Már kilenc éves koromban megszoktam, hogy az Atlanti óceánt
átrepülve menjek iskolába, repülõtereken
aludjak, és évente háromszor ingázzak indiai
szüleim kaliforniai háza és angliai internátusom
között. Ifjúságomat legközelebbi rokonaimtól
hatezer mérföld távolságra éltem le -
és ily módon megtanultam, hogy a kapcsolatokat ne családi
összefüggésben határozzam meg. Ezen túlmenõen
tizenévesen magától értetõdõnek
tartottam, hogy olcsó vakációimat Bolíviában
és Tibetben, Kínában és Marokkóban tölthettem.
Az se zavart, ha a barátnõm egy fél világkörüli
útnyira (repülõvel 10 órányira) élt
tõlem, és a legközelebbi barátaim a kontinens
másik felén vagy egy tenger túlsó partján
laktak.
De csak nemrégiben tûnt föl nekem, hogy mindezek
az életvitel- és gondolkodásbeli szokások a
szüleim fiatalkorában úgyszólván elképzelhetetlenek
voltak, hogy az én életemet meghatározó körülmények
és elõfeltételek újabb fejlõdéstendenciák
következményei, ezek csináltak ilyen modern embert belõlem.
És ily módon az is csak nemrégiben vált
világossá számomra, hogy én minden bizonnyal
egy új emberfajta egyik példánya vagyok, a transzkontinentális
vándorok törzséhez tartozó, akik ugyanolyan gyorsasággal
szaporodnak, mint a nemzetközi telefonvonalak és a törzsutas
repülõprogramok. Mi vagyunk a tranzitutazók, akik mindig
egy repülõ beszállóhelyhez igyekszünk, állandóan
a Föld körül keringünk. Duty free vásárolunk,
mûanyagedénybõl eszünk, kölcsönfejhallgatókon
követjük a világeseményeket. Úgy sietünk
át az országokon, mint a forgóajtókon, idegen
telepesei a világnak, a semmi sietõs lakosai. Semmi sem idegen
nekünk, sehol sem vagyunk idegenben. A saját otthonunkban is
csak vendégek vagyunk.
Ezt az életvitelt nem a gazdagság velejárójának
tartom, inkább csak a körülményekbõl adódónak.
Emellett egyáltalán nem vagyok holmi jet-setter, aki valahol
Marbella és Phuket között akar nyaralni, inkább
csak egy modern érzékenység tipikus terméke,
így élek és dolgozom egy olyan világban, amely
egyre kisebb lesz, és amelynek a lakói egyre jobban keverednek.
Multinacionális lény vagyok egy multikulturális földgolyón,
ahol egyre több országban található meg ugyanaz
a soknyelvûség és nyughatatlanság, mint a repülõtereken.
Fölszállni a repülõgépre ugyanolyan köznapi
a számomra, mint a telefonkagyló után nyúlni,
mint az út az iskolába; becsomagolom magam, és cipelem
mindenhová, mint a kézitáskámat.
A modern világ egyre inkább mintha a magamfajta
embereknek volna teremtve. Bárhol földet érhetek, mindenütt
megtalálom az idegenségnek és a meghittségnek
ugyanazt a keverékét: végül is Lusaka alig idegenebb
nekem, mint a vendégmunkások Angliája, ahol születtem,
mint az az Amerika, ahol „külföldiként” regisztráltak,
és az az India, amelyet alig ismerek, és amely állítólag
a hazám. Elrepülhetek Londonból San Franciscón
át Oszakába, és mindenütt egyformán otthon
tudom érezni magam, mivel ezek a városok csak helyek - valamiféle
világkiállítás pavilonjai –, és e helyek
bármelyikén tudok élni, szeretni és dolgozni.
Mindegyikben van Holiday Inn, közvetlen telefonvonal, CNN és
DHL. Mindenütt található szusi és thaiföldi
vendéglõ, Kentucky Fried Chicken és Coca Cola. Az
irodám sosincs messzebb, mint a legközelebbi faxkészülék
vagy modem. Roppongi az Nyugat, Hollywood az Leblon.
Az ilyenfajta élet a szabadság és mobilitás
példátlan érzését kelti az emberben:
mivel nem vagyunk egy helyhez láncolva, sok hely közül
választhatunk. Mi vagyunk az elsõ olyan nemzedék,
amely elmehet egy hétre Tibetbe, vagy találkozhat tibetiekkel
az utca végén; mi vagyunk az elsõ nemzedék,
amely Nigériába mehet nyaralni, hogy a gyökerei után
kutasson - és esetleg rájöjjön, hogy nincsenek
is. Ez az újfajta internacionalizmus a legegyszerûbben azt
jelenti, hogy Los Angelesben felülhetek egy repülõgépre,
néhány órával késõbb Dzsakartában
újból kiszállhatok, foglalhatok egy szobát
a Hiltonban, rendelhetek magamnak angolul egy cheeseburgert, és
kifizethetem mindezt American Express-szel. Szélesebb értelemben
még azt is jelenti, hogy a Hilton-Caféban megismerkedhetek
egy indonéz üzletemberrel, akinek a számára Michael
Kinsley, Magic Johnson vagy Madonna neve éppolyan ismerõsen
hangzik, mint nekem.
Még azt is megtanultam, hogy megszeressem az idegenségemet.
Bárhol vagyok látogatóban, élvezem a kívülálló
privilégiumait: érdekesnek találnak, sõt elragadónak;
valami különleges vagyok, olyan ember, aki élvezni tudja
egy hely elõnyeit, anélkül, hogy ezért adót
kéne fizetnie. És számomra ezek a helyek varázslatosak
- romantikusak - , idegen szemmel nézem õket: a kétoldalú
distancia átszellemít. A rendõrök elengedik nekem
a gyorshajtásért kirótt bírságot, a
nõk az élettörténetemre kíváncsiak,
a járókelõk készségesen mutatják
nekem az utat a legközelebbi arany diadalívhez. Mint örök
idegenek a tranzitváróban diplomata védettséget
élvezünk; és mivel szállodáinkban mindig
törõdik velünk a szobaszolgálat, még csak
felnõni sem vagyunk kénytelenek, sosem kell megtanulni, hogy
önmagunk legyünk.
Így aztán közülünk sokan örülhetnek
az áldásoknak, amelyeket ez a látszólag új
emberfajta hoz magával; olyan emberek, akik mint Salman Rushdie
írja „inkább eszmékhez, mint helyekhez kötõdnek,
akik legalább úgy ragaszkodnak emlékekhez, mint a
tárgyakhoz; emberek, akik kénytelenek a másféleségükön
át definiálni magukat - mivel mások ezzel definiálják
õket; emberek, akiknek legmélyén belül különös
összeolvadások történnek, példátlan
összefonódások aközött, amik, és a
hely között, ahol éppen élnek.” És ha azt
hallom, hogy a csoda szó elkopott a számunkra, és
az idegenség éppen olyan komolyan veszélyeztetve van,
mint a vadon, hogy a világ egyre erõsebben egyetlen, szintetikus
monokultúrává alakul, akkor nem aggódom: azt
mondom, hogy a francia divat japán változata valami új
dolog, se nem egészen japán, se nem egészen francia.
a Comme-des-Garcons-hibridek korunk mûvészi formái.
És mégis magamba nézek néha, és
elgondolkozom. Milyen közérzetet fognak ezek a változások
kiváltani? És mindig szükségképpen úgy
lesz, hogy nem tartozom a fent említett alternatívák
egyikéhez sem? Ha a stewardess szembejön velem a folyosón,
és átnyújtja a beutazási formanyomtatványt,
mit fogok majd beírni? Egy dolog, ami az útlevelemben van,
más, ami az arcomon; az akcentusom, a szemem megint másról
árulkodik. Lakóhely, úticél, még a családi
állapot sem egykönnyen tölthetõ ki, legtöbbször
az „egyéb” rubrikába teszem a keresztet.
És hova helyezzük saját magunkat, ha egyszer
eltekintünk minden skatulyától? Hogyan lehet egy mozgó
objektumot a térképen rögzíteni? Nem élek
emigrációban, nem vagyok bevándorló, nem vagyok,
gondolom, se gyökértelen, se meggyökeresedett. Nem menekültem
háborús borzalmak elõl, nem vagyok köztiszteletnek
örvendõ, ha letelepszem; nem érzem magam távol
a hazától, amelyet alig ismertem. De elég-e nekem
a „világpolgár” szó vigasztalásul? És
könnyebben alszom-e éjszakánként, mert mindenütt
otthon vagyok?
Az elidegenedés - tanuljuk már az óvodában
- a megfelelõ szó korunk állapotára. Ez a számûzöttek
és menekültek évszázada, a boot people-é
és a hontalanságé; olyan évszázad, amelyben
felszámolták a hagyományt, és az emberek olyanok
kezdenek lenni, mint a gépek. Ez az idegenek évszázada:
az afgánoknak több, mint egyharmada Afganisztánon kívül
él; a legnagyobb khmer város egy menekülttábor;
a második legelterjedtebb nyelv Beverly Hillsben a farszi. A nemzetállamnak
már a fogalma is elavult; származásunkat tekintve
sokan olyan sokféleképpen kevertek vagyunk, mint Bejrut lakói.
***
Sokszor halljuk, ahhoz, hogy a modern államot megérthessük,
V. P. Naipult kell olvasnunk, hogy felfogjuk, hogy a kultúrájuktól
elidegenedett emberek hogyan imitálnak olyan embereket, akik a gyökereiktõl
idegenedtek el. Naipul kétségkívül a modern utazókhoz
tartozik, mert következetesen testesíti meg a modern gyökértelenséget;
az egyetlen dolog, ami vándorlásra készteti, nem a
tûrõképessége, nem is a merészsége
vagy a felfedezõkedv - sokkal inkább született hontalansága.
Olyan ember õ, aki születésétõl fogva
idegen volt, egy számûzött társadalom polgára
egy gyarmatosított szigeten. Olyan embernek, akinek minden megérkezés
rejtély, olyan ember, akinek nincs hazája - leszámítva
azt az Indiát, ahova konokul visszatér, csak hogy újra
rájöjjön, milyen távol van tõle. Naipul
ereje éles megfigyelõkészsége: a vándor
pillantása, aki szeretne hazatérni, de ott nem látják
szívesen, ehelyett máshol fogadják be, de csak ha
kinyilvánítja, hogy csak albérletben lakik ott.
Van még egy másik módja is az idegenség
észlelésének, ez pedig a Nabokové.
Megmutatja nekünk, hogyan adhatja át magát az ember
lelkesen az újnak: a mûgyûjtõ elragadtatásával
gyûjti az idegen világokat, úgy örül az idegen
szavaknak, mint a játékoknak, és a számûzetést
a királyi privilégiumnak tartja. Ez az utazó arisztokrata
még a tömegkultúra élvezeteinek is tud örülni,
éppen mert az õ saját magaskultúrájából
hiányoznak: a motel és a sátortábor, az útszéli
mutatványok és a fagylaltkehely forró csokoládéöntettel.
Nabokovnál megtalálom egy európainak azt az Amerika-szeretetét,
amely Amerika legsajátabb fiatalosságában és
fejetlenségében gyökerezik; megmutatja nekem, hogy semmi
nem váltja ki erõsebben a heves szenvedélyt, mint
az újonnan érkezõ pillantása. A nem ismerõsség
minden formája elégedettséget kelt.
Nabokov megmutatja nekünk, hogy a haza mindenütt lehet,
ha sehol nincs, hogy ahelyett hogy az elidegenedést tartanánk
természetes állapotunknak, mindenütt egy kicsit odatartozónak
érezhetjük magunkat, hogy a kívülállónak
nem muszáj egy ünnepségen a sarokban ülnie és
magának feljegyzéseket készíteni, hanem szenvedélyesen
belevetheti magát új hazája élvezeteibe.
Mi repülõtér-távolugrók úgy
utazhatunk végig a világon, mint egy érdekesség
kiállításon, és minden állomásról
magunkkal vihetünk valamit, mintha az egész földgolyó
a mi játékunk volna vagy a mi szupermarketünk (és
ha mi nem megyünk ki a világba, a világ jön el
hozzánk egyre gyorsabban: bárhol lakjunk is, az utca végében
majdnem mindenütt van már nori és salsa, tiramisu és
naan). Nemcsak egy hazánk van, hanem sokszáz. És érintkezhetünk
az emberekkel, és barátkozhatunk velünk, ahogy a helyzet
megkívánja. „Az én történetem senki története”
- mondta nekem egyszer Kazuo Ishiguro, a privilegizált hontalanok
jelentõs szószólója, és így folytatta:
„Ha kedvem tartja, hogy japán legyek, elõveszem a japánt
magamban, és ha megelégeltem, egyszerûen megint az
átlagos angol leszek.” A felismerés sokkja fogott el: egész
ruhatáram van az identitásokból, amelyekbõl
válogathatok. És élvezem a fényûzést,
hogy egy indiai lehetek Kubában, (ahol az emberek a jóga
és Tagore után sóhajtoznak), egy amerikai Thaiföldön
vagy egy angol New Yorkban.
***
És így keringünk továbbra is a világ
körül, hat mérföldnyire a föld felszíne
fölött, kívül az idõn, a felhõk fölött,
körülgondoskodva. A közleményeket három nyelven
hallgatjuk meg. Minden leszállás után megerõsítjük
a foglalásainkat. Otthagyjuk a gépeket a repülõtereken,
amelyek a szállodáikkal, fitness-stúdióikkal
és templomaikkal majdnem önálló települések.
És a vámnál nincs más elvámolni valónk
saját magunkon kívül.
De milyen árat fizetünk ezért? Néha
arra gondolok, hogy ez a mobil életforma olyan modern, mint a felhõkarcolók,
vagy mint a tudatunkat újracsatornázó tévéképernyõk.
És mialatt azon háborgunk, hogy milyen következményekkel
bír ez a mi haladásunk a levegõre és az éterre
nézve, az erdõkre és az utca életére,
alig aggódunk amiatt, hogy milyen hatással van mindez ránk,
magunkra nézve, az újfajta lélekre, amely ebbõl
az újfajta életbõl jön. Pedig ez lehetne a legveszedelmesebb
hozadék, nemcsak azért, mert eddig alig foglalkoztak vele.
Számunkra, a tranzitváró lakói számára,
a dezorientáltság épp olyan idegen, mint a valahova
tartozás érzése. Hivatásos megfigyelõk
lettünk, akik mindenütt fel tudják ismerni az elõnyöket
és a hátrányokat, akik a szülõk nézeteit
összhangba tudják hozni az ellenségeikével. Igen,
mondjuk, ez valóban szörnyû, de nézzék
csak meg a dolgot egyszer Szaddam felõl is. Tudom, mit éreznek,
de a kínaiaknak is megvolt az okuk a tömegmészárlásra
a Mennyei Béke terén. A szenvedély olyan idegennek
tûnik a számunkra, mint különben semmi más
ezen a világon.
Mint a szenvedélymentesség tapasztalt szakértõi
bajban vagyunk, ha (személyes) érintettségrõl,
kételyek eloszlatásáról, a távolság
feladásáról volna szó. A madártávlatban
urak vagyunk, de a földet érés nehezünkre esik.
Mivel semmit nem érzünk, ha kitûznek egy zászlót,
azt sem tudjuk megérteni, hogy érezhet valaki valamit egy
ilyen pillanatban. Néha azt gondolom, hogy Rushdie, ennek az állapotnak
nagy elemzõje, valahogy ennek az áldozata is lett. Olyan
hosszú ideig, olyan ügyesen zsonglõrködött
a szülõföldjeivel, hogy elfelejtette, milyennek is látszik
a világ az olyan emberek számára, akik meg vannak
gyökeresedve - egy országban vagy egy hitben, egy eszmében.
Tudatosan olyan nagyon elutasította a valahová tartozás
minden érzését, hogy már nem is értette,
hogyan voltak képesek az emberek valaha is a valahová tartozást
választani. Ha az ember nem tartozik semmilyen társadalomhoz,
nem is tartozik senkinek elszámolással, és a sajátjain
kívül nem is kell semmiféle törvényeket
tiszteletben tartania. Ha egyetlen nemzet emberei olyan fanatikusak lehetnek,
mint a terroristák, akkor mi olyan hatástalanok leszünk,
mint a béke barátai.
Voltaképpen minden eszmény is idegen lesz számunkra;
nem vagyunk képesek többé megérteni azt a dühöt
és sok olyan dogmát, amelyek az embereket fellelkesítik
(és egyesítik). A konfliktus sokszor megmagyarázhatatlannak
tûnik nekünk, mivel a pártos állásfoglalás
is megmagyarázhatatlan nekünk; akárcsak az agnosztikusok,
képtelenek vagyunk a hit lépéseit visszakövetni.
Eszembe se jutna, hogy megpróbáljam megindokolni, hogy egyes
muzulmánokat miért gerjeszt gyilkosságra, miért
kapja el a gyilkolási vágy, ha hallanak a Sátáni
versekrõl: de néha igyekszem arra gondolni, hogy semmire
nem kötelezõ szkepticizmusunkkal mi vagyunk a kivételek,
hogy Kínában vagy Iránban, Koreában vagy Peruban
egyáltalán nem ritkaság, hogy valaki az életét
adja egy ügynek.
Tehát végsõ soron majdnem úgy viselkedünk,
mint a független államok, és minden lépésnél
a fenntartásainkat erõsítjük. Önzõ
módon azt mondjuk magunknak, hogy a nacionalizmus szörnyet
kölykezik, és inkább megfeledkezünk arról
a tényrõl, hogy az internacionalizmus nemkülönben.
A mi vétkünk nem a merénylõ vétke, hanem
a nézõé, aki még gyorsan készít
egy fényképet a gyilkosságról, vagy felugrik
a legközelebbi repülõgépre, ha a forradalom szétcsap
maga körül.
Mindenesetre a tranzitváróban a témák
felületesek; néhány óra alatt ezer mérföldre
messze elmaradnak mögöttünk. Ráadásul ez egy
idegen ország, itt nem vagyunk érdekelve. Legfeljebb a légikalózoktól
félünk - a szenvedélyes emberektõl, akiknek ideáljaik
vannak.
***
Idõnként azonban - csak idõnként - állapotom
tünetei meglepnek. Tulajdonképpen semmi különös,
mégis figyelemreméltó, olyasmi, ami ötven éve
még egyáltalán nem volt elterjedve. Soha nem vettem
magamnak valami házat, és ideális otthonom, így
mondogatom néha a barátaimnak, egy hotelszoba. Soha nem mentem
el a választásokra, soha nem is akartam leadni a szavazatomat,
és naponta háromszor étteremben eszem. Soha nem voltam
valamelyik ország mellett (mondjuk az olimpiai játékok
alatt), és soha nem képviseltem valamilyen alkalommal „a
hazámat”. Még a nevem is furcsán nemzetközi,
mert az „igazi nevemet” csak abban a hazában értik meg, ahol
sohasem éltem.
Egyebek között azért is választottam
azt, hogy Amerikában éljek, mert ez az ország egyre
idegenebbé válik számomra, minél tovább
lakom ott. Japánban szeretek lenni, mert állandóan
emlékeztet az idegenszerûségemre. Ha tudni akarom,
hogy egy hely a hazámmá vált-e, a jelölteket
egy teszt-sorozatnak vetem alá. Haza az a hely, amelyhez az embernek
emlékei fûzõdnek, de várakozásai nincsenek.
Ha van egyáltalán hazám egy mélyebb
értelemben, akkor az angol nyelvben van. A nyelv az én otthonom,
amelyet hurcolok magammal, mint csiga a házát; és
gyengébb pillanataimban próbálom elfelejteni, hogy
az én nyelvem nem az, amit Amerikában beszélnek, és
még csak nem is az, amelyet a családom egy másik tagja
beszél.
De még ebben az esetben sem tudom az akcentusomat befolyásolni
vagy utánozni, ahogy más emberek hangjait utánozni
tudom. Ezenkívül megszoktam, hogy a kiejtésemet annyira
hozzáigazítsam azokéhoz, akikkel beszélek -
legyen ez egy amerikai, egy angol, egy nepáli falu lakója
vagy egy párizsi házmester - , hogy alig tudom, hogyan cseng
a saját hangom.
Néha megkérdezem magamtól, hogy vajon a
sehova nem tartozásnak ez az új állapota nem mond-e
ellent valami alapvetõ dolognak az emberi természetben. A
menekült legalább szenvedélyes érzésekkel
kötõdik a világhoz, amelyet elhagyott - és többnyire
igyekszik oda visszatérni; az emigránsokat legalább
valami erõs érzés ûzi el a régi hazájukból
és hajtja az új felé - a közömbösség
nem a számûzöttség érzése. De mit
érez a tranzitváró lakója? Miféle ügyért
tudnánk mi meghalni? Miféle szenvedély tud minket
éltetni?
A repülõterek azok közé a nyilvános
helyek közé tartoznak, ahol az érzések, a nagy
érzések meg vannak engedve. A repülõtereken látunk
embereket sírni, csókolózni; látjuk õket
a kimerültség, az izgatottság legszélsõ
határán. A repülõterek kivételezett területek,
ahol õsi állapotukban élhetünk meg emberi reagálásokat
- félelmet, ráismerést, reményt. De talán
ülnek közülünk néhányan a beszállókapunál,
a beszállókártyával a kézben, a villogó
jelzõtáblára merednek a repülõterek neveivel,
és nem érzik sem az elválás fájdalmát,
sem a csodavárást; ugyanazokkal az érzésekkel
szállunk be, amelyekkel majd ki is szállunk; megyünk
a csomagszállító futószalaghoz, és nézzük,
amint az életünk elforog, körbe-körbe, és
várja, hogy a kezünkbe vegyük.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BRUCKNER, Pascal
„A kozmopolitizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 21
KAPUSCINSKI, Rychard
„Nomád jegyzetek”
Magyar Lettre Internationale, 21
GAHSE, Zsuzsanna
„Hová való is lennék?”
Magyar Lettre Internationale, 31
BAUMAN, Zygmunt
„Csavargók és turisták: a posztmodern kor áldozatai”
Magyar Lettre Internationale, 35
NABOKOV, Vladimir
„Végsõ evidencia”
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu