1842-ben Konsztantin Fotinov, az elsõ bolgár folyóirat,
a Ljuboszlovje alapítója közreadott egy figyelemre méltó
felhívást, amely hevesen és fájón ecseteli
a civilizáció hiányát a bolgároknál:
„Hol vannak a napilapjaik és folyóirataik, vagy a heti és
havi lapok? Hol vannak a mûvészeti magazinjaik, a retorikájuk,
matematikájuk, logikájuk, fizikájuk, filozófiájuk,
stb., stb., ami jobban kell, mint egy falat kenyér? Hol a történelmük,
részletesen megírva és széles körben elterjedve
a nép körében, mint más nemzeteknél, és
ami segítene nekünk abban, hogy odaállhassunk mások
mellé, és tudatosítsuk bennük azt a tényt,
hogy nekünk is van annyi szavunk, mint Isten többi teremtményének?”
A bolgár sajtó a Nemzeti Megújulás
idõszakában tele volt a civilizáció hiányát
taglaló hasonló kiáltványokkal. Hazafias siránkozás
valamennyi a különbözõ fogyatékosságok
- a kulturális intézmények, irodalmi vagy tudományos
eredmények, a jó modor vagy a nagy bolgár költõk
hiánya felett. Mégis, minden változatosságuk
és heterogenitásuk ellenére észrevehetõ,
hogy mindezek a sirámok inkább fejezték ki egy egész
civilizációs modell, semmint valamely konkrét civilizációs
vívmány hiányának morbid tudatát. Fotinov
hazafias kiáltványa elég abszurd lett volna, ha csupán
a bolgár fizika hiánya felett búsong, példának
okáért. Nyilvánvaló, hogy felsorolása
szinekdoché jellegû, csak egy részét tartalmazza
a rendszer hiányosságai összességének.
Az igazi kérdés e mögött a felsorolás mögött
a következõ: Hol van Bulgáriában ... minden?
Hol van a teljes, komplett, az európai modellnek megfelelõen
kiépült bolgár kultúra?
A bolgár nemzeti kultúra genealogikus csomópontján
ott van valami hiány - egy totális, strukturális,
nem-empirikus hiány morbid tudata. A Többiek - azaz a szomszédaink,
Európa, a civilizált világ stb. rendelkezik mindazzal,
ami nálunk hiányzik; õk mindazok, amik mi nem vagyunk.
Ennek a kultúrának az identitását eleve a fájdalom,
a szégyen jellemezte, sõt hozta létre - és
hogy még általánosabban fogalmazzunk - ennek a globális
hiánynak a traumája. Ennek a kultúrának a forrása
a hiányok fájdalmas meglétébõl ered,
és a történetét úgy lehetne röviden
elmondani, mint egy évszázados erõfeszítést
a tramautikus hiányok pótlására és felszámolására.
Vajon nem kellene az ilyen kultúrákat önkolonializálónak
nevezni? Egy ilyen furcsa elnevezés mellett egyszerûen az
szól, hogy az ilyen kultúrákban „a modernitás”
szociális és szimbolikus „rendjét” nem az erõszakos
kolonializálás eszközeivel kényszerítik
ki, amelynek során az õshonos kultúrát teljesen
meghódítják és tönkreteszik az európai
konkvisztádorok, a bennszülötteket pedig megölik
vagy rabláncra fûzik (mint az amerikai indiánok vagy
néhány afrikai primitív kultúra esetében).
De ez a rend nem is a hagyományosan követett gazdasági
és társadalmi megfontolások következménye.
A modern nemzetek kialakulására vonatkozó gazdasági
magyarázatoknak sok hibája van, ha belemennénk ezek
részletes bírálatába, az félrevinne
bennünket. Itt most elég annyit mondani, hogy nincs *. Az a
kérdés, hogy vajon az a folyamat, amely a gazdasági
racionalitás elterjedését determinálta, miért
maradt elszigetelt egy irracionálisan artikulált regionális
kultúrában, és miért nem terjed túl
a határain (vagy terjed más mértékben és
sajátosságokkal).
Lévén semleges, racionális és univerzális,
a pénz- és piacgazdaság nem érheti el saját
határait, és önmagában nem képes kifejezetten
nemzeti gazdasággá válni. Meg kell kettõzõdnie
egy másikban - az identitás szimbólumainak és
modelljeinek ökonómiájában, amely szabályozza
a nemzetek és csoportok önmagukhoz és a Másokhoz
való viszonyát. És az önkolonializáló
kultúrákban ezek a már említett szimbólumok
és modellek a hiány szimbólumai. Bár meglepõen
hangzik, az ilyen kultúrákban még a szóbanforgó
nemzeti terület is jelentkezhet puszta illúzióként,
földrajzi vízióként, mint egy hiány keltette
vágyódás, nem mint reális intézményes
hatalom.
Hogy egyszerûbben fogalmazzunk - a gazdasági magyarázat
nem tud választ adni arra, hogy az új gazdasági, érintkezési
és ipari stb. viszonyok miért éppen ezt a konkrét
nemzeti és területi formát kívánják
meg - mivel ez a magyarázat mindig elõfeltételezi
azt, amit meg akar magyarázni - a világos határokkal
rendelkezõ artikulált területben megtestesülõ,
már meglevõ nemzeti identitást.
Ennek az írásnak a hipotézise tehát
a következõ: ezeknek a nemzeteknek a kialakulása együtt
jár egy nagyon sajátos szimbólum-háztartással.
Úgy látszik, hogy az önkolonializáló kultúrák
maguk importálnak idegen értékeket és civilizációs
modelleket, és elõszeretettel kolonializálják
saját autenticitásukat ezekkel az idegen modellekkel.
De melyek is ezek a kultúrák, amelyeket egy különös
metaforával „önkolonializáló” kultúráknak
nevezünk?
A világ modern globalizálódása felõl
nézve vannak olyan kultúrák, amelyek nem eléggé
centrálisak, nem eléggé korszerûek és
nagyok a „Nagy Nemzetekhez” képest. Ugyanakkor nem eléggé
idegenek, nem eléggé távoliak, és nem eléggé
elmaradottak például az afrikai törzsekhez képest.
Ezért van, hogy saját zavart állapotuk egy generatív
kétely közegébõl ered valahol a civilizáció
peremén. Európaiak vagyunk, de talán nem eléggé.
Ez egy elég különös identitás és egy
elég különös modernizáció elõfeltétele.
Azon a konstitutív traumán mennek át, hogy „Mi nem
vagyunk Mások” (a Másokat az Egyetemes képviselõinek
tekintve), és ez a trauma annak a tudatával is összefügg,
hogy túl késõn jelentek meg, és életük
civilizációs hiányok hatalmas tárháza.
Teljesen különbözõ típusú
kultúrák elnagyolt strukturális analógiája
lehetséges itt. Tudjuk az etnológiából, hogy
minden emberi társadalom szimbólum-háztartása
hasonlóképpen jön létre egy bizonyos nagy Hiány
traumája körül. A teremtõ isten (izlandi Paluga,
ausztrál Bundzsil, afrikai Olorun) megteremtette a világot,
aztán magára hagyta; a bibliai Jehova megteremtette az embert,
aztán elûzte magától és a paradicsomból.
A Szent, amit Rudolf Otto, a nagy vallásfilozófus és
történész úgy nevez, hogy a Das ganz Andere,
(az egészen Más) mindig el van választva a mindenség
egy másik hiányzó modalitásába, amely
teljesen különbözik a profán élettõl,
amely minden ízében csak annyiban létezik, amennyiben
átérzi annak kínzó hiányát, honvágyat
érez annak végsõ realitása iránt.
Az önkolonializáló kultúrák
egy nagy helyettesítést visznek végbe, egy idegen
civilizációs modellt helyeznek erre a strukturális
helyre, ahol a Das ganz Andere, a hiányzó transzcendencia,
az egyetemes szokott lenni. Ennek szimbólumait egyetemes generatív
képletekként alkalmazzák kialakulásukkor. Saját
öntudatában, önigazolásában és propagandájában
ez az Idegen (ami egyenlõ a terjeszkedõ, racionális
és varázsától megfosztott modern világgal),
úgy jelenik meg, mint a történelem fõirányának,
az emberiség egyetemes sorsának megtestesülése.
A Nyugat eme narcisztikus ideológiájával szemben az
önkolonializáló nemzetek egy tragikus paradoxontól
szenvednek, - számukra az Idegen az Egyetemes, de ennek az
ellenkezõje is igaz - az Egyetemes örökre idegen marad.
Ez egy végzetes egybeesés a nagy Másik és az
Idegen között, ami az önkolonializáló nemzeteket
azzal az érzéssel sújtja, hogy az egyetemes értékek
sosem az õ értékeik, hanem a Das ganz
Andere - a civilizált világ értékei. A premodern
társadalommal szemben az idegenek és külföldiek
mássága többé nem a démonival asszociálódik,
hanem normatívvá válik.
Azt kell mondani, hogy ezeknek az idegen univerzális mintáknak
az átvételével önmagukat traumatizálják
az önkolonializáló kultúrák, mivel a saját
alsóbbrendûségüket is magukévá teszik,
a valódi szubsztancia és az egyetemesség kínzó
hiányát. Ily módon világi értékháztartásukban
a hiányzó isten archetipikus strukturális helyét
hirtelen láthatólag az istenített Nyugat foglalta
el. Magának a Nyugatnak a képe kettéválik -
egyrészt az empirikus Nyugat, a „nagyhatalmak és nagy nemzetek”
(amelyek ellenségesek is lehetnek, ahogy ezt a szüntelen háborúk,
diplomáciai és gazdasági konfliktusok folyton bizonyítják),
de ugyanakkor el is vesztette empirikus vonásait, és
egybeolvadt a lényegivel és egyetemessel, egy rejtett transzcendens
aurát is öltve még a modernitás világi
ideológiájának tetejébe.
És mégis, hogy tudnánk megmagyarázni
azt a tényt, hogy ezek a különös kultúrák
nemcsak hogy nem tanúsítanak semmi ellenállást
a nyugati szimbolikus minták általi kolonializálódásukkal
szemben, semmi ellenállást az Idegen szimbóluminváziója
ellen, (valami ellenállást, ami olyan elkerülhetetlen
minden erõszakos gyarmatosítás esetén - még
a fatalista észak-amerikai indiánok is ellenálltak
a spanyol hódításnak bizonyos mértékig),
de heves buzgalommal, csodálattal és elõszeretettel
veszik át az idegen mintákat? Hogyan tudnánk megmagyarázni
még azt a tényt is, hogy egy bizonyos érthetetlen
naivitást is tanúsítanak: nemcsak, hogy elfogadják
a külföldiek terjedõ univerzalisztikus ideológiáját,
amely marginálissá és fejletlenné minõsíti
õket, de még oda is vannak érte? Hogyan tudjuk megmagyarázni
azt a tényt, hogy ezek a kultúrák attól „szenvednek”,
hogy ez az Idegen-Univerzális nincs jelen egész „civilizációs
teljességében”, minden „fizikájával”, „matematikájával”,
„retorikájával”, „logikájával”, „újságjaival”,
„mûvészeti magazinjaival” stb.? Hogyan lehetséges
ez az érthetetlen gyerekes tévedés - a Nyugat istenítése?
Ennek a naivitásnak az oka valójában elég
egyszerû: ezek a kultúrák egyszerûen nem léteztek
ez elõtt a zûrzavar elõtt - ebben jöttek létre.
A szenvedés az idegen kulturális minták hiányától
és megszerzésük vágya konstituálja a „saját”
identitást. A szenvedés és ez a kínzó
vágyakozás az ösztönzõ ereje a modernitás
valóban domináns oktatási és közintézményei
kiépítésének ezekben a régiókban.
Iskolák, különbözõfajta oktatási intézmények,
késõbb az egyetemek állították elõ
és terjesztették el a nyugati szimbólumokat és
modelleket - ami sokkal inkább óhajtott áru az európai
periférián, mint az angol szövet, a francia bor vagy
a német masinák.
Mindezen okokból lehetne ezeket a kultúrákat
nem túl pontosan, inkább metaforikusan önkolonializáló
kultúráknak nevezni. És talán itt az ideje
felhagyni ezzel a metaforával, amely már kimerítette
heurisztikus lehetõségeit. Most már át tudjuk
látni, hogy ennek a metaforának a fõ elõfeltevése
egy logikai ellentmondás, hogy önmagukban és önmagukért
valóan van (a maguk közül származó és
saját maguk által nevelt társadalmi szereplõk
és nem külföldi hódítók vagy misszionáriusok
révén) az, hogy az ilyen kultúrák erõt
vesznek magukon, és idegen értékeket kényszerítenek
magukra. Az önkolonializálás metaforája azt feltételezi,
hogy bizonyos hipotetikus történelmi korokban, amikor nem voltak
traumák és szenvedések, már megvolt egy társadalmi
szubjektum saját stabil identitással - ami olyan feltételezés,
amely ellentmond annak az empirikusan bebizonyított ténynek,
hogy ez elõtt a szimbolikus „önleigázás” elõtt
egy „én”, egy ilyen önazonos társadalmi szubjektum egyáltalán
nem is létezett. Továbbá, a metafora elõfeltételezi,
hogy késõbb ez a társadalmi szubjektum valamilyen
módon megbolondult - egy kisebbségi komplexust fedezett föl
önmagában, feladta saját értékeit, és
elkezdte „leigázni” és „kolonializálni” önmagát,
buzgón adaptálva idegen értékeket. Ily módon
õ, ez a szubjektum tönkretette saját autentikusságát
azzal, hogy nem létezõ valóságok - költészet,
matematika, színház, logika stb. - iránti képtelen
vágyakozásnak adta át magát. De a tévedés
és a trauma végül is konstitutív - õk
valójában nem leigázták, hanem megteremtették
ezeket a kultúrákat. A mûvelt és emancipált
nemzet idegen európai modellje nélkül, amelyet egy olyan
nemzeti ideológus, mint Fabinov olyan lelkesen importált
és propagált, az oktatási rendszer modellje nélkül
általában, és a nyugati intézmények
- iskolák, egyetem, sajtó, közintézmények,
adminisztráció, törvényhozás, infrastruktúra
stb. - szószerinti lefordítása nélkül
a Balkán helyi patriarchális agrárközösségei
sosem értek volna el a „nemzeti öntudat” szintjére.
A „nemzeti öntudat” a maga strukturális teljességében
is adaptált nyugati modell. Az az elgondolás, hogy egy bizonyos
„Mi” hirtelen megkedvelte és alkalmazni kezdte bizonyos „Õk”
értékeit, szimbolikus és intézményes
rendjét (tehát kolonializálni kezdte önmagát),
természetesen hamis. Valójában az empirikus történeti
tájak közeli vizsgálatának szintjén a
modern nemzetek genealógiája a perifériákon
nem a saját „Mi”-vel kezdõdik, hanem egy lekicsinylõ,
gúnyolódó „Ti”-vel - konkrét értelmiségiek
traumájával, akik a „civilizáltabbakkal” való
gyakorlati kapcsolataikban számtalan megaláztatásnak
voltak kitéve („Hé, te bolgár!” - kiabálták
neki, gyakrabban és dühösebben, mint a többinek).
Könnyû bebizonyítani, hogy ez megtörtént
minden egyes bolgár értelmiségivel az ún. „megújulás”
idõszakából, akik hasonló megaláztatásokat
éltek át néhány fejlettebb idegen nemzet fiaival
való kulturális érintkezésük során
- ez áll Paiszijra, Peter Beronra és Fobinovra, egészen
a nagy szimbolikus nemzeti identitást produkáló masináig,
az Ivan Vazov nevû költõig. A megaláztatásnak
ebben a de profundisában, hogy alacsonyabbrendûnek, másodrendûnek
születtek, ezek az értelmiségiek szégyenként
és kínként élték meg egyfajta negatív
eksztatikus látomásban valamennyi hiányt és
fogyatékosságot: „Hol a mi retorikánk, matematikánk,
logikánk, fizikánk, filozófiánk stb. - ami
jobban kell, mint egy falat kenyér? Hol van a mi saját „magunk”?
Az ilyen traumatizált kultúrák elkerülhetetlenül
kiváltanak bizonyos félrevezetõ, szublimáló
racionalizációkat, hogy elnyomják saját születésük
traumájának emlékét. Ezek a racionalizációk
nem esetlegesek, hanem szubsztanciálisak - mivel ennek a kulturális
típusnak a strukturális és generatív szükségszerûségéhez
tartoznak.
Az elsõ ilyen racionalizáció abban áll,
hogy az ilyen kultúrákban a Nemzet Születése
mindig úgy jelenik meg, mint Újjá-Születés,
mint a Nemzet Feléledése. A kultúra és közösség
új modern típusa szükségképpen megteremti
saját Történelmi Narratíváját -
kitalál magának egy messzire visszanyúló történelmi
múltat, amely teljesen különbözõ struktúrájú
jelenségekkel való azonosulást tesz lehetõvé
- középkori birodalmakkal és antik filozófusokkal,
falusi mágiával és rituálékkal, királyokkal,
dinasztiákkal és szentekkel, patriarchális szexuális
erkölccsel, néha még mitológiai õsökkel
is, a nemzet transzcendens eredetével. Mindez arra való,
hogy egy ilyen kultúra meggyõzze önmagát, hogy
saját történelmi ideje nem a traumatikus idõpontban
veszi kezdetét, hanem folyamatosan tart valamiféle dicsõ
múlttól a nemzet boldog jövõjéig. Ebbõl
a perspektívából az ilyen kultúrák megalázó
születési traumája pusztán kellemetlen múló
incidensnek tûnik, amelyen túl lehet jutni, és amit
teljesen el lehet felejteni a történelem áramában
- a civilizáció ideiglenes és véletlen Hiányát
fel fogja váltani annak boldog Jelenléte.
A második racionalizáció abban áll,
hogy az ilyen társadalmak szükségszerûen hívnak
életre két szimmetrikus, rivális, egymás ellen
küzdõ és egyaránt téves doktrínát.
Az elsõt nyugatosításnak vagy európaizálásnak
hívják - a történelem idõbeliségét
leegyszerûsítve úgy állítja be, mint
egy atlétikai versenyt, egy futótávot, ahol a „civilizációs”
lemaradás behozható egy „felvilágosult” ugrással.
Ebben a doktrínában megvan egy olyan „progresszivista” tanítás
pszeudo-univerzalizmusa, amely az élet értékét
a „civilizációs vívmányok” mennyiségén
méri. A másodikat bennszülöttségnek lehet
nevezni, ez a Nemzet elveszett „autentikus lényegét” keresi,
és sokszor meg is (azaz ki is) találja, azokból az
idõkbõl, amikor még nem rontották meg az idegenek,
és aztán ezt idealizálja bukolikus formában.
Ez a doktrína persze küzd minden új, megrontó
befolyás ellen, és a legvehemensebb nacionalista ideológiákat
hívja életre és az õslakók veszélyes
idealizálását.
A születés traumájának harmadik szublimáló
racionalizálása, talán a legfontosabb és az
összes többit meghatározó, egy mélyebb szemantikai
szintet fog át, kísérlet ez az Európától
(a Nyugattól, a civilizált világtól, az igazi
emberiségtõl) átvett Szimbolikus Rend hierarchiáinak
megfordítására - megpróbálja megfordítani
a viszonyt a kettõs szembeállítások jelölt
és jelöletlen tagjai között, amelyek ezt a Rendet
alkotják, és amelyek artikulálják a nem-szimmetrikus
viszonyt a „Miénk” és az „Idegen” között. Köztudott,
hogy minden nem-traumatizált közösségben a „Miénk”
ideális lényegét tekintve eksztatikusan manifesztálódik
a közösség tagjai számára, és mindig
olyan terminusokban, mint Jelenlét, Jó, Szépség,
Igazság, Tisztaság, Harmónia - míg az Idegen
olyasmihez kapcsolódik, mint Hiány, Káosz, Tisztátalanság,
Hazugság, Csúfság, Formátlanság. Keletkezésükkor
(amikor saját normájukká interiorizálják,
és transzformálják a másik pillantását),
a traumatizált közösségek a rosszabbik végérõl
élik át ezt a kétpólusúságot,
úgy tapasztalják meg önmagukat, mint ami tisztátalan,
nem-igaz, fogyatékos, stb. - ez egyszerûen a lényeg
hiánya, egy olyan virtualitás, amely még mindig híján
van egy civilizált létmódnak, és csak szégyenkezve
lehet megélni. Az ilyen kultúrák további fejlõdése
során azonban, amint teljes szélességében kibontakozik
szublimáló és racionalizáló nacionalista
ideológiája, akkor bekövetkezik a már említett
kísérlet az ellentétek megfordítására
- a jelzett tagokat ábrázolják jelöletlenként.
Tehát a tisztátalan lesz a tiszta, a lényeg hiánya
átalakul a „bennszülöttség” lényegi, organikus
... mivoltába vetett hitté. De a szublimálás
ugyanilyen mechanizmusa mûködik a nem-nemzeti közösségeknél
is. Így tehát „az utolsókból lesznek az elsõk”
bizonyul a biblikus gyógymódnak minden „megalázottak
és megszomorítottak” számára, a szenvedés
felébreszti a megalázottak és megsértettek
szellemét; így tehát az afro-amerikai mozgalom híres
jelszava „black is beautiful” (a fekete gyönyörû) elveszíti
vélt eredetiségét bekerülve a traumatizált
közösségek és ideológiák valamilyen
általános tipológiájának kontextusába.
A bolgár kultúra születése szintén
tele van ilyen példákkal. Itt a szégyen büszkeséggé
kell hogy váljék, a „nekünk nincs” „nekünk van”-ná,
a hiány meglétté stb. A szublimáló megfordító
funkció paradox módon mûködik már Paiszij,
az Atosz hegység szerzetese legendás belépõ
kiáltványában, amely megnyitja „Szláv-bolgár
történelmét”, egy majdnem mitikus szöveget, amely
1762-ben íródott, és amelyet a bolgár Megújulás
legelsõ szövegének tartanak:
„Ó te esztelen, ó te ostoba bolond! Miért röstelled
bolgárnak mondani magad? Nem igaz talán, hogy a bolgároknak
volt saját királyságuk és államuk? Valamennyi
szláv nép közül éppen a bolgárok
voltak a legdicsõségesebb nemzet - elõször koronázták
meg a királyukat, elõször volt ortodox pátriárkájuk,
elõször vették fel a keresztséget, és
õk hódították meg a legnagyobb területeket.”
Sokáig azt hittük, hogy ennek a mondatnak, akárcsak
az egész „Történelemnek” elég világos
a retorikai stratégiája - megpróbálja végbevinni
az ellentétpárok imént említett megfordítását,
és a negatívat pozitívba fordítani, a tudatlanságot
dicsõséges történelembe, az eredmények
hiányát tiszteletre méltó alakok és
nagyszerû események meglétébe a történelmi
emlékezetben - a szégyenkezést és a formátlanságot
büszkeségbe és identitásba. Amit ritkán
említenek meg, az a tény, hogy a tudatos retorika szintje
alatt ez a szöveg kifejez valami egészen mást is - reprodukálja
a traumát, amelyet megpróbál leküzdeni és
szublimálni. Nemcsak arra gondolok, hogy a többiekhez, „bölcs
görögökhöz, hatalmas rómaiakhoz, a szláv
népekhez való viszony” való viszony konstitutív,
és bizonyos értelemben elég nyilvánvaló.
Arra gondolok, hogy a felhívás, hogy legyünk büszkék
mindarra, ami bolgár, együtt jár egy á
átokkal. Annak az álma, hogy egy dicsõséges
közösségnek legyünk a részei, együtt
jár azzal az erkölcsi és érzelmi gesztussal,
hogy elhatároljuk magunkat, sõt viszolyogjunk ugyanattól
a közösségtõl, amely egyszerre „testvéreim
- oktalan bolgárok” - és „értetlen, ostoba fajankók”
serege. Honfitársait „ostoba fajankóknak” nevezve Paiszij
nemcsak leküzdi, de meg is ismétli a lenézést
és sértegetést, amelynek maga is ki volt téve
Atosz hegyén. A belsõ elidegenedés a „bennszülöttektõl”
nemcsak a „bölcsek” és a „hatalmasok” számára
elkerülhetetlen tudatosság, akikrõl szükségképpen
kiderült, hogy õk a Mások - ennél sokkal mélyebb.
Traumatizált kultúrák nem tudnak nyugodtan elfogadni
semmi hiányt - ez patetikus ellenhatást, vitát vált
ki vagy egyetemesen megalapozatlan paradox megfordításokat,
amelyek azt akarják megmutatni, hogy ami hiányzik, az valamiképpen
megvan. De a megfordítás is érvényes - minden,
ami megvan, ki van téve a veszélynek, hogy hirtelen kiderül
róla, hogy fogyatékosság, minden szublimálás
bizonytalan, ki van téve annak, hogy a trauma titkon újra
fellép, mindazzal, amivel együtt jár.
Nem vagyunk-e hát kénytelenek úgy leírni
az ilyen traumatikus, önkolonializáló kultúrák
történelmi ritmusát, mint állandó ismétlõdést
és visszatérést? Lehet, hogy a konstitutív
traumákat nem lehet leküzdeni, és mindig újra
meg újra le fognak játszódni a különbözõ
történelmi szimptómák formáiban - mint
az Elfojtott visszatérése? Vagy lehet, hogy ez csak emlékeztetés
arra, hogy a modernitás történetét nem lehetne
megírni egy olyan összetett történelemként,
amely sok különálló nemzet történelmébõl
áll össze (azaz az õslakosok és az idegenek történelmeként),
hanem globálisan kellene megírni (leírni, elemezni,
bírálni stb.), mint az aszimetrikus modernizálás
teljes folyamatának történetét, átlépve
az államokról, kultúrákról és
ideológiákról szóló bevett történelmi
elbeszélések határait?
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
* Írásomban Benedict Anderson, Ernest Gellner és
Eric Hobsbawm néhány gondolatát próbáltam
egy neo-lacaniánus kulcs szerint lefordítani, amiben nagy
hatással volt rám Slavoj Zizek.
1 Azt akarom mondani, hogy ezek a folyamatok a gazdasági
racionalitás szempontjából látszanak irracionálisnak.
A nemzetállam területének artikulálása
és határai meghatározása során két
ilyen forma-adó „irracionalitás” mûködik. Az elsõ
az ún. „politikai nemzet” identitásában érvényesül
, amely bizonyos állampolgárok azirányú közös
politikai akaratán alapul, hogy együtt éljenek, egyesült
nemzeti társadalmat alkossanak. A másik az ún. „kultúrnemzet”
meghatározásában jut kifejezésre, amely bizonyos
közös nyelv, kulturális hagyományok, vallás
stb. „egységén” alapul. „A nemzet - lélek, spirituális
princípium - írja Ernest Renan 1882-ben . - Két dolog,
ami valójában egy és ugyanaz, alkotja ezt a lelket
és spirituális princípiumot. Az egyik a múltban
van, a másik a jelenben. Az egyik az emlékek gazdag örökségének
birtoklása, a másik a jelenbeli megegyezés, a kívánság,
hogy együtt éljenek, hogy megõrizzék az örökség
értékét.... Közös dicsõség
a múltban és közös szándék a jelenben;
hogy nagyszerû dolgokat vittek végbe együtt, és
annak az óhaja, hogy még többet vigyenek végbe
- ezek a lényegi feltételei annak, hogy egy nép legyünk”
(Ernest Renan, Mi a nemzet?) A hiánykultúrák tapasztalata
ellentmondani látszik Renan azirányú állításának,
hogy a két dolog valójában egy és ugyanaz.
A közös múlt - különösen ha ez a szégyenletes
hiányoknak, traumáknak és vereségeknek a sorozata,
nem vezet szükségképpen az együttélés
vágyához a jelenben. Nincs szükségszerû
összefüggés a politikai akarat princípiuma és
a kulturális hagyomány princípiuma között.
2 Egy állam területének egysége és
a politikai emancipáció a nemzet kései vonásai;
aligha eredeztethetõk gazdasági tényezõkbõl.
Szociológusok és történészek, mint Eric
Hobsbawm, azt állítják, hogy a „nemzetállam”
és a „nemzetgazdaság” nem alakultak alapvetõ gazdasági
mechanizmusokká a 19. századig. Korábban - a 16-18.
században a kapitalizmus fejlõdése állami területeken
alapult, amelyeknek azonban egyetlen egységes kereskedelmi stratégiája
volt. Hobsbawm rámutat arra a tényre, hogy a korabeli ökonómusok
(Adam Smith például) az állami elvet inkább
elhibázottnak tekintették a gazdaságban, mivel ellentmondott
Smith elképzelésének a szabad piacról, amely
az egyén szabad kezdeményezésén alapul, a tõke
és az áruk szabad mûködésén stb.
Az ilyen gazdasági modell hajlik arra, hogy ne legyen más
határa, mint az egész világ - nem egyetlen nemzetállam
és a nemzeti piac. (Eric Hobsbawm, Nemzetek és nacionalizmusok
/németül/ Campus, Frankfurt-New York, 38.)
3 Bulgáriában például a modernitás
megindulása nem kapcsolódik össze egy fontos nyugati
behatolással az oszmán piacokra. A Bulgár Megújulás
korszakának hagyományos marxista magyarázata sem kielégítõ
- hogy a valódi hajtóerõt a belsõ burzsoá
gazdasági folyamatok képviselték volna az ország
egyes régióiban. Az utóbbi magyarázó
modell nem tudta megmagyarázni, hogy az új termelési
módok és az új tõke egyes bolgár városokban
(Koprivsica, Panagiuristem, Kalofer stb - amelyeknek jó kereskedelmi
kapcsolataik voltak Béccsel, Isztanbullal, Lipcsével, Budapesttel
stb.) miért nem terjeszkedtek szabadon minden nemzeti határon
túllépve, miért alkottak egy körülhatárolt
nemzeti gazdaságot. A pénz és az áruk mûködése
önmagában expanzív és egyetemes: nincs belsõ
gazdasági ok, amely megálljt parancsolhatna neki. Vannak
más, nem gazdasági tényezõk, amelyek korlátot
szabnak. Az említett bolgár régiók gazdasági
felemelkedésével egyidejûleg ment végbe különbözõ
etnikai csoportok konszolidációja. Egészen új
módón használták a régi szimbólumokat
és emblémákat, vagy találtak ki újakat
önmaguk azonosítására és a Másokkal
való szembeállítására (a görögök,
a törökök stb.) Ezeknek az új narratíváknak,
önképeknek, a Másokról alkotott képeknek
az elterjedésével, új oktatási rendszerek és
a nyelv bekövetkezõ kodifikációja révén
egy új szimbólum-háztartást teremtettek meg.
4 Az ún. „normális esetekben” a terület a legerõsebb
intézmény, mivel a meghódított és ellenõrzés
alatt tartott terület képviseli minden más nemzeti intézmény
koordinálásának és egyesítésének
elvét. Bulgáriában a Megújulás idején
nem így állt a helyzet - volt egy Birodalom (amit már
idegennek éreztek), amelynek üres Keleti terében a bolgárok
képzelt territóriuma mindig annak a veszélynek volt
kitéve, hogy elveszti határozott körvonalait és
a homályba vész. Ezért volt folytonosan igény
ennek e nem-létezõ területnek a szimbólumára
- egy imaginárius mechanizmusra, amely összetartaná
az egységes nemzettestet. - a Megújulás bolgár
költészete tele van ilyen földrajzi és politikai
„víziókkal”, amelyek a hipotetikus határokat taglalják,
és eksztatikusan keresztelik õket a nagy bolgár folyók,
hegyek, mezõk stb. nevével. Szimptomatikus az ilyen lírai
„térképek” jellegzetes címe - „Hol van Bulgária”,
„Ahol születtem”, stb.
Bibliográfia
KJOSSZEV, Alekszandar
„Goethe indigója,
Feljegyzések a terrorról,
A mutáns egzotikuma”
in: (KRASZTEV Péter szerk.)
A mutáns egzotikuma
Bolgár posztmodern esszék
2000-Orpheus, 1993
PLESU, Andrei
„Európai patriotizmus?
Akadályok kelet felõl nézve”
Magyar Lettre Internationale, 25
ANTOHI, Sorin
„Mit képelnek magukról a románok?”
Magyar Lettre Internationale, 27
PIPPIDI, Andrei
„A nacionalizmus Dél-Kelet-Európában”
Magyar Lettre Internationale, 16
KRASZTEV Péter
„A Balkán köldökén”
Magyar Lettre Internationale, 16
Ismét újra kell születnünk
A szimbolista irányzat a Közép- és Kelet-Európai
irodalmakban
Balassi, 1994
KRASTEV, Ivan - KRASZTEV Péter
„Mindig a másik a Balkán”
Magyar Lettre Internationale, 27
GEERTZ, Clifford
„Az identitás politikájáról”
Magyar Lettre Internationale, 31
MIHAILESCU, Vintila
„Ami a nacionalizmus mögött van”
Magyar Lettre Internationale, 18
WAGNER, Richard
„Bizánc felrobbant hídjai”
Magyar Lettre Internationale, 33
RUPNIK, Jacques
„Európa balkáni tükörben”
Magyar Lettre Internationale, 33
ELIADE, Mircea
A szent és a profán
Európa, 1988
GARTON ASH, Timothy
„Belgrád és vidéke”
Magyar Lettre Internationale,27
BENVENUTO, Sergio
„Gulliver Albániában”
Magyar Lettre Internationale,27
ZIZEK, Slavoj
„Ez van, ezt kell szeretni?”
Magyar Lettre Internationale,28
EAGLETON, Terry
„Zizek és Lacan”
Magyar Lettre Internationale,31
TAMÁS Gáspár Miklós
Törzsi fogalmak I-II.
Atlantisz, 1999
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu