- Akkor, mi is Önnek Európa? - kérdezem cseh írótársamtól.
- Honnan tudnám, mikor vegyestál a fejem - válaszolja.

Nem tudom, mivel lehet megnyerni más nemzetek tagjait, de tudom, mivel kedveskedhetünk egy hollandnak. Kis dologról van szó, egy képeslapról csupán. A hollandoknál szívesebben senki sem küld és kap képeslapot.
   Mikor visszaértem hosszú európai körutamról, fölhívtam ismerősömet.
   - Kösz a lapokat. Eljöhetnél meggyőződni róla, mit is írtál - semmit! Írástudó létedre szégyellhetnéd magad! És, mellesleg, a dátumaid...!
   - Mi van a dátumokkal?
   - Sehol egy dátum! A lisszaboni képeslapot Madridban adtad föl, a madridit meg Párizsban!
   Bevallom, a képeslapírás tudományát a mai napig nem sikerült elsajátítanom. Mintha örökre meghatározna az első képeslapom oktondi mondata: "üdvözletemet küldöm a kék Adria partjáról..." Képeslap írásakor egyszerűen lebénulok. Csak annyit vagyok képes lefirkálni, hogy lots of love - ilyenkor a love szócska magát a szöveget pótolja.
   A képeslapküldő szempontjából Európa egy és oszthatatlan: a képeslap és a bélyeg mindig különálló dolog, amit külön helyeken lehet megvásárolni. A képeslapot trafikban és szuvenírboltokban, a bélyeget meg postán. A képeslapküldőnek számos akadályt kell leküzdenie ahhoz, hogy barátait megörvendeztesse. Előbb megvesszük a képeslapot, aztán bélyeget keresünk hozzá, végül pedig a helyet, ahol fel is tudjuk adni. Ha csak  rövid időt tölt valaki egy városban, mi pedig épp ezt tettük, a feladó kiváló vásárló-stratégává válik. Mindezek után ugyan kinek marad még ereje ahhoz, hogy felragassza a bélyeget, az írásról nem is szólva.
   Tudom, miről beszélek. Jártam Lisszabonban, Madridban, Bordeaux-ban, Párizsban, Lille-ben, Brüsszelben, Dortmundban, Hannoverben, Malborkban, Kalinyingrádban, Vilniusban, Rigában, Tallinnban, Szentpétervárott, Moszkvában, Minszkben, Varsóban és Berlinben - tizennyolc európai városban. Tizennyolc képeslap megszorozva tízzel. Egyetlen bölcs moszkvai trafikosnő a Russzija hotel közelében érte föl ésszel, hogy összekösse azt, ami  összetartozik: a lapot meg a bélyeget. Ezért most megragadom az alkalmat, és szívélyes üdvözletem küldöm a trafikosnőnek.
   Nenad, a szarajevói íróbarátom művészetté fejlesztette a képeslapküldést. Csodálattal figyeltem, hogyan vásárolja meg őket, aztán lassan és odaadóan ráragasztja a bélyeget, helyet csinál magának a művelethez (rendet tesz a reggelizőasztalon vagy a kávéház kis asztalkáján), lesöpri a morzsákat, arrébb tolja a kávéscsészéket, lesimítja az abroszt, mielőtt ráfektetné a képeslap csinos pofikáját, előveszi a töltőtollát, és gondosan leírja a címet. Ezek után gondosan, komótosan betölti a szövegnek szánt üres teret.
   - Elolvashatom, mit írtál? - kérdem.
   - Természetesen - mondja, és átnyújtja a lapot.
   A képeslapon a szöveg helyett összefüggéstelen számsorokat és betűket látok. Kiderült, hogy kollégám rejtjeles szövegeket küldöz. A következő állomáshelyen aztán egy másik képeslapon megírja a címzettnek, hogyan fejtheti meg az előző képeslap üzenetét.
   Íróbarátom a címzettekkel való meghitt játéka során egy lehetetlen irodalmi műfaj metaforáját élesztgeti - az útirajzét. Az útleírás fölösleges tevékenység. A turistáknak tökéletesen igazuk van, amikor a káprázatos fotókkal teli bédekkerekre támaszkodnak, amelyek teljesen háttérbe szorítják a szöveget, s nem pedig az írók úti élményeire. Az író az útirajzban a rejtjeles szöveghez hasonló valamit rögzít. Amikor a címzettnek (az olvasónak) módjában áll a leírtakat összevetni a valósággal, birtokába veszi a magyarázatot, de a szöveg maga eltűnik. Hasonló dolog játszódik le a küldővel, az íróval is. Azt, amit az utazás során leírt, később már maga sem érti. Az, amire emlékszik, már nem azonos azzal, amit azért írt le, hogy később is felidézhesse. Így hát az útirajzíró számára nem marad más lehetőség, mint hogy kitalálja a valóságot. A jó írónál a fikció legtöbb esetben megegyezik a valósággal. De tegyük még hozzá, hogy a valóság sem állandó. Ugyanis az is utazik.

Az utazás mint retro-utópia
A Literaturexpress Európa 2ooo utazórendezvénye, amelyen negyvenhárom ország több mint száz írója hétezer kilométert tett meg, és tizennyolc várost keresett fel, a retro-utópia kollektív átéléséhez hasonlítható. Hasonló vonat-metaforák szelték keresztül-kasul Európát a huszadik század során.
   Még jól emlékszem a jugoszláv síneken futkosó "testvériség-egység" szerelvényekre. Ifjúsági brigádok építették ki a szétlőtt országban a vasúti hálózatot a második világháború után. Brcko-Banovici csak egy ezek közül.
   A vonat a korai kommunizmus egyik alapvető propaganda-jelképe volt. A vonat, ahogy a Coca-cola is, a legkézzelfoghatóbban és legdinamikusabban jelenítette meg az egyenes utat a "fényes jövőbe". A vidám szerelvények mozgalmi szimbóluma egyben remekül elfedte azt, amit el kellett feledni: a hosszú vagonsorokat, amelyek egész Európán át a zsidókat vitték a koncentrációs táborokba.
   A jugoszláv kollektív emlékezetben jól rögzült Veljko Bulatovic "Menetrend nélküli vonatok" című filmje, amely a háború utáni kolonizációról szól, azokról a vonatokról, amelyek egész falvakat költöztettek Hercegovinából a Vajdaságba a jobb megélhetés reményében.
   A háború utáni lelkesedés a vonatokért aztán lassan megszűnt. Autóutakat építettek, többek között a "Testvériség-egység" nevű autópályát, amely Belgrádot és Zágrábot hivatott összekötni. A vonatok régi mozgalmi elnevezését felváltotta egy divatosabb európai módi - Matosnak hívták (egy horvát író után) a Belgrád-Zágráb vonalon közlekedő gyorsvonatot, Mimarának (egy kétes hírű horvát műkereskedő után) a münchen-zágrábi gyorsot.
   A vonat aztán a nyolcvanas években újra befutott. A "kék vonat" Nagy-Jugoszlávia utolsó közösségi szimbóluma volt, s egyben halálának előjele is. A vonaton szállították Tito elnök holttestét. A szerelvényt Ljubljanától Belgrádig minden állomáson díszkíséret és a zokogó jugoszláv polgárok tömege fogadta.
   Tíz évvel később Krajinában a horvátországi szerbek a zágráb-spliti vasúti pályán felszedték a talpfákat, és néhány évre lehetetlenné tették a vasúti közlekedést. Ez a jelképes cselekedet - talpfák a sínen - a horvát-szerb háború kezdete, Jugoszlávia szétesése, vele együtt a Jugoszláv Vasutak megszűnése.
   Pár évre rá a zágráb-spliti vonalon átrobog a "Szabadság-vonat", amely a horvát politikai vezetőséget szállítja. A "szabadság" a gyakorlatban azt jelentette, hogy negyvenezer helyi szerbet sikerült elűzni Horvátországból. A legnagyobb rendezvényt Kninben, a "horvátok bölcsőjében" tartották. Néhány nappal később ugyanez a "szabadság-vonat" rablóbandákat utaztat majd a bevásárlószatyraikkal, akik a szerbek hátrahagyott házait fosztják ki.
   A Literaturexpress 2ooo egyfajta összefoglalása az európai vonatok elmúlt száz évének, amelyek jelképesen összekötötték az embereket és a térségeket, egy posztmodern idézet a huszadik század úttörő, győzedelmes és zajos utópiájából.
   Számunkra, e bizonyos vonat utasai számára, a retro-utópia szó szerint akkor vált valósággá, amikor átszálltunk a számunkra átalakított Gölitz VT 18.16.o7 elnevezésű német vonatra, amely az ötvenes évek technikai csodájának számított.
   Retro-utópiát éltünk meg azon a lettországi szerelvényen is, amelyik a kommunista időkben a lett elnököt utaztatta. Volt rajta egy külön elnöki kocsi, pompás és hatalmas fekhelyekkel, fürdőszobával és lakosztályokkal a kíséret számára. Az elnöki "rezidenciát" nem a koros francia írónő foglalta el, aki szerényen a "polgári" vagonban húzódott meg, hanem az utazásunk ifjú szervezője, különben mesterségét tekintve szakács, aki ezt természetes előjogának tartotta. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Tito is lakatos volt. Hitler meg piktor és mázoló. A "balkán különítmény" (vagyis Nenad, Maja meg én) durva rohammal néhány órára a díszkíséret egykori fülkéjét foglalta el.
   - Valahogy így érezhette magát Tito is - közölte elégedetten Nenad.
   A retro-utópiát megélhettük Kalinyingrádban is, ahol azt képzelték, hogy ez a vonat hozza meg az európai egyesülést, hogy majd a Literaturexpress 2ooo csodás módon összeköti azt, ami hosszú éveken át igazságtalanul szét volt választva.
   Kalinyingrád városelnöke üdvözlőbeszédében a következőket mondta: "és mindenkinek a jövőben sok-sok gyorsvonatot kívánok: művészvonatokat, különösképp zenevonatokat, a legkülönfélébb vonatokat..."
   Utána egy tizennégy éves kalinyingrádi tanuló, bizonyos Alekszandr Moszkalev felolvasta „Az emlékek gyorsvonata” című dolgozatát, amelyben Dosztojevszkij azon mondatát idézte, miszerint csak a szépség mentheti meg a világot. Ezek után pedig őszinte reményét fejezte ki, hogy ezt majd mi, a Literaturexpress 2ooo utasai fogjuk megtenni.
   És ha már Dosztojevszkijnél tartunk: néhány nap múlva a szentpétervári Dosztojevszkij-bárban találtam magam, ahol döbbenettel figyeltem a salsa ritmusai mellett szórakozó  „újoroszok” társaságát.
   - Szarvashiba! - közli majd drótpostájában orosz-amerikai barátnőm, aki irodalmat tanít a Harvardon. - A Félkegyelmű nevű kávéházba kellett volna mennetek!

Minden utazóban ott lappang a gyarmatosító
- Minden utazóban ott lappang a gyarmatosító. Nézzétek csak, hogy beszél az a kollégánk a pincérrel! Énbelém is belém bújt az ördög. Ez az utazás mindannyiunkban felkelti a gyarmatosítók ösztönét. Elszörnyedtem, amikor felfedeztem magamon, milyen nagyképűen ítélkezem városokról és országokról, milyen nagyképűen fogadom el vagy írom le őket. Még néhány hónap utazás, és Nagy Sándornak képzelem magam - vallja be egyik útitársam.

Paszazsir lityernogo poezda avagy az utazás mint irodalmi idézet
A vonat a huszadik század leggyakoribb emblémája. A film története a szemberohanó vonat képével kezdődik, a vonat a kezdet, a filmtörténet (elsősorban az amerikai) témája és toposza. Az egész orosz irodalom vonaton utazik. Ismerjük el, az orosz irodalom leggyakoribb motívuma a vonat, Dosztojevszkjtől Jerofejevig.
   A vonatok jöttek-mentek: a forradalom alatt az eszét vesztett tömeget szállították, átdübörögtek az agit-prop vonatai is, amelyek az egyenlőség és igazságosság földi birodalmának eljövetelét hirdették. Ilf-Petrov regényében, Az aranyborjúban szerepel egy vonat, amely a Távol-Keletre tart. A vonaton hazai és külföld újságírók utaznak, munkások és élmunkások, meg természetesen a "nagy cselszövő", Osztap Bender.
   "-Jól ismerem az efféle utazásokat - mondja az egyik regényalak az utazás kezdetén - , magam is eleget utaztam. A jövőtöket már eleve ismerem. Vagytok vagy százan. Mindent összevéve egy jó hónapig fogtok utazni. Ketten közületek lemaradnak egy elhagyott kis falusi állomáson pénz és okmányok nélkül, s csak egy hét múlva érik utol a többieket, éhesen és lerongyolódva. Egyikőtöknek okvetlenül ellopják a bőröndjét. Lehet, hogy Palamidovét, lehet, hogy Lavuazjanét, de esetleg Navrockijét. A károsult egész úton nyafogni fog, és a szomszédjától kunyerálja el a borotvaecsetet, amit szappanosan ad vissza, sőt a borotvatálat el is veszti. Természetesen az egyik utas meghal, s a megboldogult barátai, ahelyett, hogy az avatási ünnepélyre mennének, kénytelenek a holttetemet visszakísérni Moszkvába. Rendkívül unalmas és visszataszító dolog földi maradványokat szállítani. Azonkívül utazás alatt rengeteg intrika szövődik, higgyetek nekem! Egyikőtök, lehet, hogy Palamidov, vagy talán Uhudsanszkij, megsérti a közösségi együttélés szabályait. Ti pedig hosszan és körülményesen ítélkeztek fölötte, az illető pedig bőgve és vacogó fogakkal igyekszik igazolni magát. Mindezt jól ismerem. Most kalapban vagy útisapkában indultok, de mindnyájan tatár sapkában fogtok visszatérni. A legbambább közületek megvásárolja egy bokharai zsidó teljes öltözetét: egy sakálprémmel szegett bársonysipkát és egy kaftánszabású vastag vattatakarót. Természetesen esténként a kocsiban a Sztyenka Razin-t daloljátok, és hülyén üvöltitek: ‘A sajkából kihajítja a lányt a Volga hullámaiba.’ De ez még mind semmi, a külföldiek is énekelni fognak: ‘Lefelé Volga anyácskánkon, sur notre mere Volga, a mi Volga anyácskánkon’.” (Fóthy János és Wessely László fordítása)
   Most mit mondjak erre?
   1. A vonatról, úgy tudom, négyen szálltak le: egy görög írónő (aki Párizsban csatlakozott és Hannoverben szállt le), egy horvát író (aki Hannoverben szállt le), egy másik horvát író (aki leszállt Malborkban, és Varsóban újra csatlakozott) és egy bolgár költő (aki Moszkvában szállt le, de már Lisszabonban fenyegetőzött azzal, hogy ezt Párizsban megteszi).
   2. Szlovák írótársamtól már Madridban ellopták a táskáját, az összes iratával és számítógépével együtt. Ettől kezdve nem volt város, ahol valamelyikünket ki ne rabolták volna, az utolsó napon Berlinben egy szerb író felöltőjéből emeltek el ezer dollárt.
   3. A berlini Unter den Linden hotelban kölcsönadtam a hajszárítóm egy olasz írónak, aki azt rögtön vissza is adta.
   4. Az úton senki sem halt meg, még ha néhányan az utasok közül halálra itták is magukat.
   5. Egyes írótársaim „megsértették a közösségi együttélés szabályait”, de a betyárbecsület hallgatást parancsol.
   6. Én egy tarka-barka észt  kötött pulóvert vettem, a szlovén Ales Debeljak  egy tarkabarka litván pulóvert, Virginija, a bolgár költőnő pedig egy tarkabarka lett pulóvert. Nenad, a bosnyák író a szentpétervári bolhapiacon tengerészatlétákat vásárolt (öt darabot), meg egy kék szovjet tengerészsapkát. Ugyanez az író ugyanezen a bolhapiacon lefényképeztette magát egy szovjet pilótasapkában, de a sapkát nem vette meg. Virginija, a már említett bolgár költőnő vásárolt a rigai piacon egy lett kötött sapkát és fél kiló szárított szardíniát. Az utóbbit Rigától Moszkváig el is fogyasztotta. Én vettem Moszkvában egy irodalmi matrjoska-babát: Puskinban volt Tolsztoj, Tolsztojban Dosztojevszkj, Dosztojevszkijben Csehov, Csehovban végül egy miniatűr Gogol.
   7. A Sztyenka Razint és más nótákat együtt énekeltem orosz írótársaimmal, akik "fogadást" adtak vasúti fülkéjükben a hotelbéli reggeli maradványából gyártott szendvicsekkel meg egy üveg vodkával.
   Az irodalom és az élet eme hasonlósági lajstromához még csak annyit tennék hozzá, hogy amit a regény a Távol-Keletre tartó vonat étkezőkocsijának étlapjáról állít, az megegyezett a mi étkezőkocsink étlapjával is (a Vilnius-Tallinn, Tallinn-Szentpétervár, Szentpétervár-Moszkva és Moszkva-Minszk útvonalon), noha a regény még a távoli 1927-es évben íródott. Az egyetlen különbség, hogy a mi esetünkben a vodka nem volt lehűtve, és a kaviár sem volt friss.

Nosztalgia-állomás
A fülledt Hannover, a világkiállításon való séta és a globális jövő Disneylandre hajazó megjelenítése után a szellős Lengyelországba értünk. Hosszasan haladtunk a lengyel vidék zöld folyosóin át, miközben a nyári eső kopogtatta a szerelvények ablakait, mire végül sötét este megérkeztünk Malbork városába. A poggyászunkat NATO-katonák rámolták ki, a vasúti pályaudvar kihalt volt, itt maradt el egyedül az ünnepélyes fogadtás. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy háborús helyszínre tévedtünk volna. Aztán a Sbyszko szállodai szobájában a szívem földrengésjelzője (a banalitás ereje pontosságában rejlik!) először jelzett.
   Hogy mi is váltotta ki ezt a földmozgást, magam sem tudom: a Trilux típusú tévékészülék, a sok mosástól és vasalástól kifakult virágmintás ágynemű, a fejem fölött függő hölgyszépség meztelen teste vagy a szobát uraló állott szag. Valami hasonló, homályos izgalom ébresztett fel hajnali négykor is. Mezítláb kimentem a folyosóra, és behúzódtam a dohányosoknak kijelölt sarokba. Legalábbis ezt sugallta a felirat - Tu wolno palic -, meg a monumentális vashamutartó. Körülvett az irodai-szállodai növényvilág, fikuszok,  rózsanád és a Benjámin-fa, én meg a meztelen talpamat a sötétvörös durva padlószőnyegen dörzsölgettem, és álmatagon pislogtam körbe-körbe. A falon Van Gogh Napraforgójának olcsó másolata, a kis dohányzóasztalt virágmintás konyharuhával fedték le. Az álomittas pirkadatban úgy tűnt, hogy most végre magamra találtam: simogattam a puha konyharuhát (anyám is ilyeneket használt), és rájöttem, hogy hazataláltam. Itt, ebben a kis sarokban a sorsomra gondolva tompa és meleg megbékélést éreztem, "velük mindannyiukkal", a "szocialista blokkbeliekkel", a hazugokkal és okoskodókkal, a körmönfontakkal és vesztesekkel, a guberálókkal és nagypofájúakkal, tolvajokkal és túlélőkkel (nekik nem sok idejük maradt az életük élésére), a seftelőkkel (lengyelekkel, akiktől anyám az olcsó lengyel konyharuhákat vásárolta, bár ugyanilyeneket nálunk is lehetett kapni), azokkal az emberekkel, akik suttyomban kitapossák az egyesült Európa ösvényeit.
   Malbork létét a legnagyobb európai középkori várnak köszönheti, s mindent megtesz azért, hogy a vitézi hagyományokat fenntartsa (ettől kezdve a vitézi játékok esetlen performanszának sorát kell majd végignéznünk). Mintha a középkor (vagyis amikor mi, európaiak, mind egyenlők voltunk, vagy mi) nemcsak idegenforgalmi, hanem ideológiai szerelmes csók lenne, amelyet Kelet-Európa dob a Nyugat felé (mondván: idesüss, mi mindig is egy pár voltunk).
   Ezek a vitézi tornák engem alig érdekeltek. Az a hajnali szívremegés, amelyet a "kelet-európaiság érzete" váltott ki belőlem, bármit jelentsen is ez, vadászkutyaösztönöket ébresztett bennem. Végigszaglásztam a várost, és egy ABC félig üres kirakatában rátaláltam - a gyermekkorom sóspálcikájára. Hobbi a Ropi! Paluszki. Legendarny smak. Chcesz paluszki?
   A karcsú, jól megsózott ropik a hatvanas években az első, nisi gyártmányú tévékészülékekkel együtt jugoszláv mindennapjaink szerves részét képezték. A fotelokban és a kanapén ültek a vendégek, a háziasszony meg innivalót és pálcikákat kínált. "Volna kedvetek egy kis ropizáshoz?" - kérdezgette, mintha e kijelentésével egy jobb, fényűzőbb világba invitálná a vendégeket. Chcesz paluszki? A tévé és a sóspálcika egy jobb világ kezdetét jelentették.
   Este a szálloda éttermében ücsörögtem Draganával és Vladóval. Nem volt hová mennünk. Az étterem kihalt volt. A már jól ismert virágkompozícióban ültünk, a poros fikuszok és nádrózsák között, akár egy múzeumban. Még a pincérnő is komoly volt, ahogy egy kiállítás-rendezőhöz illik. Az étlapon nem szerepelt desszert - úgy látszik, Kelet-Európa ott kezdődik, ahol eltűnik az étlapról az édesség. A táskámban volt három csomag sóspálcika. Martinit rendeltünk. A martini édeskés íze a sós ropival keveredve felidézte bennem a múltat, visszatértem az első kamasz-zsúrok, iskolai teadélutánok és a vidéki táncmulatságok világába. Dragana, aki a lányom lehetne, a martinivel saját jövendő nosztalgiáit is szürcsölgette.
   Másnap reggel, amikor kiköltözködtem a szobából, emléktárgyként magammal vittem a vécélehúzón fityegő, megsárgult papírdarabkát, amelyen ez állt: Prosze lekko pociegac za sznurek. Dziekuje! A felhívás szíven ütött. Mintha egy ellenálló harcos üzenetét olvastam volna egy megszállott országban. Megdöbbentem: egy pillanatra úgy tűnt, mintha Európát sokkal könnyebb lenne megérteni a Louvre-ból vagy a Pradóból, mint egy ócska papírfecniből, amelyik egy kelet-európai árnyékszék vécélehúzójáról üzen. Felbátorított az a gondolat, hogy errefelé még meg sem kezdődött a "megszállás". Mert nem sokkal később a szentpétervári üzletek polcairól már a Danone termékek köszöntek vissza, a moszkvai tévében egy pocsék német akcentust beszélő német Arielt ajánlott nekem, a fehérorosz csatornán olaszul nézhettem az Enterprise űrhajó legújabb kalandjait, és mindenfelé a globalizáció forradalmi előfutárával, a dél-amerikai szappanoperákkal találtam szembe magam.

By the way, mekkora is Európa, és hol is található?
Ezt senki sem tudja, noha sokan ezt képzelik magukról. Utunk szervezői szerint 7ooo kilométert tettünk meg délről kelet felé haladva. Európai útvonalunk egy lasszó alakjára hasonlított. A lasszó formája felkelti a fantáziát, és azt sugallja, hogy ezek az utazók vadászatra indultak. De mire vadásznak?
   Európát sokféle mércével mérhetjük. Például azzal, hogy az út során az utasok hányszor jártak fodrásznál, vagy hányszor vágtak körmöt. Kiderül, hogy a körmök egy út során jóval gyorsabban nőnek, mint ahogy azt az ember elvárná tőlük. Lehet, hogy ezek a kis körömvágó szerkentyűk azért kerülnek ilyen sokba. Ilyen körömvágót vásároltam Hannoverben (29 márka 9o-ért), pedig odahaza is van már jónéhány példány. Saját tapasztalatom szerint a körmök Lisszabontól Hannoverig nőnek meg annyira, hogy már le kell vágni őket. Volt író, aki Lisszabonban még csupasz állal szállt fel a vonatra, és Berlinig már helyes kis szakállra tett szert, mint a litván Herkusz. Az olasz Nicola az elhasznált zoknik alapján mérte fel Európát. Voltak írótársaink, akik az út során meghíztak, mások meg lefogytak.
   Arra a kérdésre, hogy meddig tart a Nyugat, és hol kezdődik a Kelet, sokkal homályosabb és bizonytalanabb válaszokat lehet adni, mint arra, hogy hol van Észak és hol Dél.
   Kalinyingrádban megálltam a kalácsárus asszonyok előtt. Az egyik egy rögtönzött pulton valami muffine-szerű süteményeket árult. A sütemények előtt ez a felirat állt: Keksz zapadnij.
   - Miért "nyugati"? - faggattam.
   - Mert mi is Nyugat-Európa vagyunk - válaszolta olyan hangnemben, mintha az Európai Parlament oszlopos tagja lenne, aztán rám villantotta az aranyfogát.
   A breszti fehérorosz határátkelőhelyen vonatunk utasai úgy érezték, most lépik át a Kelet és Nyugat között húzódó határt. A lengyelek ezzel roppant elégedettek lennének, a fehéroroszok már kevésbé.
   Annak oka, hogy nehezen tájékozódunk Európában, lakóinak önmagukról és másokról kialakított tévképzeteiben keresendő. Az útikalauzok poros retorikája arról próbál meggyőzni bennünket, hogy az az ország, régió vagy város egész történelme során miként védelmezett bennünket Másoktól, s az a Másik, persze, mindig Keletről jött. Európa minden lakója szívesebben tekinti magát nyugatinak, mintsem keletinek. A nyugati oldalon lenni, bárhogy fogja is ezt fel valaki, azt a biztonságot kölcsönzi egy európainak, hogy a jó oldalon áll.
   A nemzeti agyrémek másik kulcsfogalma az "útkereszteződés": ha már semmi más nem adatik, akkor országok és városok népek és útvonalak összekötőjének tekintik magukat. Egy kis nép a saját magáról kialakított pozitív imázsában a védő és összekötő szerepében tetszeleg szívesen.
   Varsóban így derülhetett ki, hogy a városon 21 nemzetközi gyorsvonat fut keresztül! Vilniusban meg az, hogy a város "Európa földrajzi középpontja" (s különben is, a pápának litván volt a mamája!). Szentpétervár annyira vágyik arra, hogy Európa legkeletibb pontját jelentse, hogy a városban több az Európa nevet viselő kávéház és étterem, mint egész Európában együttvéve. Egyedül a fehérorosz turistakalauz „Ki kicsoda Belorussziában” című rovatában foglalja el az egész oldalt Lukasenko önmagában. Lukasenko eszerint földrajzi különlegesség, fontos  mérce, legalábbis valami hasonló.
 
Szimbólumok
A kis európai nemzeteknek, ha semmijük sincs is, van rengeteg nemzeti szimbólumuk. Észtországban a búzavirág például nemzeti jelképpé vált, mert ahogy a bédekker mondja, "cornflower has grown on Estonian soil for thousand years". Aztán az is kiderül, hogy a búzavirág egy egyedülálló észt növény, mert általában a sárga észt mezőkön nyílik, "creating a strong association in the minds of Estonians between the flower and their daily bred". Mi több, a búzavirág Észtországban a nemzeti ellenállás szimbóluma is, mert a vörös szovjet-időkben kék színe miatt be volt tiltva, s egy észt ünnepi évfordulón minden búzavirágot pirosra festettek, hogy hasonlítsanak a kommunista vörös szegfűre. Másik fontos nemzeti jelkép a fecske, míg a tölgyfa félhivatalosnak számít. Mert ahogy az útikalauz mondja: "Estonia is rich in national symbols, official and unofficional, which are dear to its people".
   Ahogy az Eurovíziós dalfesztiválokon is minden ország képviselője legszívesebben a saját himnuszát adja elő.
Mu isamaa, mu onn ja room...

Lecke hontalanságból
- Utunk alatt szépen megtanuljuk, mi az a hontalanság. Utazgatunk föl-le, nem törődünk semmivel, nem kötődünk semmihez. Ha véletlenül érzek és észlelek valamit, ami meghat, ezt az érzést kiölöm magamból, mint a férget - mondja kolléganőm.
- Teljesen megértelek - válaszolom.

Fantazmagóriák
Egyetlen útitársamat sem hallottam a madridi vagy brüsszeli hotelekre panaszkodni, annál inkább a rossz szálláshelyekre Malborkban vagy Pétervárott. Senki sem szidta a pimasz pincért vagy a rossz kávét Párizsban, de sokan panaszkodtak ugyanerre Moszkvában.
   Minszkben egy étteremben ültem, amikor egy nyugat-európai írónő kikelt magából, mert a pincér a vörösbort hűtve hozta ki neki. Egy másik követelte, hogy egy egész üveg ásványvizet szolgáljanak fel neki, mert meg volt győződve, hogy különben csapvizet kap. És a minszki vízvezeték Csernobilból jön, ezt ma már egy gyerek is tudja, nem?
   Moszkvában a Literaturexpress minden résztvevője kapott ajándékba egy sárga-fekete utazótáskát. Észrevettem, hogy kollégáim zöme, míg a hotel előtt a buszunkra vártunk, feltűnő helyen "felejtette" a táskát, hátha valamelyik járókelő megszabadítja tőle.
   Szerintem sok "nyugat-európai" írótársam az út alatt gyanakvással vagy megvetéssel vizsgálta a "Keletet", ami nem "Nyugat", azt a "Keletet", amelyik mindenáron "Nyugat" szeretne lenni, és azt a "Keletet", amelyik már majdnem olyan, mint a "Nyugat". És szerintem számos "nyugat-európai" kollégám rengeteg "overweight" közhelyet pakolt be lelki poggyászába  Kelet-Európáról, de ezért nem fizettek lelki bírságot. A mentális határokon a vámszabályok nagyon rugalmasak.
   Sok vidékről jött nyugat-európai útitársam például nem vette rossz néven, hogy háromnapos moszkvai tartózkodásunk alatt körbefogott bennünket ötven csendes, vidékről jött orosz író. Ők Murmanszkból, Minszkból és még ki tudja, honnan jöttek fel Moszkvába, hogy három napot együtt tölthessenek "európai" írókkal. Hogy valójában írótársakról van szó, csak akkor derült ki, amikor Moszkvából való elutazásunk előtt  a Literaturexpress résztvevői kezébe nyomták, mint egy palackpostát, dedikált köteteiket.
   De mi is van a keletiekkel? Vagy nekik is megvannak a saját tévképzeteik a Nyugatról? Bizony megvannak. Sokan közülük nyugatiak szeretnének lenni, mert szégyenlik, hogy ők a Kelet. A nyugati téveszmék java része egy meg nem torolt felsőbbrendűségi tudatból fakad, a keletiek pedig egy megtorolt  alacsonyabbrendűségből.
   Min alapul egy személy magabiztossága? Kis dolgokon. Azon például, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a civilizált világ szobahőmérsékleten issza a vörösbort. Olyanok vagyunk hát, mint a "normális világ", s ettől már rögtön jól is érezhetjük magunkat. Attól félünk a legjobban, hogy kitaszíttatunk egy emberi közösségből, az összetartozás alapvető vívmányunk és történelmünk során a legnagyobb bukásaink egyike is. A fasizmus a közösségből való kizárás félelmére alapoz. Korunk fogyasztótársadalma a kirekesztéstől való félelemből profitál. Egyesít bennünket a Coca-cola, a Nike, Ophra Winfrey, egyesít bennünket az információs társadalom, a nemzeti hovatartozás, az állam, a szimbólumaink, az egyenrangúak közösségei. Az egyéni színekről ki-ki maga gondoskodjék.
   Az európai Kelet és Nyugat (ez esetben Olaszország és Albánia) bonyolult témájával Amelli filmje, a L’America néz szembe, párját ritkító művészeti alkotásként. A film szerint a személyes identitás, s vele együtt az önbizalom is, igen törékeny valami. Elég, ha váratlanul idegen közegben találjuk magunkat (ez esetben egy olasz, átutazóban, Albániában), ahol aztán ellopják a Ray Ban napszemüvegünket, kiszúrják a kocsink gumijait, kirabolják az autónkat, megfújják a pénztárcánkat a bankkártyánkkal együtt, néhány napra dutyiba vágnak, és elveszik az útlevelünket - ezzel oda a személyi identitásunk, mintha soha nem is létezett volna. Egy leszünk csak a tömegből.

A más ember
Egy kollégám az egykori keleti blokkból azt fejtegeti nekem, mennyire boldog, hogy most először járván Kelet-Európában (ez alatt Oroszországot és Belorussziát érti) rájött, hogy eddig sem veszített semmit azzal, hogy nem járt "ott".
   - Miért? - kérdezem.
   - Hát az egy más világ! Azok egyszerűen más emberek! - mondta öntudatosan az egykori kelet-európai.

Miről szerettem volna írni a képeslapokon, de nem tettem
Lisszabonról. Lisszabon színeiről. A Cais de Sodre piacáról. Arról a teraszos kupoláról, ahonnan a virágáruslányok úgy kukucskálnak le, mint az angyalok. A portugálokról, akik szívélyesek, de távolságtartóak, mint akik olyan közegben élnek, ahol az idegenek csak átutazóban vannak. A közös kávézásról az örmény Dáviddal, aki a portugál süteményspecialitást, a pastel de natat majszolva megjegyzi: Kak ekler no vkusztnyeje!
   Madridról. A Ballantines óriásplakátjairól, amely a "pillanat örömét" hirdeti, a csiripelő szemaforokról, a virágzuhatagról (nyárfabolyhok röpködtek a levegőben). Arról, amikor, mint egy hipnotizált, ültem egy parkban a padon, hallgattam a lámpák fémcsicsergését, és figyeltem a járókelőket. A levegő puha volt, párás és sűrű, amitől úgy tűnt, hogy a járókelők lebegnek ebben a térben.
   Bordeaux-ról. A városról, amely olyan, mit Proust nagynénje. És milyen Proust nagynénje? Hát mint Bordeaux.
   Párizsról. A turistákról, akik felmásznak az Eiffel-toronyba, és vakon pislognak a napba, mint a hangyák.
   Lille-ről. Hogy nem is láttam Lille-t, mert átaludtam a napot, este meg a hotel éttermében le soufleurt játszottam a pincérnővel.
   Brüsszelről. A látványról, ami a Saint Nicolas szálloda ablakából tárult elém. A két "frontszolgálatos" éjszakáról: a nehéz sör-, vizelet- és izzadságszagról, a férfiak felhorgadó barátkozásairól, a város központjáról. tömve férfiakkal, akik az ordítozásban élik ki létüket. Az Európa Tanácsban tett látogatásunkról, amikor arra kényszerültünk, hogy egy láthatatlan tekintélyhez írjunk képeslapokat, mintha csak a Télapónak írnánk. Aztán ezeket a képeslapokat egy kalapból kihúzták, az illető írónak ezt fel kellett olvasnia, noha a címzett jelen sem volt.
   Dortmundról. A kiürített ipari zónáról, amelyet galériákká alakítottak át. "Vision Ruhr". Arról, hogy a sivár gyárcsarnokokban egy gombnyomásra megindul az élet (villamos szikrák, az arcok hologram-fotói, mechanikus mozdulatok, zaj). Hogy a kiállítás látogatója Istennek érezheti magát. Heute ist morgen! - hirdeti a prospektus. Ha így van, akkor a virtuális valóság a mi jövőnk.
   Hannoverről. A Világkiállításról. Hogy Heute ist morgen, gondolom.
   Kalinyingrádról. Heute ist gestern. A kurszki lankákról, dűnékről, az erdei szamócákról és a madarakról. Arról, hogy rövid időre belezúgtam egy ornitológusba. Hogy meggyűrűztem egy madarat. Arról, hogy a "fényes máz" egy idő után hitelessé vált. A szerb viccről, ahol azt mondja a cigány a szerb rendőrnek: "Menjetek már, szerbek, ha nincsenek a cigányok, ugyan ki szeretne benneteket?" Nyugat-Európa, ugyan ki szeretne téged, ha nem mi, kalinyingrádiak!
   Vilniusról. A Lietova szállóról, a prostitúcióról, az európai emberhús-kereskedelemről. A "szovjetscsina" tartósságáról, amely ott marad fenn legtovább, ahol leginkább szabadulnának tőle. Az undorító szalvétákról, amelyeket a szállodai étteremben szabályos hengerekké tekertek és a poharakba dugtak. A különbözés komplexusáról, a cirill írás száműzéséről. A múlt száműzéséről.
   Rigáról. A len, a borostyán és az üröm hazájáról. Az orosz taxissal folytatott beszélgetésről. A diszkriminációról. A rigai piacról.
   Tallinnról. Arról, "kak turizm krepit organyizm".
   Szentpétervárról. Az Oktjabrszkaja hotelről. Az éjszakai sétákról, a hajókázásról a Néván, az idegenvezetőnkről, a szemésznőről. a taxisofőrről, akinek a kozák nagyapja két méter tizenöt centiméter magas volt (Vojna eto grjaz!), a mosdó nélküli kávéházakról. A Vasszilij-szigeten tett sétákról, a trafikokról, ahol egyszerre volt kapható "Fehértengeri csatorna" nevű cigaretta kvász, meg bubliki, prjanki,  pecsenje ovjszannoje és vatruski. Hogy nosztalgikus flörtöt folytattam az üvegvitrinekben még mindig ott díszelgő "szovjet" tortákkal.
   Moszkváról. Hogy Moszkva - kupeceszkaja. Az idegenvezetőről, aki új pénzérméket használ á la "Stalin style". Arról a murmanszki íróról és ma is élő regényhőséről, aki egy csokorba rejtett késsel ölte meg a feleségét ( Oh, szuka, a ja tyebja tak ljubil! ). A virágpiacról, ahol 25 rubelen megvásároltam egy fecske szabadságát. A mosdó nélküli kávéházakról. Moszkváról, a Smaragd-városról.
   Minszkről. A fehérorosz tájakról, a falusi házacskákról és a deszkakerítésekről, amelyek úgy változnak át, mint egy kiállítás eleven képei. A Janko Kupala Múzeumról, meg a nincstelenek retorikájáról. A szegénység esztétikájáról.
   Bresztről. Az ünnepélyes fogadtatásról és a vonat-metaforában való hitről. A vlakirovkáról. A cukrozott tojásfehérje pici hattyúiról, amelyek az omlós tésztakosárkákban úszkáltak.
   Varsóról. A metafizikáról. Arról, hogyan vesznek el mindörökre az esernyők. Arról, hogy New Yorkban rendre összefutok az utcán Jan Glovacki lengyel íróval. És arról, hogy Varsóban is összefutottam vele.
   Berlinről. Arról, hogyan értem "haza".

Az új korszak: az európai Jahrmarkt
Európa fáradt. Európa belefáradt a huszadik század háborúiba, ideológiáiba és utópiáiba. Európa most azzal  foglalkozik, amivel az emberek is legszívesebben
foglalkoznak. Európa vásárra emlékeztet, Jahrmarktra, piacra, csarnokra, bazárra. A pénz lingua franca Európa és Európa egyesítése számára. A pénz beszél. Mindenre akad eladó és vevő. S miközben az európai egyesülés ideológusai az "európai identitás" meghatározásán törik a fejüket (megfeledkezve arról, hogy az önmeghatározás mindig a Másik ellenében történik, amit Európa egész története során híven meg is tett), addig az "európaiságot" maga az élet definiálja. A kínaiak elárasztják Kelet-Európát (Budapesten egy egész nemhivatalos "kínai negyed" létezik), a németek hétvégi házat vásárolnak Svédországban és Portugáliában, a hollandok lakásokat Moszkvában, a szerbek Pesten, az olaszok Horvátországban, a moszkvaiak meg  Olaszországban... A népvándorlás - a megrémült demográfusok vélekedése dacára - nem csak keletről tart nyugatra és délről északra, hanem nyugatról is keletre és északról is délre. Aztán meg még körbe-körbe is. Holland paradicsom, német joghurt, francia kozmetikum, olasz cipő - még felsorolni is lehetetlen - már megszállta Kelet-Európát. A kelet-európai bevándorlók pedig megszállták Nyugat-Európát. Mindenki eladja azt, amije van, mindenki azt veszi meg, amit kap: a mongolok a saját dorombjaikat a nyugati aluljárókban, a hollandok saját paradicsomukat. A megszállás érzéki, izgalmas és kellemes, mert ha nem az lenne, akkor valaki már fellázadt volna ellene. A láthatatlan pénz zizeg, csörög, és zsebből zsebbe vándorol. Míg az európai gondolkodók az európaiság korszerű meghatározását kutatják, addig Amerika virtuálisan megszállta Európát, egy mozdulattal egyesítette az európai Keletet és Nyugatot. Nincs semmi különbség a portugál halaskofa és a szentpétervári Oktjabrszkaja szálló bárkisasszonya között: mindketten ugyanazt az amerikai szappanoperát bámulják, és jól tudják, mitől döglik a légy. A régi eszmét, mely szerint Európa a civilizáció, a művészetek és a kultúra bölcsője, már csak Kalinyingrádban őrzik (ahol az európai írástudókat a túladagolt európai kultúrával untatták), vagy a távoli Murmanszkban (ahonnan a helyi író elloholt Moszkvába, hogy láthassa az "európai írókat"). A "kultúrával a pénz ellenében" eszméje lényegében már vallás. A kultúra igenis pénz, ahogy a vallás is az. Útitársaim a Literaturexpressen ezt nem mulasztották el felfedezni. Morogtak, ha közös kiáltványt kellett megfogalmazni, ellenálltak bármiféle "politikai elkötelezettség" manipulációinak vagy a "kollektív angazsáltságnak", s gyakran éltek az "image", "publicity", "network", "lobby", "management" kifejezésekkel. Végül mégiscsak elkészült a közös nyilatkozat. Lényegében ez kiáltvány lett az írói munka gyakorlati természetéről, a nyelvről nyelvre történő tranzakciókról, mindez a "unity through diversity" brüsszeli ideológiájába csomagolva.
   Osztap Bender, a nagy kombinátor, akinek mégsem sikerült megvalósítania álmát, és elutazni Rio de Janeiróba, kalandjait a következő szavakkal zárja: "Csak semmi ováció! Nem lett belőlem Gróf Monte Cristo! Átképzem magam, és házmester leszek.” A fordítónak bizonyára sikerül megfelelő kifejezést találnia az orosz "upravdom" szóra. Szerényen csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy jól csengő megfelelője manapság talán a manager lehetne.

Bibliográfia

UGRESIC, Dubravka
A feltétlen kapituláció múzeuma
Európa, 2000

„Zágráb - Amszterdam - New York”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Tiszta Horvát Levegőt!”
Magyar Lettre Internationale, 8

„Papok és papagájok”
Magyar Lettre Internationale, 10

„A próza fekvése”
Pompeji, 1993. 3-4.

„Az ábécéskönyv”
Átváltozások, 1995. 5

„Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Legények a gáton”
Ex-Symposion, 1998. 21-22.

„Bolgár-török nagyanyám”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Csoportkép”
Magyar Lettre Internationale, 33

„A fényképalbum poétikája”
Magyar Lettre Internationale, 36

„Bőrönd”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Elkobzott emlékezet”
„Nők, irodalom, dohányfüst”
Magyar Lettre Internationale, 40

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu