(NEW YORK) - 2001.október 11. Néhány nappal ezelõtt nagy butaságot csináltam. Ez lett volna az elsõ utazásom a városon kívül szeptember 11, a katasztrófa napja óta. Egy szép, pihentetõ baráti látogatásnak szántam egy bostoni barátomnál, hogy kiszellõztessem a fejembõl a rossz levegõt és a szorongást.
Miután átjutottam a Kennedy repülõtér fémdetektorain és röntgengépein, a Delta pultjánál vártam, hogy átírják a jegyemet, mivel a szeptember 13-ra tervezett eredeti utazás meghiúsult. Unatkozó rendõrök álldogáltak mindenfelé, meg katonák, vámtisztek, tûzrendészek szokatlan egyenruhában. De a nõ a jegykezelõ pultnál elég jókedvûnek látszott, még azt is feltételezni lehetett róla, hogy tud méltányolni némi iróniát.
Amikor feltette nekem a formális kérdést, hogy segített-e valaki a csomagolásban, azt találtam mondani: „Senki, csak egy kis közel-keleti manus turbánnal a fején.”
Hogy jutott ez eszembe?
Mielõtt azt mondhattam volna, hogy csak vicceltem, már kezelésbe is vett a sokféle egyenruhás közegek egy csoportja, örültek, hogy volt mit csinálniuk. Szemügyre vették a jármûvezetõi igazolványomat, beütötték a számokat az adatbázisaikba, kézzel átvizsgálták a csomagomat, közölték velem, hogy letiltottak a géprõl „biztonsági okokból”, de esetleg megengedik, hogy felszálljak a következõvel. A fõzsernyák úgy letolt, mint egy kiképzõ õrmester: „Van fogalma róla, milyen ostobaságot csinált? Odaveszett az a sok rendõrünk és tûzoltónk a World Trade Centerben, maga meg azt hiszi, hogy ez jó vicc. Mindenki tiszta ideg - nem hallom, hogy helyeselne - , maga meg nagy pofát nyit, és csak nehezíti az egész ügymenetet. Hány éves Maga? Vannak gyerekei? Mit mondana a gyerekeinek, ha úgy viselkednének, mint maga?”
„Amit Ön mondott az elõbb, hogy hihetetlen ostobaság volt.”
Elég rendes embernek látszott, akinek olyan szerepet kell eljátszania, amelyben nem érzi igazán jól magát. Rájöttem, hogy csak azt akarja, hogy bocsánatot kérjek: nem voltam hajlandó belemenni abba a játékba, amit õ játszott.
„Sajnálom”, mondtam. Kicsit fellélegezni látszott.
De önkéntelenül is bevillant egy kép a peresztrojka elõtti Szovjetunióból. (Többek között Kundera  Tréfa címû könyvének köszönhetõen, ahol az enyémhez hasonló viccelõdés politikai rémálomba torkollik.) Valójában semmi mást nem akartam, mint egy kicsit lazítani a dolgokon, de ezt egy megváltozott világban próbáltam meg, ahol a „közegek” nem engedhetik meg maguknak, hogy különbséget tegyenek az idegesség, a tréfálkozás és az államellenesség között.

Pedig milyen szép idõ volt aznap
Úgy látszik, mindenki emlékszik, milyen idõ volt szeptember 11-én. Szokatlanul enyhe idõ volt – tiszta égbolt, ideális hõmérséklet, olyan idõ, amit a New York-iak jóvátételnek vesznek a kibírhatatlan nyári napok után. A szép idõ talán azért is maradt meg annyira az emlékezetünkben, hogy aláhúzza a kontrasztot, még kitörölhetetlenebbé tegye a támadás pillanatát. Az én életemben csak a Kennedy-gyilkosságnak volt ilyen hatása.
 Ma, pontosan egy hónappal késõbb, azoknak a barátaimnak, akik a Tornyokhoz a legközelebb jártak azon a reggelen, még mindig nehezére esik, vagy lehetetlen elmondani azt, amit láttak. Sokan láttak embereket kiugrani a 92. emeletrõl, de csak négyszemközt beszélnek róla, és akkor sem túl részletesen. Egy barátom, aki a Tornyokban székelõ cégeknél tart pszichológiai tanácsadást, beszámolt olyan szörnyûségekrõl, amelyekrõl nem esett szó a médiában: „Volt egy csomó emberi test, halott és élõ, amelyeken az emberek átgázoltak menekülés közben. Sokszor beszéltem egy pasassal, aki nem tudott szabadulni attól a képtõl, hogy rálép valakinek a fejére, aztán lenéz, és látja, hogy a fickó még él, és felnéz rá.” Egy másik barátom, aki órákra beszorult egy közeli épületbe, azt mondta, amikor végre kijutott az utcára, olyan „dolgokat” látott, amelyek nem voltak odavalók, de mivel vastag porréteg borította õket, nem állt meg megnézni, csak átlépkedett rajtuk.
 A következõ szinten - olyan embereknél, akik elég közel voltak ahhoz, hogy lássák az eseményt, de elég távol ahhoz, hogy ne lássák a borzalmakat - még mindig megvan az állandó igény arra, hogy újra meg újra elmondják a történeteiket, úgy tekintve az eseményt, mint a sajátjukat, mintha ennek a birtokában kevésbé éreznék magukat tehetetlennek. Egyes ismerõseim, akik észrevehetõen kikészültek a történtektõl, rangsort állítottak fel: ha feljebb voltál a 14. utcánál, vagy csak tévéfelvételeket láttál róla, nem élted át a dolgot. Lehet, hogy igazuk van. A fényképek és gyertyák mindenfelé a városban, az összetákolt oltárok, virágok és levelek celluxszal felragasztva a falra a tûzoltóságok és rendõrségek elõtt nem fejezik ki a gyászunkat és az iszonyatunkat. Az a tény, hogy rengeteg ember ajánlott önként vért, pénzt és idõt, mindent, amit csak tudott,  bizonyítja az igényt a tévé képein való túllépésre, hogy valóságossá tegyék, ami történt.
Elõször a támadás után négy nappal próbáltam megnézni a helyszínt. Nem tudtam néhány blokknyinál közelebb menni, és nem láttam egyebet, mint a furcsán elegáns füstfelhõt gomolyogni fölfelé a romok alól, mint a halottak eltávozó lelkét. (Egyes mûvészek a Tornyok hatalmas hologramját javasolták emlékmûnek, amely legalább annyira emlékeztetne erre a kísérteties füstoszlopra, mint magukra az épületekre.) Másodszor néhány héttel ezelõtt, bejutottam három blokkba a Broadwayn, a Vesey Streetnél. Bár a többi téblábolóval együtt nem sokat láthattunk, mégis eleget láttunk ahhoz, hogy képet kapjunk arról, amit a tévé nem tudott megmutatni: a törmelék roppant súlyát. Képzeljük el bármely európai város 100 háztömbjének romjait felhalmozva tíz háztömbnyi területen, akkor lehet valami fogalmunk a törmelék puszta tömegérõl, és a túlélés lehetetlenségérõl. Senki sem élhette túl, Esélyük sem volt rá.
 Ma majdnem olyan szép idõben, mint szeptember 11-én, sikerült bejutnom a helyszínre. El lehet képzelni, milyen megdöbbentõ volt. Annak az épületnek a romjaiból, amelyhez a legközelebb tudtam menni - az egyik legkisebb szerkezet az északi oldalon - , eltakarítottak minden nagyobb acélrudat, a konkrét, kicsavart fémvázak lemezeit, amitõl valahogy kevésbé veszélyesnek, de halottabbnak látszott, mintha a roncsot apró darabokra szaggatták volna szét. A romhalmaz most úgy nézett ki, mint bármely más ipari törmelék, bár a környezõ épületek kimondottan olyanok voltak, mint egy bombázás után. Mivel az egész színtér kezdett egyre banálisabbá válni, hirtelen szánakozás fogott el az áldozatok iránt. El fogják õket felejteni, vagy csak úgy fognak rájuk emlékezni, mint az elsõ veszteségeket valamiben, amirõl kiderülhet, hogy egy soha véget nem érõ háború.

Mindenki mindent gondol egyszerre
Az amerikaiak mai politikai érzéseit ellentmondásosnak nevezni, a tényleges állapotok majdnem nevetséges szépítése: mindenki mindent gondol egyszerre.
 Hallottam 60-as évekbeli ex-radikálisokat „náci” terrort emlegetni, és fogadkozni, hogy felülvizsgálják az erõszakra vonatkozó nézeteiket. Hallottam egy szelídlelkû, apolitikus színésznõt az USA imperialista arroganciáján füstölögni, a harmadik világ barbár elhanyagolásán, a rendõrök és a tûzoltók iránti képmutató csodálaton, (akiknek a reputációját ebben a városban mindig egészséges tiszteletlenség övezte), azon, hogy polgármesterünkbõl - aki legjobb esetben is egy ellentmondásos figura, aki nem is titkolja hatalomvágyát - nemzeti hõst csináltak. És hallottam kiskorú lányomat, amint megpróbálta megfogalmazni a fejében kavargó, egymásnak ellentmondó gondolatokat: „Ne érts félre, Papa. Rettenetesen sajnálom az embereket, akik meghaltak a Tornyoknál. De a támadásban részben ugyanannak a globalizáció és korporatizmus elleni tiltakozásnak a megnyilvánulását is látni kell, amely Seattle-ben és Genovában fûtötte az embereket. Tudom, hogy nem fogsz ezzel egyetérteni, de bár ez egy romboló tett volt, és bin Laden dúsgazdag gazember, aki nem akarja feltétlenül szétosztani a vagyonát, mégis azt hiszem, van valami imponáló abban, ahogy ilyen kevés ember ilyen nagy hatással tudott lenni a világ egyetlen szuperhatalmára.”
 Elõrelátható volt, hogy az amerikai média nem hajlandó a maga bonyolultságában láttatni a dolgokat. A hírszerkesztõk hazafias klisékben beszélnek, és a néhány betelefonálót, aki az USA közel-keleti politikájának elemzését reklamálja, rendszerint figyelmen kívül hagyják, nem lekezelõen, de szinte bosszúsan, mint bajkeverõ kísérletet az uralkodó széljárással való szembefordulásra. Bár van épp elég jobboldali ellencsapás, zászlólobogtatás és a gonosztevõkrõl, „a szabadság megvédésérõl” folyó beszéd - és az olyan közszereplõket, mint Susan Sontag és Bill Maller, a komikus, szidják, mert „helytelen” véleménynek adtak hangot - a légkör még nem különösebben represszív, de majd meglátjuk. A New York Times például derék munkát végzett a helyzet sötétebb oldalainak feltárásával, mint a CIA és az FBI közti belharcok, áruházak és lakások mentõmunkások és tûzoltók által elkövetett fosztogatása, illegális bevándorló munkások halála a Tornyokban, akiknek a nevét sosem fogják feljegyezni attól tartva, hogy a családjukat leleplezik és kitoloncolják.
 Tény, hogy az egyetlen becsületes politikai válasz az, amelyik árnyalt, amelyrõl a médiának nem könnyû számot adni. De az emberek ezt általában láthatólag elismerik: akik tajtékoznak a dühtõl, azok is kénytelenek belátni, hogy részben az USA is hibáztatható. Akik bírálják a szuperhatalom bûneit, azok sem tudnak hõst látni bin Ladenben, és eltekinteni emberek ezreinek halálától, akik a világkapitalizmus érdekeit szolgálták ugyan, mégsem szolgáltak rá arra, hogy meg kelljen halniuk.

A legnehezebb talán apokaliptikus perspektívában szemlélni a történteket. Valahogy így: hosszú távon az, aminek a Tornyok elleni támadással tanúi lehettünk, akárcsak a vietnami háború elvesztése, az amerikai „birodalom” hanyatlásának elsõ stádiuma. Ez a hanyatlás egy olyan képletnek látszik megfelelni („zavar a társadalmon belül, túlterjeszkedett határok kifelé”), amit Gibbontól Toynbee-ig tudósok egész sora taglalt részletesen. A „koalícióra” lépõ erõk arra irányuló akcióiba, hogy megtámadjanak egy nem-létezõ országot és egy láthatatlan ellenséget, nehéz nem belelátni a római légiókat és a brit piros-sapkások seregeit olyan háborúkba menetelni, amelyek megvívására nincsenek kiképezve. És bármilyen szentségtörõen hangozzék is, nincsenek-e bizonyos hasonlóságok a Tornyok lerombolása és a bostoni kikötõbeli 250 évvel ezelõtti  tea-dömping között? Társadalmunk számára az igazi feladat talán nem annak eldöntése, hogy belemenjünk-e a háborúba (mivel a nagyhatalmi szerep adva van, létezik-e reálisan más alternatíva?), hanem hogy tanulmányozzuk a bukott birodalmakat, mint Franciaország és Anglia, hogy lássuk, mit mondhatunk majd a magunkénak, ha eljön az összeomlás - ahogy a franciák a konyhát és a divatot, az angolok pedig különleges nyelvüket.

Számomra az elmúlt hónap legmélyebb aspektusa mindeddig szokatlan érzelmek kitörése, amely a New York-iakat nem hagyja aludni, és olyan excentrikus viselkedésre készteti, mint engem a reptéren.
 Amikor a Tornyok leomlottak, átrohantam a városon, hogy együtt legyek 17 éves fiammal (a huga a nyugati parton volt, távol minden veszélytõl). és miután az óvodai órái hamarabb befejezõdtek, megjelent volt feleségem, majd nem sokkal utána a barátja. Tipikus 20. század végi dekadens „család” - a végeérhetetlen amerikai TV-sorozatok felállása, a világ fundamentalistái számára mikrokozmosza mindannak, ami a baj Amerikával - mégiscsak egy család. Szükségünk volt egymásra azon a napon, hogy testi valónkban is érzékelhessük egymást.
 Órákon belül megindultak az e-mailek. A legtávolabbról - Moszkva, Bengalore - jöttek a legelsõk, mintha ott, a legtávolabb, lett volna a legnehezebb elhinni, hogy majdnem mind túléltük. Hamarosan elkezdtük hívogatni egymást, egyre szélesebb körökben, míg mindenkit számba vettünk. Régi szerelmek telefonáltak, rég elveszett barátok és osztálytársak hívtak. Egy idõre kiléptünk a szolipszizmusunkból, állandó sikerhajhászásunkból, néhány elég csodás pillanatra - ez megint a Kennedy-merénylet napjait idézi - megerõsítettük életünk közösségi kereteit.
 Most, egy hónappal késõbb, ez nagyrészt elmúlt. Ha van valami, amiben osztozunk, az egy bizonyos fokú rémület. A jövõ, ami valamikor teljesen a kezünkben lenni látszott - ha felhagyunk a dohányzással, és eljárunk tornázni háromszor egy héten - , most homályos és bizonytalan. Kezdenek riasztó történetek felbukkanni ártatlan emberek elleni támadásokról, ami New Yorkban az elsõ hetekben egyáltalán nem fordult elõ, néhány tébolyultabb testvérünk, úgy látszik, kifejezést keres annak a félelemnek, amely tudatosan vagy sem, mindannyiunkban ott van.
 Van-e valami jó a belénk költözött rettegésben és iszonyatban? Ha „a terrorizmus elleni háború” eltart évekig vagy évtizedekig, míg végre elfelejtjük, milyen is volt a „béke”, lehet, hogy közülünk a legjózanabbak újra felfedezik az elmúlt század legbölcsebb filozófiáját - az egzisztencializmust, amely részben maga is háborús termék. Teljes tudatában halandóságunknak, és annak, hogy hübrisz úgy gondolni, hogy a mi életünk nincs kitéve olyan nagyobb erõknek, mint a Véletlen és a Tragédia, talán több alázat lesz bennünk és energikusabbá válunk, emberibbé. Lehet, hogy újra megtanulunk nevetni a buta vicceken.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu