Gyermek, ne aludj el,
ne álmodj ébren,
ne aludj útközben,
utunk hosszú még,
nem mehetünk vissza,
ma még jó darabot meg kell tennünk,
mielõtt ránk sötétedik.

Legalább százezerszer énekelte ezt a dalt
az anya gyermekének. Alig halt el az utolsó
hang, rögtön újrakezdte.
S ha olykor nem énekelte, a dal
mégis ott csengett a gyermek fülében.

Gyermek, ne aludj el,
ne álmodj ébren,
ne aludj útközben,
utunk hosszú még,
nem mehetünk vissza,
ma még jó darabot meg kell tennünk,
mielõtt ránk sötétedik.

Énekelve vonszolta a gyermeket maga után
egy életen át, felemelte a porból,
ha már nem bírt tovább menni,
énekelve verte el, ha sírt és
ordított, énekelte a dalt
futás, rángatás, lökdösés, vonszolás közben,
fáradt, eltorzult arccal.

Gyermek, ne aludj el,
ne álmodj ébren,
ne aludj útközben,
utunk hosszú még,
nem mehetünk vissza,
ma még jó darabot meg kell tennünk,
mielõtt ránk sötétedik.

Amikor az anya már oly idõs volt, hogy
nem tudott többé húzni és vonni, vonszolni és
rángatni, nem bírt tovább élni, akkor
a gyermek elõször is leült a porba, meg-
dörzsölte fáradt karjait és lábait, majd
belekezdett a dalba és soha nem hagyta abba
az éneklést.
 
 

A csapda

A csapda, egy gödör az erdei út közepén, olyan
ügyesen volt álcázva gallyakkal, hogy könnyen
elkerülhette volna az ember figyelmét, ha nem
állt volna ott az a száz feketébe öltözött férfi
komoly arccal és magas kalappal
a fején, nem sokkal a hely
elõtt, ahol a csapda volt, az utat
szegélyezvén, ötven mindkét oldalán,
utcácskát képeztek, amely a túlsó vége felé
elkeskenyedett, így pontosan a csapdára mutatott,
elárulva azt.
Egy vándor sem esett a gödörbe.
Mindannyian idõben kitértek a bozótos felé,
így mindannyian szemük elõl tévesztették az utat,
eltévedtek a sûrû erdõben,
és nyomorultul elpusztultak - mindannyian.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu