Kösz a dalt, S.D.

Ha egy férfi a szokásosnál korábban tér haza a munkából, a feleségét az ágyban találja. Persze a legjobb barátjával. Keményen belemerültek! Mitévõ legyek? Mitévõ legyen az ember, ha ilyesmi adódik? kérdi õket teljesen felkészületlenül. Persze mindjárt eszébe jut, hogy van a szekrényben, az ingek alatt, egy agyonhordott pólóba csavart pisztoly. Mikor a hadsereg elvonult délre, jó áron lehetett ilyesmit kapni, és õ akkor beszerzett egy készletet minden esetre, mint mindenki, aki tehette.
Azok ketten, durcásan összebújva a gyöngéd kis virágokkal behintett lepedõ alatt, egy szót se szólnak. Õ sem ismeri a választ. Miért ilyen bonyolult a modern ember élete? töpreng. Kiveszi a pisztolyt a szekrénybõl, csak úgy, hogy lássák, mire számíthatnak, ha valaki nála törvénytelenül bújik a közös paplan alá. A felesége azt mondja, ne csinálj cirkuszt, hisz úgysem teszed meg, hisz nem mered, hisz nem olyan fickó vagy te. Még hogy nem? kérdezi a férfi, még hogy nem? A barátja komolyabban veszi, õ tudja, hogy a férfin a foltok nem csupán a nyári forróságtól vannak. Még hogy nem, ordítja a férfi, akit a barátja félelme fölöslegesen fölbátorít, még hogy nem?
Keményen megragadja a pisztolyt, és odadugja egyszer a barátja, egyszer a maga álla alá. A barátja arcáról csorgó veríték a pisztolyra csöpög, és a férfinak ez egy csöppet sem tetszik, a helyzet egyre inkább veszít méltóságából. Ezért egyre gyorsabban váltogatja a pisztolyt a másik álla alól a magáéhoz és vissza. Na, most mondd meg, melyikünket szereted jobban, melyikünket lõjem agyon, ordít a feleségére. Az asszony még kétszer elismétli, hogy férje valójában nem olyan fickó,  mint ahogy most mutatja; egyre halkabban mondja, majd kérlelni kezdi, tegye már el azt a pisztolyt. Különben hívja a rendõrséget.
Csak hívd, csak hívd ki a rendõrséget! mondja a férfi. Mielõtt még leteszed a telefont, mindnyájan hullák leszünk, és mire a zsaruk ideérnek, már a ház is lángokban áll. Ezt nem gondolja komolyan, csak fenyegetõzik, hadd legyen már egy kis cirkusz, hadd ijedjenek meg, õ meg hadd öntsön magába egy kis önbizalmat. Mégis mit kell ilyenkor csinálni? kérdi újból önmagát. Érthetõ módon senki sem szívesen  mesél az efféle esetekrõl. Akárhogy is, az erõszakot nem érzi helyénvalónak, természeténél fogva békés természet, ráadásul észrevette, hogy a történtek ellenére csak úgy, mint máskor, a konyhában várja az ebéd. A ropogósra sült csirke a sütõben eszébe juttatja, hogy a felesége nem olyan rossz asszony, ahogy a pillanatnyi látszat mutatja.
Esküdni merne, hogy az az átkozott pisztoly magától sült el,  félúton az õ és a barátja nyaka között, s a golyó beletalált egyenest a tévébe. Borzalmas durranás, aztán néma csend. A felesége sem sikít, ahogy az várható volna, mindhárman a fülüket hegyezik, mi fog történni ezután, ki dörömböl majd elõször az ajtón. De semmi dörömbölés. Továbbra is néma csend. Mintha senki sem hallotta volna.
Aztán a feleség megszólal: már azt hittem, hogy végre összeismerkedünk a szomszédasszonnyal, és teli torokból felkacag. A barát körülnéz, és a  férj tudja, miért a tétovázás, és odaszól neki, öltözzön csak fel, hátha mégis kijön a rendõrség, és a rendõröket mégsem lehet meztelen seggel fogadni, majd egyszer máskor befejezik a feleségével. A barát rábólint, kezdi fölhúzni a nadrágját, kérdi a férjet, tudja-e, mennyire remeg. Valóban, gondolja a férj, így még magamat sem vagyok képes eltalálni, még ha akarnám se, különben is, minek nekem a pisztoly, nem nekem való. És gondosan visszatekeri a pólóba, de maga elé  helyezi az asztalra, hogy azért éreztesse, ki itt a helyzet ura. A szája kiszáradt, jól esne egy sör, kimegy a konyhába, a hûtõszekrényhez, de ital egy szál se.
Kérdi a feleségét, hova az ördögbe tûnt a sör, legalább is az õ készlete. A barát zavartan krákog, és mondja, elnézést, de olyan forróság volt, nem volt mit tenni, különben a férj ismeri õt és tudja, amikor italról van szó, ha egyszer rákezdi, nehezen tudja abbahagyni. Kárpótlásul, mondja, szívesen meghívja az utca túloldalán egy italra. Az asszony azt mondja, menne õ is, és így hárman együtt elmennek, és isznak egy kört, aztán még egyet.
Amikor már ittak valamelyest, és már közeleg a záróra,  és a pincérnõ már húzkodja a székeket a fenekük alól, a  férj azt mondja a barátnak: na, vidd a feleségemet, és bocsásd meg, hogy rátok ijesztettem, bocsásd meg az önzésemet, sok boldogságot kívánok közös életetekben, ha valaha lesz annyi fölös pénzetek, majd vesztek nekem egy televíziót, és ezzel el van kapálva. Tudja, hogy elcsukló hangon beszél, hát Istenem, gondolja, ez szívbõl jön.
És a barátja azt feleli: nem, vidd csak haza, a tiéd, elõtte azonban üss meg! Igen üss meg, törd be az orrom, nevezz csirkefogónak! De ez nem elég, hisz tudod, hol lakom, bizonyára az én feleségem se szorítja össze a lábát minden délelõtt. És a feleség azt mondja, mielõtt a barát még befejezné, és kibontakozhatna a beszélgetés, férfi a férfival: ne vessétek el miattam a sulykot, nem vagyok érdemes rátok, a vonat alatt a helyem vagy hasonló helyen, ámde az élet tartogat még szép pillanatokat, melyeket nem szeretnék elmulasztani, hisz már úgyis annyit elmulasztottam, hisz értitek, mire gondolok, hiszen* Na, hiszen értitek.
Igaz is, mondja a férj, tulajdonképpen ott a csirke a sütõben, gyorsan föl lehetne melegíteni, ne menjünk inkább hozzánk, egész nap egy falatot sem ettem. Én sem, teszi hozzá a másik kettõ, és kikérnek még egy kört az útra, majd elmennek csirkét enni.
Akkor nem versz meg? Kérdi a barát, mikor már az utolsó csontokat szopogatják, és dobálják hátra a mosatlan edényre, mikor az éles peremek kellemesen eltompulnak, és mikor a férj egyre otthonosabb pillantással méregeti a televízió szétroncsolt torkát. A férj csak legyint; szóra sem érdemes. Elvégre barátok vagyunk, vagy nem?
Akkor én most hazamennék, mondja a barát, nagyon késõ van, a feleségem aggódni fog, én  megbízható ember vagyok, idõben szoktam haza járni. Ilyen részegen nem ülhetsz a volán mellé, szögezi le a férj, majd itt megalszol, az élet drága kincs, azzal nem lehet játszani. Jó, mondja a barát, jó, hova fekhetek? No, ne érts félre, nem gondoltam semmi rosszra, helyesbít mindjárt.
A férj hallgat, nézi a feleségét. Az is hallgat. Tulajdonképpen mióta tart a dolog? kérdi a férj. A feleség még mindig hallgat. Úgysem akarod tudni, igaz? mondja végül. Olyan az élet, mint egy operett. Mi tagadás, mind azon vagyunk,  hogy ne múljék el, mielõtt még elkezdõdött volna. Hogy valahogy* Na, hisz tudod: valahogy.
Nem értem, mondja a barát, mirõl beszéltek, ti mindig így szoktatok beszélni? Bocsássátok meg, nagyon álmos vagyok, idefekszem. Elhelyezkedik a heverõn a nappaliban, és rögtön horkolni kezd.
Asszony, mondja a férj, egyre jobb a csirkéd, de vajon ezt érdemlem tõled? Látod, cipõstül fekszik a heverõre! Ilyenekkel kell, hogy rajtakapjalak. Bocsáss meg, mondja az asszony, a te barátod,  te hoztad a házhoz, neked kellett volna jobban megválogatnod. Sajnos nincs túl sok alkalmam, hogy férfiakkal ismerkedjek. Az életem, te is tudod, nem úgy alakult, ahogy vártam. De mit tegyek, tán titkon sírdogáljak? Tudod, mindenki úgy segít magán, ahogy tud. És bocsáss meg, de én is fáradt vagyok, fárasztó volt ez a nap. Mi lenne, ha aludni mennénk? Holnap dolgoznod kell, ne feledd!
És elmennek a hálószobába, lefekszenek, és mint minden este, megfogják egymás kezét. A férfi a huzatot nézi, és azt mondja: nem tetszenek nekem ezek a virágok, le kéne cserélni ezt a huzatot. Az asszony motyog valamit,  megsimogatja a férfi kezét, és tüstént elalszik, fárasztó volt a nap, a férfi pedig még sokáig nézi a mennyezetet, érzi a szájában a sült csirkebõr sós ízét, és eltöpreng, nem adott-e a kelleténél többet a pisztolyért, és esetleg hol találhatna valakit, aki átcserélné a pisztolyt egy megbízható tévékészülékre. Holnap, gondolja, holnap meg kell kérdeznie a barátját, ismer-e valakit, akit érdekel a csere. Valakinek biztosan jól jön az ilyesmi, hiszen egyre bizonytalanabb idõket élünk. Még jó, hogy aki odalent hortyog a heverõn, és még a cipõjét sem vetette le, a barátja, gondolja, amikor lassan álomba merül. Másvalakit biztosan agyonlõtt volna, és aztán az egész túlnõtt volna a szándékain, aztán nem volna többé visszaút. Még jó.

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu