„A köszönés határtalan dolog.”
(Hofmannsthal: Utak és találkozások)
Ha tényleg tudni akarják, hogy nézek ki, képzeljék el a német színészt, Adorfot. Én is majdnem olyan terebélyes vagyok, csak valamivel magasabb, és én is szeretem a fehér öltönyöket, a kalapokat és a szivart. Hajam és szakállam fehér, mert már majdnem hetven vagyok, a második világháborút követõ jó idõkben Zürichben, Bécsben és Párizsban tanultam, amikor még ért valamit a svájci frank, és minden félkegyelmûnek doktori címet kellett szereznie, mert nem volt még köztes záróvizsga, és harminc felé az embernek már – még ha „A divat szociológiája René Könignél” volt is a témája dolgozatának – nem ártott befejezni az egyetemet. Utána beszálltam az üzleti életbe, anélkül, hogy valaha is értettem volna belõle valamit. Egy insider-üzlet után, ami akkor még megengedett volt, sõt, csodált, vissza tudtam vonulni az üzleti élettõl, ami mérhetetlenül elkeserítette sok kollégámat. Pedig én vagyok a legnagyvonalúbb vendéglátója férfiaknak és nõknek, fiúknak és lányoknak, de épp nemrég olvastam Helmut Schöcknél, hogy az irigy ugyan mohón nyeli a bort, a kaviárt és a lazacot, de további megaláztatásként haza is viszi azokat magával.

Aztán kitört a botrány, amikor felmerült a nevem egy pénzmosási ügy kapcsán. Miért használunk iyen csúnya szót egy ilyen szép dologra? Senkit se kényszerítenek, hogy ölje meg magát kábítószerrel, még csak fokozatosan sem, és valahova folynia kell az ebbõl származó pénznek, újabban már nem Svájcba, de évekig nem aggódott emiatt egy bankár sem, és mindenekelõtt: még legális is volt. Bár ebben az ügyben bizonyítottan teljesen ártatlan voltam, azóta bizonyos kollégák nem köszönnek nekem az utcán, félrenéznek, ha találkozunk, nem akarnak megismerni, ha koncerten vagy az operában látnak vagy éppenséggel egymás mellett ülünk. Ezen én csak szórakozom, és a magam részérõl soha többé nem köszönök bankvilágunk ezen öntelt és képmutató parazitáinak, még kevésbé akkor, ha valaki csinos partnernõmet akarja csak megismerni, mert a nemköszönõket elõnyben részesítem a majdnem-köszönõkkel szemben.
A nemköszönõk közül néhányan még az egyetemi idõkbõl származnak. Ismertem egy jelentõs germanista fiát, õ maga is egy elsõrangúan képzett ember, Robert Musil-szakértõ, emellett hegedült, akárcsak én, sokszor mentünk együtt szimfonikus zenekarunk próbáira, erre egyik nap megyek be az egyetemre, õ ott áll, az arcomba néz, és nem viszonozza elfogulatlan, barátságos köszönésemet. Régebben ezt, azt hiszem, „fixírozásnak” hívták. Nos, erre életében utoljára adódott lehetõsége. Nem ismerem õt, akkor sem, ha együtt állunk az opera pénztáránál. Briliáns ember, ma is ezt mondom, minden cikkét elolvasom, idõközben fõszerkesztõvé lépett elõ, és amikor „Hogyan legyünk gazdagok, anélkül hogy dolgoznánk?” címû könyvem megjelent, lapjában lelkes dicsérettel halmozták el. Továbbra sem köszönök neki. Ha egyszer valaki társaságban gyanútlanul bemutatna neki, csak könnyedén meghajtanám magam, és csak annyit mondanék: „ismerjük egymást”, mert ennyi év után már azt se lehetne eldönteni, hogy tegezõdünk vagy magázódunk-e.

Nem tudom elfogadni, hogy valaki egyszer régi barátként üdvözöl, máskor pedig egy elõrehajló fejmozdulattal, melynek mértéke a három millimétert sem éri el. Legközelebb – és azt hiszem, ezt mesteri szinten mûvelem – egész egyszerûen nem veszem õt észre, még ha közvetlenül elõttem áll is a ruhatárban, vagy éppen szemben jön velem az utcán. Ezt az elvemet egyetlenegyszer tettem félre, perem idején egy nagy bank fõigazgatójával szemben. Épp jókedvûen léptem ki egy bõséges ebédet követõen a „Kronenhallé”-ból, az esõáztatta utcán egy lélek sem járt, fentrõl jött felém, és mivel csak késõn vett észre, nem tudott már átmenni az út túloldalára, tekintetét lakkcipõje hegyére szegezte, vártam, míg egyvonalba nem értünk, és jól hallhatóan megszólaltam: „Hans, most jól a fejetekre fogok koppintani!” Szó nélkül ment tovább, de késõbb emlékeznie kellett rá, amikor minden vonalon megnyertem bankja ellen a pert, és nagy kártérítést kellett fizetniük. Ha köszönõ viszonyban lettünk volna, akkor figyelmeztettem volna: „Miért csináltok ilyen butaságot? Tudhatnátok, hogy kilátástalan az egész pereskedés…” Ki tudja, talán utána még betértünk volna a „Kronenhallé”-ba, hogy egy étlap hátlapján kiegyezzünk, és az egész ügyet lezárjuk.

Sajnos nemköszönõ nõk is vannak, ismeretségi körömben ugyan ritkán, sajnos elsõsorban volt barátnõk, akikkel egy idõben jól megértettük egymást. Egyikük Gerlinde, akinek vendégszeretetét itt, a Zürichi-tónál, és ott, a Földközi-tengernél is élveztem. Magas, szõke nõ volt, egyáltalán nem az esetem, de nagyon kellemes órákat töltöttünk együtt, míg meg nem ismerte a fiókvezetõt, aki figyelmeztette, hogy nem találkozhat egyszerre velem és vele is, egy velem ellenséges viszonyban lévõ nagy bank képviselõjével. Nem mellettem döntött, nem reagált többet leveleimre és ajándékaimra, de hallottam, hogy még ma is, tíz évvel késõbb, utánam érdeklõdik. Ha koncerten találkozunk, én mindig társasággal vagyok, õ mindig egyedül, és csak akkor üdvözöljük egymást, ha muszáj, fõleg mivel elkezdett rólam rosszindulatú pletykákat terjeszteni, többek között azt, hogy van rólam egy aktfotója. Nemrég ebben az esetben is sikerült elégtételt szereznem. Gerlinde pénzt kölcsönzött egy üzletembernek, aki udvarolt neki, az illetõ meghalt, és én lettem volna az egyetlen tanú a kölcsönre, hisz nálam volt a szerzõdés. A szép szõke hajára kenhette azt a summát.

Persze nem csak az uralkodó osztály tagjai válhatnak nemköszönõkké. Egyszerû emberek is, például házfelügyelõk is elkaphatják ezt a betegséget. Svájcban erre azt mondják, „fejet csinál” vagy „követ csinál”, azaz a fej kõvé válik, mely természetébõl adódóan nem tud biccenteni, még kevésbé beszélni. A legjelentéktelenebb okból is megtörténhet ez, gyakran csupán egy besúgó hibájából. Ha aztán egy ily módon feldühített embertõl nyíltan megkérdezem, hogy tulajdonképpen mi is a baja velem, kiderül, hogy még beszélni is alig tud, általában azonban valamivel barátságosabb lesz. Egy másik módszerem az, hogy teljesen ignorálom csökönyösségét, és elõzékenyebben bánok vele, mint valaha, még szívességet is kérek tõle, például megkérdezem, hogy bevinne-e a kocsiján a városba. Ettõl annyira ledöbben, hogy már nyitja is a kocsi ajtaját, csak arra kell ügyelnem, nehogy kényes témát érintsek, ezért aztán mindig a szerbeket szidom. Ez a szerbes trükk mindig mûködik, kivéve, ha a szomszéd is szerb, és én errõl nem tudtam. Akkor rögtön átállok a másik oldalra, és a horvátokat szidom. Így segít minket a világ folyása egy beszélgetéshez.

A nemköszönõknél komolyabb gondot jelentenek azok a polgártársak, akik ugyan köszönnek, ahogy ezt az illem megköveteli, de a beszélgetést minden áron el akarják kerülni, a buszban rögtön elõrerohannak, leülnek, és elrejtõznek egy újság mögött. Ezeket sosem hagyom futni. Remek szórakozás mégiscsak nyakon csípni õket, attól sem riadok vissza, hogy színlelt újságolvasásukat durván félbeszakítsam. Mindenkinek válaszolnia kell olyankor. Miután üdvözölt, már nem mondhatja, hogy nem ismer. Ha visszakérdez, hogy én hogy vagyok, akkor közölhetem vele, hogy az ilyen szép nyári napokat mindig különösen élvezem, amikor jókat lehet sétálni a tó körül. Tudom, hogy munkába megy, és az irodájából, a neonfényben,  a tavat még véletlenül sem látni. Emlékeztetem arra – ugyan csak közvetve –, hogy én a magam részérõl negyven éves korom óta nem dolgozom, csak azzal foglalkozom, ami érdekel, és ez sosem anyagi jellegû. Sosem állítottam, hogy értenék a pénzügyekhez. A pénzvilágban is úgy van, hogy az, aki keres, gyakran kevesebbet ért belõle, mint aki veszít, vagy ami talán még rosszabb, aki egész életben alkalmazottként csak fizetést kap érte. Nietzsche ítéletéhez, miszerint az ilyen emberek rabszolgák, ha igazgatók vagy professzorok is, nincs mit hozzátenni. Igaz, hogy puritán, mûvészetkedvelõ anyám befolyása alatt a pénzt mindig megvetettem, mégis meglepõ, hogy a pénz eddig még nem állt bosszút rajtam e megvetés miatt. Az is igaz, hogy mielõtt azt a nagy üzletet megcsináltam volna, néha igencsak rosszul álltam anyagilag, és a pénzt még ebben az idõben is mindig megvetettem, talán még jobban, mint ma. Sose tudtam megérteni, hogy annyi intelligens, kulturált ember azzal tölti az életét, hogy szükségleteit messze túllépõ mennyiségben pénzt harácsoljon, amikor pedig épp emiatt idejük sincs, hogy pénzükbõl valami értelmeset vagy pláne kellemeset vegyenek, de arra sincs idejük, hogy a legszebb dolgokat élvezzék – táj, szerelem, mûvészet –, amelyek köztudottan semmibe se kerülnek.

Idõnként meghívnak a városba olyan emberek, akik azt hiszik, hogy értek a gazdasághoz, és ítéletem hasznos lehet legális és kevésbé legális üzletek megkötésénél. A kocsit olyankor kint teszem le, a Seefeld-garázsban, ahonnan a belvárosi éttermeket gyalog is könnyen el lehet érni, mert villamosozni utálok. A Bellevueplatz-on keresztül ezeken a sétákon eljutok késõ délután vagy este a Zwingli-emlékmûig. A reformátor Bibliával és karddal a kezében áll. Õ ezt sosem tartotta összeegyeztethetetlennek, sosem támadtak volna pacifista gondolatai, sose lépett volna be békemozgalomba, mert tudta: csak aki semmiben sem hisz, az lehet toleráns. Mellesleg ezért olyan toleránsak manapság az emberek, mert semmiben sem hisznek és a tolerancia egyáltalán nem esik nehezükre. Hiszen nemcsak az ecclesia militans-szal szemben toleránsak, akiknek az a célja, hogy a reformációt semmissé tegyék és a szakadárokat az egyedül üdvözítõ Római Egyház ölébe visszacsalogassák, mindezt az „ökumenizmus” címkéje alatt. Zwingli emlékmûve elõtt vigaszt keresek a kor méltánytalansága miatt, védelmét keresem a városunkat várhatóan elözönlõ iszlám elõl, ami sokkal komolyabb gondot jelent majd, mint a katolikusok. Zwingli hallgat, és a Limmat felett a távoli, fejedelmi, örök ragyogású Alpokra tekint.

Aztán, a Münsterbrücke innensõ oldalán, ott ül Hans Waldmann, az 1489. április 6-án kivégzett polgármester, magas lovon, emlékmûvén, melyet a bûnbánó, állhatatlan, öntelt zürichiek jóval késõbb állítottak neki, miután felismerték, hogy Waldmann a kutyairtás ellenére, melyet a környéken végrehajtott, és amivel életét kockáztatta, mégiscsak nagy államférfi volt. Waldmann nélkül nincs gyõzelem Murtennél a burgundiak felett, Murten nélkül nincs Bern, Bern nélkül nincs államszövetség. Waldmann nélkül ma valószínûleg tagjai lennénk az Európai Közös Piacnak, egyedülálló horrorlátomás. Ezért a megilletõ tisztelettel üdvözlöm Waldmannt, és szinte az az érzésem, hogy vissza is köszön.

Ha a vasútállomás felé fordulok a Bahnhofstrasse mentén, és nem ellenkezõ irányba a Nemzeti Bank irányába, akkor – ha akarok, ha nem – elmegyek a Pestalozzi-emlékmû elõtt. Itt is megállok. Pestalozzi, kétségtelenül Zürich városának legnagyobb fia, ha nem az egész államszövetségé, még mindig érthetõ írásaival köszönt, melyekbõl nõvérem ír ki nekem idézeteket. Pestalozzi szerény volt, és mégis tökéletesen tudatában saját egyedülállóságának. Egyrészt azt írta, dobjuk el, ha jobbat – „ha neked jobbat”, ahogy óvatosan megfogalmazta – találunk, és hagyjuk „a semmiben elsüllyedni, melyben életét élte”, de rögtön hozzáteszi, hogy ha senki más nem mondja azt, amit õ mond, senki „számodra ennyire használhatóan, összefüggõen nem mondja, akkor ajándékozz emlékemnek, ajándékozz életemnek, ajándékozz számodra is elveszett életemnek egy könnycseppet” – megható kérés, mely ugyanakkor nagyfokú önbizalomról árulkodik, mivel Pestalozzi nemcsak sejtette, hanem tudta, hogy utána soha senki nem mondja majd azt ugyanolyan jól vagy jobban. A könnycsepp, melyet emlékmûve elõtt ejtek, nem a részvét könnye, nem a meghatottságé, hanem egy könnycsepp az életem felett. Mit mondjak én, ha Pestalozzi úgy gondolta, hogy az õ élete „semmi” volt, „elveszett” volt?

Gyorsan a Bahnhofplatz felé fordulok, ahol magas emelvényen Alfred Escher áll, az úgynevezett alapító évek apafigurája. Escher indignáltan néz a távolba, Zwinglihez hasonlóan, mert ami zavarja õt, azok az autók körös-körül, melyeket mindenki vezetni merészel és körbeégetik emlékmûvét. Õ a föld alá számûzte volna ezeket a plebejus közlekedési hangyákat. Sosem engedte volna, hogy alagutat fúrjanak az autók számára az Alpokba. Vasút igen – akkoriban még az elsõ osztály megérdemelte ezt a nevet, mert csak nemes emberek ültek ott, másodosztály az elõkelõ polgárság és harmad a nép részére –, de csak mert mindenki vezethet autót, azért még nem kell alagutat építeni nekik. Ha az utódaim nem építették volna meg az alagutakat, akkor most nem lennének a szomszédos országok nyomásának kitéve, nem, akkor egész egyszerûen érvelhetnének: „Próbáljatok meg hóban és fagyban a Gotthardon átkelni az európai negyven tonnás teherautókkal… sokáig fog tartani! Nem akartok mégis inkább Ausztrián vagy Franciaországon keresztül menni?” – Ezt belátva üdvözlöm Eschert, jól láthatóan megemelem halványszürke kalapom, és hangosan köszöntöm, ahogy egy zürichi irodalmár szokott nekem az utcán át kiáltani: „Adj’ Isten!” Általában egyszerre kiáltunk, mert szeretem elõzékenyen elõre üdvözölni: „Adj’ Isten!”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu