KERESZTURY TIBOR: Egyfelõl egy sikeres íróval beszélgetek, másfelõl egy irodalmi kiadó szerkesztõjével. De felmerül bennem a kérdés, hogy kijelenthetõ-e ez így. Te hogyan éled meg? Valóban mondható-e, hogy sikeres író vagy? Mi egyáltalán a siker? Mi jelenti ma Magyarországon a sikert?
HÁY JÁNOS: Én alapvetõen kudarcorientált ember vagyok, a kérdés tehát némiképp indifferens. Akkor talán sikeresnek érezném magam, ha istenné tudnék válni, de ez valószínûleg nekem már nem jön össze, esetleg majd a fiamnak. Egy kicsit komolyabban: maga a siker, helyesebben az, amit a polgári világ sikernek tekint: nem része a mûalkotásnak és nem is minõsíti azt. Én az életemet nem a siker-sikertelenség, hanem a boldogság-boldogtalanság viszonylatában élem. Egyébként nem túl sikeresen. Ennek ellenére volt egy epizód az életemben, mondjuk három hét, amikor azt hittem, hogy irtó népszerû író leszek. Ez a Dzsigerdilen megírása után volt. Akkor nagyon oda voltam magamtól. Gondoltam, legalább tizenötezren fogják megvenni a regényt, ha nem többen; igazi bestseller lesz. Aztán megkaptam a méltó büntetést. ’96-ban a könyvhéten ott ültem egy hétig a Vörösmarty téren, és mondhatni nem szedtek szét a rajongóim, meg a trikómat sem kellett a tömegbe vetnem. Azóta nem vágyakozom ilyesmire. A mûveket meg kell írni, hogy akarja-e a nép vagy nem… Nem a mi dolgunk. Nem vagyunk mi királyok, hogy a néprõl gondolkodjunk.
KT: A tizenötezer példány szerinted a kortárs irodalomban írói sikernek számít? Példányszámban mérhetõ a siker?
HJ: Magad is tudod, látod, hogy igényes mûvek pár száz példányban jönnek ki. Példányszám alapján minõsíteni a mûveket – ami most sajna terjedõben van még az írók és irodalmárok körében is – gyalázatos. A kufárokat és kalmárokat a szemléletükkel együtt ki kellene penderíteni az irodalom tájékáról. Ne koppintson senki az orrunkra, hogy hány példányban kellünk. Ez nem a tõzsde, ahol a gazdasági eredmények alapján javul az árfolyam. Egy író számára a siker az, amikor a mû kész van. Hogy utána mi lesz, teljesen más történet. Azt hiszem, a tehetségnek az is része, hogy az író tudjon a sikerével/sikertelenségével bánni. Ha gyomrost kap, fölálljon, ha pajzsra akarják emelni, megbújjon egy távoli sarokban. Én egyébként az úgynevezett sikeres emberektõl iszonyodom. Csak azzal tudok szót érteni, aki zsigerileg érzi a pusztulását, az elbukását. Ha érzékeny vagy a sorsodra, hamar megtanulod az alázatot.
KT: Mint kiadói szakembert kérdezlek: mennyire látod ma normálisnak a könyvkiadásban a viszonyokat? Sokat beszélünk errõl mostanában, olvashatunk is róla itt-ott, hogy egy könyvnek, egy írónak sorsa van, amit a kiadónak, a különbözõ szervezeteknek meg kell csinálnia. Tehát nem elég egy írónak írnia, eladható könyvet kell írnia. Hogy vélekedsz errõl, milyennek látod a pályád alakulását ebbõl a szempontból?
HJ: A 90-es évek elején, jórészt mert a politikai üzenet kikopott az irodalmi mûvekbõl, érdeklõdést és olvasót vesztett az irodalom. Viszont óriási nyereséget ért el: újra a világ teljessége felé fordulhatott, s nem kellett partikuláris problémákkal foglalkoznia, amilyen a politikum. Lassan szivárognak vissza az olvasók, mára javult a helyzet, de messze van az ideálistól. Sajnos a média semmit nem tesz azért, hogy az íróknak arcuk legyen, hogy foghatók, érinthetõk legyenek. És úgy tûnik, ez a különbféle kulturális kormányzatokat sem érdekli. Legrosszabb helyzetben a költészet van. Eukompatibilis lett az irodalmunk. A vers egyáltalán nem kell. A legjobbaktól is alig néhány száz példányt lehet eladni. Más a helyzet a prózánál. A prózának van esélye arra, hogy elérje mondjuk a kétezres példányt. És kétezer fölött egy könyv tulajdonképpen gazdaságilag rentábilis. Legalábbis az árát meghozza. Ettõl függetlenül a kortárs irodalmi mûvek kilencven százaléka nem jut el a kétezerig. Jó volna kiszakadni ebbõl a karanténból, de hogy ez megtörténhessék, kevés a kiadó és a szerzõ. Gondolj csak bele: mikor készült kortárs prózából tévéjáték? Nem hiszem, hogy nincsenek olyan technikák, amelyek a médiumokat arra késztetnék, hogy foglalkozzanak az irodalommal. Csak ehhez kormányzati támogatás kéne. Nem arra kéne koncentrálnia egy kulturális kormányzatnak, hogy miképpen tudja ellenõrzése alá vonni a kultúra támogatására létesült NKA pénzét, hanem hogy több és több lehetõséget teremtsen.
KT: Hogy látod a saját helyedet, szerepedet tíz kötet után a mai magyar irodalomban? Ha nem érzed magad úgymond sikeres szerzõnek, elégedett vagy-e azzal a státussal, amit a kortárs magyar lírában és prózában a munkásságod betölt?
HJ: Ilyen szempontból nem tudom megítélni magamat. Csinálom, amirõl úgy gondolom, hogy csinálnom kell, recepció ide, recepció oda. Akkor is fogom csinálni, ha szeretik; akkor is, ha nem. Jó volna – persze –, ha sokan szeretnének, de vagyok annyira arisztokratikus, hogy ezt nem akarom bármi áron. Akárkivel mégsem bújik az ember ágyba.
Az írást igen, de az irodalmi térbe való
belépést nem éreztem fontosnak
KT: Térjünk akkor vissza a pályád elejére,
a 80-as évek második felére. Ha össze kéne
hasonlítanod egy akkori pályakezdõ, s így saját
pályakezdésed történetét egy mostani vagy
90-es évekbeli pályakezdéssel, milyen különbségeket
vagy hasonlóságokat látsz? Azért is kérdezem,
mert az 1989-es elsõ kötetedben – ami a Kozmosz sorozatban
jelent meg Gyalog megyek hozzád a sétáló úton
címmel – ’76-os keltezésû szöveg is szerepel.
Mindez azt jelzi számomra, hogy vagy nagyon bátor voltál,
hogy betettél majdhogynem gyerekkori szövegeket is, vagy nagyon-nagyon
sokat várakozott ez a könyv. Milyen fajta összehasonlítást
lehet tenni az akkori és a mostani közeget illetõen,
a pályakezdés buktatóival vagy lehetõségeivel
kapcsolatosan?
HJ: Gyakorlatilag a 80-as években számomra teljességgel lehetetlennek tûnt, hogy publikáljak. Egyáltalán nem szerepelt az életterveimben, hogy valamikor hivatalosan is meg fogok jelentetni írásokat. Amikor aztán mégis lehetõvé vált, évente maximum egy vagy két verset lehetett elsütni. A mostani szituáció alapvetõen különbözik ettõl. Rengeteg a megjelenési lehetõség, a felolvasóestek, a folyóiratok, a kiadók. Egészen fiatal szerzõk is – és azt hiszem, ez normális – meg tudják jelentetni a munkáikat, igény van rá. A tehetségesek rendszeresen publikálhatnak úgy, mint az idõsebbek.Én annakidején ötven-száz példányos amatõr kiadványokban gondolkodtam. Csináltunk is egy ilyen füzetsorozatot Podmaniczky Szilárddal és Kurdy Fehér Jánossal, Narancsszív-szonett címmel.
KT: Kaptál vissza kéziratokat? Azért látszott reménytelennek a meglevõ lapokban publikálni?
HJ: Nem. Tökhülyéknek gondoltam, akik a szerkesztõségekben vannak, meg se próbálkoztam azzal, hogy elküldjem nekik. Inkább a nekem fontos száz embert akartam megbombázni. Úgyhogy iszonyú meglepõ volt, amikor bevittem a Kozmoszhoz a kéziratomat, és elfogadták. Ez ’85-ben történt, és ’89-ben meg is jelent a könyv. Látható, kicsit a ritmikája is más volt ennek az idõszaknak. Az, hogy 3–4 évig döglött egy kézirat elfogadva a szerkesztõségekben: teljesen hétköznapi eset volt. A kamaszkoromhoz kötõdõ szövegek azért kerültek bele, mert egyszerûen nem akartam, hogy az irodalmi közélet szervezze meg az én kötetemet. Nem voltam hajlandó huszonkilenc évesen fölülbírálni a tizenkilenc éves önmagamat. Az én életem az én életem, az irodalmi élet meg le van szarva. Nekem az írásokat a magam sorsa szerint kellett rendbe raknom. Nem hajíthatok ki éveket és hozzájuk kapcsolódó mûveket azért, mert nem volt lehetõségem huszonkét évesen megjelenni.
KT: És ilyen fajta lázadó gesztusnak, figyelemfelkeltésnek szántad azt is, hogy rajzokat is beletettél? Vagy a szomorúmanókat is valamiképpen a versek részének tekintetted? Mi volt ennek voltaképpen a funkciója?
HJ: Lázad vagy nem lázad – ez így nem jelent semmit. Én mûalkotásokat akartam létrehozni. Hogy ezek bizonyos konszenzust felmondanak, vagy nem illeszkednek bele egy adott irodalmi kontextusba, ez nem az én lázadó gesztusom következménye. Minden új mû fölülírja az elõdöket, és felmondja az éppen uralkodó normatívákat. Ez elkerülhetetlen. A rajzok egyébként a képversektõl indultak. Ezekbõl alakult ki az a bizonyos hagyományos szomorúmanó-történet, ami az elsõ könyvemben külön ciklusként szerepel. Ezek a munkák – szerintem – rajzilag is izgalmasak, de fogalmilag vagy nyelvi eszközökkel is értelmezhetõk. Ezért szervesen illeszkednek a kötetbe. Meg persze nekem tetszenek, szerintem viccesek is… Szóval semmiképpen sem akartam protestálni velük, mert ez a protestálás olyan, hogy annak függvényében maradnak a dolgok, amihez képest tiltakozunk, ami ellen lázadunk. Engem meg nem izgattak az olyan halott struktúrák, mint a mûfajok. Hogy szabadságharcot folytassak valamilyen levitézlett, elaggott irodalmi struktúra ellen. A világért harcoltam, hogy elemi erejû világélményt tudjak beemelni a mûbe.
KT: Ha teljesen reménytelennek látszott is számodra a 80-as évek második felében az irodalmi közeg, a meglevõ lapok, a struktúra - voltak-e mégis olyan folyóiratok, mûhelyek vagy olyan alkotók, akik inspiráltak arra, hogy írással foglalkozz? Olyan személyes példák, ismeretségek, amelyek azt sugallták, hogy érdemes belépned ebbe az irodalmi térbe?
HJ: Az írást igen, de az irodalmi térbe való belépést egyáltalán nem éreztem fontosnak. Senki olyat nem ismertem, akinek lett volna jelentõsége az irodalomban – részben persze a szorongásaim miatt. Még Ilia tanár urat sem. Úgy jártam végig a fõiskolát Szegeden, hogy nem is találkoztunk. Egyszerûen el sem tudtam volna képzelni, hogy odamegyek egy ilyen úgymond tekintélyes figurához, és azt mondom neki, hogy „Tanár úr, hoztam a verseimet”, és akkor Tanár úr ad nekem ajánlóleveleket. Én pedig elmegyek a szerkesztõségbe… Annyira abszurd és korrupt dolognak tûnt. Persze olvasni szinte mindent olvastam. A 70-es évek végétõl nagyon erõteljesnek látszó új próza – Nádas, Esterházy és Hajnóczy –, a költészet terén pedig a Tandori: eléggé benne volt abban, amit csináltam. Emellé jött aztán az, ami az Új Symposion körül mûködött. Lehet, hogy ott minõségileg nem volt minden perfekt, viszont az egész annyira szabad volt és annyira nyitott. Teljesen más szellemiséget, irodalomszemléletet hozott számomra. Egy olyanfajta bátorságot a nyelvvel való bánásban, ami a hazai zárt struktúrában elképzelhetetlen volt. A hazai irodalom akkor is – persze most is – rettenetesen konzervatív volt. Tiszta feudalizmus. Legfeljebb a dézsma maradt el.
KT: Ritka szerencsés pillanat s együttállás volt a 80-as évek második felében Szegeden, sokan voltatok ott egy idõben különféle intézményekben, egyetemen, fõiskolán, és nagyjából egyszerre is végeztetek: Darvasi, Szijj Feri, Podmaniczky Szilárd, Hévizi Ottó, Solymosi Bálint. Mennyire ismertétek egymást, mennyire volt inspiratív ez a közeg, olvastátok-e egymás dolgait, milyen viszonyban voltatok?
HJ: Az, hogy volt egy mozgás, és egy lap, a Harmadkor, és hogy az a csapat akart valamit: mindenképpen pozitív dolog. Jeleznem kell azonban, hogy én nem voltam a lap belsõ embere, s egyáltalán annak az irodalmi körnek sem voltam belsõ tagja. Ott olyan nagyon komoly fiúk mûködtek, akiknek még a járása is méltóságteljes volt. Amikor az Egyetemi Könyvtártól kis csapatuk elindult az Egyetem épülete felé – hát az nagyon látványos volt. Én ilyenkor inkább a Tiszavirág meg a Béke Tanszék között ingáztam mindenféle lepattant figurákkal, akiket a börtönbõl meg a diliházból nyomtak épp az utcára, vagy ellenkezõleg, már csak pár napot tölthettek szabadon.
KT: Fontos egyébként, hogy hol él az ember vagy az író? Fontos a lokális közeg? Egyáltalán a hely, a város, a miliõ?
HJ: Minden ember számára fontos, hogy hol lakik, hogy olyan helyen éljen, ahol szeret. Szegeden utáltam lakni, de azért laktam ott, mert a barátnõm oda járt egyetemre, és utána mentem. Végül is Szegedet utáltam, de a barátnõmet eléggé bírtam, úgyhogy a kettõ kiegyenlítette egymást.
Az én korosztályom nem tudta magát radikálisan
körülírni
KT: Ha már szóba kerültek a Szegeden gyülekezõ
vagy onnan induló figurák, szerinted nagyjából
erre a társaságra alapozódik vagy épül
az, amit ma középnemzedéknek nevezhetünk? Azért
is fontos kérdés ez – Szegeden is túlmenõen
–, hiszen befutott, pályán levõ írókról,
szerkesztõkrõl van szó, mégis nagyon erõs
depresszív tüneteket érzékelek magunkon, állandó
rossz közérzetet, indokolt vagy indokolatlan fájdalmakat,
az irodalmi közeg elleni kirohanásokat. Ez azért is
érdekes, mert jórészt olyan posztokon levõ
emberekrõl van szó, amely posztokról ezt a közeget
õk érdemben alakítják. Érzed te is ezt
a fajta elégedetlenséget, ami e társaság részérõl
az egész irodalmat erõteljesen körülveszi? Mi lehet
ennek az oka?
HJ: Mások depressziójáról nem szívesen
beszélnék. A magamé nem irodalmi jellegû. Amire
viszont rákérdezel… Igen, elértük azt, hogy negyvenévesek
elmúltunk vagy negyven közelébe értünk,
kioltódtak bennünk, belõlünk az eredendõ,
erõs, dús érzések, és kifakultunk, és
üresek lettünk, gyengék. S amikor ezzel szembesülünk,
rosszul esik nekünk. Kicsit meg is bántódunk a sorsunkra.
És elgondolkodunk, hogy milyen fájdalmas. Most persze ezt
ironikusan mondom, holott tényleg van valami vérfagyasztó
a negyven körüli korosztályban, és nem kizárólag
az írókra, hanem a civilekre is gondolok. A lélek
már eléggé megroggyant, de a test még mûködik.
Az ilyenek bármire képesek, mert erõbõl élnek.
Ennek a korosztálynak egyébként az irodalomba
való asszimilálódása sajátosan zajlott.
S talán a nemzedék problémái ide vezethetõk
vissza. Az elõttünk járó generáció
rendkívül erõs. Mûvészileg is, a rendszerváltásban
való makulátlan szerepük miatt erkölcsileg is kikezdhetetlen
csapat. Az én korosztályom velük szemben nem tudta magát
radikálisan körülírni, megjeleníteni. Tehát
az a váltás, amit mondjuk az elõbb említett
személyek – a mostani ötvenes szerzõk – után
az én korosztályomnak kellett hoznia, nem rendelkezett azzal
a radikális bummal, amivel a 70-es évek végén
Esterházyék megjelenése. Nem akarnám lekicsinyelni
a korosztályom irodalmi eredményeit, de ezek az eredmények
sokkal lassabban tudtak megmutatkozni. A színrelépésbõl
hiányzott a katarzis. Olyan volt az egész, mint a békés
rendszerváltás, nem folyt a vér, mindenki élve
maradt az apák közül… Lehet, ha egy párat kinyírtunk
volna, jobb lenne most a közérzetünk. Különben
én nem vagyok úgy általában elégedetlen,
csak magammal.
KT: Látsz-e lentrõl feszítõ energiákat, hogy a legfiatalabb nemzedék markánsabban különbözne, akarna különbözni tõletek? Ezt mint kiadói szerkesztõtõl is kérdezem: tapasztalsz-e olyat, hogy a mai huszonévesek lírája, prózája, poétikája, egyáltalán a szemlélete, az irodalomhoz való hozzáállása, a pályakezdésük jellege generálisan eltérne a tiétektõl?
HJ: Nyilván ez egy más típusú generáció. Nem csak az irodalomban, általában az országban. Nem biztos, hogy mindenkire jellemzõ, de sokkal élénkebb, sokkal elementárisabb és sokkal rámenõsebb stilisztika uralkodik. Egyértelmûen kimutatják az élet akarását. Egyszer egy fiatalabb íróval leültem egy vendéglõbe. Kért magának egy fatálat, tele volt mindenféle húsokkal. Nekilátott, és elejétõl a végéig megette. Akkor éreztem, hogy ez egy más korosztály.
KT: Ha a fatál-evést lefordítod irodalmilag, az voltaképpen mit jelent?
HJ: Nem fordítanám le irodalmilag, mert az kissé bonyolultabb. Hogy mit csinálnak, hogy az jó-e, újat hoz-e vagy nem, ennél összetettebb. Inkább habituális dolog. Lehet, hogy ezzel nincsen semmi baj, csak mondjuk nekem vagy a korosztályomnak inkább a gyomorfekély az otthonos terület. Azt hiszem például, hogy minden munkámat simán lehet a gyomorbetegség felõl értelmezni. Általában a betegség felõl. Vagy még általánosabban fogalmazva a gyengeség felõl, ami persze a többségi erõvel áll szemben, s ilyen értelemben – kis paradoxon – maga is egyben megveszekedett méretû erõ. Visszatérve még egy pillanatra az ifjakra: szembetûnõ a technikában való jártasság. Mintha úgy gondolkodnának a költészetrõl, mint valami mutatványról, amit jól be kell gyakorolni, aztán föl lehet lépni vele. Ez részben persze jó, hisz a szakmát ismerni kell, de az igazi nagy tétek még ezután jönnek. Vakmerõ út vár rájuk. Nem irigylem õket, mert veszélyes, és irigylem õket, mert izgalmas.
KT: Látsz-e olyat, hogy bizonyos korosztályok, például a mi generációnk esetében létezne mondjuk Keménytõl Borbély Szilárdig valamiféle közösségtudat, nemzedéki gondolat? A szocializálódásunk tekintetében van-e valamiféle közös szellemiség? Érzel-e például erõsebb szolidaritást, mint ami mondjuk az idõsebbeknél vagy a fiatalabbaknál tapasztalható?
HJ: Valamelyest létezik ilyen minden generációnál,
ahogyan a miénknél is. Azonos poétikáról
viszont nem beszélhetünk. Függetlenül attól,
hogy nekem például Kemény jó barátom,
nincs áthallás abban, amit csinálunk. Sõt a
vershez való viszonyunk is radikálisan különbözik.
Ettõl függetlenül intenzíven figyeljük egymást.
Érzékelem, amikor õ a saját világában
nagyot dob, és az számomra kihívást jelent.
Mert tetszik, nem tetszik, van egy valódi vetélkedés
az írók között, kortársak között
fokozottan. És ez egészséges dolog. Amikor látom
a kimagasló teljesítményt, ahhoz viszonyulok, azt
akarom megdobni, elérni, túlszárnyalni. Ha nincsenek
igazán nagy teljesítmények az irodalomban, akkor az
egész leáll, bemerevedik, és a kiváló
alkotók is belekopnak a középszerbe.
KT: Nyilván nagy fordulat lehetett az életedben, amikor
az elsõ köteted megjelent. Hogyha reménytelennek láttad
a helyzetet, akkor is komoly esemény lehetett…
HJ: Korántsem töltött el eufórikus örömmel. Ennek nyilván az az oka (legalábbis részben az), hogy az irodalom intézményrendszere számomra nem volt vonzó. Valószínûleg magam elõtt szégyenkeztem volna a legjobban, ha örülök annak, hogy ez az intézményrendszer engem is fölszippant. A legjobb az volt benne, hogy baromi jó honoráriumot kaptam érte: ötvenezer forintot, ’87-ben. Az akkor nagyon sok pénz volt. Elhatároztam, hogy minden barátomnak a legdrágább karácsonyi ajándékot veszem. És amikor így kiköltekeztem, még mindig volt mondjuk negyvenkét-ezer forintom.
KT: A te pénzügyi helyzeted, anyagi viszonyaid, gondolom, azóta jelentõsen leromlottak.
HJ: Hát leromlottak, igen. Mindenkinek leromlottak, aki ír. A dolgot az tarkítja még, hogy van két gyerekem, meg egy tanárnõ feleségem. Szó se róla: nem vet föl bennünket a pénz. Különben ebben a kelet-európai mûvész-idolban baromira benne van a nyomorgás. Hogy hiteles alkotást csak a nyomorultság helyzetébõl lehet létrehozni. Nézd meg például Tandorit. A klosár szerepkörét játssza, és akkor is azt tenné, ha átnyomnál a számlájára egy pár milliót. Marno mesélte, hogy teljesen meglepte, mikor Németországban volt, kiváló körülmények között is tudott dolgozni. Ez is jelzi: a szegénység egyenlõ autentikus mû nem axióma. Magyarán csak fizessen nekünk, aki arra hivatott, nem fogunk elkurvulni.
KT: Amikor az elsõ köteted megjelent, és ezzel megtörtént a belépésed az irodalomba, mennyire volt benned készen, volt elõre elgondolt, megtervezett, hogy mit akarsz csinálni? Az elsõ ugyanis gyûjteményes, az addigi dolgaidból szelektált kötet, és jelentõsen különbözik a következõtõl, amely Vigyázat Humanisták címmel látott napvilágot, és számomra sokkal erõteljesebb, markánsabb elképzelést jelez a tekintetben, hogy merrefelé tájékozódsz. Az más kérdés, hogy késõbb egészen más irányt vett a pályád, mint ami ebben a könyvben törekvésként, lírai világként megjelenik. Mik voltak az elgondolásaid, mi volt az, amit csinálni akartál, volt-e valami határozott elképzelésed, célod, szándékod?
HJ: Az elsõ kötetnél mindenképpen azt akartam, hogy játékos és felszabadító legyen. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem az egyes versek minõsége érdekelt, inkább az, hogy a kötet legyen sokszínû és érdekes, legyenek benne olyan hanyagságok, könnyelmûségek, amelyek szemben állnak a magyar költészet magasztos önképével. Mindig is utáltam azt a gõgöt és nagyképûséget, ami a költészetünket uralta, és részben még ma is uralja. Ettõl az álfenségességtõl meg autoritásmániától egyszerûen kifordul a gyomrom. Én nem ilyen költészetet akartam, hanem olyat, ami megszólítható, ahová szorongás nélkül léphet be az ember, ahol fülön is csíphetik a szerzõt, ha cinkelt lapokkal játszik, ahol szabadon lehet mozogni.
KT: És a második? Ehhez képest nagyon erõsen filozofikus karakterû könyv, és gyökeresen más, azt gondolom, kellett történnie valaminek, ami más irányba vitt.
HJ: Hát igen, amikor azt csináltam, egy kicsit beletúráztam magam a misztikába meg a nyelvfilozófiába. Ennek a nyomai látszanak a könyvön. A magyar líra akkor még tele volt poszt-Nagy Lászlós csacsogással. Olyan költészet vett körül, ami a hasonlatot, a metaforát arra használta, hogy a megfogható világot is összezavarja körülöttem. Engem a gondolatilag koncentráltabb líra izgatott. Azt hittem, a magyar költészet számára a jövõ a bölcseleti líra terén van. Ebben tévedtem. A 90-es évekre egyértelmûen a dalnoklíra erõsödött meg.
Szeretek okoskodni, szeretem a humoros dolgokat, meg iszonyú
érzelgõs vagyok
KT: Ha a pályádat végiggondolom, azt látom,
hogy amennyire nem inspirált téged – vagy csak negatív
irányba – az uralkodó líratípus, költõi
beszédmód, hang a 80-as évek legvégén
és a 90-es évek elején, annyira távol áll
a költészeted, a beszédmódod az ellenbeszéd
típusú poétikáktól is. Nem érzem
azt, hogy például Tandori, Petri, Oravecz, Tolnai Ottó
vagy a késõbbiek: Parti Nagy, Kukorelly, Marno vagy mások
hatottak volna rád. Ez valamiféle szándékos
távolságtartás a hatásoktól? Attól
akart eltérni a költészeted mindvégig, ami a
trend, és attól is, ami ezzel szemben ellenbeszédként
megjelenik?
HJ: Nekem alapvetõen nem a hatás-ellenhatás volt a fõ problémám, amikor elkezdtem írni. Ennél sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy az írás során nem tudtam vállalni a teljes személyiségemet. Mert milyen típusú fickó vagyok? Mondjuk jellemzõ rám az, hogy szeretek okoskodni, szeretem a humoros dolgokat, meg iszonyú érzelgõs vagyok. Ebbõl általában az érzelgõsséggel volt a probléma, az volt a ciki. Az elején rengeteget küzdöttem azzal, hogy miképpen jelenhet meg ez a része a személyiségemnek. És ha nem jelenik meg, akkor amit kiadok a kezembõl, az falsolás. Amikor sikerült kontrapunktozni humorral, játékkal az érzelmi szívnagyobbodásomat, és beemelni a szövegbe a teljes személyiségemet, a beszédmódom is alapvetõen különbözõ lett minden más beszédmódtól.
KT: Ha tovább haladok kronologikusan, azt tapasztalom, hogy a harmadik könyvedben a késõbbiekbõl számos elem felfedezhetõ. Ez a Welcome in Africa címû kötet, amely a rád jellemzõ módon szintén vegyes mûfajú. A sokmûfajúság kezdettõl együtt volt benned? Nem volt eldöntve, hogy versben vagy inkább prózában fog eltelni az életed?
HJ: Én az elsõ kötetek prózaszerûen szedett anyagát is versnek tekintem. A vegyesség egyik alapvetõ oka, hogy iszonyú keveset írtam, és nem lehetett volna megoldani, hogy a prózát és a verset külön tegyem. Akkor sohasem lett volna könyvem. Persze tartalmi okok is voltak. Amikor a Welcome in Africa vagy a Marlon és Marion készült, az volt a célom, hogy ne egyszerûen versgyûjteményt, hanem könyvstruktúrát is létrehozzak. Olyan könyvet akartam, ami könyvszerûségében is hoz valami pluszt. Elvetettem a hagyományos versciklus-szerkezetet. Ehelyett úgy akartam egymáshoz társítani szövegeket, hogy önmagukon kívüli konnotációs teret építsenek ki az olvasóban. Ugye mindkét könyv fiktív, nem komplexitásában végigmondott, de teljességet sugalló történet. A hiányokat az olvasó a saját történetével pótolhatja. Vegyük a kedvencet: a Marlon és Mariont. Ez egy szerelemrõl szóló kötet, ami feltételezi, hogy mindenkinek megvan a maga szerelmi eseménye: jó nagy csalódásai, jó nagy fájdalmai. Megvan az enyém is, de nem ömlesztem rátok az egészet, csak foghíjasan. És ott, ahol a híjak vannak, oda jön be a te történeted, az olvasói saját élmény. Azt gondoltam, hogy ilyen kreativitásra épülõ kötetek lennének. Akkor nem éreztem, hogy végig lehet mondani egy történetet. Számomra a sors nem rajzolt ki teljes ívet, az egész életemet apró darabkákban láttam.
KT: Ebben a két könyvben, a Welcome-ban és a Marlon és Marionban rengeteg apró – akár alkotástechnikai, akár motivikus – mozzanat van, ami a Dzsigerdilenben, de fõképp a Xanaduban erõsen visszajön. Ami itt mozaikosan, a szüzsé szintjén vagy motivikusan, elemekben, töredezettségében mûködött, mitõl, mikor és mi által állt benned össze végigmondható történetté?
HJ: Nem volt afféle ideologikus elõfeltevés, úgyhogy nem is tudom… Talán inkább praktikus dolgokat tudnék mondani: egy nagy ívû történet megírása idõigényes, fárasztó, nyugalmat és türelmet kívánó dolog. Elõször ennek kellett lehetõvé válnia bennem. Vagyis, hogy eléggé lefárasszon az élet, és képes legyek óraszám megülni a fenekemen. Másodsorban átszoktatott balkezes vagyok. Nem tudok kézzel írni, mert egy oldal után úgy érzem, menten meggárgyulok, aztán mehetek a Lipótra vigyorogni. Mindig is géppel írtam. Na most hosszú prózát géppel írni baromi strapás. Egyszer megpróbáltam egy regényt, el is kezdtem – a Napok és Holdakban novellaként olvasható –, de a harmincnegyedik flekknél egyszerûen ledõltem a székrõl. Rosszul voltam a fáradtságtól. Na, gondoltam, én majd akkor fogok regényt írni, ha lesz kompjúterem. Amikor lett, akkor alakultak ki a teljes történetek, és ez a magánéletbeni esemény éppen egybeesett a magyar próza azon igényével, hogy legyenek teljes történetek. Egymásra is találtunk rögvest: az igény meg én a kompjúteremmel, ahogy szokott ez lenni a mesékben.
KT: A Marlon és Marionban fölvetett, a figurákban, az egész filozófiájában vagy szerényebben a gondolatvilágában felbukkanó kérdések és motívumok, a férfi-nõ viszony, a szerelem és a szeretet, a melegség központi kategóriák nálad. Kicsit leegyszerûsítve az is mondható, hogy kezdettõl errõl szól minden. Eltérõ hangsúlyokkal errõl beszél tulajdonképpen mind a tíz kötet. Ilyen szeretetéhes ember vagy? Ennyire központi ügy a szeretet vagy a szeretethiány mûvészileg?
HJ: Ha már így rám pirítottál, bevallom: igen. Nem tudok erre mit mondani… Ezeken a dolgokon gondolkodom, ezek teszik ki az életemet, a mindennapjaimat. Írni pedig csak arról tudok, amit ismerek. Egyébként kevés olyan állapota van az emberi létezésnek, ami a lehetõ legteljesebb rányitást teszi lehetõvé a világra. A szerelmi szituációk ilyenek. Akkor, amikor a szerelem bejön, kioltódik az a nehézség, amit az idõ, a mindennapi zûrök a válladra nyomnak... Tehát ez egy olyan hely, ahonnét érdemes beszélni a világról. És lehet is.
KT: Ugyanakkor majdnem minden szerelmi történeted vagy szerelmi szálad mélységesen kudarcos a végén.
HJ: Hát igen, ilyen az élet...
Gyermeki naivitás - a Dzsigerdilen és a Xanadu
KT: A másik, ami a szeretet mellett központi, meghatározó
jellemzõje a pályádnak, valami olyasmi, amit gyermeki
naivitásnak, ál-infantilizmusnak vagy valamiféle gyermekiségnek
mondanék. Érdekelne, hogy milyen gyerekkorod volt, hogy ennyire
gyerek tudtál maradni. A meséknek szintén döntõ
szerepük van a könyveidben, végigkísérik
a tíz könyvet…
HJ: Lehet, hogy ennyire egyszerû az agyam, nem tudok bonyolultabb szerkezetekben gondolkodni. A gyerekkoromról… Nincs semmi érdekes. Vidéken nõttem föl. A szüleim parasztok voltak, hamar megismerkedtem a természettel, a dajkám népdalokat dúdolt, megérintett akkor a népköltészet is, a szomszéd nénik átjöttek tollat fosztani, érdekes meséket mondtak sárkányokról, titkos kincseket rejtõ alagutakról, a kettõs honfoglalásról, Attiláról, meg a hunokról… Ezeket találhatjuk a Dzsigerdilen címû könyvben.
KT: Másfelõl kérdezem ugyanezt. A Holdak és Napok után – a verseidnél maradva – történik valami. Attól kezdve érzek egy olyan irányú váltást, hogy megkísérled elérni a végletes egyszerûség majdhogynem nulla pontját, amikor a forma és a nyelv, egyáltalán a költõi eszköztár olyannyira takarékon és poétikailag – nincs rá jobb szó – infantilisan mûködik, hogy sanzon- vagy dalszerû hangzáshoz, mûködésmódhoz jut el. A Valami nehezék és az Istenek címû köteted verseire is gondolok. Ezek kapcsán kaptál olyan kritikákat, hogy ez a könnyedség, dalszerûség, leegyszerûsített beszédmód nem könnyûség-e egyszersmind? Mit mondasz erre? Egyáltalán jól érzem, hogy tudatos poétikai váltás történt ebben a két, egyébként mélyen összefüggõ, és egy évben, 1998-ban megjelent könyvben?
HJ: Menjünk vissza elõször a Holdak és napokhoz. Ott tényleg valami miatt, egyszerûen – magam sem tudom, miért – bejöttek a dalszerû megoldások… A dalszerûség persze nem volt idegen tõlem sohasem. Elég sokat mûködtem a rockzenei ügyletben. A másik két kötet esetében ez az infantilis vagy redukált beszédmód csak fenntartásokkal áll. Sajnálom, ha valaki bedõlt ennek. Különösen az Isteneket, ami ebben a szakralitás utáni lelkileg és szellemileg lepusztult környezetben a transzcendenshez, az alaplétezéshez való viszonyt próbálja meg újrafogalmazni, inkább látom mind gondolatilag, mind poétikai szempontból is bonyolultnak. Ez érzékelhetõ a recepción is. A kritika sem a kötet szellemi muníciójával, sem a dikcióval, sem a formával nem tudott érdemben mit kezdeni.
KT: Elértünk idõben a Dzsigerdilenig és a Xanaduig. Nagyon érdekes számomra, amit a kritika a két könyv kapcsán többször is megpendített – a Dzsigerdilen kapcsán, ha jól emlékszem, Kulcsár-Szabó Zoltán, a Xanadu kapcsán pedig Dérczy Péter az ÉS-ben –, hogy a történelmi regény újraéled, reneszánsza van, s hogy a te könyveid is valamiképpen abba a sorba illeszkednének, mint amibe Láng Zsolt vagy Márton Laci bizonyos mûvei. Errõl mit gondolsz? Van-e vagy volt-e valami ilyesmi?
HJ: Az általad említett két vagy – Darvasit és Szilágyi Istvánt is mellé téve – négy szerzõ karakteresen különbözik egymástól, s a maga módján sajátos utat jár be. Hogy mégis történelmi témában mozognak, ha nem is csak véletlen, de semmiképpen sem egy közös poétika következménye. Engem történetesen maga a történelem nem érdekel. Semmilyen módon nem akartam a kort ábrázolni, és példázatot sem akartam írni. A kor számomra csak eszköz volt. Szerintem a világot egyéni történetként éljük meg. Nincs történelmünk, csak történetünk, még ha bizonyos távolságból összemosódnak is a szereplõk, s a történelem arctalan tömegét alkotják. Engem az arc érdekel. Hogy kik õk, és ki vagyok én. Minden történet nagy történet, hiszen a szereplõje számára egyszeri és megismételhetetlen. Ezen keresztül látszódik számára a világ, s mikor kiesik a történetébõl, ez a világ megszûnik. A történeti folyamatok, a konszenzuálisan nagynak tartott történetek elnagyolják az egyénre vonatkozó impulzusokat. Az irodalom ellene dolgozik ennek a folyamatnak. Persze a kategorizálást fel lehet fogni szerencsés adottságként is. Hisz így tudott a kritika hozzányúlni ezekhez a mûvekhez. S ha már foglalkozik vele, valamit csak kihámoz, s ez írónak, olvasónak egyaránt hasznos. De hangsúlyozom: ez a kategória hosszú távon nem tartható, hisz nem is esztétikai alapokra épül, kifejezetten ideologikus, ami – mint tudjuk – szemben áll a mûalkotás lényegével.
KT: Ami téged talán ezen túl is elkülönít, leginkább az, hogy a te – mondjuk így nagyképûen – történelemszemléletedet vagy a történelemhez, a valósághoz való viszonyodat mélyen áthatja a meseszerûség, a többször emlegetett gyermeki képzeletvilág mûködése. Ennek következtében borzalmasan nehezen lehet elválasztani a két regényben a történelmi tényeken nyugvó valós szüzsé-elemeket, illetve a történetek fikcionált, fiktív rétegét. Ez szándékos, vagy pedig pusztán írás közben alakult így?
HJ: Mindaz része a létezésemnek, ami az emlékezetemben
bármilyen formában is, de létezik. Ha az emlékezetem
visszamegy a 17. századig valamilyen akárhonnét szedett
információk alapján, akkor ez része a létemnek,
a sorsomnak. És így is bánok vele. Mint az én
sorsomnak, helyesebben, mint a regényem sorsának részével.
Az, hogy idõben itt vagyok vagy ott, gyakorlatilag teljesen mindegy.
Kisgyerek koromban egy fél évre átkerültem egy
másik világba, mert – ez most igaz – a nagyapám annyit
mesélt a világháborúról, hogy azt hittem,
jártam és harcoltam ott. Onnéttól kezdve számomra
az idõbeli korlátok nem okoznak problémát.
Nem történelem, nem múlt, ami felé közelítek.
Számomra az alapvetõ: valamilyen módon valamit a világról
állítani. Be akarom hozni a világot, az eredendõ
világélményt a mûvel. Azért csinálom
meg. Az a célja, hogy felépüljön egy kompozíció,
és az úgy legyen beleállítva a szívedbe,
hogy széthasadjon. És ha ehhez a történelem kell,
akkor a történelem kell, ha nem kell, nem kell. Minden ott
történik, ahol történnie kell és akkor.
A megragadni kívánt anyag mutat rá topológiára
és kronológiára. Erõszakkal nem lehet beavatkozni.
Sokszor elmondtam, és bocsánat, ha ismétlés,
hogy például a Dzsigerdilen történetét
egyáltalán nem akartam a múltban exponálni.
Ez egy konkrét történet: volt egy Szilveszter nevû
faszi, aki a matektanárom volt, és felpofozott gyerekkoromban.
Baromira utáltam. Volt neki egy szerelmi ügye: nem tudott dönteni
a felesége és a csaj között, és megnémult.
Az utolsó húsz-huszonöt évét némán
élte le. Ezen kívül volt egy másik bûne
is: mindig rossz jegyet adott nekem matekból. Egyszer eljött
hozzánk, és az apámmal beszélt valamirõl,
én azt hittem, elmondja, milyen rosszul tanulok. Az apám
nem büntetett meg, mint ahogy várható lett volna. Fél
éven keresztül szorongtam: az apám tudja, hogy én
rossz vagyok matekból, és bosszúból nem büntet
meg. Így szívat. Ez egy ilyen gyerekkori fóbia. A
végén kiderült, hogy a szemétláda azért
jött az apámhoz, hogy traktort kérjen kölcsön,
mert az apám fõnök volt a téeszben, és
esze ágában nem volt elárulni, hogy rossz vagyok matekból.
Nem kockáztatta volna a traktort. Szóval ez volt a konkrét
történet. Gondoltam, meg kell mindenképpen írnom,
azzal a nagy keresés-történettel együtt, amin mindannyian
átmegyünk kamaszkorban: megtalálni azt az embert, akit
szeretni tudunk. De hiába írtam. Nekimentem háromszor,
és minduntalan azt éreztem, hogy falsolok, falsolok, nem
mozdul el a szöveg, ott marad a papíron, nincs élet
benne, nincs ereje, egyszerûen nem mûködik. Akkor ugrott
be véletlenül az Anna Kareninából az elsõ
mondat, hogy „Minden boldog család egyformán boldog, de minden
boldogtalan család a maga módján boldogtalan”. Ezt
rögvest áttettem vitézekre: minden boldog vitéz
egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján
boldogtalan. Amikor ez a mondat megvolt: életre lelt az anyag. Mindehhez
még hozzájön egy fontos oldás: rájöttem
arra, hogy ugyan én privátim utálom Szilvesztert,
de mint író nem közelíthetek hozzá erkölcsileg,
mert a mûalkotásnak sohasem lehet a morál, valamely
erkölcsi tézis se célja, se tematikája. És
rögtön az elején ezt az erkölcsi nagyképûséget
ki tudtam oltani. A fõhõst, aki a köznapi ítélkezés
szerint erkölcsileg pozitív személy, egy szintre emeltem
az áruló Szilveszterrel. Mert a létnek nem ez a kérdése.
Hanem az, hogy boldog tud-e lenni, vagy marad boldogtalan. Persze akkor
még nem tudtam, hogy van egy harmadik létmód is: hogy
se ilyen nem vagyok, se olyan.
KT: A Xanadu kapcsán volt valami hasonló kiváltó motívum? Annak is van felfejthetõ története?
HJ: Nem. A Dzsigerdilenben az az alapvetõen más a Xanaduhoz képest, hogy én akkor nagyon akartam regényt írni. Állatira izgatott, hogy fú, milyen frankó dolog lehet egy nagy kompozíciót létrehozni. És tényleg marha nagy dolog. Abban benne lenni, benne élni, hogy kiteszi a mindennapjaidat, örökösen bonyolódik benned – fantasztikus érzés. Amikor a Xanaduhoz fogtam, egyáltalán nem gondoltam, hogy regényt írok. Egy kis novellát akartam Szlovéniáról. Az alaptörténet a fülszövegen is rajta van: Piran fõterén van egy ház, amit egy velencei kereskedõ épített a csajának. Egy kis novella, gondoltam, eszem ágában sem volt nagy mûbe fogni, csak hogy egy kétflekkes, rendes dolog legyen belõle. Elkezdtem dolgozni rajta, és akkor… Hát, a csaj még meg sem jelent, és már a huszadik oldalon tartottam. Nõtt és burjánzott a történet, és rajzolta ki önnön lényegét, a teremtéstörténeteket. Mert egy nagy teremtéstörténet-halmaz az egész Xanadu. A teremteni-nemteremteni, konstrukció-dekonstrukció kérdésköre van benne folyamatosan megfogalmazva. Megjelentek a figurák, jött az Atya, a tényleges teremtõ, az angyalokkal, elõkászálódtak a kocsmákból a matrózok, aztán a Vincius, az Atya földi alteregója, a kontra-narrátor… Szóval az egész kitárult elõttem… Lehet, hogy azt kéne mondani, hogy gyötrõdve készült a mû három évig. De nem. Pár hónap alatt írtam meg, és iszonyú boldogan.
KT: Sokkal rövidebb idõ alatt, mint a Dzsigerdilent?
HJ: Gyorsabban írtam meg, de nem sokkal gyorsabban. De ez a gyorsaság nem olyan, hogy na most én futok… Amikor olvasok – biztos sokan ugyanígy vannak vele –, abszolút érzem, hogy a fószernak volt-e kedve, hogy megírja. Mert az irodalmi mû kenõcse a kedv, ami a szerzõben munkálkodik. Ez visz végig a szövegen. Nem a témája, a stílusa, a benne foglalt szellemi tartalom, hanem a kedv. Ezt a lendületet nem akartam megtörni a regényeknél. Elsõ nekifutásra végigírtam õket. És utána kezdtem el vacakolni, utána fogtam az aprómunkába.
KT: Volt-e benned olyasmi is, amikor elkezdted a Dzsigerdilent, hogy annyi könyv után egy úgymond rendes könyvet, egy regényt kell írni, mert a mai napig a regény számít a mûfaji hierarchia csúcsának? Motivált ilyesmi is?
HJ: Ez nálam nem mûködött. Nézd, Örkény gyötrõdött egész életében, mert szeretett volna nagy magyar regényt írni, és az istennek nem ment. Közben írt remek drámákat és jópofa egyperceseket, amik a maguk helyét kivívták a magyar irodalomban. Egyszerûen ha nem megy, hiába az elvárás. Tökhülyeségnek gondolom. Miért kéne Keménynek regényt írnia? Kemény remek költõ, ha nem tud regényt írni, nem tud. Vagy Marnónak… Ott vannak a versek, magukért beszélnek. Hogy milyen a piaci lehetõsége egy-egy könyvnek, és hogy mi igazolódik vissza üzletileg, azt legalább mi, akik szeretjük ezt az irodalmat, ne nyomatékosítsuk ezzel a regénymániával.
Mért, ki az a Derrida?
KT: Változtatott-e valamit a hosszú távú
terveiden, hogy a két regény megjelent?
HJ: A Xanadu után tulajdonképpen csak a vers izgatott.
Egy elég vaskos kötetnyi gyûlt össze belõlük.
Nálam a próza-vers afféle váltógazdálkodásban
van. Egyszerre nem mûködik, nem mellékterméke
egyik a másikának, bár mindig rímelnek is egymásra.
A Dzsigerdilen párja a Valami nehezék (ez a regény
után íródott). A Xanadué pedig az Istenek (ez
viszont a regény elõtt született). A párkönyvekben
más-más aspektusból – tehát nem csak mûfajilag
másképpen – vetõdnek föl hasonló problémák.
A mostani versek nyelvileg rendkívül redukált teret
rajzolnak ki. A mindennapi létezés apró elemeit pörgetik
bele a textusba úgy, hogy nem rendelkeznek azzal a nagy ívû
mitológiával, sem azzal az agresszív retorikával,
nyelvi lendülettel, ami az Istenek verseit jellemezte. Vajon milyen
próza lesz ezután? Az az igazság, hogy tudom, mi az,
amit meg akarok írni, de nem is azt mondom, hogy szellemében
vagy szerkezetében bonyolult a dolog, hanem egyszerûen pszichés
hátterét tekintve. Olyan regényt tervezek nagyon régóta,
amibõl minden igazi, eredendõ életesemény ignorálva
van. Megtörténnek a szerelmek, megtörténnek a különféle
életjelenségek, de semmi nem érinti a szereplõk
alaplétezését. A probléma részben az,
hogy lelkileg nem vagyok ennyire lereccsenve. Majd leszek. Ez csak idõ
kérdése. Az igazi nehézséget nem ez jelenti.
A fõ gond stilisztikai jellegû. A stilisztika nem független
a mûegésztõl, valójában a mû létezésmódja.
Ahogy a szememen látod, mi zajlik le bennem, minden belsõ
rezdülésem, úgy reagál a stílus is. De
attól, hogy én egy ilyen fakó világot ábrázolok,
maga a szöveg nem lehet kipusztult. A szereplõim lehetnek zombik,
de a szöveg nem halhat meg. Hogy lehet ezt megoldani? Ugyanakkor,
ha nem halott a szöveg, félõ, hogy a történetbe
is érzelmi erõket nyomok. Szóval ez az a bizonyos
nagypróza, amire készülök.
KT: Érintett-e bármilyen szinten a Xanadu visszhangja? Két szövegre utalnék, az egyik Dérczy Péteré az ÉS-ben, a másik Kálmán C. Györgyé az Alföldben. Az egyik abszolút pozitív, az utóbbi évek egyik legtüneményesebb regényének nevezi a könyvet, s noha negatív, szerintem a Kálmán C.-é sem annyira lesújtó. Viszont kétségtelenül megpendít bizonyos hangokat könnyûség-ügyben, és még nyomatékosabban a tér-idõ- és a nõ-szemlélettel kapcsolatosan. Elég rendesen írogattak a könyveidrõl a 90-es években, már amennyire rendszeres Magyarországon a kritikai élet, de igazából a két regény az, amelyik nyomatékos recepciót kapott. Ennek kapcsán kérdezem, hogy mennyiben érintett téged a két könyv visszhangja, hozott-e bármi olyan érvet, szempontot, ami elgondolkodtatott?
HJ: Hát nem tudom... Nyilvánvaló, hogy nem a kritika diktátuma alapján dolgozom, attól függetlenül, hogy el szoktam olvasni. Kálmán C. esete… õ a verseimet is lecseszte egyszer rendesen. Számára én mindig a felületen csúszom. Nem lehet mit csinálni. Õ ezt veszi a dologból. Különben nincs köztünk rossz viszony, bár azt méltánytalannak tartottam, hogy úgy fest le egy helyütt a kritikában, mintha én valami macho csávó lennék, mondjuk egy déli ültetvényes, aki éjszaka fekete nõket erõszakol meg tucatjával, nappal meg a rabszolgákat kapja puskavégre. Körülbelül ez.
KT: Kis túlzással...
HJ: Kis túlzás, de valahogy mégis ezt éreztem benne. A másik, amit a fiatal irodalomelméletis fiúk írtak. Csomó olyan elvi elvárást fogalmaznak meg, aminek nem tudok eleget tenni, és nem is akarok. Mert én azon nem gondolkodom, hogy omnipotens legyen a narrátorom, vagy mi a lófasz, az engem nem érdekel. Nekem az a fontos, hogy a szöveg ne legyen impotens. Néha azt érzem – bocsánat, nem rosszindulatú a kritika, amit megfogalmazok –, hogy annyira fogságban tartja az elmélet a megközelítõt, hogy nem is tudja, hogy ez primer alkotás. Hogy a tétje nem az, hogy valamely receptnek megfeleljen. A diskurzus a mû és a világ között van, és nem a mû és Derrida között. Mert ki az a Derrida a világhoz képest? Ismerem egyébként ennek a gondolkodásnak a nehézségét. Magam is „kiképzett” esztéta vagyok. Emlékszem azokra a vitákra, amikor a tanult anyag uralta a gondolkodásomat, s az eredendõt letaszította trónjáról a szerzett tudás. Ma már csak olyan gondolatokat használok, amelyeket képes vagyok a magam számára domesztikálni.
KT: Az elmélet nálad egyébként mennyire játszik szerepet az alkotásban?
HJ: Ha nem is úgy, mint a fogmosás, de mondjuk elég gyakran gondolkodom például a metaforák mûködésérõl vagy formai kérdésekrõl, és elemzek a magam számára mûveket. Az elméleti játszmák bizonyára kihatnak a gyakorlati mûködésre is, bár egyenes kapcsolódásra eddig még nem bukkantam, s feltehetõleg nem is fogok. Elmélet alapján nem lehet mûalkotást létrehozni, legfeljebb szimulálni a mûvet. Még a legelméletibbek, például Mallarmé is – amennyiben a Kockadobást esztétikailag értelmezem – fenntartotta a véletlen lehetõségét. Bármennyi panelt biztosítok be, a véletlen akkor is fennáll. Éppen ez a diagnosztizálhatatlan elem teszi a mûvészetet mûvészetté. Az elmélet mint ideológia eredendõ ellensége a mûalkotásnak. De ez nem azt jelenti, hogy mondjunk le a gondolkodásról.
Bibliográfia
HÁY János
Gyalog megyek hozzád a sétáló uton
Móra-Kozmosz, 1989
Vigyázat, humanisták
Holnap, 1990
Welcome in Africa
Holnap, 1991
Marlon és Marion
Pesti Szalon, 1993
Holdak és napok
Kortárs, 1995
Dzsigerdilen. A szív gyönyörûsége
Pesti Szalon, 1996
Valami nehezék
Jelenkor, 1998
Istenek
Palatinus, 1998
Xanadu. Föld, víz, levegõ
Palatinus, 1999
Közötte apának és anyának, fölötte
a nagy mindenségnek
Palatinus, 2000
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu