EP: Ha rendelek, az mindig nagyon fájdalmas dolog. Mert ezer dologból kell, és utána mindig az van, hogy nem mégis inkább az ürücombot kellett volna fokhagymásan?
A másik, hogy rögtön fel kell tudni mérni, hogy hol van az ember, és az étlapból azt kivenni, ami...
O: Tudsz jól enni? Az egy képesség? Jól enni?
EP: Hát ugye ebben akarat is van. Tehetséges evõ vagyok, és hálás vagyok, én nagyon kevéssel is beérem. Egy jól megcsinált kicsi dolog... egy paprikáskrumpli, vagy egy odasült krumpli, egy hagymás sült krumpli.
O: És arra emlékszel, hogy mikor döntötted el, hogy jól akarsz enni? Mikor eszméltél rá?
EP: Mindig szerettem. Az én mamácskám nagyon jól fõzött. Mi kezdetben nem nagyon szerettük, mert túl úriasan fõzött.
O: Az mit jelent?
EP: Hát azt, hogy például a krumplilevesben több tejföl volt, mint az osztálytársaimnál. Az osztálytársaimnál jó zsíros volt, és hagymadarabok úsztak benne, nálunk meg ilyen franciás volt. Ez egy kis konfliktus volt, de azért mi nevelõdtünk. Hogy volt például elõétel. Hogy egy étkezésnek - nem is étkezésnek, evésnek - íve van, tehát nemcsak arról van szó, hogy a hús krumplival, hanem hogy elkezdõdik, vezet valahova, és véget ér. Az egy ilyen (mutatja). És most ez parodisztikus méreteket ölt. Tehát hogyha én egy városra gondolok, akkor azonnal az éttermekre gondolok. Ha a Gitta nevû nõvel megyek, akkor nem az az elsõ, hogy ott mi van, hanem hogy vajon mit lehet enni. Múltkor szóba jött az, hogy Portugáliába el lehetne menni, azonnal... Mert voltam egyszer Portugáliában, és ott fantasztikusak voltak ezek a kis ilyen ácsorgó éttermek, úgyhogy akkor ez jut eszembe, és nem a Saramago...
O: Pessoa...
EP: Szegény Pessoáról nem is beszélve.
O: És honnan tudott a mamád fõzni? Mikor tanult meg fõzni?
EP: Ja, a mamám az nem volt arisztokrata, ez egy súlyos mezaliansz volt.
O: És õ milyen háttérrel jött?
EP: Ez a klasszikus dzsentri. Mányoky. Az a Mányoky, a Mányoky Ádámnak a szegrõl-végrõlje. Nagyon mulatságos volt, hogy az anyai nagypapám a másik nagypapámnál volt jószágigazgató. Tehát így volt ez, és õ meg tanítónõnek tanult, de hát mindent megtanítottak egy ilyen úrinõnek, tehát a keresztény úri középnek.
O: És õ beletanult az egy-két fokkal magasabb életnívóba ezek szerint?
EP: Milyen egy-két fokkal magasabb életnívóról beszélsz, a horti kitelepítésrõl?
O: Ez mikor, hogy volt?
EP: Hát úgy, édesem, hogy 49-ben összeházasodtak, és 50-ben, ööö 51-ben meg kivágtak minket. Õ nem a magasba ment bele, hanem a mélybe.
O: Ez az igazi szerelem.
EP: Hát ezt már más nem mozgathatta. A vagyon nem mozgathatta. A papám két szép szeméért.

***
O: Mit kell rólad tudni? Mit érdemes tudni szerinted rólad? Esterházy Péter...
EP: Amit a Trabantról tudni kell. Hát kétütemû.
O: Esterházy Péter nevû személy, aki ír. És a neve nagyon ismerõsen cseng. Ha más nem, akkor ez a név legalábbis nagyon ismerõsen cseng.
EP: Javasolták, amikor az Élet és Irodalomban elõször megjelentem, illetve elõször nem jelentem meg, azt mondták, hogy most már minden jó, csak még a néven kéne - ugye azt a hibát elkövették, hogy nem azt mondták, hogy változtatni, hanem hogy magyarosítani.
O: És azt is megmondták, hogy mire?
EP: Azt nem. Azt én javasoltam, hogy talán Eichre. De ezt nem vették meg. De hogy ez nem volt egészen hülyeség - hát õk hülyeségbõl mondták -, de a Weöres Sándor is elsõre azt mondta, hogy talán más néven kellene. Tudniillik éppen azért, amit mondasz, hogy olyan erõs a név, hogy az eltakar engem.
O: És te nem féltél ettõl soha?
EP: Hát nem jött ez szóba, nem gondoltam én erre, és aztán fényesen igazam lett. Két könyv után ez már nem... Az elsõ könyvben nyilván még jelentett valamit, de utána én hát nagyon a könyveim által definiálódtam.
O: És az elején nem éppen ellenkezõleg - ha nem is átsegített az akadályokon, de adott egy pikáns ízt...
EP: Az igen, igen. Mondjuk jól megjegyezhetõ név, annyit lehet rá mondani.
O.: Mi is áll e mögött a név mögött pontosan? Ki is az az Esterházy Péter nevû író?
EP:  Nyilván kapásból a könyveimmel definiálom magamat, mert mással mivel is...
Az idõk során én esterházysodtam, jobban a családhoz tartozom, az idõk során kimunkálódott ez a viszony. Tulajdonképpen az elmúlt tíz év ebben is telt, nagyon sokat olvasok errõl, mert ez a könyv, amit csinálok, annak ez az anyaga.
O.: Ez egy családtörténet?
EP: Igen, igen. Ha egyáltalán van ilyen. Mert világossá vált, hogy nekem meg kell próbálni ezt megcsinálni. Nincsen az arisztokráciáról regény - ez se az lesz persze -, meg hát nagyon plauzibilis, nagyon kézre áll, ez itt van, ez egy érdekes dolog. Ez az én anyagom. Ha megnézed a könyveket, mindegyiket, ez mindig ott is van. Minden akarás nélkül, a Termelési regényben...
O.: A Hahn-Hahn grófnõben...
EP:  Ugye annak az is az oka, hogy azt már akkor írtam, amikor már ezen gondolkodtam. Lehet látni ebben is, meg a Hrabal könyvében is, hogy már úgy beszûrõdnek dolgok, amik már ennek a keresésnek az eredményei.
O.:  Megkérdezem: lehet ez a morális kötelezettsége is egy embernek, aki ezzel a háttérrel kezd neki? Kötelessége Esterházy Péternek megörökíteni ezt az arisztokráciát?
EP:  Ezt én nem mondom, azt mondom: kötelességem kihasználni azt a helyzetet, amibe én kerültem. Kötelességem íróként kihasználni azt, hogy ez egy olyan anyag, ami az enyém, és csak az enyém. Kötelezõ ezzel kezdenem valamit. Ugyanúgy, ahogy kötelezõ kezdenem a szerelmemmel, ami van bennem. Ebben a perverzitásban telik az ember élete, hogy amije van, azzal kezdeni kell valamit, és nekem ezek vannak. Van ez, hogy egy nagy családban élek, ez nagyon erõs. Van ez a szoba, ez egy házban van, és ebben a házban van négy gyerek. Ezek nagyon erõs kapcsolatok, mert van legalább hat-nyolc ember a világon, akiket nagyon szeretek. Vagy szerelmes vagyok. Nekem ez van, ez a családom van, vannak ezek az emberek, meg van ez a furcsa nagy család, amibõl te a rostélyost mindjárt eszed. Ez nagyon sok.
O.: És miért van az, hogy most jutottál ide?
EP: Mert egyik könyvbõl jön a másik. Ment az idõ. Azt lehet mondani, hogy a Duna-könyvet, ami miatt ki lettem zavarva a vízre, azt ugye 90 karácsonyán fejeztem be. Most lehetett volna, hogy ezt miért nem írtam meg három év alatt, de hát nem. Ennyi idõ alatt tudtam megírni. Nem három év alatt, hanem kilenc év alatt. A Termelési regény volt az életemben egy nagy pont, mert bizonyos értelemben egy összegzõ könyv volt. Amit egy 28 éves ember addig a világról tud. A következõ könyv volt 85-ben a Bevezetés a szépirodalomba, tehát így és így.
O.: Szerinted várták tõled az emberek, hogy ezt megírd? Szerintem nem lesznek meglepõdve és nagyon kíváncsian várják.
EP: Igen, ez egy plauzibilis dolog. Most, ahogy így elolvasom, látom, hogy a Termelési regényben nagyon sok dolog van ebbõl, csak épp így jelezve. Nagyon sok ilyen szerencsés félmondat van, úgy értem, hogy nem volt mögötte igazi kutakodás, hanem rátaláltam egy félmondatra, aminek aztán most lesz majd valamiféle kifejtése.

O.: Használod is a könyveidet visszamenõleg?
EP: Igen. Meg is nézem, aztán erre vagy reagálok vagy nem.
O.: Nem volt még olyan, hogy valamit kifelejtettél egy munkából?
EP: De. Nem lehet nem kifelejteni. De a hiba az hozzátartozik. Ha bele akarnád tenni az hiba, mert akkor belevaló volna.
O.: És hogy lehet helyre tenni?
EP: Hát akkor az úgy van. Vagy elírtam valamit. Például citátum és rosszul másoltam le, akkor az úgy van. Ugye én nem computerrel dolgozom, hanem kézzel-lábbal. Még csak nem is írógéppel, hanem tollakkal.
O.: És hogy lesz ebbõl kézirat? Te írod meg?
EP: Ez úgy van, hogy háromszor átírom, és a harmadik átírásnál már figyelek, hogy olvasható legyen. És jön a zseniális Gizi, akit a Nádastól örököltem, aki aztán leírja computerrel. Tehát én három évvel ezelõtt felhívtam, és megmondtam: hogy Gizella, meg kell változtatnod éltedet. Meg kell tanulnod computerrel írni.  Mert énnekem füzeteim vannak. És kialakult ennek a rendje meg hisztériája, hogy milyen tollakkal írok. Ha én ránézek egy füzetre, akkor az írásnak a jellegébõl, tehát hogy milyen tollal írtam, abból látom, hogy milyen állapotban van a füzet. Hogy evvel a golyóstollal vagy avval a golyóstollal vagy már rendesen töltõtollal.
O.: A rendesen, töltõtollal az már a harmadik?
EP: Igen, igen. Az már a vége.
O.: Egy mániákus õrülttel ülök itt?
EP: Igen vagy nem, de ez alakult ki. Eléggé súlyosan hangzik talán, de eszembe nem jutna elõször tollal írni, mert például azzal lassabban lehet. Tehát ennek mind oka van.
O.: És a füzetek mindig állandók? Egyfajta füzetet használsz?
EP: Igen, ilyen kék A4-es.
O.: És ki lehet rendesen hajtani? Vagy spirál?
EP: Spirál, és akkor csak az egyik részre írok, és a másikon kis megjegyzések vannak. Ez végül is úgy mûködik, mint egy computer, tehát egy füzet az egy file, tehát sokat nem nyernék a computerrel, mert rendben kell tartani. Kell tudni, hogy milyen füzetben mi van. Most néha elkeverednek. És elfelejtem. Ugye most nagyon sok anyaggal dolgozom. És akkor azt kell csinálni, például azt kell csinálni, hogy egy szempontból csinálok bizonyos füzetekrõl egy tartalomjegyzéket. Hogy ebben ebbõl a szempontból körülbelül ez van. És akkor megyek és rendezgetem.
O.: És hány füzet ment el eddig erre? Erre a mostani munkára.
EP: Nem tudom pontosan, tizen..valamennyi. Egy füzet ugye 80 oldal. pontosabban 79, mert az elsõre nem írok, mert annak nincsen ugye másik oldala. Tehát lapozok egyet és ott kezdõdik.
O: És ki szerzi be ezeket? A Gitti feladata bevásárolni?
EP:  Elvileg minden az õ feladata, de lopok a gyerekeimtõl.
 

O: És tudsz egyéb helyen is dolgozni, mint ez a szoba?
EP:  Tudnék, csak az a baj, hogy mint a csiga viszem a házamat, tehát nem tudok elmenni csak úgy, valahova, mondjuk öt napra dolgozni, mert nem tudom, hogy mit vigyek magammal, könyveket, ilyen cédulákat. És az olyan, ugye nem lettetek oda beengedve, mert az olyan állapotban van az a szoba, hogy ilyen kis ösvény vezet, jobbra, balra füzetek, könyvek, cédulák, és ha kicsit mellé lelépek, az olyan, mint hogyha beleesnék egy tengerbe, és azonnal meghalok, és az is az érzésem, jó és rossz egyszerre, hogy ha nem figyelek mindenestül, akkor fölrobban ez az egész.
Egy pillanat alatt összedõl, és akkor azt soha többé nem tudom összeszedni. Tényleg nem is tudnám.
O: És ha te nem vagy otthon, akkor oda nem lehet belépni?
EP: Jól dresszírozott gyerekeim vannak. Azt például elfogadták, hogy az, hogy én ott bent üldögélek, az dolgozás.  Ez azért nem lett megkérdõjelezve. Be lehet jönni, kopogással. Én azért nem vagyok ilyen autoriter...
O: Mint ismerünk...
EP: Jobban jártak azért a gyerekeim, mint a Thomas Mann gyerekei az õ apjukkal. Kopogás után be lehet jönni, matematika feladatokat megkérdezni. És minden hónapban egyszer elképzelhetõ, hogy pont mondatba kopognak bele. És akkor mondom, hogy „Késõbb!”, és akkor nem mindig értik, hogy mi van, és akkor rám nyitnak, és akkor sajnos nagy üvöltözést kapnak, és akkor kitakarodnak, ami aztán kölcsönös bocsánatkéréssel végzõdik.
O: Az mindig világos volt a gyerekeknek, hogy mit jelent az, hogy a papa ír?
EP: Nem, de ez még most sem világos szerintem. Normális gyerekek ezzel nem foglalkoznak. Idõnként látják az arcomat a tévében, de ezzel nem foglalkoznak....
Nekem nincs ilyen értelmiségi lelkiismeret-furdalásom, hogy nem végzek rendes munkát, látom, hogy ha jön a vízvezetékszerelõ dolgozni, akkor látom, hogy az is olyan, mint én, vagy ért hozzá, vagy nem, kicsivel több pénzt kap érte, mint én - de még ez sem igaz, mint jól tudjuk, hosszútávon.

***
O: Van-e valami sajátos Esterházy látásmód?*
EP: Nagyanyám, édesapám édesanyja, aki Majkon lakott - ugye ott volt egy kastély, és a kastély körül kamalduli szerzetesek laktak, és õ egy ilyen szerzetescellában kapott lakást 45 után -, mi ott sokat voltunk nyaranta. A nagymama az mindig úgy beszélt bármirõl, hogy a tekintete 2-300 évet fogott össze. Ez volt a szempontja. Van egy ilyen híres, számomra híres interjúja 73-ból, amikor egy ilyen viszonylag tisztességes szociológiai felmérést csináltak, hogy hogyan élnek a volt grófok, volt béresek stb., és a végén megkérdezték mindenkitõl, hogy mit kíván. És a normális emberek mondták, hogy mit kívánnak: jobb nyugdíjat, ilyesmit, és a nagymamám meg azt mondta, hogy a fiának jó elõmenetelt meg egészséget, és az országnak pedig jó elõmenetelt. És akkor jutott eszembe, amikor ezt olvastam, hogy 73-ban élõ ember nem gondolt az országra a nagymamámon kívül! Senki. Hát miért gondolt volna, mikor ezek a szemét komcsik ellopták az országot, vigyék, ha tudják, úgyis visszalopjuk tõlük. Körülbelül ennyit gondolt az ország az országról. De a nagymamám nem ezt gondolta, mert a nagymamám azt gondolta, hogy hát ezek most itt vannak, aztán majd elmennek. Száz éve is volt ország, és száz év múlva is lesz ország. Ez nem olyan, mint egy cukrászda, amit egy délután alatt abszolválni lehet.
O: És a szüleidnél is mûködött ez a tágasság, vagy ott azért már nem?
EP: Ott volt egy nagyon gyakorlatias dolog: ugye mi négyen voltunk testvérek.
Négy gyereket felnevelni - ezt magamnál is látom - ott nem sokat gondolkodik az ember. Ott nincs min gondolkodni, azt csinálni kell. Tehát van ez a csinálás. Amit én láttam ezen a - mondjuk így - nagymama vonalon - apámnál például, hogy benne, miközben õ a vereség fia volt, az élete az egyik vereségbõl ment át a másikba, a pusztulásnak a stációi, de soha nem láttam sértõdöttnek ezügyben. Tehát benne nem volt meg, amit mi nagyon jól ismerünk 90 után, ahogy így ömlött ránk az országos sértettség. Mindenki meg volt sértõdve: a komcsik meg voltak sértõdve, a nem komcsik meg voltak, az 56-osok meg voltak, a pufajkások meg voltak, a III/3-asok meg voltak, mindenki meg volt sértõdve, ezt a sértõdést én ebben a házban nem tapasztaltam.

O: Ezzel a háttérrel, meg evvel a névvel fõként...te egy mítosz vagy?
EP: (nevet) Még egyszer tessék, ezt még egyszer.
O: Te egy mítosz vagy?
EP: Te meg egy hülye!
O: De van ebben valami, nyilván ez a pikantériája az egésznek.
EP: Igen, ez egy helyzet, erre mondtam, hogy én csak a jóját láttam az egésznek, mert nem tartozik hozzá hatalom. Amikor kint voltam nyugaton, akkor az egy más helyzet volt, ott láttam, hogy van egy család in floribus, tehát látni, hogy milyen, amikor van egy ilyen nagy vadállat család. Nekem ez tulajdonképpen nagyon jelzésszerû csak, tehát rá van a homlokomra téve, de nincsen hozzá semmi. Most ez nagyon jó, mert van is, meg nincs is. Tehát a felelõsségem meg a játékaim szellemiek ezügyben. Nem tartozik hozzá 56.000 hold. Az egy macerás dolog...
A mi águnk - ez egy nagy család, sok ága van, hercegek, királyok, grófok - a mi águnk az egy jó ág. Egy grófi ág a mienk...
O: De miért jó ág a grófi ág?
EP: Úgy értem a jót, hogy a gazdag ág, a befolyásos ág, grófi ág, amely közel van nagyon a hercegihez. Sose kellett volna öt embernél többet lemészárolnom, beleértve az apámat persze, hogy enyém legyen minden. De mondjuk tíznél biztosan nem kellett volna többet.
O: Errõl a hatalomról mondtál le?
EP: Igen.
O: És soha nem merült fel, hogy kintmaradjál?
EP: Nem, nem. És késõbb, amikor fölmerült volna, akkor már lealibiztem ezt a dolgot a nyelvvel. Az egyik öcsém kintmaradt, és akkor nagyon igazságosan öt évig nem lehetett utazni. És amikor 76-ban kimentem, akkor én már végzett matematikus voltam. Bekeveredtem a Siemens céghez, ahol tízszeres pénzt ígértek schillingben, épeszû ember kintmaradt volna. De számomra ez nem volt kérdés a nyelv miatt. Azt gondoltam, hogy író embernek a nyelve mellett kell maradnia.

O: Mikor lett ez eldöntött tény a magad számára, hogy író vagy?
EP: A magam számára, ilyen mitikusan vagy népmeseien úgy dõlt el, hogy harmadikos gimnazista koromban kellett írni egy novellát. Házi feladatként kellett írni egy esszét vagy egy novellát. És nagyon fundált döntésem volt, mert az esszének öt oldalnak kellett lennie, a novellának elég volt három. Így a novellát választottam, és valóban emlékszem a megírásnak a csodaszerûségére. Én sokszor szoktam páváskodni azzal, hogy nálam nincsenek figurák, nincsen cselekmény, és itt volt egy figura: a novellában szerepelt egy szakácsnõ. És emlékszem arra az isteni érzésre, valóban divinális érzésre, hogy most ezt én döntöm el, hogy milyen ez a szakácsnõ. Hogy kövér, nagy segge van, izzad, - ez mind lett is -, szóval hogy ezt én döntöm el. Tehát a teremtésnek egy ilyen buja nem tudom micsodája, és akkor én azt mondtam, hogy én író vagyok. És ettõl meg is nyugodtam. És hogy ha én leírok két mondatot, akkor az van. De ebbõl én nem vontam le messzemenõ következtetéseket, hogy akkor nekem dolgozni kéne, vagy írni kéne, ugye minden rendes írópalántának az elsõ könyve elõtt 100 és 100 oldalai vannak, nekem ha 40 oldal van, akkor sokat mondok...
Hogy én 17-18 évesen mennyire nem voltam író, azt el nem tudom mondani. Megnéztem azt a régi novellát, ha azt ma nekem egy gyerek megmutatja, akkor én annak nem mondom, hogy „kollega”. Nem mondom, hogy „fiam, csak folytassa”. Tudod, vannak ezek a tehetségesen elrontott írások, hogy rossz, de látod hogy... Ez meg egy nagyon jó kis novella volt. Olyan tök érdektelen, hogy na...
O: És értették az emberek, amit elõször írtál? Ezek már akkor sem hagyományos szövegek voltak...
EP: Ugye vannak zseniális nagynénjeim...tényleg zseniálisak. És az egyik mindig mondja közülük, hogy „én nem értem fiacskám, hogy mit írsz”.  Na most ugye én ezt nem hiszem el.
O: És akkor mit gondolsz, miért mondja?
EP: Hát nyilván, mert nem érti. (nevetnek)
Azt látom, hogy milyen félreértések adódhatnak, de ezek nem akkorák, hogy nekem ezzel foglalkozni kellene.
O: Soha nem bizonytalanodtál el annyira, hogy azt mondd, inkább vissza kéne térni a bejáratott, klasszikus elbeszélésmódhoz?
EP: Amikor én elõször elkezdtem küldözgetni a Fancsikó és Pintákat a folyóiratokhoz, úgy 73 táján, akkor mindenhonnan nagyon nagy esztétikai következetességgel kaptam vissza õket. Úgy vágták vissza, mint a vackot. Mindenhonnét. Az volt a rossz, hogy az már nem olyan idõ volt, amikor tisztán kontraszelektíven mûködött a dolog, hogy a jót elnyomták, a rosszat meg segítették. Mert akkor volt már például a Tandori. A Tandori megjelent, én meg nem jelentem meg. Egy ideig lehet azt mondani, hogy mindenki hülye - ami tárgyszerûen a helyzet volt - ... Hogy is volt: „Azért a pármondatos mondanivalóért nem érdemes ennyit nyöszörögni”, meg „Elvtársurak, ki küldte ezt a lila kéjgázt?” - tehát ilyenek. Egy fiatalember az nagyon sérülékeny. Mert nincsen meg. Én nem voltam meg. Én a Termelési regénnyel definiáltam magamat, amikor azt megírtam, akkor azt mondtam, hogy már jöhetnek púpnak a hátamra. Akkor engem már be lehet tiltani, ezt lehet, azt lehet, de nem lehet megfogni. De 76-ban a Fancsikó és Pintánál agyonnyomhattak volna egy másodperc alatt.
O: És mi volt, ami megtartott téged?
EP: Például az, hogy ez a szerencsétlenkedés két évig tartott és nem háromig. Ismerek olyat, aki - ugyanakkor indultunk úgymond - nagyon érdekes, szürrealisztikus, vad dolgokat írt, és akkor õ azt mondta, hogy nem, hát akkor õ inkább visszaáll egy ilyen hagyományos izére, azóta sem tudott kikeveredni belõle. Tehetséges ember. Tehát egy fiatalember az nagyon kiszolgáltatott. Nagyon fontos volt énnekem ebbõl a szempontból a Hubay szerzette Weöres Sándor, aki azt mondta, hogy „Nem rossz”. Avval el lehetett lenni sokáig. Nagyon sokáig nem lehetett volna ellenni...
Az én könyveim nagyon párhuzamosan mentek a prózában zajló változással. Azért repültek annyira a könyveim. Azokat a változásokat, ami megtörtént, az én könyveim nagyon jól mutatták. Akkor léptek színre a kritikusok is: a Bojtár, Balassa, Szegedy-Maszák, Szörényi. Az én könyveim nem azért lettek ilyenek, mert változtatni akartak volna valamin, hanem mert ezt tudom. Az irodalom birtokba vette saját magát.
O: Szerinted annak, amit te csinálsz, most is van egy ilyen teszt-ereje?
EP: Nem. Ez egy nagyon kitüntetett tíz év volt 75-tõl 85-ig. Attól kezdve más is a recepciója a könyveknek. Összetettebb, bonyolultabb. Más kérdés, hogy 85 óta nem is írtam olyan könyvet, amire azt lehetne mondani, hogy összefoglaló jellegû. Meg ez meg is változott. Más a szerepem. Nincs ez a lakmuszpapír-jelleg.
O: Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy nem, de azért megkérdezem: Ez nem okoz egy kis csalódást az emberben, hogy jó lenne még mindig elõõrsként létezni?
EP: Nem, mert amikor így repültek a könyveim, ennek akkor sem tulajdonítottam jelentõséget. Nem visszafogottságból vagy szigorúságból, hanem mert én nem bírok erre figyelni.
O: Hogy érzed, hogy milyen mértékben befolyásolja az írót az a hely, ahol dolgozik? Az a tágabb környezet, amelybe szerencséjére vagy szerencsétlenségére beleszületett?
EP: Két dolog jutott eszembe, mert mint a hülye megyek vissza mindig a nyelvhez. Tehát az befolyásolja, a nyelv. A másik, ami eszembe jutott, hogy nyilván mást ír az ember egy hegy tetején ülve, vagy, amire tapasztalatom van, hogy mást ír az ember nappal, mint éjszaka. Én amikor a Függõt írtam, már volt két gyerekünk, és meg kellett várni, amíg ezek elalszanak. Elaludtak fél tízkor, és tízkor ültem én le dolgozni. A Függõben meg lehet mutatni mondatról mondatra, hogy mi az, ami éjszaka íródott. Más dolgok is jutnak az ember eszébe, meg a csöndhöz lesz egy viszonya. És az  beszivárog.  Nekem amúgy is minden beszivárog. Attól, hogy most itt ülünk, én holnap kicsit más mondatokat fogok írni.

O: Ne egyél még, mert meg akarok valamit kérdezni tõled, és nem akarom, hogy megakadjon a torkodon a falat. Te egy sztár vagy Magyarországon?
EP: Ha volna ilyen sztárság Magyarországon, akkor én tudnék egy ilyen sztár lenni, mert ugye kint néha így is mûködnek a könyveim, miközben az életformám az teljesen antisztár.
O: Miért, a sztárhoz hozzátartozik a mûvek mellett az életforma is?
EP: Valami hozzátartozik, tehát a nyilvánosságnak valami kedvelése. Én ezt csak azért nem löktem rögtön vissza, mert azt látom, hogyha néha kibújok az izébõl, akkor az úgy nagyon elkezd mûködni. Anélkül, hogy bármit csinálnék, hogy bármit kaparnom kéne.
O: Olyanok a kondícióid?
EP: Valamiért igen.
O: Mért, milyen egy sztár? Kommunikálni tud...
EP: De én ilyet nem tudok, tehát egy írósztár az más. Tulajdonképpen ezt azonnal vissza kellett volna nyomnom, mert ennek aztán csak mellékíze van, mert ugye vagy író, vagy sztár.
O: Nem láttál még írósztárokat külföldön?
EP: De igen, de eléggé súlyosak is, eléggé utáljuk is õket. De Magyarországon ennek kicsi a csábítása.
O: És ha lenne, akkor ennek ellent tudnál állni?
EP: Édeském, ha a templomtoronynak micsodája volna, akkor õ volna a nagyapám, és nagyokat sétálnánk a birtokon.

***
O: Mit jelent az egy írónak, ha külföldön is megjelenik?*
EP: Hogyha az ember írás közben gondolna arra, hogy ez külföldön is megjelenik, az a halál. Ezt nevezem én Kundera-effektusnak. Nem sokszor, de két-háromszor voltam olyan helyzetben, hogy olyan szöveget kellett írnom gyorsan, amirõl tudtam, hogy nem magyarul fog megjelenni. Ennél megalázóbb írónak nem lehet, mert éppen az vész el, amirõl a munkám szól. Hogy tudniillik mindegy, hogy azt írom, hogy „fut”, vagy „szalad”, vagy „cammog” vagy „mendegél”, ezen nem érdemes gondolkodni, mert tudtam, hogy a fordításban úgyis az lesz, hogy „gehen”.
Lehet azt mondani, hogy ezek a külföldi megjelenések messze vannak, nem érdekesek, stb., de egy nagyon érdekes dolog keletkezik, mert keletkezik külföldi olvasó. Akit nem kell konkrétan ismerni, de létezik. Erre idõnként gondolni, az nagyon érdekes. A magyar olvasóra is lehet rosszul gondolni, úgy, hogy alámenni, gazsulálni, de azért egy konkrét olvasóra gondolhatni az jó. Az ad egy kis épeszûséget. Arra gondolni, hogy mondjuk egy salzburgi olvasónõ ezt a mondatot hogyan olvassa, az hozhat valamit.

***
O: Soha nem bizonytalanodott el az életedben az, hogy folytasd az írást?
EP: Csalódást kell okoznom, de nem. Eltekintve a mindennapi rendes bizonytalanságtól. Azt megõriztem. Nem lettem magabiztosabb, ami az írást illeti. Azt látom, hogy sok minden van, amit tudok, amit 25 évesen nem tudtam, de olyan is van, amit nem tudok, és 25 évesen tudtam. De az a globális bizonytalanság az kegyelmi viszonyok miatt nem ért el. Ez azt jelenti, hogy egyik könyvbõl estem bele a másikba. Amikor megírtam a Termelési regényt, akkor úgy éreztem, hogy most megírtam mindent. Ez hihetetlenül rossz érzés. Ez tartott három hétig. De február végén nekem már megvolt a Bevezetés a szépirodalomba. Hogy ez a sorozat. Így a könyvek egymás után. És ott aztán egyik könyvbõl estem bele a másikba, ez eltartott 85-ig. Aztán jött a Csokonai Lili, tehát mielõtt még befejeztem volna egyet, már tudtam, hogy mi lesz a következõ. Ez szerencse, alkat kérdése és kegyelem kérdése.
O: És mi viszi elõre ezt a folyamatot? Történetekben gondolkodsz, vagy megoldásokban gondolkodsz?
EP: Mindig van valami, amit meg kell csinálnom a nyelven, és akkor ezt mindig konkrétan tudom elgondolni. Mondjuk a régi magyar nyelvvel azt csinálni, amit a Csokonai Liliben csináltam. Vagy hogy mondjuk a Daisyben szerettem volna ordenáré lenni. Sikerült is. És aztán szeretnék nem ordenáré is lenni. Tulajdonképpen elég szemérmes ember vagyok. Az ordenáréságnak és a szemérmességnek egy ugyanolyan ötvözete, mint a kéjvágyóságnak - lásd, amiért most itt vagyunk - és a szigorú életmódnak. Bizonyos dolgokat megcsinálok, és akkor azon túlvagyok, elengedem. Az már nem riogat, és akkor mással tudok foglalkozni.
O: És azt is tudod, hogy ez után mi felé fogsz lépni?
EP: Hát mi az, amit én tudok a családomon, a szerelmeimen és a focin kívül? Hát például a matematika. Akarok írni valami olyat, aminek köze van a matematikához.
O: Akkor te magadat fogyasztod.
EP: Igen, ez pontos kifejezés.
O: És soha nem fogsz elfogyni?
EP: De. De úgy láttam az irodalomtörténetben, hogy az úgy szokott lenni, - eltekintve mondjuk a Rimbaud-tól -, hogy elõbb szokott meghalni az ember. De hát ha fordítva van, akkor meg fordítva van. Az nyilván nem lesz egy ilyen dúdolós pillanat, de hát akkor az van.

O: Azt mondtad nemrég, hogy nem szereted ezt „a történethez való visszatérés” - szöveget, mert hát mi másról is szólna az írás, mint történetek mesélésérõl. Ez tökéletesen így van, de nálad mégsem annyira egyértelmû. Mert nálad a történetek fölött, mögött mindenféle más is van. Ott van a szerkezet mindenekelõtt.
EP: Ugye azt szokták mondani, hogy régen volt a történet, most meg sajnos struktúrája van egy könyvnek. Ez a probléma. De a jó erõs történetek, amennyit segítenek, annyit ártanak is. Mert ami miatt az irodalom kell, az mégis más, mint a történet. Tehát miközben a normális olvasót az a történet érdekli - én ezt látom, mert ahol van valami kis történet a könyveimben, akkor úúúú, mint a gyöngytyúk a meleg takonyra, ahogy a szakirodalom mondja -, tehát az olvasót ez érdekli...
De ez nem a történetért van, hanem azért az elmondhatatlanért, amit egy képen is látunk, és amit egy Kurtág-zenében is hallunk, csak hát nekik könnyebb a dolguk, mert nincs az egész verbalizálva. A szavak azok félre is viszik. A történet az amennyit segít, annyit félre is kavar. Mert azt olvassuk a Bovarynéban, hogy megcsalta? Nem azt olvassuk, hanem a saját életünket olvassuk, a saját életünket pedig ezekkel az alsó hangzásokkal meg összhangzatokkal meg nem tudom micsodákkal olvassuk. Ez nem a történet ellen szól, de van bennük valami félrevezetõ is. Abban az elsõ mesében is - ott a tûz mellett - volt valami más is.
O: Mégis van valami ellenállás ez ellen a technika ellen, amit te csinálsz.
EP: Mert megszoktuk ezt a történet szerinti olvasást, én is szeretek történeteket olvasni, én írnék is történeteket, ha tudnék.
O: De miért nem tudsz?
EP: Nem tudom. Én nem tudok jól elmesélni. Én majdnem mindent nem tudok jól. Nem tudok jól leírni. Tehát egy tárgyat nem tudok jól leírni. Nem tudok természetet leírni, csak nemtudásokat tudok.
O: És ha például történetet akarsz olvasni, akkor hová fordulsz most?
EP: Nem akarok különösebben, csak ha úgy belebotolok.

O: Mit gondolsz, hogy mit szeretnek benned az emberek, ha szeretnek egyáltalán valamit, mi az, amit te nyújtani tudsz?
EP: Tehát hogy a könyveimben mit szeretnek?
O: Igen, nyilván itt az íróról van szó.
EP: Azt gondolom... hogy én... tulajdonképpen nagyon jót gondolok a teremtésrõl. Ezt lehet olyan szavakkal körülírni, amit nem szeret az ember használni, mint a remény, igen, a remény, a lehetõség, és azt gondolom, hogy ezek benne vannak a könyveimben. Ez lehet riasztó is, van, aki ezt nem is szereti. A harmóniának valamiféle vagy igénye, vagy lehetõsége, vagy jelenléte... Azt hiszem... hát most, hogy így kihúzod belõlem: tehát én örülök, hogy élek.
O: És ez látszik a szövegeiden?
EP: És ez látszik. Ne kerteljünk, látszik.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu