EVA-MARIA KALLEN: Szeretnék néhány dologról szót váltani Önnel az irodalmi munkáival kapcsolatban. Úgy látom, írásaiban elsõsorban a széthullás elemzésérõl van szó, ennek a társadalomnak a széthullásáról, amelyben itt élünk, a magyar és az egész európai társadalom szétesésérõl. Egy egész évszázad, vagy talán egész évezred szétesésérõl is szó van. Nagyon jellemzõnek találom, hogy a Werckmeister-harmóniák címû film végén, amiért éppen most kaptak díjat, ez áll:1997-2000.

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: Én igazán szívesen csinálnék regényeket az ember felemelkedésérõl, az ember nagyságáról s a nagy metafizikai reményekrõl, a kor azonban, amelyben élek, az ember bukásáról, az ember ostobaságáról, s az ostobasága keltette irdatlan veszélyekrõl, végül a metafizikai remények kihunytáról szól. Nem akartam írni, nem akartam regényt írni, nem kívántam elemezni a széthullás Ön által említett állapotait, egyszerûen csak a
döbbenetemnek akartam formát találni, melyben világosan láttam, hogy az ember egész egyszerûen elfelejtette a világot, s mint egy reménytelen idióta: mindent rosszul ért, s ezt a mindent mint igazságot éli át. Egyetlen mondatban szerettem volna errõl mindig beszelni, nem egy regényben. Viszont tényleg nem könnyû ez az egyetlen mondat. Hosszú lesz, ahogy a Tarr-filmek snittjei is hosszúak. S nagyon úgy néz ki, hogy csak velem együtt ér majd véget...

EMK: A snittek hosszúsága a filmben számomra megfelel a mondatok szövegbeli hosszúságának. Ahogy ezt most leírta, közelebb visz ahhoz, amirõl itt szerintem szó van. Hogyan
adódik az a feladat, hogy EGY mondatban és EGY snittben akarjanak kifejezni mindent? Abból fakad ez, hogy éppenséggel a folyamat az, ami érdekes, nem pedig az eredmény?

KL: Azt hiszem, a türelemrõl van szó. Én egészen másképp gondolkozom, mint valaki, aki fog néhány darab papírt, néhány darab írógépet vagy computert, aztán leül, gondol valamire, majd esetleg még egyszer átgondolja ezt, és elkezd írni egy hosszú regényt. Én tulajdonkeppen soha nem  akarok regényt írni, nem akarok én írni semmit. Csak a figyelmem egyszeriben ráirányul egy tárgyra, s ott ragad. A szó szoros értelmében a foglyául ejt. És én akkor nem akarom a figyelmem elvonásával hirtelen megmondani, mi az a tárgy. Hagyom, hogy a figyelmem ott maradjon. S türelmesen várok. Várok, amíg csak meg nem jelenik valami hirtelen fény, amely bevilágítja ezt a tárgyat. És nem nekem kell mondanom róla valamit. A dolgom annyi, hogy hagyom, hogy megjelenjen, formát öltsön, aztán lejárjon, elpárologjon. Magát a stílust is ez a türelem határozza meg. Mert a stílus tulajdonképpen a helyesen megválasztott sebesség,

EMK: Ezt a tempót lehetne andanténak nevezni, lentónak is, valamikor aztán jön egy prestissimo vagy egy molto furioso, mert akkor aztán tényleg becsapnak az élet villámai. Amikor például a Werckmeisterben teljesen váratlanul ott áll a tank a város közepén, vagy amikor elõször mutatják be ezt a rendkívüli szimbólumot, a bálnát, ezek kirívó események, amelyek arra utalnak, hogy az emberi kapcsolatokban is történt valami. Hogy viszonyul egymáshoz a lassú tempó és a hirtelen sorscsapás?

KL: Az a sebesség, amelyrõl beszelek, nem az ember sebessége. Nem azé az akaraté, amelynek az ember megpróbálja alávetni a világot. Az emberi akarat értelmében az én könyveimben valójában nem történik semmi, ami ott történik, az van.
.
.

EMK: A reménytelenséget ábrázolják. A bálna nagyhatású kép, a helikopterjelenet, a tank a város közepén, az áruló nõ, ezek mind szörnyû dolgok. De aztán van olyan szörnyûség
is, ami megtörténhetne, és nem történik meg. A meztelen öregembert nem ölik meg. Ez lehetne az isten szimbóluma. Vagy Eszter úr, ez a mûvészi és érzékeny zenetudós, õ életben marad. Vajon a zene segítségével éli túl? Nem tudom. Vajon ezek a remény kis vágányai egy szétesett
kontinuumban, lehetnének-e máris a jövõ útjának elõkészítõi?

KL: Válaszul elmondanék egy kis történetet, ha lehet, amely pár nappal ezelõtt esett meg. Egy kis faluban lakom egy hegy tetején Budapest közelében. Van ott egy igen jóindulatú, szerény, csöndes s igen érzékeny orvosunk. Nagyon fogékony ember. Nem nagyon szoktunk privát dolgokról beszélni, egyszer mégis összeszedtem magam, és azt mondtam neki: Szeretném, ha tudná, hogy van egy új filmünk, és ha van kedve, nézze meg. Aztán elhallgattam, átérezvén, hogy talán zavarba hoztam, mert mondjuk soha nem jár moziba, az ilyesféle filmektõl pedig talán irtózik, mint amilyeneket mi csinálunk...
Néhány nap múlva találkoztam a feleségével, aki elmondta, hogy a férje egy barátjával megnézte a Werckmeister-harmóniákat. Aztán én magam is beszéltem az orvossal, mert tartottam attól, hogy néhány effektus túl erõs lehetett neki, például, mondtam neki óvatosan különben, hogy
rögtön megnyugtassam majd valahogy, ha szükség lesz rá –  amikor az öregember ott áll a fürdõkádban. Erre azt felelte: Hát, az az öregemberes jelenet tényleg nagyon súlyos ... nagyon megrázó volt, ahogy ott álltUNK!
Teljesen megrendített, ahogyan a többes számot használta. Nagyon költõinek, nagyon szépnek találtam. Ráadásul amit ez az orvos ott látott, s amit ilyen ragyogó világossággal kifejezett, az reményt ad arra is, hogy vannak emberek, akik egészen pontosan értik, mit akarok, mit akarunk elmondani nekik. Lélegzetelállítóan kevesen, de vannak. Külön-külön léteznek, nem is tudnak egymásról, sõt talán azt se tudjak, hogy rajuk gondolok, amikor megértõ emberekrõl beszélek.

EMK.: Más. Az ön elbeszélõi perspektívájából, az ön megfigyelõi pozíciójából feloldódik minden hagyományos kategória. Amikor Az ellenállás melankóliáját olvastam, és megnéztem az erre épülõ filmet, a Werckmeister-harmóniákat, úgy éreztem, hogy a jó és a rossz hagyományos fogalmai itt tulajdonképpen feloldódnak. Van egy önkéntes mozgalom a hely felszabadítására, amely a végén egy kórház elleni támadásba és a betegek agyonverésébe torkollik. Még Jánoska/Valuska is résztvesz benne, egy különben nagyon pozitív figura, aki eltorzul a becsepegtetett méregtõl. Nem egy megállapítás ez is? Nincs-e a jó és a rossz is a teljes felbomlás
állapotában?

KL.: Mindenek elõtt: fogalmam sincs, honnan veszi, hogy Valuska reszt vesz a támadásban és a betegek agyonverésében. Õ éppoly áldozat, akit a tömeg arra kényszerít, hogy együtt menjen velük; tanúja, nem elkövetõje az eseményeknek. A kérdésére pedig: a Werckmeister-harmoniák nem arról szól, hogy az úgynevezett jó és rossz létezik-e, efelõl ugyanis semmi kétség nem lehet, hanem arról, hogy mit jelent ez a kérdés a regény hõseinek a számára.
Valuska azt mondja: Vannak persze olyan dolgok a földön, amelyek a gonosztól valók. De mi emberek mindig arra kell hogy gondoljunk, hogy az Egész, amelyben valójában létezünk, ennél sokkal nagyobb: ez az univerzum, ahol a gonosz nem mûködik. Valuska mindig azt mondja: "Eszter úr, az univerzum csodaszép! Az egész teremtés rettentõ nagy. Persze hogy az emberrel együtt ott van benne a rossz is. De az egész teremtés kimondhatatlanul csodálatos.
Eszter úr, akinek mennyei vágyakozásában van valami az isteni állandóság utáni reménytelen hajsza hõsies és tragikus lendületébõl, azt mondja: Az emberi létezés a gonosz nyomása alatt áll. S ezen kívül nincsen semmi. Nem érti meg, hogy Valuska mirõl beszél neki nap mint nap, hogy
ugyanis van egy univerzum, amelynek mûsorrendjében nincs benne mindaz, amit az ember gondol arról, mi a világ.

EMK.: Azt akarja ezzel mondani, hogy ez a nagyobb térre való vonatkozás semlegesíti a morális kategóriákat?

KL.: A mi emberi fogalmaink ott már egyáltalán nem mûködnek. A morál emberi világunkra vonatkozik.

EMK.: Ez azt jelenti, hogy ezeknek az emberi fogalmaknak nincs értelme?

KL.: Nem, csak hogy az érvényességük nagyon korlátozott.

EMK.: Tehát sub specie aeternitatis semmi nem számít.

KL.: Minden számít. S az a baj ezzel az örökkévalósággal, ahogy Ön használja, hogy túlságosan át van itatva az antropomorfizmussal. Arról az örökkévalóságról, amelyrõl Valuska mesél, mi nem mondhatunk semmit. Csak elhihetjük Valuskának, hogy ez a nagy univerzum, ez a számunkra felfoghatatlanul nagy tér létezik.

EMK.: De azt jelenti ez, hogy teljesen mindegy, megölöm-e a felebarátomat vagy sem?

KL: Ha jól értem a kérdését, vissza is utasítom rögtön. Már hogy lenne mindegy?! A tér, amelyben Ön megöli a felebarátját, emberi tér. Az univerzum, amelyrõl Valuska tud, nem emberi tér.

EMK.: Tehát ebben a nagyobb térben nincs helyük a morális kategóriáknak.

KL.: Nem errõl van szó. Hanem arról, hogy az embernek sincs helye ebben a nagyobb térben úgy, ahogy õ a helyrõl gondolkodik. Mi errõl a nagyobb térrõl tényleg nem tudunk semmit. Valuska tud róla, tudja, hogy van. S vele együtt vagy megértjük ezt, vagy soha nem értünk meg belõle semmit.
Maga a morál is Valuska számara ebbõl a tudásból következik, s lesz m a g a t ó l é r t e t õ d õ !!!
Valuska azt mondja: Nem választhatjuk meg, hogy morálisak vagy amorálisak legyünk-e. Az emberi létezés alá van vetve a morálnak. Ez örök harc közte és Eszter úr között.
Eszter úr kantiánus, Valuska egyáltalán nem az. Valuska olyan, mint egy kõ, mint egy fa, mint a szél, majdnem pontosan úgy létezik, mint a kõ, mint a fa, mint a szél.
Nagy relativista, abban az értelemben, hogy tudja, mindennek azonos súlya van.
Valuska olyan, mint az elsõ ember. Számára az univerzum, melyet csodál, a félelem és rettegés valamilyen végleges határa. E határ után nincs félelem és rettegés. Megérteni valami mást csak akkor ért meg, amikor valamit kezdenie kell azzal a szörnyûséggel, hogy a szeme elõtt a
cirkusz miatt ideérkezett emberek lerombolják az egész várost. Akkor olyan kétségbeesés,
olyan halálos rettegés lesz rajta úrra, mint az õzön, ha bekerítik, és nincs tovább: akkor lefekszik, és megpróbálja m e g é r t e n i  vadászt, aki meg fogja ölni. És az a másik igazság túl van rajta. Valójában ezért mindegy már neki, hogy miután végigélte a borzalmakat Az ellenállás
melankóliájában, mi lesz vele. Valuskát elmegyógyintézetbe zárják. De nem azért, mert tényleg megõrül. Hanem mert mar minden mindegy neki, és az, akinek mar minden mindegy, az
olyan, mint az õrült.

EMK.: A szerzõ a mû vonalának és logikájának megalkotója. Aszerzõ rajzolja meg az alakjait, õ teremti az egész regényt A-tól Z-ig, az egész szöveget, tehát a szöveg logikáját is, a cselekmény logikáját. Ennyiben persze mégiscsak felelõs azért, hogy mi történik. Miért fordítja a végén úgy a dolgokat, hogy sor kerüljön erre a rombolásra az emberek részérõl? Mi rejlik emögött?

KL: Egy puszta technikai kérdés. Egészen más egy tömeg, amelyrõl el tudjuk képzelni, hogy pusztító lehet, ha úgy alakul, s egy tömeg, amely tényleg pusztít, mert úgy alakult. Óriási különbség. A felelõsségrõl pedig annyit most, hogy ebben a regényben egy olyan tömegrõl van szó, amely nem az én képzeletem szülötte. Ez a tömeg létezik, és mindig is létezett. Éreztem a jelenlétüket, mindig, mióta csak élek. Éreztem és érzem õket az utcán, a boltban, a kocsmában, a vonaton, Európában és Ázsiában és Amerikában és mindenütt. Felelõtlenség lett volna nem írnom róluk. És persze hiába írtam: mindez jó esetben is riogatásnak tûnt.
Ma már m i n d e n k i tudja, hogy nem riogattam. Valóságos erõnek adtam alakot.

EMK.: Vannak fontos divergenciák az írott szöveg és ennek a filmbe való átfordítása között. A kettõ a cselekmény szempontjából sem fedi egymást egészen.

KL.: Igaza van. Van egy mû azzal a címmel, hogy Az ellenállás melankóliája, és ez a mû, ez a regény egy teljes, nagyon széles epikai tartomány. És aztán van egy film, a Werckmeister-harmóniák, ez pedig egy másik univerzum, mely ugyan az elsõ nélkül nem lehetséges, de mégis csak önálló létformája van. A regény epikai tartományával szemben ez magától értetõdõen egy különben szinten teljes vizuális-drámai tér, melyben a regénnyel ellentétben mindössze egy
fõszereplõ van, míg a regényben Valuska mellett egyszerûen szinte mindenki fõszereplõ: Eszter úr, Eszterné, Valuska anyja, a rendõrkapitány a gyerekeivel és így tovább.
A film számára redukálnunk kellett ezt a széles epikai világot. És itt el kell mondjak valamit. A könyveim könyvként léteznek, nincs szükségük adaptációra, vizuális újrateremtésre, feldolgozásra. És Tarr Bela filmjei, vagy ahogy õ, lefegyverzõ túlzással, kifejezi ezt, közös
filmjeink; nem is adaptációk. Természetesen a Tarr-filmeknek szükségük van az én irodalmi univerzumomra. Anélkül magától értetõdõen nem is léteznének. Hiszen mindent én találok ki: a hõsöket, a történetüket, a filozófiájukat. Hogy úgy mondjam, minden megvan, mielõtt õ a kezébe venné a dolgokat. De van egy elképzelése, és ez valami egészen speciális: egy film. Valami gyökeresen más, mint az irodalom. Az egyiket mar halálra ítélte ez a kor, az irodalomnak, hogy Ernst Jandl egyik utolsó mondatát idézzem: vége. A filmet most ítélik halálra. Egyik utolsó
hõse: Tarr Béla.
EMK.: Köszönöm.

Bibliográfia

KRASZNAHORKAI László
Az ellenállás melankóliája
1989

Sátántangó
Széphalom, 1992

Az ugrai fogoly
Széphalom, 1992
A Théseus-általános: titkos akadémiai elõadások
Széphalom, 1993

Háború és háború
Magvetõ, 1999

„Az utolsó ókori birodalom nyomában”
Magyar Lettre Internationale, 31

ZSADÁNYI Edit
Krasznahorkai László
Kalligram, 1999

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu