Szilágyi Ákos
OROSZ APOKALIPSZIS
- Virtuális katasztrófák -
„Az oroszok a történelem végének a népe” - írta egykoron Nyikolaj Bergyajev az orosz gondolkodás eszkatológikus irányultságát, az orosz nép végváró, véget siettetõ türelmetlenségét és maximalizmusát értelmezve. Persze, ez a vég nem az a vég. A vallási értelemben felfogott vég nem puszta semmibe hullás, végpusztulás, világvég, katasztrófa, hanem - s mindenekelõtt - feltámadás, új életre ébredés, átbillenés a „másik világba”, amelyben végleg megszûnik minden kétség, kettõsség, megszûnik a halál, s nincs többé gond. Aki közelebb van a véghez, az a megváltáshoz, a szabaduláshoz is közelebb került. Vallási nézõpontból sem a „történelem vége”, az apokalipszis nem katasztrófa, sem annak a népnek a sorsa nem katasztrofális, amelynek a „történelem vége”, vagyis a Mennyek Országának kezdete jutott. Éppen ellenkezõleg! Az a nép, amely - az isteni gondviselés kegyelmébõl - elõbb jut a történelem végére (elõbb vet véget neki gyakorlatilag, vagy elõbb ragadja meg vége felõl szellemileg, ez most már mindegy), az a nép, amely sajátos spirituális beállítódása révén (ami esetünkben a kereszténység eszkatológikus oldalát hangsúlyozó Húsvéti Egyház, a „halál halálát” ünneplõ ortodox/pravoszláv kereszténység tanításának felel meg) mindent vége felõl, a végsõ dolgok túlvilági fényében, tehát apokaliptikusan fog fel, mondhatni élen jár a végben, nos, az a nép egyben nyilván közelebb is jár a megváltáshoz, az örök üdvösséghez, az igazi élethez. Kiválasztott nép tehát, de vértanúságra, áldozathozatalra és az ezzel mutatott példára kiválasztott. Eszkatológikus-apokaliptikus nézõpontból ugyanis az jár a hit igaz útján, s így példát is csak az mutathat, aki képes hátat fordítani e világnak, aki nem rendezkedik be itt, mintha az öröklét nem ott, a másik - láthatatlan - világban várna rá, aki tehát elõbb és radikálisabban végez ezzel a világgal, hogy mielõbb eljöjjön a másik - az igazi világ.
Vég és Semmi
Persze, keresztény szempontból „végezni a világgal”
vagy a „végére jutni” nem e világ tettleges
elpusztítását, nem a történelem akaratlagos
eltörlését, tehát Isten végzésének
sürgetését vagy emberi erõbõl történõ
katasztrofális „elõbbre hozatalát” jelenti,
hanem belsõ fordulatot, a személyes élet spirituális
átalakítását, az „igazi élet”, a láthatatlan
„másik világ” felé fordulást: életfeladatot
és életvitelt. Önmagunk törlése és
a világ törlése nem lenne egyéb, mint a kétségbeesés
lázadása a vég ellen, mint menekülés a
végbe, tehát képtelenség a világtól
való elszakadásra: végleges világba záródás.
A legfõbb bûn, minden bûnök kútforrása
- mint ismeretes - a türelmetlenség. Minden türelmetlenség
- e világ átugrása, azaz lázadás a „kereszt”
terhe ellen, ami gyakorlatilag világgyilkosságot és/vagy
öngyilkosságot jelent. Aki nem úgy akar a világ
végére jutni, hogy õ maga hozza el azt, aki tehát
nem esik a türelmetlenség úgyszólván eredendõ
bûnébe („itt és most, azonnal legyen vége ennek
az egésznek, s ha nem akar véget érni, majd én,
majd mi teszek-teszünk róla!”), az nem a világot és
nem önmagát, hanem a maga világhoz való viszonyát
törli: elfordul e világtól, hátat fordít
neki, kivonul belõle - akár lélekben, akár
az egész életvitele gyakorlati színterén.
Aki azért fordul a vég felé, hogy végtelen
türelmetlenségében elõbb hozza el, mint ahogy
az „magától jönne”, aki maga akar e világ végére
jutni - kerül, amibe kerül -, az végsõ soron a
„másik világnak” fordít hátat,
s arra van kárhoztatva, hogy a „másik világ” megalkotása
helyett, e világból csináljon romhalmazt. Röviden:
nem az apokalipszis, hanem a katasztrófa jut osztályrészéül,
nem a „másik világ”, hanem a Semmi teremtményének
bizonyul. Maga sem képes többre, minthogy mindent semmivé
tegyen. Õ a Nagy Semmittevõ. Aki viszont e világnak
fordít hátat, az a véggel kerül szembe, s teljes
lelki ereje összeszedésével életében valósítja
meg azt a mozgást, amit minden egyes ember élete végén
- halálában -, amikor végessége tényével
szembekerül. Istenfélõn - tehát nem feltétlenül
jól, boldogan, szépen, gazdagon, de feltétlenül
helyesen, igaz módon élni annyi, mint a véggel, e
világ semmisségével, saját mulandóságunkkal
szemközt élni. Még az „Istentõl elhagyott" világban
is annyit tesz tisztességesen, tehát autentikusan élni,
mint szembefordulni saját végességünk egzisztenciális
tényével a nagy idõben, s abból meríteni
erkölcsi s egyben lelki erõt, hogy idõnk mindenképp
letelik elõbb-utóbb, hogy meghalunk: „Mért legyek
én tisztességes, kiterítenek úgyis! / Mért
ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis?” - mint
József Attila, a magyar metafizikai líra legnagyobbja foglalta
össze még e század 30-as éveiben az egzisztencialista
erkölcsiség lényegét. A vallásos és
az egzisztencialista felfogás között csak annyi különbség
van e tekintetben, hogy az elsõben a „vég ablaka” Istenre
nyílik, hogy színrõl színre lássák
Õt, míg a második esetben a Semmire, az „emberarcú
hiányára”, hogy farkasszemet nézzenek vele.
Az Apokalipszis „kiválasztott népe”
Aki a világnak fordít hátat, az így-vagy
úgy a véggel kerül szembe, bármit jelentsen is
ez a vég, attól függõen, mire - az emberi
fajra, egy népre, egy nemzetre, egy személy saját
életére - vonatkoztatják. Nem könnyû hátat
fordítani a világnak akkor, ha ez a világ csupa élvezet,
fény, gazdagság, pompa. Ilyenkor, ha sor kerül egyáltalán
rá, általában a csömör és az undor
érzülete jeleníti meg e világ semmisségét,
és fordítja a személyt a vég felé, akár
vallási, akár nihilista értelemben. A csömör
és az undor is egyfajta türelmetlenség, csak ez
a túlzott életélvezetbõl fakad. Könnyebb
viszont, sõt szinte elkerülhetetlen a világtól
a vég felé fordulni ott, ahol a világ csupa kín,
gyötrelem, gond, nyomorúság, szerencsétlenség,
sötétség, borzalom, s ahol a vég már pusztán
ezért is a „szabadulás” jelentését veszi fel
magába. Ilyenkor a vég egyszerre nyit ablakot a „másik”,
„igazi” világra, s világítja meg e világ semmisségét.
Egyben pedig magasabb értelemmel ruházza föl, ünnepélyesen
jelentõségtelivé teszi a földi nyomorúságot
és szenvedést. E magasabb nézõpontból
a „világi rossz” - sorscsapás, szerencsétlenség,
gyötrelem - szinte jól jön a hívõnek: a
jó mintegy rajta sarkantyúzhatja meg magát, hogy elrugaszkodva
e javíthatatlanul rossz világból a végsõ
dolgok felé forduljon.
Innen nézve az a személy és az a nép (az
orosz ortodoxia megfogalmazásában „népszemélyiség"
- „szobornaja licsnoszty”), amely a legszerencsétlenebb e világon,
vallási szempontból egyszersmind a legszerencsésebb
is. Minél távolabb van e világ örömeitõl,
annál közelebb kerül a túlvilági üdvösséghez.
Az a spirituális elõny, amelyre az evilági értelemben
legszerencsétlenebb nép szüntelen szenvedései,
az örökös sorscsapások révén tesz szert
az evilági értelemben szerencsésekkel (az igazi szerencsétlenekkel!)
szemben, akik jó dolgukban képtelenek elszakadni e világtól,
ez a spirituális elõny úgyszólván behozhatatlan.
Így lesznek utolsókból az elsõk. Az a kijelentés,
hogy „az oroszok a történelem végének népe”
és bizonyos értelemben a legszerencsétlenebb nép,
így hát nem ténymegállapítás
(ilyesfajta tény ugyanis nem létezik) és nem a nacionalista
retorika öngyalázó, önkínzó, önostorozó
metaforája, hanem pontosan megfordítva: a legszebb bizonyítvány,
amit keresztény nép kiállíthat magának
- az orosz nép felkentségének, kiválasztottságának,
egyetemes küldetésének bejelentése. Azt jelenti
tehát, hogy az oroszok kiválasztott nép (félreértés
ne essék: nép, nem pedig nemzet!), még ha a
szenvedésre, a rosszra, sõt legrosszabbra kiválasztott
nép is. Utolsó nép, de éppen ezáltal
lehet és lesz is majdan az elsõ.
Mikor Bizánc eleste után IV. Iván Moszkóviája
maradt az egyetlen ortodox birodalom és Filofej szerzetes megfogalmazta
nevezetes, bár mindmáig folyamatosan félreértett
és félremagyarázott vallási tételét
Moszkváról mint „Harmadik Rómáról”,
(„Mindkét Róma elbukott vala, a harmadik áll, negyedik
pedig nem lészen”) akkor nem a moszkvai orosz állam politikai-birodalmi
világküldetésének próbált ideológiai
feneket keríteni (ez föl sem merülhetett benne, hiszen
eleve nem a világi hatalom igazolása, hanem kizárólag
a vallási cél, a megváltás és üdvözülés
mikéntje foglalkoztatta), hanem az „idõk végezetét”,
a korabeli Moszkva apokaliptikus vallási elhivatottságát,
a történelmi végre való kiválasztottságát
hirdette. A „Harmadik Róma” eszméje nem birodalmi-politikai,
hanem vallási-apokaliptikus eszme volt: az utolsó keresztény
birodalom és nép sorsára való kiválasztottságot
jelentette, az orosz nép történelmi passióját,
amely az egész emberiség feltámadásával
kell végzõdjön, és persze azt is, hogy erre a
végre már nem kell sokat várni. A kiválasztottaknak
pedig éppenséggel nem világi-politikai, hanem kizárólag
vallási-lelki értelemben van teendõjük: várniuk
kell és felkészülniük e világ - e hamis
és rossz világ - megsemmisülésére, méghozzá
a másik - az igazi és tökéletes világ
- megjelenése által végbemenõ megsemmisülésére.
Mert a transzcendens máslét, a halhatatlanság csak
a jelenvaló lét semmivé foszlása által
érhetõ el. A héber „gala” szónak megfelelõ
görög „apokalüpto” (egyes szám elsõ személyben)
egyáltalán nem rettentõ katasztrófára,
hanem valaminek a láthatóvá válására,
felfedésére, leplezetlenné válására,
lemeztelenedésére, feltárulására utal,
mint azt a János Jelenések Könyvét újrafordító
André Chouraqui mutatta ki a görögbõl készült
francia fordításhoz írott elemzõ munkájában,
majd Jacques Derrida használt fel az apokaliptikus hanghordozást
„leleplezõ” filozófiai esszéjében.
Keresztény szempontból a mélypont egyben mindig
fordulópont is, aki a legmélyebbre jutott e világon,
az közel áll hozzá, hogy a legmagasabbra emelkedjen
a másik világban: a halál katasztrófája
elválaszthatatlan a feltámadás csodájától,
Jézus Krisztus gyötrelme a kereszten a megváltott létezés
túlvilági örömétõl. A kereszténységben
- az ótestamentumi hagyománytól eltérõen
- a kiválasztottság eleve a szenvedésre, a rossz világ
tûrésére való kiválasztottságot
jelenti. A történelmi vég keresztjét hordozó,
mindent elviselõ, szenvedõ orosz nép szerencsétlensége
ebben az összefüggésben felmagasztosul, s mintegy helyére
kerül az üdvtörténetben: ha a zsidó nép
az ótestamentumi Kezdet kiválasztott népe volt, akkor
az orosz nép az újtestamentumi Vég, az Apokalipszis
kiválasztott népe lesz. Legalábbis gondolkodói,
igehirdetõi, mûvészei szerint. S minthogy a kétszáz
éves mongol uralom alatt megroppant, a nyugati civilizáció
kihívásával szembekerülõ ortodox orosz
civilizáció története - az erõrekapások
és összeroskadások története - csodáról
csodára, katasztrófáról katasztrófára
haladt, az orosz gondolkodás keresve sem találhatott volna
jobb igazolást a maga számára a „történelem
végének” keresztény reményénél,
amely a soron következõ katasztrófát csodába
fordította át, a soron következõ csodát
meg, ha ütött az óra - a huszonnegyedik! -, katasztrófaként
leplezte le. Elég talán itt arra utalni, hogyan megy át
I. Péter „nagy reformja” elõbb katasztrófába,
majd csodába, majd újra katasztrófába, az 1917-es
forradalom csodája elõbb katasztrófába, majd
újra csodába az ideológiatermelõ orosz értelmiségi
tudatban, hogyan változnak meg az ideológiai elõjelek,
ráadásul egyazon szovjetellenes beállítottság
határain belül. Álljon itt egymás mellett az
emigráns és szovjetellenes Iljin professzortól és
az emigráns és ugyancsak szovjetellenes Zinovjev professzortól
egy-egy szenvedélyes kirohanás ugyanazon orosz csodakatasztrófa,
a szovjet rendszer ellen és mellett: „Mindazok után, ami
Oroszországban az elmúlt 32 év alatt (1917-1949 között)
történt - írja I. Iljin - egészen vaknak vagy
igazságtalannak kell lenni, hogy bárki tagadja a történetek
katasztrofális jellegét. A forradalom katasztrófa
Oroszország történetében, hatalmas állami-politikai
és nemzeti-szellemi összeomlás, amelyhez képest
még a ‘zavaros idõk’ (a 16. század végi "szmuta"
- Sz.Á.) káosza is elhalványul.” Alekszandr Zinovjev,
a matematikai logika professzora, Nyugaton is hírnévre szert
tett szépíró, a „katasztrojka” szellemes fogalmának
megalkotója pedig ezt mondja 1996-ban, öt évvel az általa
is kíméletlenül ostorozott szovjet rendszer összeomlása
után: „A szovjet korszakot az orosz történelem
csúcsának tekintem. Anélkül, hogy a kommunizmus
apologétája lennék, meg kell állapítanom,
hogy bámulatraméltó korszak volt ez. Századok
múltán utódaink ámulattal és elragadtatással
fogják tanulmányozni ezeket az idõket, és nem
gyõznek majd csodálkozni rajta, hogyan lehetett ilyen bámulatosan
rövid idõ alatt egy ilyen szörnyûséges feltételek
között élõ országban ilyen sok mindent
elérni. Igen, sok rossz is történt, voltak bûnök,
hibák, csalódások. De akkor is ez volt az egyik legnagyobb
korszak Oroszország történetében, és az
egyik legnagyobb szabású tünemény az emberiség
történetében. (...) Szerintem a szakadás az orosz
történelemben nem 1917-ben következett be, hanem most.
Ami 17 után történt, az törvényszerû
folytatása volt az orosz történelemnek. (...) Egyvalami
világos: a Nyugattal folyó mostani párviadalban, miként
a Honvédõ Háborúban is, annak idején,
Oroszország csak kommunista nagyhatalomként arathatott gyõzelmet.
Erre a fejemet teszem! Ha nincs a Kommunista Párt, az oroszok legjobb
esetben disznókat legeltetnének most valahol három
elemivel, ha ugyan léteznének még egyáltalán.
(...) Oroszország halott. Történelmi értelemben
halott...Nem akarok a hazugok kórusához csatlakozni, akik
nem gyõznek országunk állítólagos újjászületésérõl
lelkendezni. Miféle újjászületésrõl
beszélnek? Ami ma Oroszország alakjában elõttünk
hever - az egy félholt. És mindent el fognak követni,
nem kímélve erõt, nem sajnálva energiát,
hogy minél elõbb hullát csináljanak belõle.”
Zinovjev kétségkívül találóan jellemezte
a gorbacsovi átalakítást, amire a latinban a
reform, az oroszban a peresztrojka szó használatos, katasztrojkaként.
Ezzel azonban valójában nem egy konkrét válság
és konkrét átalakítási kísérlet
különös, hanem általános orosz képletét
ragadta meg, amit éppen az általánosítás
kedvéért - az orosz állam minden csudasztrojkáját
és katasztrojkáját összevonva - leghelyesebb
lenne csudasztrófának nevezni. Az ortodox kereszténység
egyidejû beállítottsága a végre mint
katasztrófára és csodára tökéletesen
megfelelt az orosz civilizáció kettõsségének,
mely szerint minden csodás teljesítménye egyben katasztrófa,
és minden katasztrofális veresége egyben csodás
feltámadások kiindulópontja is volt, s megerõsítette
és elmélyítette az orosz nép apokaliptikus
beállítódását, megkönnyítette
az apokalipszis képének átvitelét a politikai
ideológiák, a modern történelmi reflexió
síkjára.
A "vég" játékai
A huszadik században az orosz nép - amennyire ez a második
ezredforduló küszöbérõl visszatekintve kivehetõ
- nem a történelemnek, hanem saját civilizációjának
jutott a végére. Méghozzá éppen azért,
mert a nyugati civilizációból kinõtt modernitás
- a modern világállapot - maga is bevégzõdõben
van. A sok évszázaddal korábban megroppant, alapzatát
tekintve spirituális és archaikusan közösségi
orosz ortodox civilizációt mindannyiszor az állam,
- Toynbee szerint a civilizációs hanyatlás utolsó
elõtti fokán megjelenõ „egyetemes állam” -
mentette meg a teljes széthullástól, csakhogy
a nyugati modernitás legkorszerûbb eszközeivel felfegyverzett,
szervezésmódjában és eszméiben nyugati
mintákhoz igazodó állam, amely csakis ezek átvételével
és áthasonításával bizonyult képesnek
a szétbomló civilizációs elemek állami
összeforrasztására. Mind a moszkvai, mind a pétervári,
mind a szovjet „egyetemes államok” a politikai erõszak legmodernebb
eszközeivel és legitimációs eszméivel
(abszolutizmus, kamaralisztika, rendõrállam és csinovnyik-állam,
hadigazdaság, totális nyilvántartás, terrorgépezet
és „felvilágosodás”, „szuverenitás”, „internacionalizmus”,
„osztályharc”, „szocializmus” stb.) egyesítették
azt, ami széthullóban volt: az ortodox civilizáció
fundamentális elemeit. Ám a modernitás bevégzõdése
Nyugaton Oroszország számára azt jelentette,
hogy nem maradt mit átvennie onnan. Nincs többé olyan
eszme, eszköz, szervezésmód, amivel az orosz „egyetemes
állam" civilizáció-mentõ szerepében
megújítható lenne. A posztmodernitás „eszköztárával”,
„eszméivel", „szervezésformáival” - a pénzzel
és az elektronikus képpel - nem megújítani,
csak legyengíteni lehet a modern államot, s legfeljebb esztétikailag
szimulálni a civilizációs másságot.
A civilizáció megmentésének állami csodája,
amely végül mindig katasztrófának bizonyult
a társadalom számára, ezúttal szükségképpen
elmarad. Az orosz civilizáció menthetetlenségét
paradox módon éppen az mutatja, hogy a régi „egyetemes
állam” - a szovjet - katasztrófa nélkül tûnt
el a történelmi színrõl, az új orosz állam
pedig nem egy évekig-évtizedekig tartó „zavaros idõszak”
lezárulása nyomán lépett színre, új
erõtõl duzzadva és messianisztikus eszmékkel
felvértezve, mint korábbi századokban, hanem azonnal,
legyöngülten és egyetlen épkézláb
állameszme nélkül. (A „nemzeti eszme” hiánya
olyan krónikus, s egyúttal olyan riasztóan szokatlan
is az új, légbõlkapott posztszovjet orosz állam
számára, hogy Jelcin elnök ijedtében szabályos
pályázatot írt ki pár évvel ezelõtt
az „eszmetermelõ”, „szociális megrendelésre” dolgozó
orosz értelmiség számára. Ámde már
az orosz értelmiség sem a régi. A nagyszabású
állami megrendelésrõl ugyan sokat és szívesen
fecsegtek, ám néhány zagyvaságot és
semmitmondó általánosságot kivéve teljesen
visszhangtalan maradt. Az orosz civilizáció rejtett nyugati
források táplálta eszme-kútja teljesen kiszáradt.)
Az új orosz állam nem az orosz civilizáció
megmentésére, hanem végsõ és immár
semmi módon föl nem tartóztatható széthullásának
- ha tetszik: az önfelszámolásnak - a levezetésére,
irányítására szervezõdött, avagy
- legjobb esetben is - arra, hogy a különálló orosz
civilizációt „átfunkcionálja” a nyugati civilizáció
sajátos orosz változatává (ahhoz hasonlóan,
ahogyan az egykor Törökországban és Japánban
történt, s ma talán Kínában történik).
Ám ugyanezen okból ezúttal a csoda is elmaradt - mármint
az állam csodája - , s most már aligha is kerülhet
sor rá. ( Az „egységes állam”, az „orosz civilizáció"
- csoda és katasztrófa - posztmodern szimulációját
most már csak a politikát tûzzel és vérrel
esztétizáló orosz fasizmus hajthatná végre,
alighanem katasztrofális módon, ám ez nem látszik
túl valószínûnek.) Az új orosz állam
örökölt és bõvítetten újratermelt
korrupt bürokráciájával, központosító
törekvéseivel, szuperhatalmi handabandázásával,
agresszív reflexeivel ugyan kísértetiesen emlékeztet
arra, amelyik helyére lépett. Ez azonban - a modern történelembõl
ismert - katasztrofális szakítás és ugrás
híján aligha lehet másként. A jelenlegi orosz
állam újdonsága abban rejlik, hogy noha látszólag
változatlanul az állam lép fel a változások
kezdeményezõjeként, felgyorsítójaként,
a „reformátor”, „civilizátor” és „forradalmár”
hagyományos kelet-európai szerepeiben, a „Nyugat utolérésének”
régi modernizációs képletét variálva,
valójában e szerepek is szimulációk, s ami
ennél is fontosabb: mostantól az „utolérés”,
a „felzárkózás” nem az orosz civilizáció
államilag megújított saját talaján (egyebek
mellett e „talaj” megszilárdítása és megõrzése
érdekében) megy végbe, hanem a nyugati civilizációnak
a modernitásban egyetemessé váló „talajtalan
talaján”. Ezt a „talajt” ugyanis - hála a techno-telemédiumok
posztmodern eszköztárának - az állam szimuláció
útján is elõállíthatja, még mielõtt
realitása megteremtõdne a valóságos viszonyokban,
létrejönne a gazdaságban, az intézményi
világban vagy a mentalitásban, sõt e realitásra
talán nincs is többé szükség. Az új
orosz állam képlete tehát jellegzetesen posztmodern
képlet: nem az orosz civilizáció hagyományos
megújítása a nyugati modernitástól kölcsönzött
eszközökkel és módszerekkel, nem a feltámasztás
csodája, aminek ára a társadalmi katasztrófa,
hanem az orosz civilizáció széthullott elemeinek „átfunkcionálása”
a globális techno-telemédiumok szimulációs
eszközeivel a nyugati modernitás intézményi,
érzületi, mentalitásbeli alkatelemeivé, a lehetõ
legprózaibb módon - csoda és katasztrófa nélkül.
A posztmodernitás ugyanis nemcsak a modernitás „nagy
meséit” - „nacionalizmus”, „liberalizmus”, „szocializmus”
- foszlatta szét, nemcsak a modern nemzetállami szuverenitást,
a politikai pártokat és a demokratikus intézményeket
ásta alá vagy „puhította fel”, hanem elejét
vette - méghozzá mindenféle kényszer nélkül
- ama fantasztikus „hibridek” kialakulásának is, amelyek
csak a modernitásban jöhettek létre, méghozzá
éppen az archaikus társadalmi létformáknak
és észjárásoknak modern eszközökkel
és szervezésmódokkal való összekeveredésével.
Buharin szellemes Sztálin-definíciója, miszerint „Sztálin
= Dzsingisz kán telefonnal" felfedi e modern „hibridek” keletkezésének
titkát. Ám az úgynevezett „harmadik hullámos"
- tehát poszttipografikus - kommunikáció médiumaival
efféle „hibridek” aligha hozhatók létre, vagy - ami
ugyanaz - , legfeljebb szimulálhatóak. Mondjuk, nem képzelhetõ
el a politikai hatalom vonatkozásában egy államférfi
átfogó meghatározásaként az „X.Y. =
Dzsingisz kán, internettel vagy mobiltelefonnal” képlet.
Elképzelhetõ viszont a tömegkultúraként
esztétizált politika vonatkozásában valamilyen
„Dzsingisz kán-game” forgalomba hozatala vagy mint „dzsingiszkánkodás
a cybertérben”, mint az orosz crackerek és hackerek
közlekedési módja az interneten.
A posztmodernitás - úgy látszik - egyszerre tesz
pontot a modernitás mint végetérési folyamat
végére (a modernitásban felfogásom szerint
a vallási világállapot ér véget) és
az orosz civilizáció végére, és azzal
siet az új orosz állam segítségére,
hogy kezébe adja a „civilizációváltáshoz”
nélkülözhetetlen televíziós és számítógépes
szimuláció eszközeit. Úgyszólván
kicsavarja a „véget” mint civilizációs játékszert
az oroszok kezébõl, elveszi tõlük a katasztrófára
s egyben a csodára való kiválasztottság tudatát,
megfosztja a katasztrófát - a bukást, széthullást,
felbomlást - minden impozáns, csodás, költõi
elemétõl. A vég elviselhetetlenségének
érzése azért fokozódhatott az eltelt tíz
évben a teljes letargiáig és hisztériáig
Oroszországban, mert a bukást, vereséget, szétesést,
megszégyenülést, nyomorúságot nem lehetett
semmiféle nagy - világmegváltó vagy civilizációmentõ
- közös ügyre vonatkoztatni, áldozatként és
kiválasztottságként „átlelkesíteni”.
A „közös ügy” - „obscseje gyelo” - eszméje
és hite az ortodox vallási tradíció összetartó
középpontja, közösségi lelke volt. Még
akkor is, amikor azt az ateista, ám változatlanul ideokratikus
állam sajátította ki, és a „földi paradicsom”
eszméjében ideologikusan kiforgatta. Maga a közös
ügy pedig a krisztusi ügy volt, vagyis a haláltól
való megváltás - a feltámadás/feltámasztás.
Közös ügy ez, mert az ortodox hit szerint a feltámadás
csak együtt lehetséges, nem külön-külön,
lévén a bennünk lakozó lélek - a közösség
lelke. A feltámadásnak csak akkor van értelme, ha
mindenki feltámad, összes õsünk, minden eddig élt
személy, ha újra együtt lehetünk mindenkivel. A
magánüdvözülés, a magánfeltámadás
vallási eszméje mélységesen idegen az ortodoxiától.
A „velem mi lesz?” kérdése az orosz ember számára
értelmezhetetlen a „mi lesz többiekkel?” kérdése
nélkül. Csakhogy a posztmodernitás az orosz civilizáció
végét mint „puszta véget”, mint merõben prózai
ügyet, sõt, mint magánügyet (!) - adta minden oroszok
kezébe, hogy most már kezdjen vele ki-ki azt, amit tud vagy
akar.
Ne feledjük persze, hogy az orosz civilizáció utolsó
„egyetemes állama”, az 1917-es nagy orosz forradalomból kinõtt
totalitárius jellegû szovjet birodalmi állam alternatív
világcivilizációként, a posztkapitalista jövõ
civilizációjaként fogalmazta át a régi
szlavofil képletet: „Nyugat és Oroszország, Oroszország
és Nyugat... ez a Történelem utolsó szava, a
jövõ két lehetõsége! - írta még
1841-ben Sztyepan Sevirjov - Oroszország és Európa
szemtõl szembe állnak egymással! Beolvadunk-e az általános
folyamatba, vagy megõrizzük önállóságunkat,
és saját elveink szerint alkotunk világot, kivonva
Európából a föld egyhatodát, az emberiség
jövõjének csíráját?” Ez a késõbb
- Konsztantyin Akszakovtól Vaszilij Leontyevig, Danyilevszkijtõl
Lev Gumiljovig, Alekszandr Bloktól Alekszandr Szolzsenyicinig -
ezerféleképpen variált, de eredendõen civilizációs
dilemma a második ezredfordulón eldõlni látszik.
De nem a megroppant és hanyatló orosz ortodox civilizáció
javára, amelynek megmentésére legalább háromszáz
éve próbál modern állameszmékkel, nyugati
technológiákkal és technikai felszerelésekkel
módot találni az orosz állam.
Normalitás és katasztrófa
Az oroszok 1985 és 1995 között mindenesetre többet
veszítettek egy diktatórikus politikai rezsimnél,
mûködésképtelen gazdaságnál vagy
valamilyen Nyugatról importált utópiánál.
Az oroszok saját létformájuk evidens, magától
értetõdõ, természetes, normális jellegét
veszítették el. Nem véletlenül tér vissza
az utolsó tíz év orosz publicisztikájában
- mint már utaltam rá - a „normális” jelzõ
mint minden „rossz” jóvátevésének varázsformulája.
A modernitás bevégzõdése következtében
átvehetõ és kisajátítható eszme
nélkül maradt orosz állam értelmisége
makacsul ugyanazt hajtogatja az ideológiai vákuumban: „normális
társadalmat! normális gazdaságot! normális
pénzt! normális embereket!”. Ha nem részletezi e normalitás
összetevõit és tartalmát, arra jó oka
van. A „norma” ugyanis egy sajátos civilizáció - a
Nyugat - normája, és ilyen elvontan csak az orosz tradícióval
mint „abnormával” való - eszmetörténetileg hagyományosan
orosz ! - szembeállítás ruházza föl jelentéssel.
A „normalitás” új orosz normájának képviselõi
minden civilizációsan „sajátszerût” leértékelnek
és megkérdõjeleznek, minden sajátosan „oroszt”
és „szovjetet” mint „abnormalitást”, „elmebajt”, „irracionalitást”
ragadnak meg. A normálistól való eltérést
nem a kiválasztottság és rejtélyesség
isteni vagy népmesei - legalábbis költõi
- attribútumaival ruházzák föl ( „Oroszország
- Szfinx”, „Oroszországot ész föl nem éri”, az
orosz ember „Bolond Ivanuska” stb.), hanem az elmaradottság és
történelmi útvesztés legfõbb okaként
fogják föl. Oroszország „esztelensége” a szlavofilek
szemében a legszebb dicséret volt civilizációs
különállása mellett, kiválasztottságának
és küldetésének igazolása. Ma a
legfõbb érv múltjának megismétlése
és a Nyugathoz igazodása mellett. Az oroszok saját
archaikus és vallási civilizációjuk közösségi
életvilágából hullottak alá a globális
piaci civilizáció prózai földjére. Elveszítették
többször is megújított, ám alapjaiban archaikus
birodalmi létmódjukat és e birodalom modern szuperhatalmi
státusát, amely az orosz „egyetemes állam” utolsó
és legnagyobb (épp ezért legerõszakosabb, legtöbb
vért és verítéket követelõ) erõmutatványa
volt. De mindezt nem az addig megszokott módon veszítették
el, nem háborúk, forradalmak, polgárháborúk
véres katasztrófái közepette, amelyek értelmét
a „történelem végére" beállítódott
orosz civilizációban mindig a rájuk következõ
csoda - feltámadás, újjászületés,
felemelkedés, expanzió - adta meg, hanem úgy veszítették
el mindezt, mintha soha nem is lett volna, szinte észrevétlenül.
Nem idegen és ellenséges hatalmak megszálló
hadseregei csavarták ki ezt a civilizációt az oroszok
kezébõl, hanem a civilizáció mintegy magától
foszlott szét, párolgott el, miután az utolsó
orosz „egyetemes állam” totalitárius vasmarka is elernyedt,
s kiderült: nem tartja többé semmi.
Mindez oly mértékben felfoghatatlan, hihetetlen, s vele
szemben olyannyira képtelennek és reménytelennek tûnik
mindenféle ellenállás, hogy az orosz társadalom
óriási többsége megbabonázva, bénult
tehetetlenséggel, passzívan szemléli csupán,
ami vele magával éppen zajlik, elenyészõ kisebbsége
pedig a láthatatlan és mindenható Gonosz összeesküvéseként
mitologizálja az orosz civilizáció végelgyengülését.
Elég talán fölidézni, hogyan jellemzi az ezredvégi
Oroszországot, s mindazt, ami hazájában tíz
év óta bekövetkezett, a „legnagyobb orosz”, a szovjet
rendszer legkíméletlenebb kritikusa, Alekszandr Szolzsenyicin:
„És végül eljutottunk a 20. század kilencvenes
éveinek Nagy Katasztrófájához. Ebbe sok minden
belerakódott egy évszázad folyamán: az 1917-es
év is, a hetven évig tartó bolsevik rontás
is, a GULAG szigetvilágba hurcolt milliók is, a háborúban
kíméletlenül feláldozott milliók is -
ritka az a falu, amelybe visszatértek a férfiak -, és
a népet sújtó mai „dollár-csapás” is,
az ujjongó, röhögõ újgazdagok és
tolvajok gyûrûjében. A Katasztrófa egyik fõ
összetevõje a kihalásunk... Fontos összetevõjét
jelentik a Katasztrófának a fogyatékos és beteg
gyermekek is...ide tartozik iskolaügyünk csõdje...a lakásínség
is...hogy az államapparátusban csak úgy hemzsegnek
a korrupt elemek, köztük azok is, akik bagóért
külföldi koncesszióba adják olajmezõinket,
ritkafém-lelõhelyeinket... Katasztrófa az is, hogy
az oroszok két különbözõ nemzetre szakadtak:
az óriási vidéki-falusi tömbre, és a rá
még csak nem is hasonlító, más módon
gondolkodó, nyugati kultúrájú fõvárosi
kisebbségre. Katasztrófa az orosz nemzeti öntudat amorf
volt, a nemzeti hovatartozás iránti fásult közöny,
és a még nagyobb közöny a bajba jutott honfitársak
iránt...A 20. század végén - népünkre
vonatkoztatva - egyértelmûen így hangzik az ‘orosz
kérdés’: lenni vagy nem lenni?” Mindaz, amit e patetikus
felsorolásban a nagy orosz író - az orosz
kultúrának ez az élõ anakronizmusa - „katasztrófának”
nevez, nem önmagában, hanem csakis egy civilizációs
katasztrófa hátterén tûnhet föl annak,
csakis e civilizációs katasztrófától
megrendült szellem juthat el odáig, hogy teljesen átlagos
és bárhol a világban föllelhetõ szociális,
erkölcsi bajokból, anomáliákból
(„népességcsökkenés”, „iskolaügy”, „pénzhajsza”,
„korrupció”, gazdag és szegény régiókra
szakadás, gyönge nemzeti öntudat stb.) a 160 milliós
orosz nép küszöbön álló végpusztulására,
sõt, fizikai kihalására következtessen. Igaz,
éppen a civilizációs katasztrófának
ez a hétköznapi problémák sorában való
partikularizálása és konkretizálása
segít Szolzsenyicinnek abban, hogy ne adja föl a reményt
a civilizáció megmentésére. Lehet, hogy a felsorolt
összes gazdasági, szociális problémát
sikerül közmegelégedésre megoldani Oroszországban,
ettõl azonban még nem fog föltámadni az orosz
civilizáció, amit a szlavofilek kései utódánál
sokkal jobban ért az ideológiai kérdésekben
csak mûvészként jártas orosz konceptualizmus,
a „szoc-art” egyik Nyugaton is jól ismert alkotója, Dmitrij
Alekszandrovics Prigov: „a szovjet rendszer összeomlása - s
azt hiszem, ez még sokak számára nem egészen
világos - egy egész korszak összeomlása, ami
természetesen vérrel és könnyekkel és
teljes kulisszaváltással végzõdik. Hiszen nem
egyszerûen a szovjet korszak elmúlásáról
van szó. Az én értelmezésem szerint a keresztény
(ortodox) Oroszország végérõl van szó.
És ez a történelmi vég egybeesik az egész
európai kultúrtörténeti hagyomány végével.”
Ez - Prigov szerint - annyit jelent, hogy „Oroszországban a hit
szûnt meg, amely elõbb orosz-ortodox, majd kommunista volt”,
méghozzá „egy bizonyos típus hit: a megbocsátásba
és a földi paradicsomba vetett hit”. Alekszandr Szolzsenyicin
persze aligha fogja valaha is elfogadni, hogy a szovjet rendszer erõszakból
és ideológiából készült állami
cementjét nem Nyugatról importálták, hanem
a hagyományos ortodox hitbõl és a technikai-tudományos
modernizáció ideológiai szemcséibõl
tapasztották össze, amivel a szovjet állam - a
maga szörnyûségese módján - az ortodox
civilizáció közösségi és vallási
ethoszát újította meg és terelte az államépítés
medrébe. A szovjet totalitárius állam - a nácitól
eltérõen - nem esztétizálta, hanem vallásos
értelemben szakralizálta a a politikát. Az orosz civilizáció
vallási szellemét mozgósította a hatalmi, gazdasági,
kulturális építés prózai, modern céljainak
elérésére, miközben a mozgósított
eszközök átszínezték magukat a célokat
is.
Katasztrófa égen-földön
Az utolsó tíz év közhellyé kopott
politikai maximája, amelynek szerzõségét hol
Javlinszkijnak, hol Jelcinnek, hol valaki másnak tulajdonítják,
de hajtogatja boldog-boldogtalan (az oroszországi kommunistákat
kivéve), nem véletlenül hangzik így: „Aki nem
sajnálja a Szovjetunió megszûnését, annak
nincs szíve, de aki vissza akarja állítani, annak
agya nincsen”. Nyilvánvaló, hogy itt nem egy politikai
rendszer vagy egy állam, hanem egy birodalom civilizációs
életvilágának elvesztése az, amitõl
a szívnek meg kell szakadnia, ha orosz, s ami visszahozhatatlanul
megszûnt. Az orosz letargia, letaglózottság, apátia
nem nemzeti levertségbõl, pláne nem politikai vagy
ideológiai vereségérzésbõl, hanem egy
civilizáció végelgyengülésébõl
fakad. Kira Muratova Aszténiás szindróma címû
(magyarul Végelgyengülésként bemutatott) nagyszabású
filmje 1990-bõl tablószerûen mutatja be e civilizációs
életvilág pusztulásának lehangoló képeit,
de nem a Történelem heroikus csatamezõin vagy központi
színterein (a birodalmi fõvárosban, mondjuk), hanem
a hétköznapi élet, a magánélet szöveteiben,
a birodalom provinciális részein. Minden a pusztulás,
leépülés, oszlás-foszlás, fizikai és
erkölcsi degradálódás folyamatában van,
anélkül, hogy mindebbõl nagyszabású,
megrendítõ, csodára hangoló történelmi
katasztrófa kerekedhetne. Az érzületi katasztrofizmus
a mai orosz társadalomban a civilizációs vég
alakzata, azé a civilizációs pillanaté, amikor
a végelgyengülés olyan stádiumba jutott, hogy
a civilizáció már egy nyamvadt történelmi
katasztófát sem képes produkálni. Az érzületi
katasztrofizmus azért teng túl ma Oroszországban,
mert nem lehetséges valóságos katasztrófa.
A katasztrófa mint a megroppant civilizáció belsõ
fejleménye, amely megmozgatja a képzelõerõt,
felvillanyozza, s állami csodákra sarkallja a népközösséget,
végképpen a múlté. A civilizáció
végelgyengülését tanúsítja
az is, hogy a levertség, az apátia általános
érzületét - immár tíz éve - egyetlen
párt vagy mozgalom, egyetlen politikai erõ sem képes
hathatósan átfordítani felháborodásba
és hisztériába, ami a civilizációs ellentámadás
elõfeltétele lenne, sikere pedig valóban felérne
egy újabb katasztrófával. (Szimulálni ezt,
és aztán a szimulációval zsarolni vagy riogatni
bizonyos társadalmi csoportokat, a Nyugatot, a kormányt,
politikusokat, értelmiségieket, erre persze sok politikai
erõ és minden médiahatalom képes, és
szívesen és gyakran teszi is ezt. Ilyen szimuláció
volt az 1989-es antiszemita pogromfenyegetés, az orosz fasizmus
vagy „orosz Weimar” rémképe, az „ultranacionalista” Zsirinovszkij
1993-as választási diadala, általában mindenféle
„orosz fundamentalizmus”, „posztfasizmus”, „a birodalom visszavág”
végveszélyének fölidézése. Mindezek
mögött a szimulációk mögött azonban hiába
kerestük volna az orosz társadalom „elkeseredett tömegeit”,
még ha kiélezett helyzetekben - például az
1993 októberét követõ Duma-választásokon,
Zsirinovszkij elõretörésekor - egy politikai érzékcsalódás
múló pillanatáig úgy látszott is, hogy
ténylegesen léteznek ilyen tömegek.)
Sokan vannak, akik a mai orosz katasztrofizmusért a médiát
teszik felelõssé. Így például Jurij
Olejscsuk is az orosz tömegközlési eszközöket
kárhoztatja katasztrofista információs politikájukért
egy 1995-ben - az „orosz stabilizáció” csillagévében
- írott tanulmányában: „Súlyos és drámai
idõszakot élünk át, de a médiákban
ez sokkal súlyosabbnak és drámaibbnak fest, mint a
valóságban. Ezt még maguk a médiaszakemberek
is elismerik, mondván, hajlamosak a közönség ‘epatírozására’.
Én egyszerûbben fogalmaznék - hajlamosak a hisztériára.
Nehézségeink igen nagyok, mindenféle veszélyeknek
vagyunk kitéve, széles lakossági rétegek életfeltételei
romlanak stb., de ha a médiákban látjuk viszont életünket,
az a benyomásunk, hogy nem is élet ez, hanem maga a
pokol. Mintha semmi másból nem állna, mint kriminális
leszámolásokból, korrupcióból, maffiából,
nyomorból, botrányokból, rémségekbõl.
Azonkívül milyen jóízûen, milyen
földöntúli gyönyörûséggel, mennyi
kárörömmel tudják közölni velünk
nap mint nap, hogy minden összeomlóban van, és eleve
bukásra van kárhoztatva, hogy a hatalom minden kezdeményezése
és összes szándéka merõ szélhámosság.
Persze, hogy rosszul áll a szénánk, de azért
nem ennyire. Ha a valóságos élet olyan lenne, amilyennek
a médiák mutatják, akkor alighanem rég megszûntünk
volna már létezni, és az ország anarchiába
és káoszba zuhant volna. Hogy meggyõzõdjenek
a mondottak helyességérõl, elegendõ elvégezniük
egy egyszerû kísérletet: olvassanak el egy tucat különféle
irányzathoz tartozó napilapot, és aztán lépjenek
ki az utcára. Valóságos csodának fog tûnni,
hogy még járnak a trolibuszok, fegyverropogás sehol,
az utcákon nyugodtan sétálnak az emberek, van aki
mosolyog, sõt nevetgél vagy tréfálkozik, az
üzletek nyitva, a gyárak termelnek és így tovább.
Ezt a kontrasztot azonban hajlamosak vagyunk nem észrevenni. Az
orosz tömegtudat egyik sajátos vonása - végtelen
befolyásolhatósága. A nyomtatott szónak az
emberek még mindig jobban hisznek, - ha nem is annyira mint régen
- mint saját személyes benyomásaiknak. Az a hisztérikus
légkör, amit a médiák elõidéztek,
erõsen befolyásolja a közhangulatot.”
Bámulatos, hogy miközben az imént idézett
orosz közíró a jelenséget elég pontosan
rögzíti, milyen kevéssé van tisztában
vele, mit is rögzített, hogy éppen a katasztrófának
ez a szimulációja, a sötét színeknek
ez a tombolása, az élet pokollá stilizálása
segítette elõ a közhangulatban késõbb
bekövetkezett fordulatot, amivel Olescsuk diadalmasan szembesíti
a médiacsinálókat: „Társadalmi pszichénkben
jelenleg - számos jelbõl megítélhetõen
- fordulat érlelõdik: véget érõben a
depresszió, a kétségbeesés idõszaka,
és kezdetét vette egy másik, az újjászületésé,
a regenerálódásé. (...) Az emberek belefáradtak
abba, hogy semmiben se higgyenek, hogy csak sötét gondolatok
foglalkoztassák õket, hogy Oroszország szerencsétlen
sorsa miatt keseregjenek és átkozódjanak. (...) Az
elmozdulás szabad szemmel is megfigyelhetõ jelei számosak.
Íme néhány közülük, s még ha
külön-külön jelentéktelennek tûnnek is,
együttvéve jelentõs változást jeleznek:
ma már aligha számíthat együttérzésre
egy mindennapos utcai beszélgetésben, aki azon siránkozik,
hogy Oroszországban úgyse sikerül soha semmi, hogy mi
oroszok már csak ilyenek vagyunk; a könyvesboltokban sem az
orosz történelem sötét lapjait taglaló könyvek
fogynak legjobban, hanem inkább azok, amelyek történelmünk
dicsõséges fejezeteirõl íródtak; az
emberek mind gyakrabban kapcsolják ki a televíziót
vagy a rádiót, ha Oroszország bajairól, újabb
és újabb krízisekrõl, komor prognózisokról,
mindenféle jövõben várható szörnyûségrõl
kezdenek beszélni: „elég volt belõle”, „unalmas már
mindig ugyanazt hallgatni” - legalábbis a televíziós
közvéleménykutatások adatai szerint ilyesmivel
indokolják meg nem-tetszésüket a nézõk.
(...) Ennek a pszichológiai átalakulásnak a logikája
a jövõben kétségkívül még
nagyobb igényt ébreszt majd minden pozitívum iránt,
ami országunk, népünk történelmére
és jövõbeli lehetõségeire vonatkozik.
Egyszóval mind erõsebben érzékelhetõ
az optimizmus, a saját erõinkbe vetett hit szükséglete.”
Csakhogy utóbbi nem lenne az elõbbi nélkül.
Gorjanyin és Olescsuk, sok más „kincstári” és
„nem-kincstári” orosz antikasztrófistához hasonlóan,
nem értették meg, hogy Oroszországnak a katasztrófa
úgy kellett, mint egy falat kenyér. Enélkül ugyanis
nem volt lehetséges a csoda, a feltámadás, az újjáépítés.
Egész pontosan ennek elhitetõ erejû szimulációja.
Mármost, ha a modern Történelem vulkánja kihûlt,
és nem produkál többé katasztrófákat
még Oroszországban sem, ha mindenfelõl csak a mindennapi
élet kisszerû privátkatasztrófái meredeznek
körülöttünk értelmetlenül és vigasztalanul,
akkor a történelmi katasztrófát szimulálni
kell, hogy legalább érzületileg átélhetõ
legyen: megrázza és egyben túlélésre
sarkallja az embereket. Éppen ezt tette lehetõvé az
oroszországi média katasztrofista hanghordozása. Az
optimizmus, a sikeresség, a felemelkedés szimulációja
teljesen hiteltelen lett volna, a katasztrófa képének
túladagolása és az ezt követõ megcsömörlés
és lázadás nélkül. (Persze, ez már
csak esztétikai lázadás lehet: az unalom lázadása
ugyanis!) Ismeretes, hogy a modern hírközlés kezdeteitõl
mindmáig az számít hírnek, ami eltér
a normalitástól, méghozzá inkább a rossz,
mint a jó irányában. Az abnormális jó
is érdekes lehet, de inkább a „színes hír”
rovatban. A fõhír rovatban mindig túlteng az abnormális
rossz! Az átlag-hírfogyasztó inkább a rosszra,
mint a jóra van kiéhezve. Mármost Oroszországban
az történt, hogy a média - nagy mértékben
a „jó híreket” túladagoló szovjet antihírközlés
ellenhatásaként! - olyan mértékben adagolta
túl a „rosszat”, hogy egy idõ után felkeltette a nézõkben
az éhséget a jóra, azaz a jó hírre,
a normális életrõl szóló tudósításokra.
A katasztrofista hangoltságú hírközlésben,
ahol minden hír csak az abnormális rosszról tudósíthatott
- összeomlásról, katasztrófáról,
pusztulásról, elmebajról -, paradox módon
a normalitásnak lett hírértéke, a „jó”
tett szert az eltérés, a másság jelentésére.
(A szovjet korszak „jót” kultiváló filmjei és
egész kultúrája iránti nosztalgiahullám
is ekkor és ettõl emelkedik magasra.) A katasztrofista média
úgyszólván kiéheztette a végváró,
eszkatológikus beállítottságú orosz
népet a jóra, a normalitás képeire, a konstruktivitásra,
az optimizmusra. Éppen a katasztrófa, a szétesés,
leépülés képi átfordulása feltámadásba,
prosperálásba, stabilitásba (mint az õsreklámban:
„ilyen volt - ilyen lett!”) szimulálta az orosz csodát, tette
megtörténtté azt, ami már nem történhetett
meg.
Amikor az orosz tömegmédia a tõle függetlenül
kialakult érzületi katasztrofizmust közvetítette,
fölnagyította, eltúlozta, olykor nyíltan karikaturisztikus
és gyakran önironikus éllel, akkor éppenséggel
pozitív szerepet játszott az orosz társadalom életében.
Ezen az úton állította elõ ugyanis a posztmodern
történelembõl oly fájdalmasan hiányzó
katasztrófát, ami az orosz civilizációban a
csoda elõfeltétele volt. Hiszen az orosz civilizációt
mindig a csoda mentette meg. Orosz csoda volt a jobbágyok százezreinek
csontjaira és mocsárra épült Szent-Pétervár,
„Észak Velencéje”; csoda volt az imperializmus „leggyengébb
láncszemének” elszakadása, a kapitalizmust és
a polgári társadalom fejlõdési fokát
átugró bolsevik forradalom; csoda a Napóleon,
majd Hitler elõl Moszkváig visszavonuló Oroszország
világraszóló gyõzelme a két Honvédõ
Háborúban, és csoda az importgabonán élõ,
húsért és elemi létszükségleti
cikkekért sorban álló szuperhatalom, amely elsõként
küldött embert a világûrbe, és amelytõl
a gazdag Nyugat évtizedeken át rettegett. Hogy mi az orosz
csoda lényege, azt katartikus erõvel világította
meg a nagy orosz filmrendezõ, Tarkovszkij Andrej Rubljov címû
filmjének híres harangöntési jelenetében,
amikor a sikerben kételkedõ, gõgös „nyugatiak”
(elõkelõ velencei nagyurak) füle hallatára a
sártengerben, nyomorban, piszokban fetrengõ kis falu templomában
az új harang megszólal. Ám a csoda egyszeri és
kivételes teljesítmény: közös ügyön,
közösségi összefogáson és közös
hiten alapul. Nem a hétköznapok prózai, egyenletes ütemben
végzett munkájához, hanem az ünnephez, a hõstetthez,
a kiemelkedõ vallási és mûvészeti teljesítményekhez
kapcsolódik. A történelmi csoda spirituális légkörét
az orosz ortodox civilizáció teremtette meg, ám magát
a csodát mindannyiszor az orosz állam váltotta valóra.
S ez a valóraváltás mindig felért egy katasztrófával.
Csoda és katasztrófa - egy és ugyanaz, ugyannak
a történelmi eseménynek, korszaknak két arca.
De akár egyik, akár másik felõl fordult is
a kortársak felé, mindkét értelemben a közös
ügy és az egész közösségre való
vonatkoztatás adott neki titokzatos, fennkölt értelmet,
amelyben csak hinni lehetett. Nos, ez ért véget a huszadik
század végén Oroszország szovjet korszakának
lezárulásával. „A közös ügyben” - az
egész emberiség és nemcsak az orosz nép „közös
ügyében” - gondolkodó orosz civilizációt
felváltotta a „magánügyben”, személyes szabadságban,
egyéni boldogulásban és boldogságban
gondolkodó nyugati civilizáció. A sok-sok egyéni
nyomorúság és elesettség nem fénylik
fel többé „közös sorsként”, amely „közösségi
megváltás” után kiált, és a „közös
ügyért” hozott kollektív áldozatban teljesül
be. Se csodák, se katasztrófák.
Orosz Projektum
Az orosz katasztrófa televíziós úton történõ
szimulálása tehát nagyon is funkcionális volt:
megkönnyítette, hogy orosz nézõk milliói
csodaként éljék át saját hétköznapi
életük normális folyását, apró
örömeit, ezt az éppenséggel nem orosz csodát.
Az orosz civilizáció igazi katasztrófája ugyanis
paradox módon a katasztrófára ( egyben tehát
az újabb feltámadásra) való képtelenségben
állt, abban, hogy nem tudott megtörténni, mert az állam
összeomlása, a gazdasági csõd, a nyomor, a nélkülözés,
a megaláztatás, a szenvedés megszûnt „közösségi”,
„össznépi” sors lenni, nem szentelhette meg többé
sem a Történelem Végének, sem az Emberiség
Megváltásának „közös ügye”. A katasztrofális
hétköznapiságot semmi sem formálta át
az áldozathozatal csodájává, küldetéssé
és hõsiességgé, ami az orosz civilizáció
világraszóló kulturális teljesítményeiben,
történelmi tetteiben, vallási és erkölcsi
üzeneteiben nyilatkozott meg, szinte mindig a józan észnek,
az általános várakozásoknak ellentmondva. A
„közös ügy” orosz civilizációját a
„magánügy” civilizációjával felváltó
liberális piacgazdaság lényegénél fogva
nem alkothatott olyan utópiát, mítoszt, ideologémát,
amelyben az egyéni nyomorúság és balsors mintegy
a „közös ügyért” hozott áldozatként
fénylik fel. Nem is igen kísérletezett ezzel, hiszen
Kelet-Európában a „sokkterápia” formájában
jelent meg, ami felért egy hadüzenettel mindenféle
- államideológiák ködébe burkolózott
- „közös ügynek”. Amit viszont a régi rendszer összeomlása
után nemcsak kevesek, hanem a többség élhetett
át jóként (a politikai megtorlásoktól
való félelem megszûnése, az utazás és
szólás szabadsága, a fogyasztás szabadsága
stb.), az szinte kivétel nélkül a magánboldogulás,
magánsiker, magánöröm szférájában
realizálódott ( jórészt a lehetõség
szabadságaként - a tulajdonszerzés és a pénzszerzés
függvényében), vagyis nem „közös ügyként”.
Sõt, a jogilag mindenkit megilletõ szabadság, hogy
mondjuk bárki szabadon bárhová elutazhat, és
bármit szabadon megvehet és elfogyaszthat, éppen hogy
elválasztott a többiektõl, szembeállított
a többséggel, akik e sok szép szabadságjoghoz
- Dosztojevszkijjel szólva - nem kaptak még egy-egy milliócskát
is. Márpedig egy ilyen milliócska nélkül, mint
ismeretes, az ember nem tehet szabadon azt, amit akar, még akkor
sem, ha ez szabadságában áll.
Mármost a tömegmédia Oroszországban éppen
katasztrofális hanghordozása révén fokozta
fel a sok-sok esetleges rosszat, magánszerencsétlenséget,
pusztulást, romlást egyfajta grandiózus „közös
rosszá”, s vonatkoztatta ezáltal mégiscsak a „mieinkre”(„nasi”)
- a „népre”, a „közösségre” -, s tette - mondhatni
- a rosszat orosszá. Ezzel pedig létrehozta az orosz
civilizáció végének katasztrófaként
való átélésmódját, noha katasztrófára
nem került sor ( éppen a katasztrófa elmaradása
kiáltotta világgá a civilizáció végét),
s megteremtette ily módon egy valóban új orosz csoda,
egy nem-orosz csoda szimulációjának feltételeit
is. (Mert persze igazi csodáról, polgári csodáról,
mondjuk, „gazdasági csodáról”, „pénzügyi
csodáról” stb. szó sincs, és alighanem szó
sem lehet már!)
Az orosz média katasztrofista hanghordozása 1993 után
kezd megváltozni. Méghozzá - állami kezdeményezésre
és nyomásra - központilag irányított
módon, sok tekintetben a régi szovjet idõket idézve.
Oroszországban 1993 végétõl látszólag
megint eljött az állami csodák, a stabilizálódás,
a rendteremtés, a „megkeményedés” korszaka. Legalábbis
mindenki úgy tett, mintha eljött volna, és mintha stabilizálná
mindazt, ami csak stabilizálható. De akárcsak a katasztrófa
- a polgárháború, „szmuta”, káosz, terror,
éhínség - a stabilitás - a nyugalom, biztonság,
rend, jólét, újjászületés - is
szimuláció eredménye. Egykor, ha „ütött
a történelem órája”, a modern állam tûzzel
és vassal stabilitást teremtett. A posztmodern állam
ezzel szemben, ha egyre tömegesebb a stabilitás iránti
vágy, õ maga viszont egyre képtelenebb stabilitást
teremteni, akkor szimulál egyet. Ideig-óráig ez is
megteszi. Mire pedig a kép hatóereje elpárolog, jöhet
a következõ szimuláció.
A stabilitás-szimuláció egyik leglátványosabb
kísérlete az az impozáns - állami megrendelésre
készült - klippsorozat volt, amely 1995 õszétõl
1996 végéig futott napi rendszerességgel az ORT-n,
a legnézettebb oroszországi tévécsatornán,
fogpaszta- és szárnyasbetét-reklámok mellett,
a fennkölt Russzkij Projekt („Orosz Projektum”) márkanév
alatt és a „stabilitás á la Csernomirgyin”-árut
reklámozta. Ezek az orosz folytonosságot, orosz optimizmust,
orosz önbizalmat, orosz jóságot, orosz áldozathozatalt,
orosz türelmet stb. szimuláló életképek,
az antikatasztrofista állami agitációnak ezek a gyöngyszemei
nem véletlenül idézték fel az azóta ezerszer
visszasírt közelmúlt ízét, a Brezsnyev-korszaknak,
a „pangás éveinek” pszeudo-sztálinista szovjet „nagy
stílusát” („bolsoj sztyil”), ahogyan azt Vlagyimir Menysov
Oscar-díjas Moszkva nem hisz a könnyeknek címû
népszerû filmjében kanonizálta. A klipp készítõi
- mint azt a sorozat esztétikai elemzése meggyõzõen
megmutatta - minden kétséget kizáróan Menysov
Moszkva-filmjének stílusát akarták visszaidézni,
merõben esztétikailag persze(!), a „stabilitás”, az
„édes pangás”, a „nagyság” és „nyugalom” vágyva
vágyott jelentésében, mintegy a múltat helyezve
jövõként (orosz projektumként!) a sivár
hétköznapok, a katasztrofális orosz jelen elé.
Ezek a - helyi szemmel nézve is idétlen - kis jelenetek,
zsugorított játékfilmek kivétel nélkül
arról szólnak, hogy minden baj, gonoszság, halál,
szívtelenség, vereség dacára valahol mégiscsak
jó és szép a mi világunk, nagyok vagyunk vagy
leszünk, nincs elveszve semmi, lesz még ünnep a mi utcánkban,
fogunk mi még gyõzni, felülkerekedünk minden rosszon,
hiszen - s itt jön a svédcsavar! - hiszen oroszok vagyunk!
A klippek „végletekig orosz” szereplõi, megannyi két
lábon járó közhely az „orosz nemzeti mitológia”
képeskönyvébõl mindezt egyetlen szóval
sem mondja (hiszen az új médium, az elektronikus kép
- mint ismeretes - maga az üzenet!), sõt, mintha - megannyi
kis „Mumu”! - nem is tudnának beszélni: „végletes
oroszságuk” is végletesen fejezõdhet csak ki a képben
- hol sírnak, hol nevetnek. A média ezekben a klippekben
a „konzervatív” Csernomirgyin-korszak „nagy stílusát”
próbálta képre lehelni, jóval kevésbé
leleményesen, mint a katasztrófista stílust annak
elõtte, ami persze nem meglepõ. A „jó” képe
mindig banális és unalmas, és mindig kilóg
belõle a megrendelõ - ezúttal az államban fészket
rakó Csernomirgyin-klán - lólába. Vége
a „forradalmi” felfordulásnak, vége a „szmu tának”:
zárjuk le „kommunista utópia” társadalomkísérletét
csakúgy (itt jön a lóláb!), csakúgy mint
a „liberális utópia”, a „sokkterápiás kísérletezgetés”
idõszakát (ne feledjük, Csernomirgyin azért jött,
hogy a „neobolsevik” ifjúreformereket, Gajdart, Csubajszt és
„monetarista-sokkterapista” társaikat kiakolbólítsa
a hatalomból!). Mostantól a nyugalom és stabilitás,
a prosperálás és jólét évtizedei
jönnek: „Oroszországnak elege van mindenféle kísérletbõl
- foglalta össze a lényeget Csernomirgyin kormányfõ
egy sajtóértekezlet hevében, és szavainak vaskosan
reális, rendíthetetlenül stabil, nyugalmat és
békét árasztóan szögletes és tömör
testi valójával adott nagyobb nyomatékot, ahogy azt
már egy képpé vált politikusnak kell. - Menjenek
kísérletezgetni oda, ahonnan jöttek, ott kísértsenek
most már, ne itt!” (Értsd: Nyugaton - ahonnan a Kommunista
Kiáltvány és a sokkterápia összevont „kísértete”
érkezett Oroszországba! Ez az enyhén nyugatellenes
tónus ugyancsak hozzátartozik az „orosz újjászületés”
hatásos szimulációjához.)
Mint láttuk, a „peresztrojka” nyilvánvaló csõdjétõl
kezdõdõen egészen 1993 végéig az orosz
média a káoszt, a katasztrófát, az apokalipszist
szimulálta. Az orosz világ minden repedésébõl
és résébõl csak kataklizmák, csõdök,
véres pogromok, szerencsétlenségek, balesetek, kriminális
leszámolások, betegségek, borzalmak képei kandikáltak
elõ, a napi politikai híreket és prognózisokat
nostredamusi jóslatok helyettesítették, a politikai
szakértõket „extraszenszek”, hipnotizõrök, médiakuruzslók,
csillagjósok; és a szovjet élet hagyományos
nagy színterei (a munka, a termelés, az aratás,
a kongresszusi termek világa) vagy teljesen eltûntek, vagy
ugyancsak azért kerültek a képbe, hogy a hanyatlást,
a szétmenést, a leépülést tanúsítsák.
Az orosz apokalipszis legújabb lovasai: keresztapák, maffiózók,
korrupt hivatalnokok, emberevõk, fejvadászok, killerek, narkósok,
csempészek, elmebetegek; állandó áldozatai:
menekültek, kisnyugdíjasok, utcára került és
kihasznált gyerekek, prostituáltak, mutáns csernobili
gyerekek és állatok, alkoholizáló férfiak,
öngyilkosok, halálra éheztetett kiskatonák, lakásukból
kiforgatott vagy meggyilkolt öregek, nyomorgó értelmiségiek,
tisztek, éhezõ bányászcsaládok stb.
stb.; színterei pedig: lokális polgárháborúk,
mikromészárlások, halottasházak, krematóriumok,
düledezõ barakk-városok, omladozó kórházak,
a csatornák és a vágóhidak világa -
szörnyszülöttekkel, nyomorékokkal és persze
hullákkal minden mennyiségben. (Az egykori szovjet underground
film „nekrorealistái” elbújhattak volna a posztszovjet televízió
napi adásai mellett.) A legnagyobb gyûjteményt
ezekbõl a katasztrofista motívumokból - ultranacionalista
sorvezetõvel ellátva - Alekszandr Nyevzorov adta közre
Gyikoje pole („Elvadult mezõ”) címû sorozatában
1996-ban, amely ugyancsak az ORT-n futott, párhuzamosan a
korábban indult Russzkij Projekt-tel. A kétféle szimuláció
ütköztetése nem volt véletlen, és fõként
nem volt hiba. Ahhoz ugyanis, hogy az új állami doktrína
„nyers” apologetikája hatásos képpé „fõjjön”,
szükség volt - ellenpontként - a romlás képeire
is. („Ilyen volt - ilyen lett/lesz!”) A mindaddig keményen antijelcinista,
monarcho-fasiszta, ultranacionalista szerepekben tetszelgõ médiaszakács,
Nyevzorov, aki a politika fasiszta esztétizálására
adta fejét (egyáltalán nem tehetségtelenül),
akár tudatában volt ennek, akár nem, Jelcin választási
konyháján kapott kisegítõ szerepet. Jelcin
médiacsapatába nem annyira esztétikai
fogantatású „rendpártisága”, ”állam-
hadsereg- háború-imádata”, mint inkább profizmusa
miatt került. Borisz Berzovszkij, az ORT résztulajdonosa és
tényleges ura, az 1996-os Jelcin-kampány fõ irányítója
mindenkit bevett a csapatba - nemre, politikai beállítottságra
való tekintet nélkül - , aki profi volt. Nyevzorov sorozata,
amely - visszafogottabb változatban - a választások
után is képernyõn maradt még rövid ideig,
valójában már csak a katasztrófa-téma
végkiárusítása volt. A katasztrófa-téma
túlhajtása ebben a sorozatban önnön paródiájába
csapott át. Funkciója abban állt, hogy vigasztalan
komorságával, émelyítõ témáival,
orrfacsaró nekrofíliájával felerõsítse
az Orosz Projektumban körvonalazott „szép új orosz világ”
reményteli hangulatát, szívderítõ végkicsengését.
A „nagy orosz katasztrófa” televíziós szimulációja,
az, amit korabeli mûszóval „csernuhá”-nak neveztek,
végül is átadta helyét a mindennapi élet
apró, prózai csodáinak, a polgári hétköznapok
csodáinak (a fogyasztás, a divat, a sport, a szórakoztatóipar
csodáinak), és a magánrémségek szintjére
zuhant, közösségi vonatkozás nélküli
katasztrófáknak (a téboly, a bûnözés,
a terrorizmus, természeti csapások és politikai botrányok
„magánkatasztrófáinak"). Az orosz tömegmédia
mind jobban hasonlít a nyugati tömegmédiához,
ahol a katasztrófa hatásos és jövedelmezõ
témája sohasem csap át apokaliptikus hanghordozásba:
a természeti katasztrófák, tömegszerencsétlenségek,
történelmi kisiklások hírei és képei
ugyanis sohasem valamely közösségre, közös sorsra,
közös érzületre vonatkoznak, hogy formát és
értelmet adjanak neki, hanem a viszonylagos nyugalomban és
békében éldegélõ magánember „szigetére”,
hogy védettségének hitében megerõsítsék,
vagy unalmát kis idõre elûzzék. Az orosz médiában
- egészen a legutóbbi idõkig - éppen fordítottja
történt ennek: még a legbanálisabb politikai,
üzleti, privát disznóságok, a legártatlanabb
meteorológiai jelenségek, magántébolyok és
természeti anomáliák is (prostitúció,
korrupció, maffia, koldulás, lopás, visszaélések,
földcsuszamlás, ítéletidõ, az infrastuktúra
lepusztulása, áramkimaradás, emberevés, munkanélküliség,
fasizmus, polgárháború stb. stb.) mint a nagy közös
vég barokk allegóriái, a civilizációs
leépülés, oszlás és foszlás reprezentációi
jelentek meg a képernyõn. Minden baj, rossz, anomália
a nagy közös rosszhoz adódott hozzá a katasztrofista
érzület révén, és a katasztrófa
grandiózus televíziós képében talált
magának megnyugvást.
Ez a szimuláció végül is olyan sikeres volt,
hogy amikor 1998 augusztusában Oroszországban bekövetkezett
a pénzügyi krach, az orosz állampolgárok szinte
észre sem vették. Mintha a régi szovjet vicc kelt
volna életre, amelyben a Jereváni Rádiótól
azt kérdezik, mi a különbség a katasztrófa
és a baj között: „Hát képzelje el, mondjuk,
hogy ott áll a járda szélén, és ráfröccsen
frissen vasalt nadrágjára a sár - ez baj, de nem katasztrófa;
ha viszont, teszem azt, a teljes Politikai Bizottsággal a fedélzetén
lezuhan egy TU-104-es repülõgép, az katasztrófa,
de nem baj.”
kiemelés: Ha a modern Történelem vulkánja kihûlt, és nem produkál többé katasztrófákat még Oroszországban sem, ha mindenfelõl csak a mindennapi élet kisszerû privátkatasztrófái meredeznek körülöttünk értelmetlenül és vigasztalanul, akkor a történelmi katasztrófát szimulálni kell, hogy legalább érzületileg átélhetõ legyen: megrázza és egyben túlélésre sarkallja az embereket.
Bibliográfia
SZILÁGYI Ákos
Nem vagyok kritikus!
Magvetõ, 1984
Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl
(A negatív utópiák társadalomképe)
Magvetõ, 1988
Hamu és mamu
(Az orosz irodalmi avantgárd 1917 elõtt és után)
Holnap, 1989
A vágy titoktalan tárgya
Liget, 1992
A tények és a lények
Liget, 1995
Tetem és tabu
Kijárat, 1996
(Kovács András Bálinttal)
Tarkovszkij
Helikon, 1997
Oroszország elrablása
Helikon, 1999
„A temetés temetése”
ABCD Interaktiv magazin, 1995. 4.(CD ROM)
Az iskolamester zavarban van
Szépirodalmi, 1976
Teremtények
Szépirodalmi, 1981
Fej és tudat
Magvetõ, 1990
Gyönyörök kertje
Holnap, 1991
Légzõgyakorlatok kezdõ haldoklóknak
Vox Libri hangkazetta, 1995
Szittya-szótyár
(CD-melléklettel)
2000 könyvek, 1999
DERRIDA. Jacques
Immanuel Kant: Minden Dolgok vége
Századvég, 1993
SZOLZSENYICIN, Alekszandr
Az „orosz kérdés” a XX. század végén
Európa, 1998
PRIGOV, Dmitrij
„A komoly és a tömegmûvészetrõl”
Magyar Lettre Internationale, 29.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu