ZYGMUNT BAUMAN
Turisták és vagabundok
- A posztmodern kor hõsei és áldozatai -

Ez az írás egy olyan elõadáson alapul, amelyre azzal kértek fel, hogy próbáljak választ adni a kérdésre, hogy a mai társadalomban megfigyelhetõ fragmentálódás, dezintegrálódás és szubjektivizmus hogyan jelentkezik a mindennapi életben? Arra kértek, hogy „az elméleti elvonatkozatáson és a szokásos ködösítésen túllépve foglalkozzam az emberek konkrét, empirikus tapasztalataival”. Ez volt a feladat és egyben kihívás, amely elõl nem térhettem ki, anélkül persze, hogy biztos lehettem volna abban, hogy meg tudok neki felelni. Végül is a filozófiák a filozófusoknak, a szintézisek a szintetizálóknak, a teóriák a teoretikusoknak csak akkor tárják fel értelmüket (ha van nekik ilyen), ha arra irányuló kísérleteknek tekintjük õket, hogy rendezzék a rendezetlent, leegyszerûsítsék a bonyolultat, idõtlenné tegyék az idõbelit - ahol a rendezett, egyszerû és idõtlen teszi ki a „teóriát”, és a rendezetlen, komplex és történelemhez kötött a tapasztalatot, amelybe a maguk korának és (élet)terének lakóiként beágyazódnak. A teóriák hajlanak arra, hogy a zavarosan kavargó tapasztalati tartalmakat felvevõ jól formált, csillogó tartályoknak adják ki magukat. De hogy ezeket biztosan tudják tárolni, merev - gyakran át nem látszó - külsõ falakra van szükségük. Nehéz a tapasztalati tartalmakat az elmélet falain át felismerni; gyakran át kell döfni - „dekonstruálni” vagy „szétszedni” - hogy lássuk, mi rejlik mögötte.
 Volt még egy másik ok, amiért nehezemre esett az említett kihívásnak ellenállni. Charlotteville a nagy filozófus, Richard Rorty szülõhelye, aki a maiak közül talán a legnagyobb. De hát mi egy nagy filozófus? Azelõtt azon mérték egy filozófus nagyságát, hogy milyen ügyesen tud szabad végeket egymással összekötni, vitákat elindítani, a véglegesség aurájával ítéleteket hirdetni, és egyebekben a filozófiát célhoz és lezáráshoz vezetni. Az ilyen nagyság jelentõsége egy Thanatosz-ûzte filozófiából eredt, amely, mint a heideggeri Dasein (ittlét) egy Sein zum Tode (a halálra való készülõdés) jegyében élt, és abban a meggyõzõdésben, hogy a vég a beteljesülés, és az életben már a saját távozását próbálta. Legnagyobbjaink elhunytával, Arisztotelész vagy Hegel után, fájdalmas kiáltást lehetett hallani; a filozófia íme elérkezett a végpontjához, mindent, ami említésre méltó volt, elmondtak már, semmit, amit eddig el nem mondtak, nem érdemes már kimondani; már csak válaszaink vannak, kérdéseink nincsenek többé.

 Richard Rorty véleményem szerint egész más értelemben nagy filozófus. Utána nem lehet már úgy filozofálni, mint azelõtt, még akkor sem, ha éppen arról filozofálunk, hogy nem értünk egyet Richard Rorty filozófiájával; de filozofálni muszáj, mivel lehetetlen a régi stílusban filozofálni, egy „halálra készülõ filozófia” lehetetlensége éppen annak a jele, hogy lehetetlen, hogy a filozófia valaha is a végéhez érkezzen. Rorty filozófiai nagysága egy másfajta filozófiában gyökerezik - az erósz vezette, libidinõzus filozófiában, amely a folytonos beteljesületlenségben és éppen olyan kérdésekben teljesedik be, amelyek jobban félnek a végérvényes válaszoktól, mint attól az eshetõségtõl, hogy megválaszolatlanok maradnak. És ebben Rorty nagy filozófusnak bizonyul: az ilyen beteljesíthetetlen filozófia „beteljesítését segítõnek”.
 Arról spekulálva, hogyan érthetnék majd meg a Szahara jövendõ lakói modern életmódunk szellemét, Rorty Charles Dickenst Heideggernél fontosabb tanúnak tartja; annak ellenére, hogy Heidegger újra meg újra megfogalmazta, mit jelent modernnek lenni, Dickensnek viszont ilyesmi sosem jutott eszébe. Viszont? Amit Rorty valójában gondol, az, hogy mivel. A Dickens-féle társadalmi létállapotra jellemzõ, hogy állandóan elutasító rosszallással tekint az eddigi és az eljövendõ fejlõdésre - hogy szakadatlanul küzd magával, semmivel sincs megelégedve - mindig a még meg nem valósultság jellemzi (noch nicht geworden, ahogy Bloch mondaná). A Dickens ábrázolta világ „létállapota” egy „létállapot” lehetetlensége. És ez Rorty szerint a modernitásra inkább találó, mint bármely árnyalt és intellektuálisan igényes képlet, amit a nagy szintetikus filozófusok állíthatnának fel róla. Ez nem azt jelenti, hogy Dickens okosabb volna Heideggernél (ha esetleg volna olyan mércénk, amivel a bölcsesség két ilyen eltérõ fajtáját mérni lehetne). Azt viszont jelenti, hogy a regényíró Dickens abbéli igyekezetében, hogy kortársai kusza, torz és zavaros tapasztalatát az igazsághoz híven ábrázolja, anélkül, hogy eközben hivatva érezné magát arra, hogy ezeket korrigálja, lecsiszolja vagy áramvonalasra igazítsa, az akadémikus filozófusnál inkább képes volt ennek a ténylegesen bonyodalmakból, torzulásokból és zavarosságokból álló tapasztalatnak az igaz történetét elmondani.
 Amit Richard Rorty nem mond, és ahol én az õ ábrázolásmódjától el szeretnék térni, az az, hogy egy jó darab történelem kellett ahhoz, hogy a dickensi elbeszélõ stílusnak végül nagyobb igazságtartalmat lehessen tulajdonítani, mint a Habermasénak vagy a Heideggerének, amiért is Rorty saját felfedezése (vagy inkább az általa felállított prioritás) mint olyan maga is történelmi eseményszámba megy. Rorty nem hajlandó önmagát és gondolkodását a történelemben elhelyezni. És ebben, hogy nem hajlandó, veszedelmesen közeli vizekre evez az ortodox filozófia azon szerzõjéhez, szereplõjéhez, akit mindenki másnál jobban igyekezett lejáratni és trónjától megfosztani - az „aszkétikus pap”-hoz, akit olyan értõ módon szed ízekre Heidegger kapcsán. Ahhoz az aszkétikus paphoz, aki azt hitte, hogy az igazság a teremtés napjától kezdve készenlétben áll és vár, és csak az õ papi készségein és szellemi erején múlik, hogy felszínre kényszerítse a rejtekébõl.
 De mit is teszünk valójában, amikor a regényíró igazságát jobbnak tartjuk a filozófus igazságánál? Tényt állapítunk meg, amely a modern filozófusok pillantása elõl eddig rejtve maradt? Valamit, amit észrevehettek volna, ha ostoba módon el nem fordítják a tekintetüket? Vagy inkább valami újat fedezünk fel, ami azelõtt nem létezett? Vagy valamit, ami megvolt ugyan, de marginálisan, túl gyenge volt, elzárt, vagy másként volt jelentéktelen ahhoz, hogy szembetûnjön? Más szóval: a filozófia változott meg vagy az élettapasztalat, amelyrõl filozofálunk?
 A józan ész, a common sense gyógyítóinak és törvényadóinak hagyományos szerepében a filozófusoknak saját eljárásmódjukat el kellett választaniuk a közönséges emberekétõl - és úgy megfogalmazni, hogy szembe lehessen állítani a kettõt egymással. És ebbõl aztán a nem-filozófusok gyakorlata nem-filozófiaiként került ki. A választóvonal tisztán és világosan kivehetõ volt... Az egyik oldalon ott volt a változékony, állhatatlan praktikáktól be nem szennyezett filozófia, a másikon a nyers, a gondolkodástól érintetlen eljárások - az õsanyag - a gyorsító monitorján villogó pontokhoz hasonlóan, amelyek arra várnak, hogy a magfizikus értelmezze õket. Ez a felosztás azonban csak mellékterméke volt annak a meghatározott szerepnek, amelyet a filozófia választott magának, vagy amelyeknek az eljátszására a modernitás egész idõszakában hivatva volt. A filozófia távolmaradása az életpraxistól triviálisan evidens volt - eltekintve attól az elszántságtól, hogy jelenlétét ignorálja és/vagy a referenciáit ne ismerje el.
 Ma triviális módon evidens, hogy az általános tapasztalat egyáltalán nem olyan, amilyennek a modern filozófia (egyébként a szociológia is) megfestette: nem üres várakozás, amit meg kell tölteni értelemmel, nem amorf plazma, aminek a szakemberek hermeneutikai know-how segítségével elõbb formát kell adniuk. Ez az általános tapasztalat inkább kezdettõl fogva tartalmas; azok, akik benne vannak, értelmezik és megértik - mert ez a jelentésesség értelmezés és felfogás a létezési módjuk. Nos, ma éppen annak az ellentétét legitim triviális evidenciává tenni, ami tegnap triviálisan evidens volt, az kétségkívül filozófiai teljesítmény. De Minerva baglya éppenséggel csak alkonyatkor kezdi kiterjeszteni a szárnyait; a modernitás emberei életének egyetlen hosszú napjában sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy a filozófusok az este közeledtével a nyilvánvalót felismerjék - és nyilvánvalónak ismerjék el.
 Nagyon valószínû, bár nem jelentõs,  hogy az emberi tapasztalat minden korban ugyanilyen jellegû volt, ahogyan ma számunkra evidensnek látszik. Ténylegesen, és ez a döntõ pont, valami - még a mindenütt és tartósan jelenlevõ is - csak meghatározott feltételek mellett válik „evidenssé”. (Hogy például már a Cro-Magnon-i és a neandervölgyi embereknek is „kellett, hogy legyen kultúrájuk”, ezt például magától értetõdõnek tartjuk; de a kultúra fogalma csak a 18. század második felére formálódott ki, és a cro-magnoniak és a neandervölgyiek aligha lettek volna azok, akik voltak, ha tudatában lettek volna annak, hogy kultúrájuk van.) Csak különleges elõfeltételek között válhattak megfigyelések, értelmezések és a laikusok ezekbõl kifejlesztett életstratégiái tudásként, mégpedig érvényes tudásként elismertté, ahelyett, hogy a lényegében fogyatékos, elõítéletekkel és tévedésekkel terhelt „közönséges emberi értelem” megnyilvánulásának tartsák õket; és csak közönséges feltételek között válhatott az ember képessé arra, hogy a megértést a mindennapi élet szakadatlan, mindegyre új és soha végérvényesen le nem zárható teljesítményének ismerje el, nem pedig egy igényes módszer termékeként, amely csak specialisták számára hozzáférhetõ, és megállás nélkül a végsõ megoldás felé halad.
 Sokat lehetne mondani az olyan különleges elõfeltételekrõl, az általános élettapasztalat speciális módjáról, ami „evidenssé” tesz valamit, ami talán már azelõtt is találó volt, de korábban bizonyosan nem tekintették evidensnek. Itt csak egyetlen igen jelentõs változásra szeretnék utalni az életfeltételekben - nevezetesen a társadalmi tér idõtlenné változtatására.

*** A modern idõnek iránya volt
 A térbeli, egyidejûleg adott eltérés az idõ folytonosságában, a heterogenitás mint az idõbeli fázisok fokozatos fellépésének következménye volt talán a modern gondolkodás legfeltûnõbb és talán legtermékenyebb vonása. De a metaforák megváltoztatják a metaforikus kapcsolatba lépõ dolog mindkét oldalát.
 A térnek az idõre való kivetítése az utóbbit olyan tulajdonsággal ruházta fel, amilyenekkel „természetes módon” csak a tér rendelkezik: a modern idõnek iránya volt pontosan úgy, mint minden útnak a térben; az elavulttól az aktuális felé lépett elõre, és az aktuális eleve a jövendõ elavult volt; az idõben volt „elöl” és „hátul”.
 Az embert arra ösztökélték és lelkesítették, hogy „haladjon a korral”. Leeds városának öntelten saját vállukat veregetõ városatyái, akik a 19. század közepén emelték a városházát csodálatraméltó felemelkedésük emlékmûve gyanánt, morális elveiket körös-körül fölfestették a nagy terem falaira. Más egyéb parancsolatok között különösen nagyhatású az egyik a maga magabiztos tömörségével: Elõre! Csöppnyi kétségük nem volt atekintetben, merre is van ez az „elõre”.
 A modern emberek tehát egy strukturált idõ-térben éltek; szolid, szilárd, tartós idõ-térben - éppen a megfelelõ vonatkoztatási nagysággal, amelyen az emberi akarat szeszélyessége és állhatatlansága regisztrálható és felügyelhetõ volt, de ez mégiscsak szilárd  tartás volt, amelyben az emberi cselekvés ésszerûen és biztosan beillesztve érezhette magát. Ebben a strukturált világban eltévedhetett az ember, vagy megtalálhatta a helyes utat, és elérkezhetett pontosan oda, ahova akart. A különbség az elveszettség és a beérkezés között tudáson és célratörésen nyugodott, az idõ-tér-struktúra ismeretén és az elszántságon, hogy az egyszer választott utat minden áron kövesse az ember. Ilyen feltételek között a szabadság ténylegesen a felismert szükségszerûséget jelentette - azt a szándékot, hogy ennek a tudásnak megfelelõen cselekedjék.
 A struktúra adva volt minden emberi cselekvés elõtt, és elég tartós volt ahhoz, hogy - rendületlenül és változatlanul - véghez is vigyék a tettet. Minden emberi teljesítményt megelõzött, és lehetõvé is csak ez tette: egy ember életküzdelmét  céltalan küszködésbõl következetes építkezéssé tette. Az egyik elért eredményt a másikhoz lehetett kapcsolni, lépésrõl lépésre haladni az embernek a maga útján, és minden lépés - hála az útnak - egy következõhöz vezetett; az ember személyes teljesítményét az alapoktól, a fundamentumtól építhette fel egészen a tetõig.
 Ez az egy életen át tartó zarándoklás élete volt, a hivatásé, vagy ahogy Minerva baglya utóbb Jean-Paul Sartre szépével hirdette az élettervé. David Copperfield akárcsak a Buddenbrookok a normákkal küzdöttek, amelyeket nem sikerült megfogniuk - parancs, mégis könnyen kicsúszik a kézbõl; kötelezõ, mégis majdnem elérhetetlen. Kezdettõl fogva tudták, hol kell sikerre törekedni, és azt is tudták rögtön, mikor vallottak kudarcot.
 A mi életküzdelmeink ezzel szemben „a lét elviselhetetlen könnyûségében” oldódnak fel. Sosem tudjuk biztosan, mikor nevessünk, és mikor sírjunk. És alig van olyan pillanat az életben, ahol sötét sejtelmek nélkül az mondhatnánk: „Megérkeztem”.
 Félreértések elkerülése végett - nem állítom, hogy a modernitás emberei szavakban gazdagon ecsetelték volna mindezt, hogy ezen elgondolkodtak, errõl vitatkoztak és veszekedtek volna, miközben intézték az életdolgaikat. Inkább azt mondom, hogy mi a vége felé járó 20. század emberei, a „csúcsmodernitás”, „túlmodernitás” vagy posztmodernitás emberei egy ilyen világszemléletet kell, hogy tulajdonítsunk nekik, ha értelmezni akarjuk, amit az életükrõl tudunk, és megpróbáljuk megérteni, milyen fajta tapasztalatot tett ez az élet lehetõvé, és viszont. Nem azt mondom, hogy õk nap mint nap egy szigorúan strukturált idõ-tér és a világ tartós voltának tudatában éltek, hanem, hogy mi élünk nap mint nap annak növekvõ tudatában, hogy nem bízhatunk már mindebben. Ezért beszélek mindenekelõtt az akkori sokkról és nem az elmúlt gondtalanságról. Az a korábbi tapasztalat, amelyet most utólag próbálunk meg rekonstruálni, fõként az eltûnésével vált számunkra tudatossá. Ami a múltban véleményünk szerint megvolt, az az, ami nekünk, tudomásunk szerint, hiányzik.
 Tudatában vagyunk annak, hogy hiányzik belõlünk a képesség, hogy különbséget tegyünk a világ struktúrája és az emberi cselekvés között - a világ sziklaszilárdsága között odakünn és az emberi akarat formálhatósága között idebenn. Nem mintha a világ az emberi kívánságokkal szemben hirtelen engedelmessé és alkalmazkodóvá vált volna; ahogy azelõtt, úgy most is igen sûrûn bagatellizálja, amit ember tervez, amire törekszik, és könnyedén kiforgatja és eltorzítja az emberi fáradozások eredményeit. De a kinti világ egyre inkább egy másik játszótárshoz hasonlít, - és nem annyira ahhoz, aki a kérlelhetetlen szabályokat felállítja vagy ítélõbíróként semmilyen felszólamlást nem enged, mégpedig egy olyan játszmában, amelynek a szabályait szakadatlanul átalakítják, majd megint elvetik.
 Az a tapasztalat, hogy egy ilyen világban élünk (vagy ez annak a tapasztalata, hogy ezen a világon élünk?) egy olyan játék tapasztalata, amelyben nem lehet különbséget tenni szükségszerûség és véletlen, determináltság és esetlegesség között: csak a játékos húzásai vannak, annak a mûvészete, hogy jól játssza meg a lapjait, annak a képessége, hogy a legjobbat hozza ki belõlük.
 Az emberi cselekvés nem kevésbé múlandó és kiszámíthatatlan, mint azelõtt; de ez most erõteljesebben látszik a világra is vonatkozni, amelyben az ember megpróbálja megvalósítani magát és tájékozódni. Hogyan élhetné az ember zarándoklásként az életét, ha az ereklyék  és a szentségek állandóan cserélõdnek, leveszik õket, megfosztják a szentségüktõl, a legszentebbnek nyilvánítják, aztán megint profanizálják, és mindezt a legrövidebb idõn belül, amikor azt várják, hogy elzarándokoljunk hozzájuk? Hogyan lehet befektetni egy életteljesítménybe, egy életmûbe, ha a mai értékek már holnapra garantáltan elértéktelenednek és inflálódnak? Hogyan állítsa az ember az életét egy hivatás szolgálatába, ha a fáradságosan megszerzett készségek aktívuma néhány nap alatt tehertétellé válik? Ha hivatások és munkakörök szó nélkül eltûnnek, és a tegnapi szaktudás mára szemellenzõként hat? És hogyan jelölje meg és ki az ember a helyét a világban, ha minden megszerzett jog csak a „további intézkedésig” érvényes, ha minden partneri megállapodás tartalmaz egy visszalépési záradékot, ha - ahogy Antony Giddens olyan találóan kifejezte - minden kapcsolat „tiszta” kapcsolat csupán, azaz feltételek és meghatározott kötelezettségek nélkül, és minden szerelem csupán „partnerkapcsolat”, amely nem tart tovább, mint a belõle adódó kielégülés?
Az identitás jelentõsége, ahogy erre Christopher Lasch rámutatott, egyaránt vonatkozik személyekre és tárgyakra. A modern társadalomban ez is, az is elvesztette szilárdságát, egyértelmûségét és folytonosságát. Az egykor tartós tárgyakból alakult világ eldobható termékekkel lett telerakva, amelyek arra valók, hogy mielõbb elavuljanak. Egy ilyen világban úgy lehet felölteni és levetni az identitást, mint egy kosztümöt. Az új helyzetben az az ijesztõ, hogy minden gondos építkezés hiábavalónak bizonyulhat; másrészt csábító volta abban áll, hogy az embert nem kötik korábbi próbálkozásai, és sosem szenved végérvényesen vereséget, mindig „nyitva tart minden lehetõséget”.  De sem az ijesztõ, sem a vonzó oldal nem mutatja a „zarándokút-életet” megvalósítható stratégiának, amihez az ember tarthatja magát. Legalábbis nem sokan teszik ezt, és nem sok kilátással a sikerre.
 A posztmodern ember életjátékában állandóan változnak a szabályok a játék folyamán. Ezért ajánlatos a játszmát rövidre fogni - egy okosan játszott életjátszma tehát azt kívánja meg, hogy az egyetlen, nagy, óriási kockázatos befektetéseket igénylõ, mindent átfogó játékot rövid, szigorúan körülhatárolt, kis, nem túl magas befektetéseket igénylõ játszmák sorozatára szabdaljuk fel. Hogy megint Christopher Lascht idézzük:  Az a döntés, hogy mindig egyik napról a másikra éljünk, és a mindennapi életnek körülhatárolt kritikus helyzetek lefolyásaként való felfogása válik minden racionális életstratégia vezérelvévé.
 A játszmát rövidre fogni annyi, mint nem bocsátkozni hosszú távú kötelezettségekbe; óvakodni minden szilárd megállapodottságtól; nem kötõdni egy helyhez, bármilyen kellemes legyen is az átmeneti ott-tartózkodás; nem szentelni az életünket egyetlen hivatásnak; senkinek nem esküdni állhatatosságot és hûséget; a jövõt ugyan nem kontrollálni, de nem is terhelni jelzáloggal: azzal az aggodalommal, hogy a játék következményei nem hosszabb életûek, mint a játék maga, és adott esetben megtagadni a felelõsségvállalást az ilyen következményekért; nem engedni a múltnak, hogy beleérjen a jelenbe. Röviden azt jelenti, hogy a jelent mindkét végén lenyesni, kioldani a történelembõl; az idõt minden más formában, mint jelen pillanatok laza kapcsolata vagy önkényes egymásutánja, felszámolni, az idõ folyását egy folyamatos jelenbe terelni.
 Ha egyszer az idõt sikerült felismerhetetlenné tenni, és többé nem vektor, nem nyíl egy nyílheggyel vagy iránnyal bíró folyó többé, akkor a teret sem strukturálja már; az elõre és hátra használhatatlanná válik, már csak az számít, hogy képesek legyünk mozogni, nem leállni. A fitness - hogy képesek legyünk gyorsan a történések centrumába kerülni, és készek legyünk az élményeket úgy megélni, ahogy jönnek - elõbbre való lesz az egészségnél (egy normalitási szint eszméjénél annak megbízható, csorbítatlan fenntartásával együtt). Minden haladék, még „jutalomhaladék” is elveszti jelentõségét: Nincs többé nyílhoz hasonló idõ, amin mérni lehetne.
 És így többé nem az a fontos, hogyan fedez fel, talál ki, alakít, épít fel (vagy akár vásárol) magának egy identitást, hanem hogy hogyan lehet megakadályozni, hogy az túl szûk legyen, túl szorosan tapadjon a testhez. Egy jól szabott, tartós identitás nem teljesítmény többé, egyre inkább és láthatóan teherré válik. A posztmodern életstratégiai sarkpontja nem egy identitás megalapozása, hanem a rögzõdés elkerülése.

A turista távolságtartása
A turista alakja az ilyen elkerülés foglalata. Mert a turisták, akik megérdemlik ezt a nevet, abszolút mesterei a minden szilárd felolvasztása és minden kötöttség eloldása mûvészetének. Ami elsõsorban jellemzi õket: nem tartoznak ahhoz a helyhez, amelyet éppen felkeresnek; megvalósítják azt a csodát, hogy a megfelelõ helyen vannak, anélkül, hogy a helyükön volnának. A turisták távolságot tartanak, és gondoskodnak arról, hogy ez a távolság ne váljon közelséggé. Olyan, mintha mindegyikük egy üregbe volna zárva, valamiféle hólyagba, szigorúan ellenõrzött ozmózissal; hogy mi kerülhet be vagy mi kerülhet ki onnan, arról egyedül a mindenkori lakója dönt. Itt aztán a turista teljes biztonságban érezheti magát; a kint szívóhatása nélkül védve marad, bármilyen ragadós vagy falánk legyen is ez a világ az õ hólyagján kívül. A turisták könnyû csomaggal utaznak - éppen csak egy pár holmira van szükségük, hogy az idegen helyek viszontagságaitól megóvják magukat - és bármely pillanatban újra felkerekedhetnek, ha valami azzal fenyeget, hogy kicsúszik az ellenõrzésük alól, ha szórakozási potenciáljuk kimerülõben van, vagy a távolban izgalmasabb kalandok ígérkeznek. Mobilitás ennek a játéknak a neve: képesnek kell lenni felkerekedni, amint valakit a vágyai ûznek vagy az álmai hívogatnak. Ezt a képességet hívják a turisták szabadságnak, autonómiának vagy függetlenségnek, és többre tartják bármi másnál, mert ez a condition sine qua nonja mindennek, amire a szívük vágyik. Ennek felel meg a leggyakrabban hangoztatott kívánságuk is: „Több térre van szükségem”. Azaz: senki sem vitathatja el a jogomat arra, hogy elhagyhassam azt a teret, ahova pillanatnyilag be vagyok zárva.
 Egy turista életében aligha van elõre megtervezve az egy helyen töltendõ tartózkodási idõ; ugyanez vonatkozik a következõ úti-célra. A turistaéletben az úton levés a lényeg, nem a megérkezés; nem úgy, mint a elõdeiknél, a zarándokoknál, az utazás megszakításai a turistánál nem egy út állomásai, mivel az életút végén nem integet a cél, amely azt állomássá tehetné. Ha az egymásra következõ megállóhelyek végül mégis kiadnak egy útvonalat, ez csak visszatekintve rajzolódik ki, amikor valami logikát lehet az egészben felfedezni vagy belevinni, ami a vándort nem irányította vándorlása közben. Amíg úton van, nem rendelkezik valamilyen képpel egy jövõbeli állapotról, ami jelentéssel tölthetné meg a jelenbeli tapasztalatot: az egymásra következõ jelenek mindegyike akár egy kortárs mûalkotás, a saját nyelvén kell, hogy megmagyarázza magát; maga kell, hogy kulcsot adjon saját jelentéséhez.
 A különbözõ tartózkodási helyek táborhelyek, nem otthonok; és bármennyi ideig tartson végül is a megpihenés az utazás során, mindig éppen csak éjszakázásnak tûnik. Az ember csak gyenge gyökereket ereszt a földbe - ha egyáltalán - ; az ember csak felületes érintkezésbe bocsátkozik a helybeliekkel - ha egyáltalán. Mindenekelõtt nem terheli meg jelzáloggal a jövõt, nem megy bele hosszú távú kötelezettségekbe, és nem engedi, hogy valami, ami ma történik, bármi módon megkösse a holnapi napot. Végül is a helybeliek többé már nem az út menti fogadók mûködtetõi, ahogy a zarándoklások idején a zarándoknak egyre másra fel kellett keresnie õket; a turisták találkozásai a helybeliekkel abszolút esetlegesek maradnak, a tegnapi impulzus egy mellékhatása, amelyrõl az embernek tegnapelõtt még sejtelme, elképzelése sem volt, és ami könnyen egész másképpen is történhetett volna, és az utazót egész más helyre is vezethette volna. Találkozásuk egy impulzusból jön létre, és a következõvel megint felbomlik. Igaz ugyan, hogy ez az együttlét egy megtett lépés következménye, de egy elõre nem látott következmény; nem volt megbeszélve, és ennélfogva nem is tarthat igényt a vándor lojalitására.
 Mindez azt a megnyugtató érzést nyújtja a turistának, hogy mindent kontrollálni tud - természetesen nem a mostanra elavult, a divatból kiment heroikus értelemben, hogy az ember rányomja a világra a bélyegét, hogy a saját képe vagy ízlése szerint alakítja és ilyennek tartja meg. Ez úgyszólván csak egy „szituatív kontroll”: megválasztani annak a lehetõségét, hogy az ember hol és a világ mely részeit kívánja „keresztezni”, és mikor óhajt megint elvágni egy kapcsolatot. A be- és kikapcsolódás nem hagy maradandó nyomokat a világon; a világ (amilyennek a turista ismeri) hála a könnyedségnek, amellyel a kapcsolók mûködnek, tényleg rendkívül képlékenynek, puhának és morzsolhatónak tûnik; valamilyen formát nem tartana meg sokáig. Többé már nem alakítják, csak „szemlélik”: Most a turisták változó érdeklõdése, elkalandozó figyelme és mozgékony látószöge kölcsönzi a világnak a „struktúrát” - s ez olyan cseppfolyós és „átmeneti”, mint a pillantás, amely felszínre hozta. A világot ily módon alakítani nem kerül semmi erõfeszítésbe, de - legalább is a világra nézve - nem is marad következménye.
 Egy olyan eseményt, amelynek elvileg nincsenek saját tartamán túlmenõ következményei, epizódnak hívják; mint a turisták, úgy tör be egy epizód is, Milan Kundera szerint, a történelembe, anélkül, hogy annak részét képezné. Az epizód lezárult esemény. Minden új epizód úgyszólván abszolút újrakezdés, de ugyanilyen abszolút a vége is: „nincs folytatás”, így szól az utolsó mondat (még ha, hogy az óvatlan ember nyomorult helyzetét még keservesebbé tegye, láthatatlan tintával van is írva). A probléma azonban az, siet Kundera hozzáfûzni, hogy a vég véglegességére vonatkozó döntés maga sem végleges soha: Sosem lehet tudni, mikor múlt el egy epizód, mikor van tényleg vége. Minden kölcsönös erõfeszítés dacára visszatérhetnek elmúlt események, hogy felkeressék a jövendõ jelen-idõket. Egykori partnerek korábbi, inkább elfeledett kapcsolatokból teljesen más epizódok keretében újra felbukkanhatnak, és fenyegethetõen mutathatják megmaradt sebeiket. Az epizódok elvágása, jövendõ következmények magvainak csírájukban való elfojtása állandó, szakadatlan erõbedobást igényel. Ez egy kellemetlen hajszál egy minden pillanatban epizódként élt élet egyébként oly ízletes levesében; egy lyuk, amelyen át az odakinti világ egyre-másra betör a pontosan ellenõrzött életbe, és megmutatja a turistának, hogy a kontrollja milyen kívánnivalókat hagy maga után. A turistaélet tehát nem teljesen rózsás. Örömeinek meg kell adni az árát. Ahogy a turista kiküszöböli a bizonytalanságokat, az újabb bizonytalanságokat hoz magával.
 A turisták szabad elhatározásból kelnek útra - legalábbis ezt hiszik. Felkerekednek, mert az otthonukat unalmasnak, vagy nem elég vonzónak találják, túl meghittnek, nem elég meglepõnek; vagy mert azt remélik, hogy másutt izgatóbb kalandokra és mélyebb érzelmi élményekre találnak, mint amit a megszokott rutin bármikor nyújthat. Az otthon elhagyására, idegen vidékek felkutatására vonatkozó döntést megkönnyíti az a megnyugtató érzés, hogy szükség esetén mindig vissza lehet térni. A hotelszobák kényelmetlenségei valóban honvágyat ébreszthetnek; olyankor vigasztaló elégtétel tudni, hogy van valahol otthonunk; egy visszavonulási lehetõség a tolongásból, ahol az ember védelmet találhat, ahol egyértelmûen, problémátlanul chez soi volna - elhúzhatná a függönyöket, behunyhatná a szemét, befoghatná a fülét minden új benyomás elõl, bereteszelhetné az ajtót minden új kaland elõl. Mindenesetre döntõ, hogy az ilyen kilátás csak addig nyújt elégtételt és vigasztalást, amíg kilátás marad. Ahogy a „honvágy”-ban az „otthon” nem valódi épület téglából és habarcsból, fából vagy kõbõl. Abban a pillanatban, amikor az ember kívülrõl csukja be az ajtót, az otthon álommá változik; ha belülrõl csukja be, börtönné. A turista rájött a szélesebb és fõként nyitottabb terek ízére.

A csavargó muszáj-turista
 A turisták vándorokká lesznek, és honvágyas álmaikat fölébe helyezik az otthonlét valóságának - mert így akarják, mert „a körülményekre való tekintettel” ezt tartják a legésszerûbb életstratégiának, vagy mert elcsábították õket egy érzésgyûjtõ életének valódi és képzelt örömei. De nem minden vándor van azért útközben, mert az egyik helyrõl a másikra való költözést választja az egy helyben maradással szemben. Sokan vannak, akik talán elutasítanák a vándoréletet, ha megkérdeznék õket - de nem kérdezi õket senki. Úton vannak, mert lökik õket hátulról - miután egy túl hatalmas és sokszor megfoghatatlan erõ elszakította õket a gyökereiktõl, hogy ezzel álljanak ellen. Ezek a vándorok egyáltalán nem tekintik a sorsukat a szabadság kifejezésének. Szabadság, autonómia, függetlenség - ha egyáltalán szerepel a szókincsükben - mindig jövõ idõben áll. Szabadnak lenni annyit tesz a számukra, hogy ne kelljen többé bolyongani. Hogy legyen egy otthonuk és ott maradhassanak. A csavargókról beszélek - sötét holdak, akik a világos napok fényét verik vissza; a posztmodern evolúció mutánsai, a szép új species alkalmatlan származékai. A csavargók a világ söpredéke, aki a turisták szolgálatába szegõdött.
 A turisták maradnak vagy tovább állnak, ahogy a szívük diktálja. Elhagyják a helyet, amint másutt új, még ki nem próbált lehetõségek adódnak. A csavargók ezzel szemben tudják, hogy nem maradnak sokáig, bármennyire szeretnének is, mert sehol sem látják õket szívesen: Míg a turisták azért állnak tovább, mert a világot ellenállhatatlanul vonzónak találják, a csavargók azért, mert a világot elviselhetetlenül barátságtalannak találják. Nem akkor állnak tovább, amikor már az utolsó cseppig kiélvezték a helybeliek által kínált élvezeteket, hanem amikor azok elveszítik a türelmüket, és nem hajlandók tovább elviselni az õ idegen jelenlétüket. A turisták azért utaznak, mert ezt akarják; a csavargók azért, mert nincs más választásuk. Ha a „nem-önkéntes turista” fogalma nem volna önmagában véve ellentmondás, így lehetne nevezni a csavargókat. Amennyire szükségszerû lehet a turistastratégia egy vándorló falak és mozgó utak jellemezte világban - a választási szabadság a turista betevõ falatja. Ha ettõl megfosztjuk, oda a turistaélet vonzereje és költészete, igen, enélkül nem is  érdemes élni ezt az életet.
 Vigyázat: a turisták és a csavargók a mai élet metaforái. Lehet valaki turista vagy csavargó, (és az is), anélkül hogy fizikai értelemben valaha elutazna - ahogy Max Weber protestánsai is zarándokok voltak egész életükön át, még ha ki sem dugták soha az orrukat a szülõvárosukból, és túl dolgosan ûzték a hivatásukat, hogysem idejük lett volna arra, hogy akárcsak egyszer is elutazzanak a tengerhez. Ennek fényében jelentem ki, hogy posztmodern társadalmunkban valamennyien úton vagyunk - különbözõ mértékben, testben vagy lélekben, itt és most vagy az elképzelt jövõben, önként vagy sem; egyikünk sem lehet biztos abban, hogy egyszer s mindenkorra jogot szerzett egy adott helyhez, és senki se gondolja komolyan, hogy mindig ugyanazon a helyen fog maradni; bárhol tartózkodjunk is, legalább részben displaced vagyunk - nem a megfelelõ helyen, vagy nem a helyünkön. De ezzel vége is annak, ami a helyzetünkben közös, és itt kezdõdnek a különbségek.
 Kijelentem továbbá, hogy a turista és a csavargó ellentéte a modern társadalmon belüli alapvetõ szakadékot jelzi. Valamennyien azon a skálán helyezkedünk el, amely a „tökéletes turista” és a „reménytelen csavargó” pólusai között húzódik - és mindenkori helyünk a két pólus között az életutunk megválasztásában érvényesülõ szabadság fokától függ. A választási szabadság véleményem szerint a legtöbb következménnyel bíró stratifikáló tényezõ a posztmodern társadalomban; minél nagyobb a választási szabadsága, annál magasabb a rangja valakinek a posztmodern társadalmi hierarchiában. A posztmodern társadalmi különbségek a reális opciók spektrumának mindenkori szélességén alapulnak.
 A csavargó mégis a turista alter egoja - ahogy a nincstelen a gazdag alter egoja, a vad a civilizálté vagy az idegen a helybelié. Alter egonak lenni annyi, mint szemetesként szolgálni, amelybe bedobnak minden kimondhatatlan sejtést, kimondatlan félelmet, titkos önvádat és elgondolhatatlan szörnyû bûntudatot; alter egonak lenni annyit jelent, mint a legintimebb bensõ nyilvános lecsupaszítására szolgálni, mint egy belsõ démon, amelyet nyilvánosan kell kiûzni, mint egy szimbólum, amiben mindent, amit nem lehet elfojtani in effigie el lehet égetni. Az alter ego alkotja azt a homályos, sötét hátteret, amelybõl a megtisztult ego ragyogóan kiemelkedik.
 Nem csoda, hogy a posztmodern társadalom turista része nem nagyon következetes a csavargó oldallal szemben. A csavargók a turisták viselkedését utánozzák, és utánozni annyi, mint nevetségessé tenni. A csavargók egy karikatúrához hasonlóan leplezik le a kisminkelt szépség alatt rejtõzõ csúnyaságot. Jelenlétük bosszantó és ingerlõ; nincs semmi nyilvánvaló haszon, amit húzni lehetne belõlük - voltképpen meg lehetne szabadulni tõlük, anélkül hogy bárkinek (velük együtt) veszteséget vagy sajnálatot kellene éreznie.
 De nem szabad elfelejtenünk - a csavargók a turisták hulladék-gyûjtõi. Ha felszámolnák ezt a szemételtávolító rendszert, a világ egészségesei megmérgezõdnének és megfulladnának a saját szemetükben. Ami ennél is fontosabb, a csavargók alkotják azt a sötét hátteret, amely elõtt a turisták napja olyan fényesen világít, hogy alig látni a foltokat. Minél sötétebb az alap, annál világosabb a ragyogás; minél taszítóbb és undorítóbb a csavargók sorsa, annál elviselhetõbbnek tûnnek a turistaélet kis kényelmetlenségei és nagy kockázatai. Csak azért lehet együtt élni egy turistalét bizonytalanságának kétértelmûségeivel, mert a csavargólét bizonyosságai olyan egyértelmûen undorítóak és taszítóak. A turistának szüksége van egy alternatívára, amely túl rémesnek látszik ahhoz, hogy megfontolásra érdemes legyen, hogy stresszhelyzetekben mindig azt mondhassa magának: „Nincs alternatíva”.
 A csavargók, egy olyan világ áldozatai, amely a turistákat tette meg a hõseivé, mégiscsak hoznak valami hasznot; ahogy a szociológusok szeretik mondani: „megvan a funkciójuk”. Nem könnyû velük szemtõl szembe élni, de nélkülük elképzelhetetlen volna az élet. Élesen szembeszökõ nyomorúságuk mellett saját gondjaink csekély kényelmetlenségekké zsugorodnak. Nyilvánvaló szerencsétlenségük mindenki mást arra késztet, hogy nap mint nap hálát adjanak az Úrnak, amiért õket turistának teremtette. 

Kiemelés
nem bocsátkozni hosszú távú kötelezettségekbe; óvakodni minden szilárd megállapodottságtól; nem kötõdni egy helyhez, bármilyen kellemes legyen is az átmeneti ott-tartózkodás; nem szentelni az életünket egyetlen hivatásnak; senkinek nem esküdni állhatatosságot és hûséget; a jövõt ugyan nem kontrollálni, de nem is terhelni jelzáloggal...
nem engedni a múltnak, hogy beleérjen a jelenbe.

Bibliográfia

BAUMAN, Zygmunt
Általános szociológia
Gondolat, 1967

„Posztmodern szociológia”
Replika, 1993 9-10.

„Modernség és ambivalencia”
in: Multikulturalizmus
Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1997

„Biológia és modernitás. Kereszteshadjárat az egészségért”
Magyar Lettre Internationale, 31.

RORTY, Richard
Heideggerrõl és másokról
Jelenkor, 1997

Esetlegesség, irónia és szolidaritás
Jelenkor, 1994

Megismerés helyett remény
Jelenkor, 1999

GRAY, John
„Richard Rorty és a posztmodern irónia”
Magyar Lettre Internationale, 22.

HEIDEGGER Matrtin
„...költõien lakozik az ember...”
Válogatott írások
T-TWINS - Pompeji, 1994
 

HABERMAS, Jürgen
Filozófiai diskurzus a modernségrõl
Helikon, 1998

Tanulmányok
Osiris, 1997

A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása
Osiris, 1999

LASCH, Christopher
Az önimádat társadalma
Európa, 1997

VAJDA Mihály
A posztmodern Heidegger
T-Twins - Lukács Archivum - Századvég, 1993

MÁRKUS György
Kultúra és modernitás
T-Twins - Lukács Archivum, 1992

Metafizika - mi végre?
Osiris - Gond, 1998

„A kultúra antinómiái”
Magyar Lettre Internationale,26.

FEYERABEND, Paul
Három dialógus a tudásról
Osiris - Gond, 1999

„A tudomány egy szabad társadalomban”
in: Tudományfilozófia
Osiris - Láthatatlan Kollégium,1998

„Ismeret, elmélet nélkül”
Magyar Lettre Internationale,8.

„A tudomány módszerének misztifikálása ellen”
Magyar Lettre Internationale,31

STEINER, George
"Wittgenstein és Shakespeare"
Magyar Lettre Internationale,26.

ROSENBERG, Göran
"Ezredvég"
Magyar Lettre Internationale,32.

FARKAS Zs. / GARACZI L. / KUKORELLY E. / MARNO J. / NÉMETH G.
"Beszélgetés a posztmodernrõl"
Magyar Lettre Internationale,29.

HOBSBAWM, Eric
„Civilizációs válság?”
Magyar Lettre Internationale,19.

HAKIM BEY
„Az utazás mûvészete. Szufi utazók”
Magyar Lettre Internationale, 23.

GROYS, Boris
„A menekült esztétikája”
Magyar Lettre Internationale,28.

HUSTON, Nancy
„A kulturális identitásról”
Magyar Lettre Internationale,29.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu