"Mit keresek én itt?"
"Semmit."
"Semmit? Ez még sokba kerülhet."

A regény hõsnõje, aki sokban emlékeztet az írónõre, egy keleti-tengeri tartózkodás során véletlenül egy borostyánügylet nyomára bukkan. Az írónõ szerteágazó kutatásai nyomán az olvasó bekerül a borostyánkereskedõk és ékszerészek zárt világába, betekintést nyer a lengyel, német és orosz mindennapokba. A könyv egyesíti a realizmust a groteszkkel, ötletgazdag nyelven fejti ki a dinamikus cselekményt.

"Semmit."

A könyv a városok helyét elfoglaló bazárok egyikében hever. Csupa borostyánholmi - nyakláncok, karkötõk, dobozkák között. A szegények aranya, és minden eladó. Mindenütt ez a bódévarázs. A válság szereti a kereskedelmet. Akinek már nincs mit veszítenie, kereskedni kezd. A Keletnek nincs kereskedelme, mindig csak kétségbeesésbõl csencsel.
"Felejtsd el azt a szót, hogy fejlõdés, és közelebb kerülünk a dologhoz." Pofa be, mondom én, maradj csöndben, tûnj el.

Keleten van egy pályaudvar. A pályaudvaron készen áll a katonazenekar. Teljes harci díszben. A második világháború éppen véget ért. Felröppentették a léggömböket, rajtuk a békefeliratok szépen minden nyelven, hogy "Soha többé háborút!" Hoztam lufikat, mondja a semleges ország képviselõje: Hogyan tudok itt lufikat cserélni? A béke van a valóságért cserébe. A második világháború 2000 nyarán is éppen csak hogy befejezõdött. Sztálin fölfalja a régi pályaudvar teteje felé szálló luftballonokat, egyiket a másik után. Kint a pályaudvar elõtt ott áll Kalinyin kõbõl. Õ a mai város névadója, még mindig, annak idején Sztalin apánk bábja, államelnöke.
"Itt a világ vége, itt kezdõdik az ismeretlen."

Ki beszél?

A város egyik végében van a pályaudvar, a másikon egy korlát: egy útlezárás. Ott az Oroszországba vezetõ út. Azon jutni el orosz földre. Vagy orosz földrõl jön az ember, és belép a városba. Az egyenruhások szeme láttára. Nem beszélnek, csak ott vannak. És minden rájuk vonatkozó emlék hallgat, tartja a száját.
A szálloda a városon kívül fekszik, a korlát mögött. Egy szovjet torony. A szovjet toronyban renovált szobák. A szobákban ágyak, a Fekete-erdõbõl valók. Lepecsételt szállodai ágyak. A televízió oroszul beszél, egyszer németül is, privát televízió.
A tágas étteremben egyformán ülnek az egyforma szovjet asztalok mellett a vendégek, az elûzöttek. Öregasszonyok és öregemberek, akiket buszokkal fuvaroznak át az ex-territóriumon, a gyerekkor odaveszett helyszínein. Ott már kõ kövön nem maradt, és a törmelék fölött cirill feliratok, vörösek. Az ég magas, a láthatár széles, ahogy egy gyerekkori láthatárhoz illik. Cinemascop.
Ezek a helyek a gyerekkori történetek temetõi. A reszketeg öregek átvonulnak temetõi életükön. A messzirõl érkezettek az ittenieknek mérhetetlenül gazdagnak tûnnek. A gazdagság neve durván: ház, autó, utazás. Az út mentén állnak az elûzõk unokái, és elkunyerálják az üvegben hagyott maradék limonádét. Németország megnyerte a háborút azzal, hogy elvesztette.
Hallgass!
Este a látogatók, egykori helybeliek, gondterhelten térnek vissza a vendéglõjükbe. A pincérnõk fiatalabbak, mint gondolnánk. Átvonulnak a termen, mintha a horizontot kémlelnék, csodára várva. Szállnak a darvak, mormolják a mamák. De a vénemberek nem
látják a gyévuskákat, egész máshol járnak, a semmiben. A recepciónál várja õket az újságjuk, a Tilsiter Bote, és Tilsitet úgy hívják, Szovjetszk. Az orosz jó ember, és ezt õ is tudja, de ez nem segít rajta, mert nincs rendes állama. Most már egyébként is késõ.

A város nem létezik.

"Keleten nincsenek városok." Nincs se Königsberg, se Kalinyingrád, csak két kõhalom, minden más csak a képzelet szüleménye. Fantazmagória. Ott van az abbahagyott, be nem fejezett irányítótorony a szovjet 70-es évekbõl, és ott van a königsbergi dóm romja. Erre tettek az elûzöttek egy tetõt. A tetõ mellett van Kant sírja. Mellé lehet állni és lefényképezkedni. Sokan meg is teszik, rárakják a kezüket a Kant-kõre, mintha abból bármi is átjöhetne beléjük, fénytelen tekintetükbe, valami, amire vágytak, akármi, de csak a vaku fénye, amit egy pillanatig éreznek. És ez egy jó vakufény a világban.

Este át a parkokon vagy a flotta tanulóhajóin. Ott az új helybeliek éneklik a háborús dalokat. 1945 van, és mellékesen megkezdõdik a 21. század is. A hajókhoz széles út vezet. Az emlékmûvek mentén, írók és hõsök mellett. Kórusok zengenek az ég felé, gyõzelmi dalok. Virágokat dobnak a sírokra, bádogzene pereg a fülekben. Egy fácskát ültetnek, zsenge növénykét Sztálin békéjére. Ehhez elmond valaki egy verset, mint egy imádságot Lidicéért és Drezdáért, Leningrádért és Oradourért és Pompejiért és mittudomén még miért. A 20. században tudvalevõleg csak áldozatok éltek. Ez a 20. század titka. És ezeknek az áldozatoknak az utódai egyre újabb számlákat állítanak ki. A vers úgy hangzik, mint a jereváni rádió, az elõadónõ kosztümöt visel. Éjjel a szálloda bárjában ül, szõke, mint még soha, és a kapatos albi pásztor Raszputyinról mesél neki, mire elmegy.

Az ágyút elsütik, egy amatõr színpadi ágyút, és az ágyúcsõbõl kirepül egy békegalamb.

"Semmit."

Ennek a városnak nincs története. Mindig csak a mások történetét mondja el. A lakói a semmiben öregedtek meg. Olyan, mintha nem tudnának visszaemlékezni az életükre. Egészen a 70-es évekig ideiglenesnek tekintették itt az életüket a város lakói. Betelepítettek voltak, nem volt talaj a lábuk alatt. A várost felszámolták, és õk, az új lakók a sorompó mögötti szovjet világ minden szögletébõl kerültek ide, az egyetlen közös nevezõ a szovjeteszme kellett hogy legyen, egy Európa ellen irányuló eszme.

Nem létezik a város, és nem létezik a környéke sem. Csak a táj és a ceremóniák. A ceremóniák megmaradtak a Nagy Honvédõ Háborúból és kisebb összecsapásaiból. Alapjában véve mind idegenek itt, a kitelepítettek és a betelepítettek egyaránt. Nyomokat keresnek az ún. tájban, és mindig úgy képzelik el a hazát, mint a saját életrajzukat. A táj azonban mindig csak kifogás. Ami különben semmi, az a táj. Az új ittlakók, oroszok vagy más szovjetemberek a Szovjetunió nélkül zavarban vannak, gondolniuk kell valamit egy helyrõl, amely nem mond nekik semmit. Hogy nem mond nekik semmit, ez jellemzi az állapotát. És ezt az állapotot a kommunizmussal  magyarázni próbálni csak kifogás. Végülis megvan Danzig óvárosa is, és azt a lengyel kommunizmus alatt építették újjá.

Kalinyingrád állapota a hontalanság következménye. A németeket elûzték, a helyükbe jövõk a gyõztes birodalomból jöttek, ennek formátlan szögleteibõl. Königsberg sosem volt orosz, a városra soha nem is formáltak semmiféle igényt orosz részrõl. Úgyhogy nem is volt róla orosz elképzelés. És mivel nem volt semmi elõzmény, nem is volt mihez kapcsolódni. Inkább azt hitték, hogy ki kell oltani a történelmet ahhoz, hogy kisajátíthassák a helyet. De Königsberg története európai történelem volt. A város német történetével az Európához való kapcsolódás történetét oltották ki. Egy nem-európai helyet állítottak elõ: ez Kalinyingrád.
 És Kalinyingrád szovjet város lett, tengerészbázis, a birodalom balti hadiflottájának székhelye. De a birodalom a kereskedelmi kategóriákon kívül élt. Ahol a Hanza egyik fontos kikötõje volt található, és Európa áruk és eszmék cseréjét bonyolította évszázadokon át, a birodalomnak csak egy dolog jutott eszébe: katonai támaszpont, mert a tenger ott nem fagy be.

A szovjet városok zárt városok voltak, ami eleve ellentmond a város eszméjének. Zárt az annyit tett: titkos. A városok rejtegették a birodalom titkait. És ezek a titkok alapjában nem voltak egyebek, mint a birodalom gyengéi. A birodalom nem élte túl a titkait. Most mindenki számára láthatók, és azt mondják: a város nem város.

Zavarukban a helybeliek a hely szellemérõl beszélnek. Úgy vélik, hogy részesülhetnek a hely szellemében, és ebbõl valahogy kivonhatnak egy identitást. Mintha a Keleti-tenger beszélne, mintha a Pregel csodákra volna képes. Hamann gondolatainak nyomait tudná megjeleníteni. Hamann pottyanna le a felhõkbõl. De a folyó hallgat. Jobb napokat látott. Nem várható tõle semmi. A hódítók üres kézzel élnek itt. Bárhova tekintenek, a semmi néz vissza rájuk, amelyet évtizedek alatt teremtettek. A betemetett múlt még kevésbé segíthet rajtuk, mint a jelen. Ezt a múltat nem voltak képesek a magukévá tenni. A hely Sztálin gyermeke, egy torzszülött.

A fiatal férfiak a parkokon át vezetik a lányokat, a tartásuk, mint a kadétoké. Minden tengerészet, haditengerészet, de sehol egy ellenség a láthatáron. Kalinyingrádnak nincs (se közel, se távol) jövõje. Már csak azért sem, mert nincsenek elképzelések egy ilyen jövõrõl. Hogy jövõje lehessen, ennek a helynek Európa felé kéne fordulnia. De erre csak a retorikában képes, mert minden kezdeményezést leblokkol az Oroszországhoz tartozás.

Ülök a teraszon, amely a háborútól megkímélt házak egyikének része. Egy elõvárosban van. A városban sok a zöldterület, sok a fa, mondja a nõ, aki a házban lakik. Az olyan városokban, amelyek nem tudnak épületeket felmutatni, mindig a sok zöldrõl, a fákról beszélnek. Mintha az volna a város feladata, hogy a tájat szemlélje. A ház bizonyára szép volt valamikor. Annak idején. A városé, vagy az államé, vagy a népé, vagy senkié, úgy néz ki. A szovjet idõkben négy család lakott benne. Kettõ minden emeleten, most már csak két család lakja, és minden családnak van egy külön emelete.

A nõ, aki itt lakik, azt mondja, hogy Kalinyingrádban született. Az 50-es évek elején. Azt mondja, hogy a nagyapját, aki katonatiszt volt, 1938-ban Tuhacsevszkijjel együtt lõtték agyon. A nagyapa kivégzését a nagymamával csak húsz évvel késõbb közölték. Húsz éven át írta a nagymama a leveleket a férjének, akirõl azt hitte, vagy azt akarta hinni, hogy valamelyik sztálini lágerben tartják fogva. Mégis kommunista maradt élete végéig. Nem minden volt rossz, és nézzük csak meg most ezt a káoszt.

Erre sokmindent lehetne mondani.

"Semmit nem lehet erre mondani."
"Semmit, hallod?"
És ez még sokba kerülhet.

Kint, messze kint a város elõtt, ott a tenger. Ott, ahol valamikor pezsgés volt. Pezsgés és virágzás. Ott emberek átkelnek a tengeren, és nem térnek vissza.

Bibliográfia

WAGNER, Richard
Kivándorlási kérelem
Magvetõ, 1989

Kõomlás Bécsben
Pont, 1999

„Baloldal, szocializmus nélkül”
Magyar Lettre Internationale, 4.

„Testvérek között”
Magyar Lettre Internationale, 5.

„Kisebbségek felségterületei”
Magyar Lettre Internationale, 14.

„A történelem visszatérése a német tartományokba”
Magyar Lettre Internationale, 22.

„Conspiratitis”
Magyar Lettre Internationale, 32.

"A Balkán felrobbant hídjai"
Magyar Lettre Internationale, 33

"A szocializmus indiszkrét bája"
Magyar Lettre Internationale, 35

"Miért nem volt Romániában szamizdat?"
Magyar Lettre Internationale, 38

HANSEN-LÖWE, Aage
"Az elõítélõerõ kritikája: Oroszország-képek"
Magyar Lettre Internationale, 35

MONIKOVÁ, Libuse
"Csehek és németek"
Magyar Lettre Internationale, 13

"Ellenségképek"
Magyar Lettre Internationale, 16

ZAGAJEWSKI, Adam
"Két város"
Magyar Lettre Internationale, 24

CHWIN, Stefan
"Gdanskról"
Magyar Lettre Internationale, 39

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu