Növekedésük és érésük folyamán
a fogalmak kezdenek önállósulni, és olykor olyan
vidékekre vetõdnek, amelyek eléggé távol
esnek keletkezési helyüktõl; vándorolnak a múltban,
amely nem tudott róluk semmit, amikor még jelen volt. Vagy
kirándulást tesznek a jövõbe, amely - ki tudja
- közeledve majd nem vesz róluk tudomást, mert már
nem tûnnek számára használhatónak. Majdnem
úgy fest, mintha a fogalmak növényként jönnének
a világra, szilárdan gyökerezve a földben, abból
táplálkozva, de az idõk folyamán elválnának
a talajtól, lábra kapnának, és dúsabb,
változatosabb táplálék után néznének.
Létük korábbi, növényszerûbb
szakaszában a fogalmak olyanok, amilyenné a talaj jellege
és a növekedési feltételek engedték õket
válni; teleszívták magukat a talaj anyagaival, ahonnan
fakadtak (szakembereknek könnyû volna származási
helyüket pontosan meghatározni: sejtjeikben a helyre jellemzõ
ásványi anyagokat találnának vagy az éghajlati
adottságok maradandó nyomait, amelyek között kicsíráztak
és kinõttek). Teljes kifejlõdésük után
a fogalmak további alakulásának iránya és
mértéke egész más dolgokon múlik; és
mégis, bárhova vetõdjenek is, sosem vesztik el eredetük
tipikus jegyeit. Végül is csak egyszer és egy helyen
születhetnek meg, sehol máskor és semmikor máskor
nem jöhettek volna létre.
Ami a növényeknek az ásványi tartalom,
a nedvesség és az éghajlati körülmények,
az a fogalmak számára az emberek tapasztalata, akiknek a
fejében kialakultak, és akiknek a kommunikációjában
mindenki számára megismerhetõ formát öltöttek.
„Tapasztalaton” nemcsak az illetõ emberek életében
megtörtént különbözõ események
értendõk, hanem az is (vagy inkább elsõsorban
az), hogy ezek az emberek hogyan élték át az ilyen
pillanatokat, hogyan reagáltak a kihívásokra, milyen
fajta eszközöket választottak, hogy ezekkel boldoguljanak.
És ide tartoznak ugyanígy azok az utak és módok
is, amelyek annak idején rendelkezésükre álltak,
vagy elõttük ismertek voltak, és amelyekhez természetes
módon elsõsorban nyúltak azért, hogy mindenkori
személyes problémáikat megoldják. Röviden:
még a legáltalánosabb elképzelések is
a meghatározott helyhez és idõhöz kötött
emberek különös tapasztalataiból keletkeznek és
öltenek alakot.
A kultúra hierarchikus fogalma: a rend és a káosz
A kultúrának az a fogalma, amely a 18. század
harmadik negyedében keletkezett (azokban a döntõ években,
amelyekre Koselleck a Gebirgspass (hágó) kifejezést
használta, amikor a történetfilozófia, az antropológia
és az esztétika is született, és együttesen
alakították ki a világnak az emberi gondolkodásra
és cselekvésre kihegyezett képét), azokban
az országokban merült fel és öltött alakot,
amelyek akkoriban a modernitás küszöbén álltak
- nem volt kivétel ez alól a szabály alól:
bár világméretû pályafutás elõtt
állt, mégiscsak meghatározott emberek különös
tapasztalatából jött létre egy meghatározott
korszakban. Mind a francia civilisation, mind a német Bildung vagy
az angol refinement (a három diszkurzív áramlat, amely
arra volt hivatva, hogy együttesen torkolljon bele a nemzetek feletti
kulturális diskurzus medrébe) tevékenységeket
(méghozzá célra irányuló tevékenységeket)
jelölt. Azt tartalmazták, amit már megtettek, amit meg
kellett volna tenni, vagy amit meg kell majd tenni: civilizációs
intézkedésekrõl szóltak - nevelésrõl,
morális jobbításról vagy az ízlés
finomításáról. Mind a három terminus
az aggodalom érzésének kifejezõje volt és
azé a törekvésé, hogy foglalkozzanak ennek okaival.
Mindhárom terminus nyíltan vagy burkoltan ugyanazt az üzenetet
tartalmazta: Ha egyszerûen hagyjuk a dolgokat menni a maguk módján,
és nem avatkozunk bele az emberek cselekedeteibe, azaz hagyjuk,
hogy az emberek magukra hagyatkozzanak, akkor valami elképzelhetetlen
szörnyûség fog történni; de ha ésszel
közeledünk a dolgokhoz, és az embereket a megfelelõ
nemesítésnek vetjük alá, jó kilátásaink
vannak arra, hogy olyan nagyszerû világot alakítsunk
ki, amilyet eleddig nem ismert az emberiség. (Egészen
az irodalmár és filozófus Denis Diderot szellemében,
aki ezt így foglalta össze: az embereket tanítani annyi,
mint civilizálni õket; ha elveszitek tõlük a
tudást, a primitív barbárság állapotába
vetitek vissza az embereket; vagy egy olyan gyakorlati ember szellemében,
mint Saint-Just, aki röviden és tömören annyit mondott:
Az ember örök gyermek.) Tenni kell valamit, rögtön,
halogatás nélkül - és ezt szakadatlanul tenni
kell; egyetlen pillanatra sem hagyhat alább az éberség.
A cselekvés, mégpedig a koncentrált és céltudatos
cselekvés építheti az egyetlen gátat, amely
megóvhatja az embert a káosz áradatától.
Csak civilizált cselekvéssel lehet megszelídíteni
az emberben a vadállatot, kivezetni az embereket jelenlegi alacsony
állapotukból, és megóvni attól, hogy
olyanokká váljanak, amivé fejlõdnének,
ha le nem nyesegetnék, vissza nem szorítanák velük
született ösztönös hajlamaikat, ha nem vezetnék
rá és nem tanítanák ki õket arra, hogy
változtassák meg a viselkedésüket. Az ilyen cselekvést,
ennek sürgetõ voltát, a beavatkozásra való
készséget és elszántságot megalapozó
elképzelések mind a kultúra fogalmában olvadnak
össze (hogy azt az „akcionista” jelentést emeljük ki,
amely akkoriban, amikor a fogalom jellegét megadták, nagyon
akut volt; most, hogy mára messzemenõen letompult és
megfakult, jobb volna „kultiválásról”, „háztartásról”
vagy „felnevelésrõl” beszélni).
A kultúra kifejezés Cicerónak a cultura
animi és az agricultura összehasonlításából
került be a modern nyelvbe. A külsõ cselekvési
vágy és a belsõ elszántság, hogy tegyenek
valamit, együtt adták a keretet, amelyben a világot
észlelték. És ez a keret a világról
alkotott képet két részre osztotta – emberekre, akik
„alkotnak” és olyanokra, akiket „megalkotnak”, kõfaragóra
és amit kifarag, tanárra és növendékre,
edzõre és akit edzenek, vezetõre és vezetettre.
Egy ilyen felosztásban „a nép” vagy az alacsonyrendû
ösztönöktõl hajtott vad csõcselék,
amely képtelen az önuralomra, és ennélfogva egyszerre
gyámoltalan és veszedelmes - vagy csiszolatlan gyémánt,
amely a tapasztalt csiszoló ügyes kezére vár;
érc, amelybõl a mesternek még ki kell olvasztania
a benne rejlõ nemesfémet. Ugyanez a kettõs felosztás
vonatkozott a gondolkodókra, a felvilágosultakra, a tudósokra:
tanárok voltak, nevelõk, erkölcsi mentorok - és
ugyanakkor állatszelídítõk és mesteri
aranymûvesek. És ez a felosztás végül
egymásra találásuk színpadává
tette a világot: a szocializálás és a nevelés,
a tanítás és a tanulás színpadává.
Az élet mint szabályok elsajátítása
és házi feladatok elvégzése, az élet
mint iskola. De ahogy Michel Foucault megmutatta (mindenekelõtt
a Felügyelet és büntetésben), az iskola (modern
alakjában) csak funkciójában és nem a
megszervezettségében, stratégiájában
vagy állítólagos értékeiben különbözött
a gyártól, a börtöntõl, a kaszárnyától,
a szegényháztól, a javítóintézettõl,
a dologháztól vagy kórháztól. Mindezek
a modern találmányok funkcionális rendeltetésüktõl
függetlenül (és talán mindenekelõtt) rendgyárak
voltak, olyan helyzetek elõállítását
szolgáló ipari létesítmények, amelyekben
a szabály helyettesíti a véletlent, a norma lép
a spontaneitás helyébe; olyan helyzeteket, amelyekben egyes
események rendkívül valószínûek,
bizonyos más események gyakorlatilag lehetetlenek; röviden
az elõrelátható és ezért kontrollálható
helyzeteket elõállító üzemek voltak. Mindezek
a modern találmányok ezen túlmenõen igen hasonló
módon foglalkoztak a rendteremtés feladatával: a gyámolítottakat
valamennyien a felvigyázó szeme elõtt tartották,
akinek a kihágást büntetnie, a jó magaviseletet
jutalmaznia kellett, a védelmük alá helyezetteket gondosan
kiválasztott nyomásnak és ösztönzésnek
tették ki, miközben más nem tervezett és zavaró
befolyásokat megpróbáltak mindenképpen semlegesíteni;
ezért valamennyien ügyeltek a következetes és egységes
feltételekre abban a reményben, hogy a hasonló feltételek
védenceiknél hasonló viselkedéshez fognak vezetni.
Ezért aztán a tézis tovább bõvíthetõ:
a kultúra fogalmát a rendgyár mintájára
alakították ki. Ennek megfelelõen a kultúra
által elérni szándékozott legmagasabb rendû
állapotnak egy olyan rendszer állapota számított,
amelyben minden elemnek megvan a funkciója, ahol semmit nem engednek
át a véletlennek, egy elemet sem hagynak magára, hanem
minden egymáshoz van hangolva, egymásba kapcsolódik,
kooperál; ahol az egyes elemek összeütközését
csak tervezési vagy konstrukciós hiba, hanyagság vagy
elégtelenség válthatja ki; és ahol csak olyan
viselkedési szabályok megengedettek, amelyek hasznos funkciót
töltenek be az elérni próbált rendmodell fenntartásában.
Az igénynek itt vitathatatlan elsõbbsége van: elõbb
az igény, aztán az elõírás. Ebbõl
adódik legalább elvben az a lehetõség, hogy
a szabályokat (azaz a kulturális normákat és
mintákat) úgy válasszák meg, ahogy ezek a már
elõre megadott és megnevezett igényszintnek a legjobban
megfelelnek. A nevelõk egyre több tapasztalata alapján
megvan a lehetõség arra, hogy az adott szabályokon
még javítsanak.
Ezek voltak a kultúrafogalom nyíltan megnevezett
tartalmai kialakítása idején, és a hallgatólagos
de vitán felül álló elõfeltételek,
amelyek ezeket a tartalmakat értelemmel töltötték
meg. Nem minden fent említett részlet állta ki sértetlenül
az idõ próbáját. Viszonylag korán elesett
az a feltételezés, hogy csak egyetlen kapu és egyetlen
út vezet ki a „vadságból” egy „civilizált állapotba”.
Az eredetileg hierarchikus kultúrafogalom (amely szerint az emberi
szükségletek kielégítésén csak
egyetlenegy módon lehet javítani; az emberiség története
ennek a javulásnak a története; a „kultúra” fogalmát
ezért csak egyes számban lehet használni) még
mindig használatos, most azonban egy szélesebb, differenciáltabb
fogalom kíséretében jelenik meg (mely szerint hasonló
emberi szükségleteket különbözõ módokon
lehet kielégíteni, és ebben az egyik nem feltétlenül
jobb a másiknál, bizonyos mértékig minden kultúra
sok lehetõség közül való önkényes
választás produktuma, ennélfogva a „kultúra”
fogalmat többes számban helyes használni. A másik
oldalon azonban nem annyira az explicit meggyõzõdések
voltak azok, mint inkább az alapjukul szolgáló elõfeltevések,
amelyek abszolút immunisnak bizonyultak az idõ múlásával
szemben - kiváltképpen:
• hogy a kultúra (a kultiválás, akkulturáció
értelmében) rendteremtõ dolog vagy folyamat,
• a kultúra által támogatott és bevezetett
normák ennélfogva koherensek és ellentmondásmentesek
(vagy legalábbis ilyennek kéne lenniük) éppen
úgy, mint a rend maga; ellenkezõ esetben anomáliáról,
egészségtelen állapotról van szó, amely
beavatkozást és korrekciót igényel,
• mivel a kultúra elõírások és tilalmak
koherens rendszere, csak olyan normák és kulturális
termékek tartozhatnak a rendszerhez, amelyek a rendszer önmegújításához
elengedhetetlenek; ha tehát egy normával vagy egy mûtárggyal
találkozunk, jogunk van megkérdezni, milyen szerepet játszik
a rendszerben, milyen szükségletet elégít ki;
ha nem tudunk pontos funkciót megállapítani, akkor
a kérdéses normát vagy produktumot a rendszer egy
korábbi stádiuma immár használhatatlan és
hanyatlásra ítélt maradványának kell
tekintenünk - vagy idegen testnek, amely zavaró tényezõként
hathat a rendszeren belül;
• a kulturális rendszernek van egy „struktúrája”,
azoknak a struktúráknak egy személytelen változata,
amelyek minden „rendgyárban” megtalálhatók: egy ellenõrzõpulthoz
vagy egy szervezet elõírásszerû céljaihoz
hasonlóan a kulturális rendszer felett lennie kell egy „központi
értékrendszernek”, és ebben a rendszerben - felülrõl
lefelé - minden úgy fogható fel, mint az ilyen értékvíziók
konkretizálása és átfordítása.
Mindmáig hajlunk egy ilyen kultúra elképzelésre,
miszerint a kultúra a minden esetleges elleni berendezkedés,
egy rend bevezetésére és fenntartására
való törekvés; állandó hadviselés
az esetlegesség és a belõle fakadó káosz
ellen. A rend és a káosz közti örök küzdelemben
a kultúra egyértelmûen a rend táborába
tartozik. Normák inkoherenciája, ambivalens viselkedési
formák, „a rendszer szempontjából” minden nyilvánvaló
hasznosságot nélkülözõ kulturális
termékek nagy száma láttán rögtön
a kultúrák közti konfliktusra vagy kulturális
válságra gyanakszunk. Mindkét esetben anomáliának
vagy betegnek tartjuk a szituációt, nyugtalankodunk és
a viszonyok rosszra fordulására számítunk.
De egyre nehezebb fenntartani az ilyesfajta gondolkodást
a kultúráról. Amíg ragaszkodunk a hagyományos
elképzelésekhez, a válság mindennapos állapotként
jelenik meg, az anomália normává, a betegség
krónikussá válik. Thomas Kuhn azt mondaná,
hogy a mai kulturális diskurzus egy paradigmaválság
minden tünetét magán viseli - egy olyan helyzetét,
amelyben az észleleteinket rendezõ fogalmak arra késztetnek
minket, hogy a legtipikusabb és leggyakoribb jelenségeket
kivételként kezeljük, ami által a „norma” egyre
homályosabb képzetté válik. Azt is mondaná
talán, hogy ez egy tipikusan forradalommal terhes szituáció;
a gyanú egyre inkább azzá a meggyõzõdéssé
szilárdul, hogy a tévedés nem a megfigyeléseinkben
van, vagy abban a módban, ahogy regisztráljuk õket,
hanem hallgatólagos alapvetõ elõfeltételezéseinkben,
amelyeknél fogva mást várunk, mint amit aztán
tényleg látunk. Kezdjük azt gyanítani, hogy az
ilyen feltevéseket elõsegítõ elképzelések
nem magyarázzák meg azt, ami ténylegesen végbemegy,
hanem ellenkezõleg, elhomályosítják a tekintetet,
megnehezítik a megértést, úgyszólván
lehetetlenné teszik; hogy az ilyen elképzelések inkább
tehertételt jelentenek, semmint kognitív elõnyt; és
hogy valószínûleg nem jutunk messzire, ha meg nem szabadulunk
ettõl a ballaszttól. Más szavakkal: úgy látszik,
ideje túladni a régi paradigmán, és újat
találni, amely helyreállítja a „normalitást”,
ahol a régi paradigma fényében a dolgok anomáliának
és kivételnek tûnnek; úgy, hogy az igazi kivételek
ismét margináliákká, ezek pedig ismét
kivételekké válnak.
Nem lehet teljes egyértelmûséggel megmondani,
hogyan alakult ki ez a paradigmaválság. Vajon a kulturális
jelenségek olyan drasztikusan megváltoztak volna a kultúrafogalom
kialakulása óta, hogy a régi elképzelés
már nem illik rá? Vagy inkább a megváltozott
világszemléletünk tehet a dologról - azon múlik
ez, hogy mindent az új érdekek és tapasztalatok
nézõpontjából nézünk, mindennapi
kutató útjaink másféle kiinduló pozíciójából?
Vagy ortodox elképzeléseink kognitív rendezõ
erejének összeomlása gyakorlati rendezõ erejük
összeomlásának következménye volt, mivel
minden arra vonatkozó utalás, hogy hogyan kellene elrendezni
a világról való tudást, nélkülöz
minden autoritást, ha nem támogatják olyan erõk,
amelyek képesek rendezni magát a világot? Feltehetjük,
hogy a jelenlegi paradigmaválságban mindhárom ok közrejátszik.
De ugyanúgy lehetséges az is, hogy csak úgy tûnik
nekünk, mintha három egymástól különálló
tényezõrõl volna szó, melyek mindegyikének
megvan a saját logikája.
A megszokott, mindennapos, meghitt, „az elérhetõ
világ”, a „reflexiót megelõzõ tudás”
- mindaz, ami nem ad fel rejtvényeket, és nem kíván
meg utánajárást és külön kutatást
- egyúttal minden megértés kiindulópontja és
biztos kikötõje. „Megérteni” annyi, mint a megélt
dolgok észlelését fedésbe hozni a jól
ismert világgal: azzal a világgal, amelyet minden fáradság
nélkül megértünk, méghozzá minden
külön arra irányuló erõfeszítés
nélkül, hogy megértsük, mit jelent megérteni.
Innen adódik a metafora kognitív szerepe: egymás mellé
állítja, ami szembeszökõ és ami nem világos,
ezzel rokonságot (belsõ affinitást) sugall a kettõ
között; arra utal, hogy az „ott” bizonyos tekintetben nem kis
mértékben hasonlít az „itt”-re, és ezért
megengedi nekünk, hogy az áttetszõ „itt” számára
elgondolt (az „itt”-et átláthatóvá tevõ)
nyelvet a nem áttetszõ és mindaddig elmondhatatlan
„ott”-ra is alkalmazzuk. Az ortodox kultúrafogalom ilyen „metaforikus”
alátámasztást nyer a gyár, az iskola vagy más
hasonló (szándékuk szerint szisztematikus), rendteremtõ
intézmények jól ismert jelenségeivel.
Egy további, talán döntõ metaforát
szolgáltatott a modern állam a homogén nemzeti
kultúra, nemzeti nyelv, nemzeti történelem tantervének
programjával és az ünnep- és emléknapok
egységesített naptárával. (Az ortodox szociológiai
ábrázolásban mind a „társadalom” mind a „kultúra”
képeit nyíltan vagy burkoltan a szuverén államhatalom
alá tartozó terület vonatkoztatási keretébe
sorolták be, „zártsága” csupán ennek a hatalomnak
az integritását tükrözte.) Vég nélkül
lehetne vitatkozni azon, hogy annak idején, amikor minden kultúrával
kapcsolatos elgondolást úgyszólván korlátlanul
uralták az ortodox elképzelések, vajon helyesen választották-e
meg az ehhez kapcsolódó metaforákat, és ennyiben
a valóban kritikus és fontos dolgokra irányították-e
a figyelmet, vagy hogy ezek mindig is eleve elterelték a figyelmet
a kulturális jelenségek igazi természetérõl.
Egy ilyen terméketlen vitánál sokkal fontosabbnak
látszik az a megállapítás, hogy a hagyományos
metaforák mára sokat veszítettek, vagy gyorsan veszítenek
eredeti kognitív potenciáljukból, mégpedig
azért, mert a jelenségek, amelyekre vonatkoznak, a mai tapasztalatban
egyre csekélyebb, egyre marginálisabb szerepet játszanak.
Lévi-Strauss lázadása a kultúra „rendteremtõ”
felfogása ellen
Ellene lehetne vetni, hogy a „rendteremtõ” kultúra ortodox
paradigmájával szembeni küszöbön álló
lázadás elsõ jelei már Claude Lévi-Strauss
mûvében felbukkantak. (Ennek a mûnek a valódi,
igazán forradalmi jelentõségét alábecsülték,
amennyiben helytelenül a „strukturalizmus” számos változatának
egyikeként intézték el - nem az elsõ és
nyilvánvalóan nem is az utolsó változataként.
Lévi-Straussnál mindenekelõtt három vezéreszme
látszik a kultúraelemzés újabb fogalmi kereteit
keresve irányadónak.
1. A kultúrának mint egésznek (se a társadalomnak
mint egésznek) nincs átfogó „struktúrája”.
A kultúrák és a társadalmak nem „totalitások”.
Ehelyett állandó, szakadatlan strukturálódási
folyamatok vannak az emberi cselekvés különbözõ
területein és különbözõ dimenzióiban,
amelyek csak ritkán vannak koordinálva illetve vannak egy
átfogó tervnek alávetve. A kultúra hozadéka,
a természetre emelt „felépítménye” nem abban
áll, hogy egy mesterségesen elõállított
és újratermelt totális és szabályozott
életformát nyújt, hanem a megkülönböztetésre,
különválasztásra, csoportosításra
és osztályozásra való folytonos késztetésben:
abban, hogy a diakritikus gyakorlat útján ösztönöz
mindig újabb jelentésekhez való eljutásra.
2. Az említett eljárásokból létrejövõ
struktúra (azaz bizonyos valószínûségek
elõnyben részesítése másokhoz képest
- Pierre Boulez szerint a kultúra abban áll, hogy a hihetetlent
sikerülhetetlenné alakítja), ez a struktúra nem
szilárd nagyság, hanem folyamat (amit Anthony Giddens késõbb
struktúraképzésnek nevez), hasonlóan a szélhez,
ami csak fúj, vagy egy folyóhoz, ami csak folyik, a kultúra
nem más, mint állandó aktivitás, és
a „struktúra” nem más, mint a lehetõségek folytonos
manipulálása. A diakritikus tevékenység annyiban
„strukturált”, amennyiben a lehetséges (reális) változások
száma korlátozott marad; de hogy a lehetséges változások
közül melyik következik be, az egyáltalán
nincs „strukturálisan determinálva”.
3. Kulturális gyakorlatról lehetne (és kellene)
beszélni anélkül, hogy eközben „szükségletekre”
hivatkoznánk, amelyeket a kultúrának állítólag
ki kellene elégítenie, vagy már fennálló
„jelentésekre”, amelyeket kifejezésre kellene juttatnia.
Boldogulni lehet (és kellene) anélkül, hogy elõfeltételeznénk
a szükségletek elõbbre valóságát
a szokásoknál és a jelentések elõbbre
valóságát a jeleknél. A szükségletek
a szokásokkal, a jelentések a jelekkel együtt élnek
és halnak, együtt keletkeznek és együtt tûnnek
le a színrõl. A kultúra nem szolgál különleges
célra; nem valaminek a funkciója, nincs semmi, aminek sikere
vagy „helyessége” „objektív” mércéje volna;
nincs semmi (saját belsõ impulzusán és önnön
dinamikáján kívül), amire létével
magyarázatul szolgálhatna.
Együttvéve ez a három alapgondolat egy olyan
kultúrafelfogást teremt, amely feltûnõen eltér
az ortodox paradigmában megmerevedett kultúrafelfogástól;
egy mindig nyughatatlan, irányíthatatlan és lázadó
mozgás képzetét keltik, amely rendez anélkül,
hogy rendezett volna, blaszfémikus módon semmibe véve
a legszentebb megkülönböztetést lényeges és
lényegtelen, szükségszerû és véletlen
között (ami a rendteremtõ perspektívából
szemlélve értelemzavaró hozzáállás).
Elismerem, hogy ez a kultúrafelfogás sokkal kevésbé
vonzó és épületes, mint az ortodox felfogás:
minden reményt szétzúz arra vonatkozólag, hogy
valaha is el lehetne érni egy meghatározott „kultúra”
végérvényes és mértékadó
alakját, és ennyiben valaha is a végére lehetne
érni kulturális jelenségek tudományos kutatásának.
Valójában itt sem a kultúra valamiféle végsõ
elképzelésérõl, víziójáról
van szó, hanem mûködésének ábrázolását
segítõ, komplex heurisztikus iránymutatásról.
De vajon elégségesek-e az ilyen irányvonalak ahhoz,
hogy ebbõl a kulturális diskurzus egy új paradigmáját
bontsuk ki?
Sokáig kerestem egy metaforát, amely az új
paradigma útját egyengethetné, amely pontosan a nyugtalanságot,
az örök befejezetlenséget, a kulturális törekvések
eudemikus meghatározatlanságát és elõre
nem láthatóságát tudná megragadni. Miután
fontolóra vettem, majd elvetettem számos lehetõséget,
végül a fogyasztási szövetkezet modelljét
választottam.
A fogyasztási szövetkezet ideáljának
mely vonásai azok, amelyek metaforaként azt alkalmassá
látszanak tenni arra, hogy egy bizonyos fajta kultúra metaforája
legyen, ahogy az a szemünk láttára emelkedik ki az ortodox
paradigma romjai közül? Kezdjük azzal a megállapítással,
hogy a fogyasztói közösség a premisszáiban
(akárcsak a kultúra a gyakorlatban) éppen azokat a
megkülönböztetõ jegyeket oldja fel, vagy fosztja
meg jelentõségüktõl, amelyek egy „rendteremtõ”
kultúra koncepciójának gerincét képezik.
Ami egy ideális fogyasztói közösségen belül
történik, az se nem tudatosan tervezett, se nem véletlen;
össze nem hangolt intézkedések találkoznak és
kapcsolódnak az egész különbözõ részeihez,
hogy aztán ismét leváljanak minden korábbi
kötõdésrõl. A spontaneitás itt nem zárja
ki a szervezett és célirányos cselekvést, hanem
még inkább megkívánja azt, egy ilyen cselekvés
mindenesetre inkább élénkíti, mint fékezi
a kezdeményezés spontaneitását. A Prirogin-féle
plazmához hasonlóan a szétszórt tevékenységek
idõrõl idõre összefutnak, és helyi koncentrációkká
vagy struktúrákká sûrûsödnek - de
aztán rövidesen megint külön útjukat járják
és feloldódnak. A cselekvések nincsenek egyértelmûen
determinálva, sem kauzálisan, megelõzõ okok,
sem teleologikusan, elérni kívánt célok által;
ami valójában lejátszódik, az a két
tényezõ összejátszása, egy olyan körülmény
tehát, ami már önmagában megkérdõjelezi
a „determináció” eszméjét. Ilyen feltételek
között nehéz megállapítani, hogy egy cselekvés
elkerülhetetlen volt-e vagy véletlen. Jobb ezért inkább
az események kontingenciájáról beszélni.
Elosztás és elsajátítás, nem pedig
a termelés képezi a szövetkezeti tevékenység
tengelyét. A fogyasztás növelésén való
fáradozás, hogy minél több (és buzgóbb)
fogyasztót nyerjenek meg, ez adja dinamikájának legfõbb
forrását (emlékezzünk csak arra, hogy Danto és
Becker szerint a mûvészeti életben uralkodó
„világok” elsõsorban a mûvészetfogyasztókból
állnak, és azokból, akik az õ fogyasztásukat
ösztönzik és kiszolgálják.) A fogyasztói
szövetkezetek igazi termékvonala elvileg (egyre nagyobb számú,
egyre igényesebb, mûveltebb és ítélõképes)
fogyasztók elõállítása.
És ez nem csekélység. Az ortodox kultúramodellek
mind alkotóközpontúak voltak. Még ha nem épültek
is közvetlenül a kultúraalkotók kategóriája
köré, akkor is ennek a kategóriának a szellemi
korrelátuma – a „centrális értékek”, „filozófiai
formulák” vagy „éthosz” köré épültek,
amelyek megfogalmazását és õrzését
a „kultúratermelõk” speciális osztálya feladatának
és teljesítményének tartották. Még
Clifford Geertz egyébként önálló „sûrû
leírás”-stratégiájában is megállapítható,
hogy ennek a hagyománynak adózik; azzal, hogy áttérést
sürget a megfigyelt viselkedésrõl a „kultúra
mélyebb rétegei” felé, azt implikálja, hogy
a kultúra igazsága vagy lényege „fundamentális
elõfeltételeiben” található, ezek kölcsönöznek
jelentést az összes többinek, és az összes
többiben lelnek kifejezésre és/vagy alkalmazásra.
A fogyasztási szövetkezet metaforája ezzel szemben egy
döntõ hangsúlyeltolódásra utal: éppen
a fogyasztás aktusában, a „normális fogyasztók”
mint szerzõk/szereplõk napi viselkedésében
(végül is csak a gondolkodók dolgozószobái,
a mûvészek mûtermei vagy a kultúra menedzsereinek
ellenõrzõtornyai felõl tûnnek „normál
fogyasztóknak”) nyeri el az értelmét minden, ami kulturális.
A jelek üres burkai itt telnek meg jelentéssel; itt nyerik
vagy veszítik el (a már jelentésteli) jelek az értéküket,
ami mindig a kereslet felívelésében vagy esésében
mutatkozik meg. Annak feltételezése, hogy az alkotó
- minden értelem és érték egyedüli szerzõje
és bírája, a kultúratudományok mûvelõit
arra késztette, hogy a jelek jelentés- és értékváltozásait
a kultúrákon keresztül megtett utazásaik folyamán
a „jelentéstorzulás” eseteiként ábrázolják;
holott egy kulturális zseton minden egyes felhasználása
bizonyos mértékû szerzõséget foglal magában,
és ugyanebben az értelemben valamiféle „torzítással”
egyenértékû.
A fogyasztási szövetkezet metaforája semleges
kiegészítésre talál a piaci metaforában.
(Egy fogyasztói szövetkezet csak egy piacon belül képzelhetõ
el.) A piacot megint csak jobb nem rendszerként elképzelni,
hanem inkább játéktérként, kereslet
és kínálat játékának színtereként.
Itt indulnak el a jelek jelentéseket keresni, és bolyonganak
a jelentések jeleket keresve. Ha a piac normális esetben
egy bizonyos túlkínálatot kíván meg
az adott kereslettel szemben, és a kínálatok árupotenciája
csak a vásárlás pillanatában valósul
meg, a kultúra területén is a jelek állandó
fölöslege figyelhetõ meg, amelyek csak használatuk,
fogyasztásuk folyamatában kapnak esélyt arra, hogy
jelentéspotenciáljukat realizálják, azaz kulturális
szimbólumokká váljanak. A jelentéseket rendelik
hozzá a jelekhez - és nem fordítva. Ebben mutatkozik
meg a kulturális jelenségek nem instrumentális, motiválatlan
volta. Az ilyen kulturális jelenségek nem töltenek be
valamiféle célt - legalább is a keletkezésük
pillanatában nem; ha végül aztán a társadalmi
életben mégis szolgálnak valamire, ez a valamiképpen
kialakuló kapcsolat nem magyarázza a létrejöttüket.
Jean-Francois Lyotard szerint az emberek leggazdagabb, legigazibb
embervoltuk szintjét gyerekkorukban érik el (a gyerekek olyan
világban élnek, ami tele van lehetõségekkel,
amelyek még nincsenek elõlük elzárva, trivializálva
vagy diszkreditálva, és amelynek csábító
a titokzatossága és látszólagos korlátlansága),
de mi, emberek a gyermeki sajátosságok levetését
az érés jelének tekintjük, és ennyiben
minden erõfeszítésünk arra irányul, hogy
megszabaduljunk legemberibb lényegi vonásainktól.
Ebben a jövõre nyitottságban, minden készen
talált vagy éppen megszilárdult állapot meghaladására
törekvésben, a megvalósulás álmának
és rémületének egybeolvadásában
rejlenek a kultúra mindennel szembeszegülõ és
önmagát konokul elõrehajtó dinamikájának
legmélyebb gyökerei.
Bibliográfia
BAUMAN, Zygmunt
Általános szociológia
Gondolat, 1967
"Posztmodern szociológia?"
Replika, 1993. 9-10.
"Modernség és ambivalencia"
in: Multikulturalizmus
Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1997
"Biológia és modernitás.
Kereszteshadjárat az egészségért"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Turisták és csavargók -
a posztmodern kor hõsei és áldozatai"
Magyar Lettre Internationale, 35
KOSELLECK, Reinhart
Az aszimetrikus ellenfogalmak
Jószöveg, 1998
FOUCAULT, Michel
Felügyelet és büntetés
Gondolat, 1990
A szavak és a dolgok
Osiris, 2000
KUHN, Thomas S.
A tudományos forradalmak szerkezete
Osiris, 2000
LÉVI-STRAUSS, Claude
Szomorú trópusok
Európa, 1994
„Struktúrafogalom az etnológiában”
in: BAHANNAN, Paul - Mark GLAZER (szerk)
Mérföldkövek a kulturális antropológiában
Panem, 1998
Strukturális antropológia I-II.
Osiris, 2001
TODOROV, Tzvetan
"Claude Lévi-Strauss"
Magyar Lettre Internationale, 18
GIDDENS, Anthony
Szociológia
Osiris, 1998
MÁRKUS György
Kultúra és modernitás
T-TWINS, 1992
Metafizika - mi végre?
Osiris, 1998
"A kultúra antinómiái"
Magyar Lettre Internationale, 26
ELIAS, Norbert
A civilizáció folyamata
Gondolat, 1987
GEERTZ, Clifford
"Sûrû leírás"
in: Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994
LYOTARD, Jean-Francois
"A posztmodern állapot"
Hiány, 1992. 12.
„Az intellektuel síremléke”
Határ, 1995. 4.
„Szellemi divatok”
Magyar Lettre Internationale, 30
„A történelem egyetemessége és a kultúrák
közti különbségek” in:
HABERMAS, Jürgen,
Jean-Francois LYOTARD,
Richard RORTY
A posztmodern állapot
Századvég - Gond, 1993
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu