EVE-MARIE KALLEN: Szeretnék olyan kérdésekrõl beszélgetni Önnel, amelyek a Sinistra-körzet és Az érsek látogatása címû két könyvét olvasva merültek fel bennem. Vajon e két szöveg cselekményének helyszíne, Sinistra illetve Bogdanski Dolina megtalálható-e valamelyik térképen, vagy teljesen fiktív helyek?

BODOR ÁDÁM: Ezeket a helyeket tulajdonképpen nem lehet megtalálni. Ezek nem létezõ, csak kitalált helyek. Ugyanakkor a fikciónak is megvan a saját földrajzi kiterjedése. Erdély különös hely, ahol lecsapódik Kelet-Európa morális üledéke. A gótika például egészen eddig a régióig eljutott. Példa erre a brassói világhírû Fekete templom. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a nyugati kultúra helyeitõl nem túl messze ott van Kelet-Európa reménytelen elmaradottsága is. A helyeket tehát nem lehet fellelni a térképen, de bizonyos mintái megtalálhatók Erdély észak-keleti részén.

EMK: Körül tudná írni valamelyest az idõt, amikor ezek az Ön által megrajzolt tablók játszódnak? Teljesen fiktív, félig fiktív vagy esetleg egy történelmi idõszakra kell itt gondolnunk?

BÁ: A Sinistra-körzetet a kommunizmus korában lehet elhelyezni. Ez volt az a történelmi korszak, amely a regényt kiváltotta. De ez a legkevésbé fontos ebben a könyvben. Megpróbáltam a diktatúráról írni általában. Egy olyan helyrõl akartam írni, ahol diktatúra uralkodik. A történelmi behatárolást szeretném elkerülni, mert azt akarom érzékeltetni, hogy egy meghatározott politikai rendszer megléte nem feltétlenül határozza meg az emberi létezést egy régióban. Évszázadok óta diktatúrák alatt élt a nép, még ha olykor egy demokratikus államforma adta is a társadalmi élet infrastruktúráját. Mert diktatúra mindig ott van, ahol szegénység van. Éppúgy benne él az emberek lelkében, mint a szabadság gondolata. Ezért aztán - bár mindkét regény történelmi ideje egy utópikus félmúlt vagy jövõ, vagy arra utal - nem ez a legfontosabb. Ebben számomra a morál a legfontosabb, és úgy látszik, ez nem változik. A diktatúrákat néha demokráciák is felválthatják, az emberek életérzése megmarad.

EMK: Úgy érzem, mindkét szöveg tele van iróniával. Már a cím is: ‘Sinistra védelmi körzet’ merõ irónia számomra. Védelmi körzet - kit védenek? A védelmi körzetnek az a sokatmondó neve, hogy Sinistra. Ez nyilvánvalóan a sötétség birodalma. Valójában ebben a sötétség birodalmában hihetetlen mennyiségû törvény vagy éppen kötelesség uralkodik, kiszolgáltatottság a Sartre-féle értelemben: teljesen belevetettek az emberek, és ami ma még a közösséget valamennyire fenntartó szabály lehet, holnap már nem az. Szívesen hallanék többet ezekrõl a dolgokról, és arról, hogyan ítéli meg, mit tehet a nyelv egy ilyen kontextusban, hogyan lehet nyelvi eszközökkel - hiszen Ön költõ, író - megragadni egy ilyen egzisztenciális szcenáriót.

BÁ: A nyelvnek az a feladata, hogy a legelképesztõbb, leghihetetlenebb jeleneteket is hihetõen adja elõ az olvasónak. Mert van a valóság, van valahol a távolban ennek kivetített lenyomata, és a kettõ között van - a szerzõ helyzetének vagy beállítottságának megfelelõen - a próza. Mindegy, milyen brutális, vagy egy nyugati olvasó szemszögébõl nézve milyen abszurd egy szituáció, amelyet az író feltár, ez a próza az olvasó számára hihetõ és elfogadható kell legyen. Valószínû, hogy a szerzõ az irónia és a humor eszközéhez nyúl, amikor a képzelt tényeket tárja az olvasó elé. Mûvészi lehetõségei egyik eszközét használja, hogy érthetõvé tegyen egy elfogadhatatlan világot, különben a rémülettõl ordítana.

EMK: Szeretnék néhány dolgot említeni, ami nekem különösen feltûnt, és amelyrõl tudni szeretném, hogy vajon az Ön koncepciójában is lényeges vagy fontos hangsúlyokat kapnak-e. A legszembeszökõbb a halál motívuma. A Sinistrában minden ember elpusztul, többnyire fura, nemegyszer kegyetlen módon. Vajon ezekben a szövegekben, amelyek a mûvében központi jelentõségûek, valóban arról van-e szó, hogy emberek egy olyan körzetben, ahová talán azért mennek, hogy védelmet találjanak, de amelybe talán úgy is kerülnek, hogy úgy éljenek ott, mint egy nyitott fogolytáborban, elpusztuljanak, és a táj részévé váljanak? Ezekben a szövegekben nagyon erõs képi, festõi vagy fotográfusi erõt érzek. Hogy tehát a táj - ez a benyomásom - valami módon örök, az ember ellenben mulandó.

BÁ: Mint a különbözõ halálnemek kitalálója természetesen nem sokat fûzhetek ehhez hozzá, legfeljebb annyit, hogy elárulom: sohasem dolgoztam koncepció szerint. Most sem dolgozom egy koncepciót követve. Egyszerûen hagyom, hogy az általam elindított események menjenek a maguk útján. A novella, a regény az irodalmi mûfaj belsõ természete szerint alakul. Nem vagyok alkalmas arra, hogy megideologizáljam ezt a helyet. Feltehetõ, hogy az olvasó és a kritikus minderrõl másképpen gondolkodik, és persze egyenként is eltérõen gondolkodnak. Én egyáltalán nem érzem úgy, hogy az emberek idekerülnek ebbe a régióba. Éppen fordítva: ide  születtek. Ez ennek a helynek a sorsszerûsége. Ebbõl fakad a hõsök rezignáltsága. Más dolog, hogy ebben a régióban az egyedüli valódi hatalmat és erõt a monumentális természet képviseli, amely nem változik. Minden, ami a hegycsúcsok alatt történik, ki van téve a gyors mulandóságnak.

EMK: Úgy van, hogy az emberek, akik ezekben a szövegekben elõfordulnak, voltaképpen valamennyien épphogy MÉG nem halottak. A mulandóságnak ezt a mozzanatát az Ön szövegeiben különösen erõsnek láttam, a kérdésem is ebbe az irányba próbál tapogatózni: Vajon ez egy meghatározott régióbeli életérzés kifejezése, amelyben Ön ténylegesen él vagy élt - eddigi élete túlnyomó részét Erdélyben élte le, aztán valamennyit a sokkal inkább nyugatias Budapesten - , vagy ez az Ön írói megnyilatkozása?

BÁ: Bizonyára érvényes lehetne mindkét értelmezés. Én felsõbb társadalmi körökbõl származom, apám prominens személyiség volt Erdélyben. Ugyanakkor nagyon korán, még fiatalon börtönbe kerültem. Aztán bejártam Erdély hegyeit, és nagyon megrendített, hogy abból a polgári életformából, amelybe beleszülettem, ennek a tájnak a valódi képét nem lehetett látni. Úgyhogy azt mondhatom, hogy nézeteim a létezésrõl egyrészt empirikusan jöttek létre, másrészt, mivel én írtam mindezt, üzenetként is érthetõk.

EMK: Bodor úr, van ezekben a szövegekben egy nagyon megragadó mozzanat, nevezetesen az a tény, hogy érzések valójában nem jelennek meg. Nem fordulnak elõ olyan formában, hogy verbalizálódnának. A szerelmet is beleértve. Ez mindenesetre újra meg újra felbukkan, mint napsütötte tisztás. Az érzések a bõr alatt húzódnak meg, a következményük van megmutatva. Hol a határvonal ezen a téren saját történelmi élményei és a mûvész munkája között? Hol van ott Bodor Ádám mint személyiség, és hol van jelen Bodor Ádám a mûvész és író? Lehet-e ezt valamelyest szétválasztani?

BÁ: Nagyon erõs érzelmi beállítottságú ember vagyok, de a fesztelen személyesség ellenkezik a természetemmel. Ami a prózát illeti, ott is az érzelmeit elfedõ személyiségemet követem. Azért is, mert nem érzem magam mindentudónak. Vannak olyan írók, akik belelátnak alakjaik lelkébe és érzéseibe. Számomra azonban egy alak a maga rejtélyességében sokkal izgalmasabb és hitelesebb is.  Ahogy a kérdésében említi, az érzések látensen benne vannak a szövegekben, feszítõerejükkel belülrõl tudnak nyomást gyakorolni, igyekeznek mindent szétrobbantani, de mi csak a végeredményrõl értesülünk.

EMK: Szeretném felismerni élettörténetének, Erdélybõl származó, a magyar nyelvben élõ és alkotó írói létezésének nyomait a mûveiben. Ennyiben kimondottan érdekes, hogy egy majdnem hûvös módon adja elõ a szövegeit. Majd szétvetik az érzések - ez jól észrevehetõ - , de Önnek sikerül az érzéseknek ezt a feszítõerejét a legtöbb esetben fedve tartani, aztán egyes egészen meglepõ pontokon valami kirobban valakibõl. Meg lehetne-e mondani, hogy az ilyesfajta kompozícióra, az irodalom ilyen kezelésére van-e hatása az Ön erdélyi mivoltának?

BÁ: Ezek a komponensek bizonyára összefüggnek egymással. De az Erdélybõl való magyar nyelvû írók nem írnak mind úgy, mint én. Írói jegyeik alapján nem azonosíthatók erdélyiként. Amirõl beszél, az az én személyes alkatom kérdése. De tagadhatatlan, hogy ha a magyar alföldön születtem volna, és ott élek, ezek a mûvek sosem jöttek volna létre. Kettõs identitásom, hogy egyrészt magyar vagyok, másrészt áthat egy eléggé megmagyarázhatatlan erdélyiség, ez az én külön szerencsém. Az ilyesmi nem mûködik egyformán mindenkiben.

EMK:  Úgy van-e, hogy az a kolónia, az a táj, amelyrõl ír, a maga módján az emberiség egy modellje (ahogy Ön azt érti), vagy legalábbis az lehetne? Lehetne az emberiség modellje egy végsõ állapotban?

BÁ: Ezeket a történeteket egyáltalán nem példázatnak gondoltam el. Ami a szövegeimbõl kiérezhetõ, az bizonyára Erdély egykori földrajzi-politikai helyzetébõl vezethetõ le, amelyet Európa keleti csücskének nevezhetünk, ahova Európa a történelem során eljuttatta a nyugati polgár és a protestantizmus eszméjét. Ugyanakkor ott él a keleti ortodoxia is ennek közvetlen szomszédságában. Ezt megélni, azt az érzést, hogy ez a régió telítve van feszültségekkel, összehasonlíthatatlanul gazdagítja az embert. Erdély sokrétûsége reális, és véleményem szerint természetes, hogy ezek a regények úgy tûnnek, mintha a kelet-európai létezést szemléltetõ modellként akarnának szolgálni. De ez mindig is távol állt tõlem, most sem áll szándékomban, hogy egy modellt konstruáljak, és megnevezzem ennek a helynek a végérvényes fatális konzekvenciáit.

EMK: Van-e az Ön humanista értékrendjében ilyen megkülönböztetés : itt a szavak nyelve, azaz az emberé, ott a dolgok nyelve, azaz a természeté és az egész környezeté? Nagyobb hangsúlyt kíván-e adni az író e két entitás valamelyikének?

BÁ: Nincs bennem ilyen szándék. Ennél ösztönösebben dolgozom. Ha hû akarok maradni az alkatomhoz, csakis ilyen objektíven, indulatmentesen tudósíthatok arról a világról, amelyet részben én magam találtam ki. Ezért nem tudok semmiféle hierarchiát felállítani a magam számára az általam használt dolgok között.

EMK: Köszönöm.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu