magyar olvasó így egészen más struktúrában kapta kézhez a Bernhard-történetet. Érdekes az is, hogy éppen a fiktív életrajzi ciklust követô, ugyancsak személyes történetekkel teli rövid Bernhard-regények magyar kiadása megelôzte az elvileg azt poétikailag befolyásoló ötkötetes sorozatét. (Sok mai Bernhard-rajongó ismerôsöm – ahogy igazából én is – éppen a Wittgenstein unokaöccsével és A menthetetlennel került a mester hálójába.) És eközben már évi két-három könyvvel tessék számolni! Így történhetett, hogy az 1993-ban útnak indított új, világirodalmi igényû folyóirat, az Átváltozások, elsô számát Thomas Bernhardnak szentelte (benne a nagyon fontos Három nap és a kevésbé izgalmas II. Erzsébet), a Színház pedig A színházcsináló Kamaraszínházbeli sikerén felbuzdulva (a nagy Bruscont számomra még mindig a nagy Sinkó játssza) majdnem ugyanekkor állított össze egy speciális Bernhard-blokkot.
Az osztrák költôk, ahogy a drámaírók, elég gyéren kerülnek a könyvespolcra: a kilencvenes évek elején a Nagyvilág számára (1993/12) Tandori még lefordít egy egész csapatot (Wolfgang Bauer, Ilse Brem, C.W. Rigner, Ingram Hartinger, Martin Ohrt, Hans Augustin, Gerhard Bolaender, Hans Raimund és Mike Markarit), de ahogy a Droschl-szerzôk, úgy az itt szereplôk is csak egyszeri alkalomhoz jutottak. Celan, Donhauser, Jandl mellett Bernhard az In hora mortisszal az osztrák költészet reprezentánsa. Én azonban nem vagyok abban biztos, hogy a Bernhard-dömping csúcsán még a mester fiatalkori verseivel is meg kellene ismerkednünk. Tény, hogy egyes folyóiratok, így a Nagyvilág, az Átváltozások, az Enigma és a Magyar Lettre  Internationale 1993 és 1996 között – nyilvánvalóan az elbeszélô és drámaíró Bernhard magyarországi kanonizálása után – megpróbálva még némi szerény újdonságot felmutatni, felvillantották Bernhard lírai énjét. A Jelenkor kötete csupán azért érdekes és értékes, mert egy kitûnô költôtárs, Kukorelly Endre átköltéseiben jelentek meg a versek, bár igazából még azt se mondhatnánk, hogy akkor ez most Kukorelly kötet volna. Ugyanakkor Klimó Károly színes rajzai és a kétnyelvûség felvállalása nem költészeti csemegét, de kellemes könyvet eredményezett.
Nekem már a kilencvenes évek közepén gyanús volt, hogy két Bernhard-mû, melyeket én, hadd legyen továbbra is személyes a Bernhard-olvasatom, igen-igen fontosnak tartok, valahogy nem akarnak megjelenni. Most, hogy már igazából majdnem minden megjelent, mégis állítom, hogy a Verstörung és az Auslöschung hiányában Thomas Bernhard csakis és kizárólag kalaptalan király Magyarországon.
Ha látensen is, de a Bernhard-egyeduralomnak vannak rossz értelemben vett konzekvenciái. Értsd: hangsúlyeltolódások és szerzôeltûnések. Érdekes, hogy Peter Handke, az osztrák elbeszélô-irodalom másik védjegye (Franciaországban és Németországban még mindig az, bár Ransmayrnak sikerülhet talán a puccs) lassan eltûnôben van a magyar könyvespolcról. A nyolcvanas évek elején az abszolút csúcsot és mércét jelentette, ma már csak Wim Wenders Berlin-filmjének forgatókönyvírójaként ismert, ha egyáltalán, ami viszont sokkal kellemetlenebb, pletykaszinten jugoszláv témájú esszéinek botrányhôseként. Bár a Magyar Lettre Internationale annak idején félresikerült, és így alaposan félreérthetô fordításban közölte Handke szlovén illetôségû írását (Hetedhétország trónfosztása, 1991/3), a többit azonban, melyek talán még jobban is érintettek volna bennünket, magyarokat (Handke mindannyiszor átutazott Magyarországon is), befödte a dinári hó. Igaz, legfontosabb elbeszélése, Az ismétlés 1990-ben még megjelent, de azután folyóiratok védbástyái mögé kellett hogy visszaszoruljon. A Pompeji kétszer is otthont adott Handkénak a Még egyszer Thukydidesnek ciklus néhány részlete az 1994/3, az A fáradtságról címû poétikus-filozófikus dialógesszéje az 1997/4 számban olvashatók. Lehet, hogy másnak nem érv, nekem azonban igen: Handke legutóbbi munkái (A távollét meséje, a Jukebox- és a Geglückter Tag-esszé, az Egy évem a Senki öblében eposzi nagysága) nárcisztikus beállítottságukon túl is – vagy éppen azáltal – a poétikai nyelvmûvészet  legigényesebb és legszebb darabjai – egzisztenciális értelemben is. Handkéhoz hasonlóan járt Ingeborg Bachmann. Hogy verseskötete nem létezik magyarul, hogy eszszéit folyóiratok csak elszórtan közölték-közlik (Határ, Mûhely, Nagyvilág), hogy a Malina címû regényérôl egyre többet hallunk, de olvasni nem olvassuk, pótolhatatlan veszteség. Különösen, hogy az osztrák irodalom nôi vonalából Frischmuth „elesett”, hogy Jutta Schuttingot Nagyvilágbeli bemutatása után két évvel a 2000 már Julianként kénytelen újra-bemutatni, és hogy más nincs is a Bernhard-hatásúnak fülszövegezett és reklámozott Elfriede Jelineken kívül. De szerény vélekedésem szerint Bachmann hiányában hova Jelinekkel?
Van három folyóirat a polcomon. Mindháromban az a közös, hogy az 1995-ös frankfurti könyvvásár díszvendégeként szereplô Ausztriára reflektál. A leghasznosabb talán a Magyar Lettre Internationale összeállítása Hogyan legyünk osztrákok? címmel (1995/17), melyben Günther Freitag, Wilhelm Grond, Lucas Cejpek, Helmut Eisendle, Oswald Egger, Julian Schutting, Kurt Neumann, Elfriede Jelinek, Werner Schwab,  Ingram Hartinger, Felix Philipp Ingold, Antonio Fian, Peter Handke és Wendelin Schmidt-Dengler képviseli az aktuális irodalom kalandjait. Az Alföld 1995/5-ös számában fájóan pontatlan és idegesítôen ötlettelen tanulmány olvasható a ‘45 utáni osztrák és magyar irodalom érintkezésérôl Hima Gabriella elfolyó tollából. A Tiszatáj pedig, lekésve bár a könyvvásár idejét, Fried István összeállításában közöl örök Handke-, Bernhard- és Buchebner-aktualitásokat (1996/6). Az 1995-ös év alaposan kihatott a magyar könyvbemutatókra is. Erich Hackl, Josef Haslinger, Robert Menasse, Christoph Ransmayr és Robert Schneider egyes könyvei a könyvvásár aktualitása miatt kerülhettek Magyarországon kiadásra. Kíváncsi vagyok, ki nyer a mieink közül meghívást az idei könyvvásáron osztrákékhoz. (Ha jól hallottam, és ami biztos, Esterházyt szokás szerint a Residenz, Garaczit újra a Droschl, és ami új, és aminek nagyon örülni kell, Márton Lászlót a Zsolnay viszi idén Frankfurtba...)
És még néhány név, akiket én különösen sajnálok, hogy nincsen (még) helyük az osztrák könyvespolcon. Ha szabad volt kritikát gyakorolnom a kései mûkiadások bizonytalan befogadhatósága felett, azért hadd mondjam el, hogy miközben Freud összkiadás zajlik magyarul, addig a századforduló két nagymesterének, Hugo von Hofmannstahlnak és Arthur Schnitzlernek a mûvei nem léteznek mostanság magyarul. Hofmannstahl elbeszélései és drámái soha nem is jelentek meg önálló kötetben, Schnitzlerrôl pedig még nem sikerült leverni a port, holott jól benne járunk a múltszázadvég (újra)felfedezésében saját századunk végén. És lapozgatom írás közben Wendelin Schmidt-Dengler Bruchlinien. Vorlesungen zur österreichischen Literatur 1945 bis 1990 (Residenz, 1995) és Klaus Zeyringer Österreichische Literatur 1945-1998 (Haymon, 1999) címû köteteit, melyek olvasmányos és informatív metszetét adják mindannak, ami ‘45 után az osztrák irodalomban lényegbevágóan és halálkomolyan történt (nekünk ilyen mikor lesz a ‘45 után magyar irodalom történeteirôl?), és nézegetem mellé Manówicz fényképeit (ez sem ártana!) a legutóbbi osztrák debütánsokról (Österreichische Autorinnen und Autoren. Debuts der letzten zwanzig Jahre. Böhlau Verlag, Wien – Köln – Weimar, 1995), és e három gyûjteményes könyv – persze – érdemtelenül magyar nyelvû könyv nélkül maradtak egész sorát adja: Gerhard Fritsch, Hans Lebert, Albert Drach, Marianne Fritz, Gerhard Roth, Friderike Mayröcker, Josef Winkler, Werner Kofler... Mégiscsak szerény részleg ez a virtuális osztrák könyvespolc.
Azért mégis: hogy szinkronban legyünk újra a szomszéd irodalommal, visszaadjuk némi hangsúlymódosítással az osztrák perspektive (34) Magyarország-projektjét (1997-98): Olvassák el a Tiszatáj Osztrák történetek címû, 1999-es tematikus különszámát. Megtudják belôle, hogyan dobogtatja meg Josef Winkler, Werner Kofler, Christoph Ransmayr, Michael Donhauser, Erich Hackl, Josef Haslinger, Robert Schneider és Antonio Fian az osztrákozó magyarok szívét.
A generation next sikerkönyvírói pedig (és persze), mindenekelôtt és számomra: Franz Josef Czernin (Anna und Franz. Sechzehn Arabesken), Franczobel (Böselkraut & Ferdinand) és Raoul Schrott (Finis Terrae, Die Erfindung der Poesie) a következô évtizedre maradtak. De velük tényleg: okosan és vidáman (újra) lehet (mit) kezdeni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta