Az irodalom a végét járja, a költõknek nincs helye ebben a korban. Ez korántsem napjaink siránkozó, paranoiás kultúrkritikája, ezt Platón mondta, több mint 2000 éve, és súlyos okai voltak erre a súlyos tézisre: Athén egy médiaforradalom színtere volt, az írás feltalálásáé, – amely az egész kulturális háztartást – a történetírást, a tör-vényhozást, a filozófiát – a fejérõl a talpára állította. Az irodalom a végét járta: Platón Államában nem volt többé helye a vándor-énekeseknek, akik „emlékezetbõl és he-xameterekben” (Christoph Ransmayer) tudták szóban elõadni a régi mítoszokat, de egy Parmenidész modern filozófiai tankölteményeit is. Talán nem mindig hûen az eredetihez, talán hozzátettek valamit a kedvenc helyeken és elhagytak máshol – de hát ki tudhatta ezt ellenõrizni az írás elõtti korban? A költészet csakis elõadásának pillanatában létezett, és abban a láthatatlan láncban, ami az egyes elõadásokat a Földközi tengeri térség hatalmas szájhagyományaként kapcsolta egymáshoz. A min-denütt és mindig újra olvasható írás egyetemes érvényre jutásával ez a lánc veszen-dõbe ment.
 

„Csak kevesen maradnak, akiknek emlékezõtehetsége elég friss: ezek aztán, ha az ott szemlélteknek valami hasonmását pillantják meg, megrendülnek, egészen magukon kívül lesznek; de nem tudják, mi történik velük, mert nem tudnak ráeszmélni. Mármost...a lelki ér-ték fényességébõl semmi sincs meg itteni hasonmásaikon; hanem mintegy homályos szervekkel közelítünk képmásaikhoz, csak keve-sen és alig-alig szemlélhetik az õsképet, amit ezek visszatükröznek.” (Platón, Phaidrosz 250a)


Kifejezhetõség és kifejezhetetlenség. Mindig csak valami hasonlót mondhatunk. Minden szavunk egy másik szó helyett van. Az iroda-lom hasonlítás és abszurd helyettesítés. Mert nem ismerjük a behe-lyettesítendõt. („A lelki érték fényességébõl semmi sincs meg itteni hasonmásaikon; hanem mintegy homályos szervekkel közelítünk”) – A tükör által homályosan fizikája. (Farkas Péter, Gólem, Phaidrosz-válto, “nem tudnak ráeszmélni’)

Teljesen veszendõbe? Nem egészen! Buzgó írnokok kis csoportja megkísérelte a szájhagyomány lejegyzését, és lássatok csodát: Platón Államával ellentétben Homé-rosz mûve még mindig tartja magát – sõt: egy túl nem szárnyalható költészet és em-lékezõtehetség mítoszává vált. Úgy látszik, hogy egy médiaváltás nem söpri el az irodalmat, inkább egy új, eddig elérhetetlen és sokkal értékesebb státuszt juttat neki: nevezetesen az elmúlt, elveszett, és mégis megõrzendõ javak státuszát. Aki tehát napjaink Platónjaként egy új digitális korszak megjelenését hirdeti, és ezzel a Gutenberg-galaxis végét látja bekövetkezni, éppen Johannes Gutenberg találmányá-nak tesz felbecsülhetetlen szolgálatot azáltal, hogy a kultúra legmegóvandóbb értéke-inek körébe emeli azt, ami kétezer évvel ezelõtt még másodrendû kultúrszemétnek minõsült. Nem is lehetne tehát nagyobb szívességet tenni az írástudók cégének an-nál, mint hogy mielõbbi kimúlását jósoljuk a World Wide Web ásta sírjában.
Az internet, ha így nézzük, újabb kihívás, erõpróba az irodalom számára: mi történik, ha linkek lépnek az írás lineáris kontinuumja helyébe, virtuális felszínek a tapintható oldalak helyébe, egy sokhangú doku-verzum a „Nagy Költõ” hangja helyébe? Befo-lyásolja-e ez a szövegek elõállítását, alakját vagy csak az olvasásunk módját? És fordítva: mennyi ideig maradnak fenn azok a könyvek világából való metaforák, amelyek ma még jellemzõk az internetre: oldalak, könyvjelzõ, lapozás, stb.? Épp annyi folytonosság tehát, mint amennyi törés, gondolhatnánk, és éppen ehhez a megfigyeléshez kapcsolódik a döntõ kérdés, amellyel az irodalom a digitális korszak-ba lépve szembetalálja magát: Az irodalom és a kultúra számára ez nem a lét vagy nemlét kérdése, hanem hogyan fog az irodalom a megváltozott mediális környezet-hez viszonyulni. Egy egyszerû átírás formájában jelenik meg az új közegben, tehát ugyanabban az alakban, ahogy a könyvbõl ismerjük? Akkor terjedelmes lesz, nehe-zen olvasható, és csupán a digitalitás technikai fölényének újabb beszédes bizonyí-téka. Vagy elkezdenek az írók közvetlenül a hálóra szövegeket írni? Az ilyen vállal-kozások gombamódra szaporodnak a virtuális talajon; mindaddig azonban, amíg a szerzõik továbbra is arra ácsingóznak, hogy mûvüket egy szép napon kinyomtatott könyvként tarthassák a kezükben, a hálón való mûködésükkel csupán a digitális kultúra esztétikai alacsonyabbrendûségét állandósítják.
Egy igazi internetirodalomhoz vezetõ lépést tehát csak egy olyan írás tehetné meg, amely eleve a hipertext struktúrájára volna beállítva, és amely végsoron csak ezen a struktúrán belül tudna megmaradni. Farkas Péter 1997 óta írt – a lezárás idejét te-kintve is nyitott – regény-esszéjével, a Gólemmel, egy ilyen szöveget ír. Nem egy hagyományos értelemben vett szöveget, de mégis szöveget a legszószerintibb érte-lemben: egy szövetet szövegmezõk hálózatának formájában, amelyek linkekként jelzett fogalmakon át kapcsolódnak egymáshoz: „Térbeli hálózat, mintha számtalan kockából egy végtelenbe kiterjedõ építményt emelnék, az elemek oldalai azonban hiányoznak, csupán a szerkezet áll, és a szálak tartják a konstrukciót. A minden irá-nyú átjárhatóság lehetõségét az oldalak hiánya biztosítja.” Az ilyen linkeket követõ olvasás útja nem elõre meghatározott. Elõreláthatatlanul elágazik, és az egyes sza-kaszok számára mindig új összefüggéseket és kontextusokat teremt: „Végre nem kell elkezdenem, befejeznem. Ott lépek be a szövegbe, és ott lépek ki belõle, ahol akarok. Csakis ugyanazt folytathatom, ugyanabban lehetek benne. („Hiszen én írom, és mindig én.”) Mintha vízbe lépnék vagy abból ki. Az anyag kegyesen és nyomtala-nul összezárul elõttem is, utánam is. Visszatérés.” Akár a fentiekben idézett platóni íráskritika hipertextuális kommentárjával kezdjük, akár az Elõtérrel, amely vezérmo-tívumszerû tételekbõl és idézetekbõl áll össze, akár a Thesaurus/Kulcsszavak mentén olvassuk, amelyek mindegyike külön utat vág magának: a hipertextuális iro-dalom nem a passzív olvasóhoz fordul, hanem interakcióra épít. Szerkezete kivonja magát az egyes szerzõ hatókörébõl: „Egyszerûen kihalok a szövegbõl.”
Ami ezáltal életre kel, egy már-már önálló képzõdmény: egy gólem. A zsidó mitológi-ában ez egy agyagból való lény, amelyet a homlokára írt „igazság” (emeth) héber szóval lehet életre kelteni.  Addig nõ, amíg ennek a szónak ez elsõ betûjét le nem törlik, úgy hogy csak a meth (halott) szó marad olvasható. A mitológiák utáni kor-szakban a mûvészet válik az ember istennel versengõ alkotó küzdelmének színteré-vé. Gustav Meyrink 1915-ben adta ki Golem címû expresszionista regényét, amely-ben ez a teremtmény eleven kísértetként bolyong a prágai óvárosban. Minden ko-mor intenzitása mellett Meyerink könyve mégiscsak könyv marad, és mint ilyen nem válik maga is Gólemmé: burjánzó, önálló szövegképzõdménnyé. A hipertext hajna-lán ez csak mediális korlátozottságnak látszik. Farkas Péter Góleme arra utal, hogy a szövegek a jövõben maguk is lezárhatatlanok lesznek, és ‘igazságukat’ végül eb-ben a struktúrában – a „gólemszerû” növekedésben kell keresnünk.
 

Hálózatban írás, hálózatban olvasás. Csak így mûködik a szöveg, a megértés (az írás és az olvasás azonos irányú – a szövegre vonatko-zó – megértési folyamat. Az alanyt közvetlenül nem a szöveg, hanem a visszaháramló energia érinti, befolyásolja). Mi a különbség a háló-zatos és a lineáris írás/olvasás között? Lehetséges-e egyáltalán a hálózaton (kontextus, összefüggésrendszer stb.) kívül írni/olvasni – egyáltalán megszólalni, gondolkodni (üresség)? A jelentés önmagá-ban nem létezik, csak kontextusban (Kalmár György). Ugyanígy a nyelv és a gondolkodás. A linearitás és a hálózatosság közötti kü-lönbség: az író/ olvasó/ beszélõ/ gondolkodó (megnyilatkozó) szel-lemi súlypontja. Hogy szellemi tevékenységének tárgyát megkísérli-e elkülöníteni és „magában" vizsgálni (az elkülönítés mindig csak részleges lehet, mert semmi szellemi dolgot nem lehet maradéktala-nul kivonni a kontextusból), megérteni, vagy pedig ugyanezt a kontextusban, az összefüggésen „belül" kísérli meg elvégezni [a belül fogalmához: Az összefüggés, a kontextus szakadatlan változó, alaku-ló, dinamikus képzõdmény. Mivel maga a szellem is a kontextuson belül áll, egyrészt értelmetlen a kívül-belül megkülönböztetés, más-részt, ha szûkebb egységekben gondolkodunk (pl. egy fogalom asz-szociációs jelentés hálóját tekintjük kontextusnak), nem léteznek egyértelmû és tartós határok, mert az egész mezõ folyamatosan mozgásban van: kiterjed, összehúzódik, mint egy hõérzékeny, folyé-kony halmazállapotú amorf test, szakadatlan változó hõmérsékletû közegben.] A linearitás egyébként éppen itt avatkozik be a természe-tes „rendezetlenségbe”. Szabályoz, korlátoz, szûkít. Szabályozza a hõmérsékletet, korlátozza a mozgást, szûkíti az áteresztõ nyílásokat. A vörös fonal metafora pontosan jellemez. Egyetlen szál és nem sok-szálúság vagy akár köteg, nyaláb; egyvonalúság és nem ágazatos-ság; szakaszosság és nem végtelenség; egyirányúság (monotónia) és vezérelvûség. Ezért archaikusabb a hálózatos gondolkodás, mint a lineáris gondolkodás. A hálózatosság eredeti formája azonban nem a ráción, hanem az ösztön-inspiráción, az intuíción, a lélek finom tes-tén keresztül mûködik, ez a közege. A szellem megnyilatkozása: Öffnung des Leibes und der Seele (Kafka). Az ész száraz, a lélek ára-dó (katarzis, katartikus gondolkodás). Másik energia. A szellem és a szellemi megnyilvánulás közötti áteresztõ képességet éppen az írás csökkentette radikálisan. Azáltal, hogy az univerzum és a szellem dolgait erõszakosan lefordította egy alkalmatlan eszközzel, majd pe-dig e törvényszerûen tökéletlen és hibás fordítást azonosította ma-gával a dologgal.

De egy médiumváltás legmegfoghatóbb, látszólag elkerülhetetlen következményei sosem jelenthetik a hagyomány nyomtalan eltûnését. Farkas kompendiumától távol áll, hogy az új médium patetikus misztifikálásának adjon hangot. A hipertextben nemcsak annak saját feltételeire reflektál, hanem az irodalom hagyományára is. Eközben arra is javaslatot tesz, hogyan kerülhetjük el a platóni csapdát – hogy az új médiumokat mindig vagy eufóriával vagy kultúrkritikával fogadjuk: A „lineáris szö-veg” Mallarmé által beharangozott és Benjamin és Derrida által leírt „végét” Farkas nem lelkesen üdvözli, hanem technikai kérdésnek nyilvánítja. A hipertext eszköz (‘szerszám’): kikerüli egy ‘szöveg’ és ‘tárgya’ szétválasztását azzal, hogy láthatóvá teszi, hogy egy szöveg mondandója mûködési módjában keresendõ: A szöveg épí-tõelemeinek asszociatív láncolata nem másolata, hanem mûködési módja az agyunknak. A hipertext nem a gondolkodásról ír, hanem maga a gondolkodás önreferencialitásának és automatizmusának teljes spektrumával.
A hipertext még egy  második értelemben is ‘eszköz’, ‘szerszám’. Ahhoz is hozzá-segíthet, hogy felleljük a lineáris könyvkultúra elõtti irodalmi kommunikáció nyomait: az utalás, a sokszólamúság és az elnémulás technikáit. Az irodalom egydimenziós elbeszélésen túli látens lehetõségeinek visszaszerzésérõl van szó: mint az irodalom többszólamúsága és egy gondolat különbözõ változatainak egyenrangúsága és egyidejûsége. A Gólem eközben nem hirdeti posztmodern derûvel minden referencialitás végét, csak megmutatja, hol találhatók a nyelv állítólagos egyértelmû-sége mellett még térségek olyan utalások számára, amelyek kivonják magukat a nyelv rögzíteni, bekebelezni próbáló hatása alól: Ahol a szöveg megszakad, ahol mondatai egy gesztusban végzõdnek, ahol a kijelentések nem illeszkednek egy zárt jelentésláncba, ott a link a jelentés lehetõségére való néma utalás marad. Elveszti értékét, ha elsietve próbálják az értelmét rögzíteni, addig lehet megõrizni, amíg meghagyják lehetõségnek, a jelentésnek tehát olyan helyet biztosítanak, „amelyet használhat, anélkül, hogy elfoglalná” (Walter Benjamin).
 

Az akkord ábrázolható, a rajzolat azonban csupán az akkord ideája. Akkord: egyidejûleg megszólaló, harmóniába rendezõdõ hangegyüttes. Hangsor helyett összhangzat. Felcsendülés a megszó-laltatás, illetve a külsõ/belsõ hallás által. A hipertext hangsor helyett akkordokat ábrázol (egymásmögöttiség), a megszólaltatás esélye nélkül. Mert az irodalmi akkord megszólaltatása képtelenség. A hipertexttel azonban ábrázolhatóvá vált az idea. És a megfelelõ hangszerrel (instrument) is rendelkezünk (PC). Elõttünk tehát a parti-túra, ujjaink a billentyûzeten, tekintetünk a meg-meglendülõ karmes-teri pálcán, csak éppen az összhangzat néma. Ami marad: partitúra-irodalom. Izgága lapozgatás, szemmeregetés, rituális mormogás – néma lebegés helyett. Fölkavartság – letisztultság helyett. Szeszélyes áradás – kiegyensúlyozó, belsõ áramlás helyett. Kapkodás – elhe-lyezkedés helyett.

Az irodalom mai problémája végül is úgy látszik, nem maga a médiumváltás. A zsákutca, amibe az irodalom a századfordulón ismét belemanõverezte magát, az az érzés, hogy mindent elmondtak már, az a Hofmannsthal-féle utóíz, hogy a szavak, mint a „korhadt gomba mállanak szét a számban.” Az írás a története során mindegy-re nekiütközött ennek a határnak, és mindegyre újratermelte ugyanazokat a stratégi-ákat a meghaladására: a kimondás lehetetlenségének iróniájával a kifejezésvágy pátosza áll szemben, amely mondatot mondatra halmozva egy teljességgel áttekint-hetetlen szövegtömeget generál. Ezzel a gesztussal keresi meg a Gólem is a beszé-den túlit, mindegy átvágva magát a beszéden, e médium mindahány eszközének végsõ mozgósításával. Azzal keresi az irodalom új formáját, hogy keresztüldolgozza magát a tradíción: az elbeszélés, a „történetmondás”, a megfelelõ kifejezés és a kul-túra szerepének kérdésein. És a hipertext itt felszabadítóan hat: mentesít egy zárt történet megírásának kötelességétõl, annak szükségességétõl, hogy a kifejezhetõ-séget mímeljük ott, ahol csak a hallgatás számít és a ‘nagy irodalom’ jelentõségének terhétõl.
 

„Josef Klein három kérdést tett föl magának. Mi az élet? Mi a halál? És: Hol lakik Isten? Elsõként mindhárom kérdésre egyként válaszolt: nem tudom – nem tudom – nem tudom. Rögtön ezután viszont elha-tározta: kerülni fogja elmélkedései közben az irodalmiaskodó mûfo-gásokat, és megfogadta: minden szót csak egyetlen egyszer ír le hát-ralévõ életében. Elhatározása, különös módon, nem szorongással töltötte el, hanem felszabadítólag hatott, és addig még nem is sejtett szellemi távlatok lehetõségét nyitotta meg elõtte. Elõször érezte úgy életében, hogy a szabadság eszméje nem csupán ideológiai maszlag vagy széplelkûsködõ ábránd, hanem konkrétan megtapasztalható valóság.” ... És végül: „Josef Klein hazament, és többé egyetlen szót sem írt le vagy ejtett ki hátralévõ életében. Özvegye késõbbi közlése szerint haláláig pontosan harminchatszor hallatott mélybõl zengõ, monoton, de minden egyes alkalommal különbözõ tónusú hangokat. Ilyenkor, különös módon, az egész test láthatatlan finomsággal, egyenletesen rezgett. Ha valaki megérintette ekkor Josef Klein ruhá-ját, bõrét vagy akár a haját, enyhe, villanyozó bizsergést érzett. Sokan pusztán az özvegy által gyártott legendának tekintették az ügyet, akik viszont maguk is tanúi lehettek a jelenségnek, egybehangzón állítot-ták: pontosan úgy volt, ahogy az asszony mesélte.”

A szöveg ‘igazsága’, ez a megfordított konklúzió, inkább az egyes hipertextuális építõelemben rejlik, amelynek linkjei a lezárhatatlan kiegészítésre szorulást jelzik. Mutatni és nem mondani, lenni és nem jelenteni – de sosem a szövegen kívül: ironi-kus alakként kell elképzelnünk a Gólemet. A mûviség minden kéje, minden önálló-ságra törekvés és technikai készség után már csak egy vágy hajtja: hogy ember le-gyen, Farkasnál: hogy történet legyen, elbeszélés, regény. Farkas hipertextuális uta-zása is mintegy kényszerûen egyirányú utcába torkollik, amely a Történet címszó alatt harminchat helységnevekhez kapcsolt epizódot mond el egymás után. De ezek nem a szokásos helyleírások. Olyan történetek, amelyek ezeken a helyeken és csak ezeknek a helyeknek az aurája által történnek meg egyáltalán és éppen úgy, ahogy megtörténnek. Nem a hipertext technikai princípiuma teszi az irodalmat a tér mûvé-szetévé, hanem egy olyan elbeszélésmód, amely komolyan veszi az elbeszélés tér-beliségét, és ezért magukat az irodalmi szövegeket is térben rendezi el. Ez lehet, ez a mi még fiatal, digitális évszázadunk irodalma. Nem fog eltûnni, lehet hogy a felis-merhetetlenségig megváltozik, de mindig olvasható marad: a fordítás és a kommen-tár irodalmaként, a médiák irodalmaként, és továbbra is: az elbeszélés, a ‘történetmondás’ irodalmaként.
 

[zirndorf] Tolmácsolni hívtak. A hivatalban azonban fölcserélték a nyelveket, rossz helyre vezényeltek ki. Mire észrevették a tévedést, már a terepen voltam. Nem volt más választásuk, fizetniük kellett, engem pedig munka nélkül visszairányítottak a központba. Elõször a szállodába mentem a csomagjaimért. Szinte már benne álltam a for-góajtóban, amikor mintha bizonytalan hangon, idegen kiejtéssel szólítottak volna. Visszaléptem, de nem fordultam meg rögtön. Ma-gam sem tudom pontosan, miért tétováztam, pedig azonnal fölismer-tem a hangot. L. volt az. Még az elsõ menekülthullámmal érkezett. Sima ügy volt, a hatóságok is engedékenyebbek voltak akkoriban, és rokonai is éltek itt, ha jól emlékszem Münchenben vagy Nürnberg-ben. Meg egyébként is szükségük volt helyismerettel rendelkezõ, kétnyelvû értelmiségiekre. Megfordultam, és ugyan tudtam, hogy csakis õ lehet, mégsem ismertem föl azonnal az arcot. Egyszer együtt dolgoztunk, valami balkáni peres ügyben. Csupa kisstílû, sze-rencsétlen flótás. Tétován elmosolyodtam, L. arca azonban rezze-néstelen maradt. Természetellenes mozdulatlanság volt ez, inkább bénultság, mint egy enyhe szélütés után. Hozzáléptem, köszöntöttük egymást, de nem fogtunk kezet. Mintha a karjával is történt volna valami. Azt kérdezte, mikor utazom vissza. Az elsõ vonattal, mond-tam. Arra kért, várjam meg. Õ is Kölnbe utazik. Minden bizalmasko-dás nélkül, szinte hivatalosan beszélt. Hangját azonban félreérthetet-len szorongás, sõt félelem színezte. Egy pillanatra különösnek és kissé terhesnek éreztem a helyzetet, egy idegen város, idegen fa-lanszter hoteljében, a hideg, kékes neonfény steril lepedõjében, egy valójában vadidegen, polgárháborús menekülttel. Bólintottam, ho-zattam a csomagjaimat, aztán leültem a hallban, szemben az utcára nézõ kirakatablakkal. A súlyos, ízléstelen horgolt függöny nyílásain csupán kevéske természetes fény szivárgott befelé, a réseken át azonban legalább sejteni lehetett az utcát, a mozgást, és ez valame-lyest enyhítette az épület belsejének hermetikusságát. L. elképesztõ gyorsasággal újra megjelent, mintha valahol a közelben, akár egy terrorista, egy ajtó vagy pult mögött rejtette volna el csomagjait, és csak a felbukkanásomra várt volna. Szó nélkül fölálltam, és a legkü-lönfélébb, nyakra, vállra aggatott bálákkal kikacsáztunk a szállodá-ból. A pályaudvar néhány perc gyalogútra volt, ennek ellenére né-mán szitkozódtam magamban, amiért összehozott a sors L-lel. Lehe-tetlen csomagjai leverték a vesémet és a legváratlanabb pillanatok-ban csapódtak neki menet közben térdhajlatomnak, komikusan be-berogyasztva lépteimet. A forgóajtó elõtti kurta párbeszéd óta a vo-natban szóltunk egymáshoz elõször. Szerencsére találtunk egy üres fülkét. Gyorsan szétpakoltuk csomagjainkat az üléseken, így talán nem lesz kedve senkinek sem betársulnia a ránk váró négy-öt órás utazásba. Késõbb kiderült, fölösleges volt az elõvigyázatosság, szin-te végig üres vagonban utaztunk. A város határánál járhattunk, ami-kor mindketten kissé lecsillapodva az indulással járó szokásos bo-nyodalmak után, kényelmesen elhelyezkedtünk egymással szemben, és mintegy újra felfedezve a másikat, összemosolyogtunk. Egy villa-násra, bármennyire abszurd volt is ez az adott környezetben, Maupassant novelláinak tipikus alaphelyzetei jutottak eszembe. "Heten voltunk az angolos útikocsin, négy nõ és három férfi..." Vagy: "Cannes-tól kezdve tömve volt a fülke. Az emberek társalog-tak, mindenki ismert mindenkit." Vagy: "A vasúti kocsi párnás ülé-sén kis füzet hevert. Kezembe vettem és kinyitottam." Vagy: "Szerencsés véletlenekrõl beszélgettünk, és mindenkinek volt egy-egy különös története..." L. nyilván nem sejtette, min mosolygok, miként még én sem, hogy ugyan csak ketten vagyunk a kupéban, Európa kevésbé latinos tájain, hamarosan azonban mégis egy maupassant-i kerettörténet együgyû mondatait fogjuk ismételni. Né-hány percig jelentéktelen  témákról beszélgettünk, nyilván az idõjá-rásról, az otthagyott, mindkettõnk számára idegen, ellenszenves vá-rosról, a ránk váró, hosszú vonatútról. Majd minden átmenet nélkül, egy teljesen ártalmatlan mondat közben valósággal szétestek a vo-násai, tekintete elsötétült, és csak ennyit mondott: Képtelenség. Nem értettem sem a hirtelen, oktalannak tetszõ, szélsõséges hangu-latátcsapást, sem pedig az újra megismételt kijelentés mögötti vo-natkozásrendszert. Késõbb megtudtam, hogy nem régen újabb transzport érkezett délrõl. Csupa kamaszlány és fiatalasszony. Tör-ténetük azonban még az apparátus embereinek is sok volt, nem tud-tak mit kezdeni a hallottakkal, ezért bevontak egy-két illetékesnek tûnõ társadalmi szervezetet is.  Hamarosan egy tucat szociális mun-kás és ilyen-olyan aktivisták jegyzõkönyvezték a vallomásokat. Ezért volt L. is a városban, pontosabban fogalmazva a lágerben, mert ér-kezése óta egyszer sem hagyta el a  körzetet. Tíz napja, reggeltõl-estig és gyakran még éjszaka is interjúztak, L. pedig tolmácsolt, harmadmagával. Eredetileg öten voltak, a férfiakat azonban átirányí-tották egy másik lágerbe. L. megszakítás nélkül beszélt. Kezdetben még hosszabb-rövidebb szünetekkel, Frankfurttól azonban már hisz-térikus ajzottsággal áradt belõle a szó, hiába próbáltam fékezni, mert sejtettem, hogy ennek nem lehet jó vége. Aztán hirtelen abbamaradt a szóáradat. Elõcibált az egyik tarisznyájából egy olcsó, fekete do-bozos kismagnót, és bejelentette, lejátszik egy interjút. Nem zava-runk senkit, mondta hirtelen feltámadt, indokolatlan tapintattal, és máris lenyomta a kapcsolót. Majd fordítok, tette hozzá, és átült a mellettem lévõ ülésbe. A szalag hosszan, üresen surrogott, majd egy teljesen színtelen hang folyamatosan, minden hangsúly és érzelem nélkül beszélni kezdett. Azt hiszem, elõször hallottam ezt a nyelvet. Ez nem érdekes, mondta L., és lehalkította a magnót. Néhány má-sodperc múlva azonban megszólalt, és hamarosan teljesen elveszett hangjában a másik nõ hangja. Egy ideig még megkíséreltem elkülö-níteni egymástól a két sávot, de hiába beszéltek különbözõ nyelven, lehetetlen volt szétválasztani a nem egymásra rétegzõdött, hanem összeolvadt mondatokat. Nem emlékszem, hogy megállt-e a vonat a monológ közben, arra sem, hogy világos volt-e, vagy már bealko-nyodott. Ott ültem L. mellett, hosszan elõrenyújtott lábakkal, és a szemközti ülés alján fölrepedt mûbõr kifelé kunkorodó, már száradó szélét bámultam. Magára az interjúra sem emlékszem. Számításaim szerint legalább egy óráig tarthatott. Pusztán az utolsó mondatok maradtak meg emlékezetemben; L. testtartása, ahogy teljesen moz-dulatlanul az öléhez szorította a fekete dobozt, a duktus, ahogy tol-mácsolt, és a mániákus monotóniával, teljesen indokolatlanul ismé-telt nyelvi függõ: „mondja”, „mondta” meg hasonlók. Nem tudom, hányszor hallgathatta végig a kazettát, mindenesetre úgy mondta föl a szöveget, mintha kívülrõl tudná, vagy a szeme elõtti légre vetített írásképrõl olvasna. Valami lánycsapatról volt szó, az elõzõ délután fogdosták õket össze, az elõzményekre már nem emlékszem, csak arra, amikor azt mondta, hogy hajnalban aztán csoda dolog történt, mert váratlanul fölbukkant a Zlatko, szürke, sokzsebes vászonnad-rágban, vászonkabátban, csatos utászbakancsban, de nem volt az egyenruha, csak olyan katonásan nézett ki, még meg is örült neki, hát a Zlatkónak, mondja, hiszen nem régen együtt táncoltak az isko-labálon, halálra nevették magukat a zenekaron, meg a szomszédos tanyákról bejött, raglán kardigános mamákon, most azonban oda se biccentett neki, talán nem is ismerte meg, persze nem csoda, mondja, csak erre akkor valahogy nem gondolt, hiszen csupa kék meg zöld folt volt, és tiszta vér alul, ezt azonban, szerinte, nem lát-hatta, mondja, és egyenesen odament a Lénához, megállt elõtte, az asztallap hosszanti végénél, mondja, Léna pont úgy feküdt, ahogy odahagyták, lábai lelógtak két oldalt, lábujjai talán még a földet is érintették, fejét balra fordította, és nyitott, rezzenéstelen szemmel bámult, talán ki az ablakon, mondja, valószínûleg a pirkadó udvart nézhette, mert az nem lehetett, hogy nem volt eszméleténél, mondja, mert amikor a Zlatkó elébe állt, és lassan leakasztotta a válláról a dióverõ puskáját, talán az apjától vagy inkább a nagyapjától szerez-hette, mondja, és egy hirtelen mozdulattal benyomta a csövét Léná-ba, mondja, Léna üvöltve, deréktól teljesen merev felsõtesttel, mint egy bábú, fölpattant, mondja, Zlatkó meg ebben a pillanatban elsü-tötte a puskát, úgy, hogy a Léna nyitott száján mint a szerpentin, kí-gyózva repültek ki a belei, egész a plafonig kacskaringózva, mondja, és akkor mi meg rettentõen sikoltozni kezdtünk, mire berontott vagy féltucat fiú, és agyba-fõbe puskatusoztak minket, míg végre el nem csendesedtünk – Ekkor L. kikapcsolta a magnót. Nem tudom, folyta-tódott-e a monológ, mert L. nem kapcsolta be újra. Felém fordult, és mintha csak egy technikai vagy módszertani problémát akart volna tisztázni, azt kérdezte: Szerinted, el lehetne mondani másképpen is ezt a történetet?
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu