FORGÁCH ANDRÁS: Mondjad.
PETRI GYÖRGY: Szóval holnap lesz az elsõ kemoterápia. Azt mondják, hogy kiszámíthatatlan… Elképzelhetõ, hogy… Szóval azt mondta a nõ, hogy itt kétesélyes a dolog, mert lehet, hogy attól, hogy én sok alkoholt fogyasztok, ez már sok lesz, egy újabb dózis méreg, de azt mondta, hogy az is lehet viszont, hogy edzett a szervezetem. Az a kis plusz méreg már meg se fog kottyanni. A gyógyhatás szempontjából teljesen közömbös, hogy az ember fogyaszt-e vagy nem fogyaszt alkoholt, hanem az lehet, hogy esetleg rosszul leszek tõle.
FA: Gyuri, hogy hagytad magad rábeszélni? Tudom, hogy az elején tiltakoztál ellene. Úgy gondoltad, hogy nincs szükséged kemoterápiára. Mi volt az a pont, amikor úgy döntöttél, hogy mégis elvállalod?
PGY: Nézd, egyrészt eljött a Csillag Jóska, az én régi belgyógyász barátom, meg a fõ kemoterápiás doktor, Szántó, és azt mondták… Én sok mindent rosszul tudtam, mert nem tudtam, hogy a kemoterápia az egy gyûjtõfogalom, olyan, mintha antibiotikumot mondanál, ami ezerféle van. Egyáltalán nem tart olyan sokáig, azt hittem, hogy ez egy több órás procedúra…
FA: De elõtte azt mondtad, hogy nem.
PGY: Igen, de meggyõzött a Csillag, meg ez a Szántó nevû fõ kemoterapeuta, hogy  ezt érdemes csinálni, mert nem olyan rémes. Ebben a hónapban kapok két kezelést. Holnap egyet, és aztán még egyet valamelyik nap, szilveszter elõtt.
FA: Amikor azt mondtad, hogy nem, akkor a hatásától tartottál, vagy volt benned egy ilyen filozofikus izé, hogy lássuk, mi történik?
PGY: Nem, a hatásától tartottam, pontosabban én úgy tudtam, hogy ez rettentõ macerás, kényelmetlen, sok ideig tart, nagy fájdalmakkal jár, és én akkor már inkább vállalom azt a kockázatot, hogy legfeljebb rövidebb ideig élek, de nem nagy szenvedések közepette. Na, most kiderült, hogy minden másképp van: elõször is nem órákig tart az infúzió, másrészt most adnak két infúziót ebben az évben, megnézik, milyen a hatás, egyrészt, hogy hogy bírom, másrészt csinálnak egy vérképet, megnézik, van-e valamilyen értékelhetõ eredmény, és aztán valószínûleg folytatják, ha úgy látják, hogy ez ér valamit.
FA: A húgom felhívott tegnap, és egyrészt azt mondta, hogy nagyon tetszik a versesköteted, másrészt azt mondta, hogy be fogsz kerülni a Guinness-rekordok könyvébe, mert te vagy az a költõ, aki legtöbbször megjövendölöd saját halálodat. Most hogy állsz ezzel? Mert õ még azt is mondta, nagyon gonoszul, ne kerülgessük – mert mondtam neki, hogy most nagyon beteg vagy, a rák az egy komoly dolog –, hogy õ nagyon jól emlékszik rá, hogy 76-ban is állandóan azt mondtam, hogy a Gyuri mindjárt meg fog halni. Én egyetlen esetre emlékszem, Dunaalmáson volt egy szívzûröd, és akkor a Mayának kellett telefonálnom. Most a dolog tényleg komolyra vált, a rák, meg a rosszindulatú áttét azért más, mint az, hogy az embernek esetleg fáj a szíve, vagy nem kap levegõt. Hogy állsz ezzel?
PGY: Mondjuk elég sokat öregedtem azóta, hogy Dunaalmáson voltunk, hatvan felé járok már. Hozzászoktam a gondolathoz, szóval nincs bennem semmilyen romantikus halálvágy vagy effajta hülyeségek.
FA: Hozzá lehet szokni?
PGY: Te, az ember észrevétlenül hozzászokik. Orvosnak készültem, sokat dolgoztam az egészségügyben, sok embert láttam meghalni. Az ember hozzáedzõdik az élet végességének tudatához. Én valahogy olyan megbékélten nézek ezzel szembe. Hogy amíg lehet, az nagyon jó.
FA: Például az Örökhétfõben is ott már a vers: „egy magyar költõ utolsó évei / minthogy a korábbiak már leélvék”. Ha ironikus is.
PGY: „Zöld vízarany csöndben élsz, hogy meghalj.”
FA: De azért az más volt, a halál az egy költõnek végülis nagyon jó téma. A szerettei halála. Nálad ugye nagyon traumatikus és dramatikus a Kepes Sára körüli versciklus. Mondd, gyerekkorodban ugyanígy foglalkoztatott a halál?
PGY: Hogyne, gyerekkoromban baromi erõs halálfélelmeim voltak. Tizenhárom éves koromig. Ez nagyon furcsa. Mindenféle rémségek voltak, például láttam a saját holttestemet. Ez visszatérõ álom volt.
FA: Egy kisfiú kiterítve? Van valami magyarázatod rá? Ez 56 elõtt volt? Mert 56-ban elég sok hullát lehetett látni.
PGY: Én viszont már azelõtt ministráns voltam, és nagyon sok temetésen ministráltam.
FA: Ezért pénzt is kaptál. Többek között erre ment ki a dolog.
PGY: Persze, tizenhárom forintot fizettek egy temetésért.
FA: Ez valamennyire magyarázza azt a tényt, hogy magadat kiterített halottnak láttad, bár nem csináltunk felmérést tizenhárom éves ministránsfiúk között.
PGY: Sok nyitott koporsót láttam, és sok halottat láttam feküdni a koporsóban. Akkor az volt a szokás, hogy a pap szentelt vizet szórt a koporsóban fekvõ halottra, és azután zárták le.
FA: Az olyan, mintha aludna, nem?
PGY: Nem. Van egy ilyen jellegzetes, édeskés szag.
FA: Van neked erre egy csodálatos szavad…
PGY: Igen, a „hullaméz”.
FA: A hangok, ahogy szivárognak a falon keresztül…
PGY: „..emberi hang hullaméze aranylik…” Tényleg egy ilyen édeskés szaga van a kadávernek.
FA: És ez, hogy azt álmodtad, hogy meghaltál, ez egy rémálom volt, amire rossz volt visszaemlékezni?
PGY: Az az érdekes, hogy nem volt rémálom. Szorongásos álom volt, de ilyen napfényes tájban voltam mindig. Amiket elképzeltem, tengerparton vagy hegyen. Hegyvidéken feküdtem a havon, kiterítve, és láttam magamat, hogy halott vagyok.
FA: Rengeteg ministránsfiú szaladgál a világban, de nem föltételezem róluk, hogy a képzeletében mindegyik havas tájban fekszik hullaként.
PGY: Erre azért nehéz válaszolni, mert tulajdonképpen az elsõ drasztikus halálélményem az a forradalom alatt és után volt, amikor rengeteg hullát láttam az utcán. Tele volt a város temetetlen holttestekkel.

„nincs feloldás, enyhülés”
FA: Mélyebb oka kell legyen, mert a költészetedben nagyon jelen van egyfajta, nevezzük így, morbid vonzódás a halálhoz. Most a temetésekrõl nem is beszélek. Ki az elsõ halottad, akinek a halálát nagyon személyes veszteségként élted át?
PGY: Az tulajdonképpen kései esemény. Az a Kepes Sára. Ahol ez nekem személyes deficit volt.
FA: És tevõleges részvétel is. Elnézést a fogalmazásért.
PGY: Nem tevõleges, de egyfajta hozzájárulás. Megakadályozhattam volna, csak nem láttam értelmét. Egyrészt nem láttam értelmét, mert ez a Sárának sokadik öngyilkossága volt, csak ezúttal sikeres.
FA: Feltételezted, hogy ezúttal ez se fog sikerülni?
PGY: Nem. Nem. Én tisztességesen játszottam.
FA: Hány éves voltál akkor?
PGY: Huszonhárom.
FA: És mondd, a te öngyilkossági kísérleted az mennyi idõre erre következett? Az egyetlen ilyen kísérlet az életedben.
PGY: Az sokkal késõbb. Több évvel késõbb.
FA: De felfogható úgy is, mint erre való reakció?
PGY: Te, az a furcsa, hogy amikor felébredtem a mérgezési osztályon, akkor kérdezték, hogy miért, és én azt mondtam, hogy nincs az égvilágon semmi bajom, most jelent meg egy kötetem…
FA: Ez a Magyarázatok M. számára után volt már.
PGY: Igen… …sikeres vagyok, van pénzem. Nem tudom, egyszerûen úgy éreztem, hogy fáradt vagyok. Azóta se tudok ennél precízebb magyarázatot adni.
FA: Azért egy kis biztosítékot beleépítettél: az Alizt. Körülbelül úgy, ahogy Franz Kafka beleépítette Max Brodot a halhatatlanságába. Elnézést a frivol hasonlatért.
PGY: Nyilván arra gondolsz, hogy közöltem Alizzal, hogy én most bevettem egy nagyobb löket altatót és ráittam diópálinkát. És el akartam menni még gyógyszerért, mert mondtam, hogy már elegem van az életbõl. Már kezdtem gyengülni. Bevettem valami harminc Tardilt, az egy elég ocsmány barbiturát készítmény, és erre diópálinkát ittam, egy litert. És akkor az Aliz elkezdett velem birkózni, mert mondtam neki, hogy el kell mennem még gyógyszerért, mert ez így kevés lesz. Akkor már, azt hiszem,  elég részeg voltam.
FA: Hol vetted be a gyógyszereket?
PGY: Az Aliz a másik szobában volt, a Pala utcában – õ a felsõ szobában volt, én az alsó szobában, és bekaptam ezt a Tardilt, megittam rá a diópálinkát.
FA: És Aliz leütött.
PGY: Feltehetõen már elég részeg lehettem azért.
FA: Aliz elbeszélésébõl emlékszel a jelenetre?
PGY: Nem, emlékszem rá. Közöltem, barátságosan, hogy elfáradtam, unom, és hogy még gyógyszer kell, mert én ezt kevésnek ítélem. Az Aliz elkezdett velem birkózni, és én közben elaléltam. Akkor már azért annyira hatott a gyógyszer- meg a diópálinka-kombináció. Aztán már úgy ébredtem fel, hogy le voltam szíjazva, és ment a transzfúzió.
FA: Vissza Kepes Sárára, aki nagy szerelmed volt... Ez egy filozofikus játszma volt?
PGY: Azt mondanám inkább, hogy van egy alantasabb része: rájöttem arra, hogy jóllehet a Sára zseni, de hogy mint nõ eléggé lepusztult, szexuálisan nem érdekel. A másik pedig ez a fiatalságra jellemzõ ideologikus hülyeség, hogy mindenkinek joga van rendelkezni a sorsáról, énnekem jogom van õt elhagyni, ha õ azt mondja erre, hogy öngyilkos lesz, akkor én azt mondom: „kérlek, parancsolj”.
FA: Utána jött a fölismerés. A megvilágosodás.
PGY: Rájöttem, hogy ez egy õrületes baromság. Nekem a Sára mellett kellett volna maradni, hogy átsegítsem. Nem kellett volna leéljem vele az életemet, de persze az is lehet, hogy akkor öngyilkos lett volna máskor, más okból. Mondom, hogy ez már a többedik öngyilkossági kísérlete volt.
FA: De azért azt leszögezhetjük, hogy soha többet ilyet nem tettél volna, ha egy barátod azt mondja, ha mondjuk én odatántorgok azzal, hogy bevettem negyven Tardilt, te is hívtad volna a mentõket.
PGY: Naná. Ilyen baromságot az ember csak egyszer csinál az életében.
FA: Utána ebbõl egy csomó vers lett. Hogy úgy mondjam, ez egy kreatív gazemberség volt.
PGY: Nem gazemberség. Én ezt tényleg komolyan gondoltam, hogy annyira tiszteletben kell tartani az ember szabadságát.
FA: Fiatalon hajlottál egyfajta absztrakt gondolkodásra. Ezután az életnek lett egy többletértéke a szemedben? Neked van egy nagyon szép versed, amit a Radnóti Sándorhoz írtál:
PGY: „Túl- és eléldegélni…”?
FA: „Ropogtatván, mint disznó a makkot, / a férgestül is tápláló napokat.”
PGY: Hogy az élet nem valamire való, és nem kell életcélt kitûzni. Mert az ember, ha él, akkor valamit úgyis csinál, különben elunja magát. Nem kell egy ilyen finalitást adni az életnek, hanem csak úgy élünk.
FA: Az elsõ köteted, a Magyarázatok M. számára, ami abban az értelemben a legkoncentráltabb kötet, hogy egyhuzamban írtad, majdhogynem, és meg is tervezted mint verseskötetet, ami egyszerre volt egy filozófiai gondolatsor is, itt azt írod, hogy „dermedt, kristályos fájdalom…”
PGY: „Sárikám, halálodon / dermedt, kristályos fájdalom / szikrázik, játszik a napon.”
FA: Ez egy fájdalom is volt. Itt nem egyszerûen arról van szó, hogy beláttad, hogy ezt talán nem kellett volna csinálni, hanem nagyon mély érzelem is kapcsolódott hozzá.
PGY: Egyszercsak rájöttem, hogy mekkora baromságot csináltam. Hogy nekem a Sára nagyon fontos. Egyrészt egy ökörség volt a másik emberrel, Sárával szemben, hogy akkor azt kellett volna, ha úgy tetszik, hazudnom, hogy oké, minden rendben van, veled maradok, és ha végülis le akarom választani magamról, akkor ezt lassabban és emberségesebben, türelmesebben csinálni.
FA: Ettõl kezdve elképesztõen nagy számú olyan versed van, ami a számodra fontos emberek elvesztésével foglalkozik. Többen közülük öngyilkosok lettek, vagy egyszerûen csak meghaltak fiatalon. Ez egy teljesen elkülöníthetõ vonulat, egy abszolút toposz lett nálad. Ezek a veszteségek. Ez talán szintén a Sárára mehet vissza.
PGY: Ebben egész biztosan igazad van…
FA: Ott rögzítõdött valami. A Stendhalnál van, amit a szerelemrõl ír…
PGY: A „kristályosodási” elméletre gondolsz…?
FA: A „dermedt, kristályos fájdalom” szinte szó szerint ott van, hogy beléd kristályosodott.
PGY: Igen, azt hiszem, hogy ez teljesen igaz. Addig is sok ember meghalt, házbéli szomszédok, mások. És én hozzá voltam szokva a halál látványához, de ez volt az elsõ olyan eset, ahol nagyon nagy volt a  személyes veszteségem. Rájöttem, hogy valami nagyon fontosat vesztettem el. A másik, hogy abszolút egyértelmû felelõsségem volt. A felelõsséget nem lehet elhárítani azzal, hogy a Sára amúgy is egy szuicid személyiség volt, és hogy elõbb-utóbb valószínûleg öngyilkos lett volna. Hogy akkor lett öngyilkos, ez az én személyes felelõsségem.
FA: Van egy sorod az elsõ kötetedben, amit nagyon sokszor idézek magamban, hogy „nincs feloldás, enyhülés”, bár az egészen másra vonatkozik.
PGY: Igen, az egy politikai versben van, a Rákosi-rendszerrõl szól.
FA: Igen, de minthogyha volna egy ide kapcsolódó finom és érzékeny szál.
PGY: Nem mondanám azt, hogy ide kapcsolódik, inkább azt mondanám, hogy általában – jóllehet, a katolikus vallásban nevelkedtem föl – igazából az affinitásom a zsidó illetve a református, a protestáns valláshoz köt, ami nagyon komor, ahol nincs bûnbocsánat.
FA: Nincs halál utáni ügymenet.
PGY: Az egy teljességgel fekete doboz, majd az Isten eldönti, hogy mi lesz, de a gyónás-áldozás mechanizmus nem létezik a protestánsoknál. Van az úrvacsora, ami alakilag hasonló, de egészen más a jelentése. A protestánsok és a zsidók nem ismerik a feloldozást. Szóval a bûn az bûn marad, és kész.

„Perdülünk odaátra, pajtikáim”
FA: A Hajnóczy volt, azt hiszem, az elsõ olyan ember, akinek a halálára közvetlenül verseket írtál, ami egy létezõ tradíció, költõk szoktak írni X. Y. halálára verset, te egyébként rendelésre nem tudsz, de azt hiszem itt született meg nálad egy forma, a túlvilágon levõ barát megszólítása.
PGY: Ami nagyon furcsa, mert magam sem értem igazán, mert kevés embert ismertem, aki közel állt hozzám, és akitõl ennyire különböznék. Mert a Péter nem volt egy különösebben diszkurzív lény. Azt se igen mondhatom, hogy abban az értelemben beszélgetni lehetett volna vele, mint ahogy veled lehet.
FA: Hogy ismerkedtél meg vele?
PGY: Õ jött oda hozzám egy presszóban, hogy olvasta a verseimet, és egyszercsak egy ilyen hústorony fölém magasodik, és megkérdezi: „Iszol sert?”. Természetesen, natürlich. És akkor jól berúgtunk, elmentünk hozzá, mindent ivott szegénykém, és aztán az élete vége felé már lett egy ilyen mániája, hogy hol ilyen, hol olyan bort iszik, balatoni borokat, mert azok nagyon egészségesek. Akkor azt meglehetõsen ipari mennyiségben, ami már nem volt annyira egészséges. Zenét hallgattunk. Voltak neki ilyen mániái: az egyik mániája az Írország volt. Voltak még ír népdalok. És akkor azokat hallgattuk és ittunk.
FA: Írásait nem mutatta meg, nem olvasott fel?
PGY: Nem. Soha. Egyáltalán nem volt kíváncsi senkinek a véleményére.
FA: És a te verseidrõl sem nyilatkozott.
PGY: Nem. Soha nem irodalomról beszélgettünk. Italokról, meg hát õ monologizált az írek hõsiességérõl…
FA: Rádtelefonált, a legkülönbözõbb idõpontokban. Mondjuk az éjszaka közepén.
PGY: Hogy jöjjek.
FA: És akkor te mentél.
PGY: Persze.
FA: Pedig te nem vagy olyan, aki könnyen ugrasz.
PGY: Azt írtam, a Hajnóczy-vers úgy kezdõdik, hogy „meghalt egyszerû, egyszeri barátom, e hánykolódó földön sose látom” – nehéz megmondani, mert annyira különbözött a személyisége az enyémtõl, nem lehetett vele beszélgetni, csak inni, zenét hallgatni. Elég irracionális a barátságok természete, mert azt sem mondhatnám, hogy ez a nagy írónak szóló elismerés volt. Ilyen alapon szoros barátságba kerülhettem volna az Esterházyval és a Nádassal is, és ez nem történt meg. Rosszba se vagyunk. Csak nem alakult ki egy intenzív kapcsolat.
FA: Az alkohol azért elég erõs kötés lehetett, nem?
PGY: Na jó, de hát azért nézd, tekintve, hogy ott volt a Fiatal Mûvészek Klubja, az én törzskocsmáim, szóval alkoholista az volt elég, a Császár Pista barátom, az is defekt alkoholista volt. Önmagában az alkoholizmus nem indokolta, hogy miért tekintettem a barátomnak.
FA: Ott a mûvészt is sirattad? Aki fiatalon meghalt, és tulajdonképpen nem tudta megírni, amit meg kellett volna írnia? Vagy egyszerûen csak a személyes veszteségrõl beszélsz? Utalok egy versedre, az elsõ kötetedben az Ernst Koplenig emlékére írt versre. Ott azt mondja az illetõ, akinek rákja van, hogy „ne vakargassátok, mint kontár átfestést…”
PGY: Nem létezõ mûveimet. Ott nincs mû. A Péter esetében ezt nem lehet mondani, mert ott van. A Sára végülis nem tudott kibontakozni. Õ öngyilkos lett, mire elkezdte, szóval éppen megtalálta, hogy mit akar igazából csinálni…
FA: A zeneszerzésben?
PGY: Igen. Kialakította ezt a Schönberg nyomán haladó, de mégis attól éppen függetlenedõben lévõ, önálló rendszerét – megvoltak a tervei, rengeteg vázlatot csinált, de a megvalósulás elmaradt a Sára esetében. A Hajnóczynak sikerült egy életmûvet alkotni. Messze nem az a helyzet, mint a Sára esetében. Sára élete az olyan értelemben tragikus, hogy õ úgy halt meg, mintha én meghaltam volna a Magyarázatok elsõ versének megírása elõtt.
FA: De menjünk tovább: a Nagy Imre-verseidnek két iránya van. Van az 56-os miniszterelnök, aki elég fantasztikusan viselkedett a tárgyaláson, és példát mutat, de a verseidben vissza-visszatér az akasztásnak szinte már morbid kinagyítása: az akasztás megalázó mozzanatainak ábrázolása, az, hogy egyáltalán, hogyan történik egy ilyen akasztás. A Nagy Imre-verseidben ez sokszor felbukkan: a halálnak ez a brutalitása. A kivégzésnek nevezett gyilkosság kegyetlensége.
PGY: Ennek valószínûleg van egy – most túl azon, hogy Nagy Imréhez nagyon vonzódtam, és igen kikészített a halála…
FA: 58-ban?
PGY: Felolvastak egy közleményt a rádióban…
FA: Tizenöt éves voltál.
PGY: Igen. A másik az, hogy nekem van valamilyen speciális iszonyodásom a fulladásos haláltól. Ha öngyilkos lennék, azt el tudom képzelni, hogy méreggel, el tudom képzelni, hogy fõbe lövöm magamat, de azt soha nem értettem, hogy hogy tudják az emberek vízbe ölni magukat, vagy felakasztani magukat, ami egyszerûen fulladás. Már maga a képzet nagyon nyomasztó számomra.
FA: Ablakból kiugrani?
PGY: Ja, hát azt se, mert mélységiszonyom van.
FA: Van például a Matolay Magdi halálára írt versed… Aki megölte magát, nagyon fiatalon…
PGY: Hogyne, huszonévesen.
FA: Kiugrott az ablakon.
PGY: A harmadik emeletrõl. Olyan erõs mélységiszonyom van, például nem szeretek kimenni az erkélyre. Ha az erkélyen hûtök valamit, akkor legfeljebb kifarolok, és nem nézek le. Nagyon furcsa dolog, hogy van bennem egy ilyen szorongás, hogy noha baromi mélységiszonyom van, mi lesz, ha valami váratlan ötlet következtében fogom és átvetem magam az erkély falán. Ha úgy megyek ki az erkélyre, hogy kinézek, akkor megkapaszkodom az erkélyrácsba. Ez egy infantilis dolog, a kapaszkodás. Én nagyon jól tudok fára mászni, mert ott kapaszkodni tudok. Már hegyre mászni nem tudok, mert ott nem lehet kapaszkodni. Van egy nagyon furcsa élményem errõl, hogy Jugoszláviában voltunk Mayával, és el akartunk jutni egy szigetre. Most két lehetõség volt: vagy úszva, a tengerben, vagy egy ilyen nem túl magas sziklafalba vájt ösvényen – egy Gellért-hegy magasságú sziklafal volt – Maya és a Peti elindultak, én meg úgy gondoltam, hogy úszok. Az egy nagyon furcsa élmény volt, mert ott meg egyszerre csak bekerültem valamibe… A másik oldalon is egy ilyen sziklafal volt, és tökéletes csend volt, és akkor elfogott valamilyen… szóval ez nem jelentett technikai problémát: elfogott egy metafizikai szorongás. Ilyen tökéletes csend. Hiába kiabálok, nem fogja meghallani senki. És teljesen áttetszõ tenger, elég mély, alattam. Azért mondom, hogy metafizikai szorongás volt, mert én nagyon jól úszok. Semmi kétségem nem volt afelõl, hogy nem jelent problémát, nem is jelentett, óvatosan úsztam. És aztán az volt a bosszantó, hogy amíg számomra ezen az ösvényen végigmenni emberfelettien nagy problémának tûnt, kezdtem partot érni, akkor láttam, hogy ezen a keskeny ösvényen, öltönyben, aktatáskával mennek emberek, szóval sétálnak. Én nagyon sokat próbáltam trenírozni magamat, hogy ha a járdaszegélyen végig tudok menni anélkül, hogy leesnék az úttestre, akkor mért nem tudok végigmenni, hogy ha ugyanez száz méter magasan van. Nincsenek egyensúlyzavaraim. Baromira idegesített ez az irracionalitás. Át mertem úszni a Balatont, ami legalább annyi rizikóval jár, mert kaphatok egy izomgörcsöt vagy szívrohamot, és megfulladhatok, és az abszolút nem okozott problémát, többször átúsztam a Balatont.
FA: Azt írtad az elsõ kötetedben, hogy „gyakran úgy ébredek, mint halálom után”. Ez mit jelent?
PGY: Ennek van egy elég konkrét jelentése. Hogy én nagyon sokszor álmodtam, hogy meg vagyok halva. Ha egyáltalán álmodom, akkor ez egy visszatérõ motívum.
FA: A „petrification” egy ismert pszichológiai fogalom, amikor valaki „kõvé váltnak”, „megdermedtnek” képzeli magát, vagy maga beledermed egy ilyen állapotba. A petrifikáció. Ezek szerint nem csak életesemények irányították rá a figyelmedet, hanem valami mély alkati vonzódás van benned a halál iránt.
PGY: Én azt hiszem, hogy én nagyon igyekeztem arra trenírozni magam, hogy szembenézzek a saját mulandóságommal.
FA: És ezt lehet?
PGY: Lehet. És nekem erre szükségem volt, hogy ezeket az iszonyatos szorongásokat elmulasszam.
FA: „Perdülünk odaátra, pajtikáim”, írod többes szám elsõ személyben, Pilinszkyrõl, vagy inkább hozzá. Mi ez a többes szám?
PGY: Írókollegák, nemzedéktársak…
FA: De hát te itt vagy.
PGY: Ez is a tréninghez tartozik.
FA: És mi az „odaát”?
PGY: Az a túlvilág.
FA: És az van?
PGY: Ki tudja? Shakespeare-rel szólva „az ismeretlen tartomány, ahonnan még nem tért meg utazó”?
FA: Ez nem eldöntendõ? Vagy eldönthetõ? Te, aki azt mondod, hogy „vallásilag unmuzikális” vagy, idézed Max Webertõl, kedvtelve.
PGY: Igen, de azt is mondtam egy nyilatkozatomban, hogy a tudományos ateizmust azt egy baromságnak tartom. Én unmuzikális vagyok, mindenféléket írtam, hogy nekem „mínusz kétszázhetven Celsius fok a menny”, mindazonáltal én ezt egy kontingens dolognak gondolom, nyilvánvaló, hogy ezekrõl a transzcendens dolgokról határozott ítéletet hozni értelmetlenség. Ahogy a pozitivista bizonyítékok is rosszak, több szempontból rosszak: logikailag is rosszak, meg rosszak a hit szempontjából is, mert éppen a hitszerûséget zárják ki. Másfelõl az istentagadásnak, a tudományos ateizmusnak nincs értelme.
FA: Azt gondolom, hogy a verseidben világosan állást foglalsz, például a Bibó-versben, meg másutt egész társaságokat vetítesz a képzeletbeli filmvászonra, ami állítólag ez a nemtudommi, túlvilág… A verseidben legalábbis teljesen elfogadott, létezõ valami.
PGY: Az Iványinak az is a véleménye rólam, hogy én tulajdonképpen egy hívõ vagyok, csak  palástolom.
FA: Te írtad a legtöbb Isten-verset.
PGY: Ady többet írt nálam.
FA: Istent ennyire megszemélyesíteni… Hogy jön ez össze a „vallásilag unmuzikális”-sal? Talán az, hogy a ministránskodás  gyerekkorodban elég mély nyomokat hagyott benned. Eldöntendõ, hogy van-e túlvilág?
PGY: Elképzelhetõ egy olyan hit is, például ilyen a zsidó vallás is, amelyikben nincs túlvilág, de Isten van.
FA: És a lélek? „A lélek ragadós nyomot hágy a terítõn” – írod.
PGY: A zsidó vallásban a léleknek is annyi. A zsidó vallás nem ismeri a feltámadást, és az örök életet. Ez egy újszövetségi találmány. Ennek a teológiai logikája az, hogy a bûnbeesés elõtt az emberek boldogok voltak, nem öregedtek meg, és örökké éltek, a bûnbeesés miatt az Isten megbünteti az embereket, és halandóvá változtatja õket, aztán az Újszövetségben Jézus megváltja az embereket, és fel is támad, példát mutat. Meg is adtam neki: „Állítólag feltámadtál. Ha ez igaz, akkor modortalanság. Nem szeretem a ficánkoló hullákat.”
FA: A halálfélelem, amire trenírozod magad, hogy ne legyen…
PGY: Treníroztam. Most már nincs. Nem a tréning következménye, hanem a sok súlyos betegségé. Hogy kénytelen voltam azzal szembenézni, hogy haladunk a vége felé. Nem tragikusan élem én ezt át. Mert tényleg nem lehet tudni. Nincs az a diagnoszta, aki meg tudja mondani, hogy én meddig élhetek még. Mindenesetre most már számolni lehet azzal, hogy jön egy újabb metasztázis. Maga a kemoterápia is elég kemény, kérdés, hogy hogy fogom bírni.
FA: A súlyos betegség alatt a rákot érted. Elõtte is voltak komoly problémáid, az alkohol, a tüdõ, a szív…
PGY: Azok nem voltak olyan betegségek, amikbe voltaképpen bele lehet halni.
FA: Nem tudom, hogy a Hajnóczy mibe halt bele.
PGY: A Hajnóczynak az egész szervezete beteg volt, neki nem volt már ép szerve.
FA: Az alkoholizmus, az alkohol túlzott fogyasztása nem egyfajta önrombolás is? Az általa kiváltott közvetlen hatáson túl van benne egy ilyen elem is, hogy pusztítsuk magunkat, nézzük, meddig mehetünk el. Ha cinikus akarok lenni, akkor mondhatom, hogy sokszor játszottad magad a szélére.
PGY: Ez igaz…
FA: Élhettél volna másképp is. Az orvos azt mondja, hogy drága barátom, igyon kevesebbet, és tovább fog élni. Mire azt mondod, hogy nem érdekel. Iszom. Vagy azt mondja, hogy ne dohányozzon, mert akkor… Nem érdekel. Akkor is dohányzom. Úgy éljek, ahogy akarok, de ha ez az élet pusztulásával is egyenértékû, akkor ez mi, ez egy ilyen romantikus kacérkodás a halállal?
PGY: Nem hinném. Ebben semmi kacérkodás nincs a halállal. Én egyszerûen úgy gondolom, hogy bizonyos kompromisszumokra hajlandó vagyok. Mert már gyakorlatilag nem iszom töményet. Én másfél-két liter vodkát vagy whiskyt tudtam meginni naponta. Viszont a gyomrom egyre rosszabbul bírja, vékonyodik a gyomorfalam...

„behoztad a pálinkát, mert tudtad, hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, legfeljebb arra, hogy valamit kellene inni…”
FA: A szervezet jelez. Azt nem tudnád elképzelni, hogy egyáltalán ne igyál?
PGY: Azt nem.
FA: Voltak ilyen periódusaid, hogy legalább megpróbáltad.
PGY: Szóval az a probléma, hogy az néhány nap, amíg a detoxikáció lezajlik, és akkor már megszûnnek ezek a kellemetlen hiánytünetek, a kézremegés, meg a verejtékezés, meg egyebek. Hanem nekem valahogy olyan szürkévé és érdektelenné válik a világ, ha egy bizonyos alkoholszint nincs.
FA: Inkább legyen alkoholszint, ha az esetleg rongálja is a testedet…
PGY: Meggyõzõdésem, hogy nem élettartamban, hanem életminõségben kell gondolkozni. Úgy kell élni, hogy jól érezzem magam. Nálam ez azt jelenti, hogy vidám vagyok. Fogékony vagyok a látványokra, ilyenkor általában érdekelnek a világ dolgai. Meg is írtam egy versemben, hogy „behoztad a pálinkát, mert tudtad, hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, legfeljebb arra, hogy valamit kellene inni…” És hát most már azt lehet mondani, hogy negyvenegy éve vagyok alkoholista… Tizenöt éves koromban már az voltam. És a feltételezhetõ betegségek kilátásával már nincs kedvem kísérletezni.
FA: Halálra is ihattad volna magad, elég közel jutottál hozzá néhányszor, fizikailag annyira leromlottál, lefogytál, különbözõ olyan problémáid voltak, amikbe közvetlenül nem lehet ugyan belehalni, de az összegük, az eredõjük végzõdhetne azzal, hogy aus.
PGY: Amikor leálltam az itallal, akkor egyszerûen a közérzetem volt már olyan szar, hogy úgy gondoltam, hogy jobban fogom érezni magam, ha valahogy visszafogom magamat.
FA: Benned egyszerre megvan a romantikus önrombolásra való hajlam, mindent kipróbálni, „mindent, mi nem ennivaló, megrágtam és kiköptem, magamtól tudom, mi a jó…”
PGY: „…S hogy egyre megy, szappangolyó vagy égbolt van fölöttem.”
FA: …másrészt egy óvatos duhaj is vagy, adott esetben. Mûködik valamilyen érdekes belsõ egyensúlyérzéked. Sokan mondták, hogy „amennyit ez a Petri megivott, hát kész csoda, hogy még itt van…” Kéjesen hivatkozol valamelyik nagybátyádra, akit nem tudtak agyonverni a Tito emberei se a kõbányában, tehát hogy elég szívós fajta vagytok. Te elég sokat elkövettél önmagad rongálása érdekében is. Ez hogy van? Azt mondod, hogy tizennégy éves korodban kezdtél lejárni a Kagylóba. Ez a kocsma a Mária téren volt, a Kagyló-lépcsõ mellett. Az erkélyedrõl most is odalátni. És hogy a sárga szeptemberi reggeleket nagyon szeretted, mondtad nekem, iskola elõtt beugrottál a Kagylóba és bedobtál egy felest.
PGY: Amikor a gimnáziumba, a Toldiba mentem.
FA: Ez szokássá vált.
PGY: Reggel hétkor nyitott, háromnegyed nyolc tájban indultam az iskolába, és gyorsan besuttyantam a Kagylóba.
FA: Adtak? Nem érdekelte õket, hogy ez a simaképû kis gimnazista mit keres itt? Már ismertek?
PGY: Ismertek. De másként mûködik az informális világ, mint az a jogi fikció, amit elképzelnek.
FA: Az igazi kemény ivászat az már az egyetem táján kezdõdött?
PGY: Nem, gimnazista koromban én már kõkemény alkoholista voltam. A gimnáziumból jártunk le az Iskola utcába, most már étterem, az volt a Jeney-kocsma, Jeneynek, a vízipólósnak a kocsmája, az Iskola utca sarkán. A nagyszünetben lerobogtam, húsz percig tartott. És ittam valamit, cseresznyepálinkát, általában. Azt gyorsan meg lehetett inni, és aztán vissza. Többen is voltunk.
FA: Ezt még nem nevezném alkoholizmusnak.
PGY: Reggel is megittam valamit, gimnáziumba menet, aztán a nagyszünetben is megittam egy újabb cseresznyét, és aztán, hogy a tanítás véget ért, akkor természetesen mentünk a Kolhoz nevû kocsmába, a Várba.
FA: Kagyló, Jeney, Kolhoz.
PGY: Ez a beceneve volt. Nem is tudom, mi volt az igazi neve, csak Kolhoznak hívtuk. Egy féllábú pincérnõ volt ott, és hát ott akkor elkezdõdött rendesen egy kis nappali, bemelegítõ tivornya.
FA: És a kis gimnazista részegen ment haza?
PGY: Nem. Bírtuk. Ritkán voltam részeg. Estére általában igen.
FA: De késõbb bort ittál már.
PGY: Volt egy bor-korszak is, igen.
FA: Azt miért hagytad abba?
PGY: Inkább azt kell kérdezni, hogy miért kezdtem el? Baromi olcsó volt. Lehetett egy Gamza nevû bulgár vörösbort kapni, és abból hét deci tizenegy forint volt. Nem kerestünk sokat. Általában, emlékszem, hogy amikor Alizzal a Ráday-utcában laktunk, akkor a délelõtt az sörözéssel telt, mert akkor lementem a Ludas Matyi sörözõbe, ott megittam, mit tudom én, három-négy korsó sört, aztán délután is sört ittam, és délután öt után átváltottam vörösborra, és aztán este kilenc-tíz körül vodkára. Egy nap úgy telt el, mondjuk amikor a Ráday utcában laktunk Alizzal, hogy megittam tíz korsó sört, három üveg vörösbort, és aztán egy üveg vodkát.
FA: Amikor megismerkedtünk, ez a hetvenes évek elején volt, akkor sört ittál éppen. Szisztematikusan csak sört. Utána, a nagy ellenzéki idõkben, mondjuk a Nagy Bálinttal, Adyligeten, akkor volt a vodka-idõszak. Amikor találkoztunk a Hattyúban, akkor mindig vodka volt. Volt egy hosszú vodkaivás, legalább tíz év vodkaivás volt, nem?
PGY: A Bálinttal annyi vodkát ittunk meg, hogy a Bálint egy ilyen világítóablakot csinált, vodkásüvegbõl. Egy rombusz formájú ablak, és azt szépen betöltötte vodkásüvegekkel. Nagyon szép látvány.
FA: Az sosem érdekelt, hogy az alkohol roncsolja a szerveidet, legalábbis a túlzott alkoholfogyasztás, mert elég volt számodra az, hogy kellõ élénkséget adott, és kedvet csinált ahhoz, hogy szemléld a világot? Elég sokszor lehetett veled úgy találkozni, hogy magadba zárkózva ültél egy kocsmában, és olvastál egy könyvet. Nem az a fajta ivó ember voltál, aki ettõl közlékenyebb lesz.
PGY: Nem, én az alkoholtól soha nem lettem vidám, nem lettem oldott.
FA: Az, hogy nagy társasági élet volt akkor, a barátságok az ellenzéki idõkben, az mintegy mellette levõ tény volt. Ott általában az ember ivott, folyt a bagózás is, mûködött ez a nem nagyon egészséges, egy amerikai számára horribilis életforma.
PGY: Mármint az amerikai középosztály számára, mert az amerikai proli meg az értelmiségi az ott se törõdik vele. Az amerikai írók is annyit ittak, hogy meggyulladt bennük az alkohol. Fitzgerald szabályosan alkoholmérgezésben halt meg.
FA: Meg lehet halni alkoholmérgezésben. Tejmérgezésben mondjuk ritkábban. Vagy szódavízmérgezésben. Az alkoholban van egy ilyen pusztító elem is.
PGY: Például a Malcolm Lowry.
FA: A Malcolm Lowry neked egy minta is volt.
PGY: Nekem is, Hajnóczynak is.
FA: De ebben van egy önpusztító elem. Nem életminõség-elem, hanem az önrongálásé.
PGY: Errõl azt gondolom, hogy lehet, hogy a pszichológusoknak igazuk van abban, hogy van egy self-destruction mozzanata is, de az ember szubjektíve biztos, hogy nem így éli át.
FA: Biztos?
PGY: Én nem azért iszom, hogy beteg legyek. Élvezem.
FA: A Hajnóczyn mosolyogtál, hogy õ úgymond „balatoni” borokat ivott, mert az „egészségesebb”, de abból már annyit ivott, hogy akkor már nem egészségesebb.
PGY: Volt egy teóriája, hogy abban mindenféle ásványi sók vannak. Attól szemérmesen eltekintett, hogy azon kívül még alkohol is, az ásványi sókon kívül. Ha ásványi sókra vágyik, akkor ehetett volna szõlõt vagy sok mindent tudok, amiben ásványi sók vannak. Azt hiszem ebben egy kis öncsalás is volt.
FA: Nálad nincs.
PGY: Nálam nincs.
FA: De azt mondod, hogy ebben semmifajta önpusztító jelleg nincsen. De hát látjuk a hatását.
PGY: Hatás az van, de én nem azért iszok.

„egy magyar költõ utolsó évei”
FA: Belegondolhatnál abba mondjuk, hogy Goethe-kort szeretnél megérni…
PGY: De nem szeretnék.
FA: Azt mondtad, hogy az élet hosszúsága nem egy önmagában vett érték – a Goethének az volt, természetesen. Mondjuk a Kleist harmincnégy éves korában szájba lõtte magát. Öngyilkos is lehet az ember, ha fiatalon akar meghalni. Ez egy romantikus attitûd, ha belegondolsz, ez a fajta „mindegy, hogy meddig élünk”. Az ember mégiscsak tervezi az életét, nagypapa akar lenni, mondjuk te nagypapa is lettél, de ez terven kívül történt, a gyermekeidet nem fogadtad el úgy, mint egy apa…
PGY: Nem különösebben érdekelt…
FA: A gyerekeiddel nem is foglalkoztál úgy, mint egy apa. Egyedül a Petivel, a Maya gyerekével.
PGY: Akit teljesen a saját gyerekemnek tekintek…
FA: …nem az Annával, nem is az Ádámmal. Amikor Mayával együtt éltél.
PGY: Mert a Maya hagyta. Sõt nagyon örült, hogy én bemegyek az iskolába tárgyalni, és beszéltem az osztályfõnökkel, aki egy hülye picsa volt, és helyre tettem a dolgokat…
FA: Nem volt életterved ilyen értelemben. Csak az, hogy költõnek lenni, verseket írni…
PGY: Csak az. Tizenhárom éves koromtól.
FA: De volt közte egy hosszú szünet, amikor úgy tûnt, hogy nincs értelme.
PGY: Igen.
FA: Aztán visszajött és megmaradt.
PGY: Igen, ez döntõen a Várady Szabolcsnak köszönhetõ. Szabolcs versei voltak olyan inspiráló hatással rám, tulajdonképpen azt gondoltam, hogy ez egy minta, és olyan verseket lehet mégiscsak írni. Azt is hittem, hogy amit én csinálok, az olyan, mint a Szabolcs versei.
FA: És ilyen értelemben, élettechnikailag – hadd mondjam ezt ilyen cinikusan – elég okosan választottad a Mayát. Mert a Maya elfogadott annak, ami voltál. Nem vagy egy könnyû alak, együtt élni veled nem egy könnyû dolog.
PGY: Ez volt a nagyon jó többek között a Mayával való kapcsolatomban.
FA: Õ volt az elsõ nõ, aki elfogadott, száz százalékosan, olyannak, amilyen vagy.
PGY: Igen, az Aliz maga is érvényesíteni akarta saját magát. Õ is mûvész. A Sára pláne mûvész volt. A Harsányi Éva életem nagy tévedése.
FA: Határeset volt, a fordításaival…
PGY: Jó fordító volt.
FA: De aztán verseket is írt.
PGY: Arról én leszoktattam. Úristen, emlékszem egy versére, amit húsz éves kora alkalmából írt, hogy „Húsz esztendõm száll az ûrben, mint húsz ezüst Lunyik”. A Lunyik az egy ûrhajó. A „hold” szóból. És akkor mondtam, hogy talán ezt inkább ne.
FA: A Mayában megtaláltad azt a partnert, aki elfogadott olyannak, amilyen vagy, vigyázott rád, és ahogy kegyetlenül önmagadhoz leírod: „kimosdatott a szarból…”
PGY: És így is történt.
FA: Életben tartott ezáltal. Ez is egy életstratégia: mert megtaláltad azokat az embereket, mint a Marit is, akik az életben-maradáshoz kellettek.
A Mayára visszatérve – nagyon szeretem a Maya-verseidet, nem csak azokat, amiket életében írtál hozzá, hanem azokat is, amiket a halála után írtál –, ott egy békés búcsúzás van: ”nem szerettelek eléggé”, mondod. Volt ott valami aszimmetria, a végén?
PGY: Nem volt aszimmetria. Volt, aki azt a hülyeséget gondolta, hogy én azért szerettem bele a Mariba, mert a Mari értelmiségi. Ez egy sültbaromság. Én már egyetemista koromban is szerelmes voltam a Mariba, csak valahogy nem jött össze, éppen az Alizzal éltem még, és…
FA: És hogy számolsz el a Maya halálával?
PGY: A Maya haláláért nem vagyok felelõs, hiszen a Maya együtt élt a Halas Pistával, ugyanúgy rákja volt, mint nekem.
FA: Akkor inkább azt mondd, hogy hogyan élted meg.
PGY: Valami furcsa módon még most is hiányzik.
FA: Mért furcsa módon?
PGY: Mert nagyon szeretem a Marit, és kiépítettem egy másik életet vele. Mari egy kicsit meg is hökkent, amikor közöltem, hogy én Dunaalmáson, a Maya mellé szeretnék temetkezni.
FA: Van egy nagyon szép fotó, a Halas csinálta, együtt ültök a Mayával a veszprémi kórházban. Itt a kép a faladon. Ady, Wittgenstein, és itt vagytok ti.
PGY: Ez a veszprémi kórház betegvárójában van.
FA: Mi ez? Két öregember? A halál közelében? Együtt voltatok kórházban.
PGY: A Mayának akkor már rákja volt, én meg a szokásos roboráló kúrámon voltam. Wittgensteinnek is rákja volt egyébként. Az a kép, ami Ady mellett van, az már az utolsó stádium.
FA: Ady is elég roskatag a képen.
PGY: Ez az utolsó fényképe. Neki akkor már tüdõvizenyõje volt.
FA: És itt van a Kafka is, meg a Nagy Imre is – azért vonzódsz ezekhez a nehéz halálú emberekhez. Vagy ez egy véletlen dolog, hogy azok, akiket szeretsz, ilyen furcsán, nehezen haltak meg?
PGY: Gondolom, hogy nem a haláluk miatt vonzódom hozzájuk.
FA: A Mayával kapcsolatban nem az értelmi, hanem az érzelmi aszimmetriára gondoltam, a végén, az érzések aszimmetriájára. Hogy a Maya azért talán megmaradt volna melletted.
PGY: Megmaradt volna mellettem, valószínûleg.
FA:   Ez valahogy van, nem igaz?
PGY: Igen, ez most is van.
FA: Mégiscsak van túlvilág?
PGY: Amíg én vagyok, addig. Én vagyok az õ túlvilága.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu