437.  a másik
a fiatalos, õsz hajú Johanna Kaghanovitch, akit felsegítettem, miután elbotlott a járdaszegélyben, és aki búcsúszavaival zavarba hozott, mert azt mondta: „Köszönöm, Lachat úr!",

437a  habár ezeknél a szavaknál felidézõdik bennem, hogy két-három alkalommal már mondták nekem, hogy nagyon hasonlítok Pierre Lachat-ra, ami tény, de csak azért nem zavart eddig még sose különösebben, mert kifejezetten szívesen olvasom Pierre Lachat filmkritikáit a Tagesanzeiger hasábjain,

437b és csintalan örömöm afelett, hogy ezen tévedések vígjátékába, mely veszélyes kicserélhetõségeket hozhatna létre, Urs Peter Kaufmannt, aki épp kedvenc szigetemen, Dominikán termeszt banánt, és Otto Marchit is be kellene vonni, akivel egyszer egy egész iskolás csoport összetévesztett a salzburgi repülõtéren, mert a váróteremben Marchi „Visszaesések" címû könyvét olvastam, a borítón a szerzõ fotójával, így a diákok a szerzõnek hittek, akit - legnagyobb meglepetésükre - saját könyvét láttak olvasni,

437c és az örömteli megnyugvás, melyet az okoz, hogy eddig még mindig csak barátokkal kevertek össze, ellenséggel sosem,

437d és a jókedvû csalafintaság érzete, ami eltölt arra gondolva, hogy most valószínûbbé vált a (tulajdonképpen rettenetes) lehetõsége annak, hogy legalábbis átmenetileg valaki más lehessek.

442. a régmúlt
 jelen, múlt, befejezett múlt és régmúlt, az idõalakok, melyeket most, e „Katalógus mindenrõl" katalógusszámainak újraolvasásakor figyelmesen ellenõrzök, mert gyakran ez az egyetlen kiindulási pontom arra nézve, hogy egy megfigyelést még a megfigyelt esemény közben avagy csak utána jegyeztem-e le.

456. a fagylalt
 az igazságtalanul jelentéktelennek tûnõ kérdés, hogy mennyiben válik a mûvészet igazán csak az anyag által, melybõl készült, mûvészetté, és a gondolatok arról, hogy keletkezhet-e mûvészet a legtriviálisabb anyagból is, melyet 1981. augusztus 21-én Köbi Scheidegger cukrász vetett fel azon megállapításával, hogy azért készíti mûveit fagylaltból és marcipánból, mert ezeket az anyagokat jobban kedveli, mint a bronzot és a márványt.

463. a ragyogás
 annak megkísérlése, hogy rájöjjek, Antonioni „Foglalkozása riporter"-ének lélegzetelállító záróképében a kihalt, sivár pusztaságot látva a moziban miért Miles Davis trombitájának tompa ragyogása hangzik fel fülemben,

463a  és az egyre növekvõ bizonyosság, hogy hangzások csak azért jönnek létre, mert vannak képek, amelyeket hallani lehet,

463b és a kérdés, hogy miért ijeszt meg a tény, hogy képes vagyok képeket hallani, ez a kérdés, amely most valószínûleg csak azért tûnik felkavarónak, mert az még sosem ijesztett meg, hogy látom a zenét.

465. a holdfény
 a holdfény tükrözõdése a vízfelszínen, a természetnek ez a már oly sokszor megfigyelt fényjátéka, mely váratlanul lenyûgözõ varázsszínházzá vált, amikor elõször láttam minden egyes csillag tündöklõ tükrözõdését a tenger felszínén, a fényrengeteg, melynek fényereje egyetlen vágyat ébresztett bennem: Ne lássam sose ennek a színjátéknak a neonváltozatát!

481. a rezignált - és a jelenet bohózatszerûségébõl adódóan keserédes - fejcsóválás, mellyel Heidi Kräuchis beszámolójára reagáltunk, végig kellett néznie, amint a kloteni repülõtéren a vámos találomra éppen a híres spanyol költõt, Raffael Albertit szúrta ki az érkezõ utasok tömegébõl, és csomagjának átvizsgálása után kéziratait és irattekercseit súlymeghatározás céljából a mérlegre helyezte,

481a talán felesleges pontosítani, hogy nem a véletlen, mely Raffael Albertit érte, hozta létre a bohózatjelleget, hanem az a tény, hogy az ügybuzgó hivatalnok kéziratokat és irattekercseket helyezett a mérlegre,

481b és a csak egészen más módon meghatározható súly, amelyrõl beszélgettünk, amikor Heidi beszámolója után így szóltunk: „Most mondja még valaki, hogy a költészetnek nincs súlya!"

482. a marcipán
 a megrendelõk mindennapi munkájában megszokott tárgyak irtózatossága, melyek csak másolatuk elkészítésével fordítódnak mindennaposságukból irtózatomba, amikor a Closomat cég Köbi Scheidegger cukrásznál az üzemi ünnepségre fagylaltból készült vécécsészét rendelt, és Schnäuzlimüller sebész marcipán csípõízületre adott fel megrendelést.

484. a nyelvtudás
a mások sorsában való részvétel akarása, melyet egy készséges ember úgy mutat ki, hogy megtanulja nyelvüket, ez az akarat, melyet Dieter akart fiában felkelteni, amikor a nyelvtudásról való beszélgetésük során a 'Blumenau' étteremben így szólt hozzá: „A jó ember beszél az emberekkel, a rossz csak felszámít nekik valamit."

484a és egyetértésemnek gesztusai Dieti különbségtételére, melyet zavarodottan egyre inkább enyhítettem, minél inkább nõtt bennem a gyanú, hogy olyan emberek is egész biztosan vannak, akik csak azért tanulják meg mások nyelvét, hogy - mivel a számnevek is szavak és így a nyelv részei - valamit felszámíthassanak nekik.

485. az összefüggések
 a határtalan vágy, mely összefüggések létrehozására indít minket, véletlenekére és szándékosakéra, most, hogy Carl Bucher és én együtt ülünk a Zähringer utcában és az utóbbi évek minden egyes képének és szobrának címet próbálunk adni,

485a és a bújócska, melyet játszunk, amikor egy-egy kép jelentését ellentétes jelentésû szavak mögé rejtjük, majd a felfedés lelkes hangoskodásának rohamai, a leleplezés, amely akkor jön létre, amikor a tulajdonképpeni címet szavakkal is kifejezzük,

485b és a biliárd, amiként munkánkat azért éljük meg, mert csodálkozva és döbbenten látjuk, hogy minden cím minden képre 'pörgetett lökésként' hat, mint a dákó a golyóra,

485c és a - csínytevõ gyerekeken is uralkodó - kíváncsiság a váratlan összefüggésekre, melyeket a kritikusok majd csak azért fognak létrehozni különbözõ mûvek között, mert hasonló címet adtunk nekik.

493. a visszhang
 a visszhang, mely sokkal erõsebben és himnikusabban zengve tért vissza a sziklafalról, mint amilyen az alpesi kürt hangja volt, minek következtében a wengeni szakadék felett Kurtot és engem tompa zúgás ért el, mely mintha onnan szökött volna vissza, ahol minden állandóságnak vége szakad.

494. a butaság
 a 'Tiefer Keller' elõtt az utcazenész képébe vágott kiáltás: „Chöpfed dä Siech!", melynek tartalma a kiáltót buta emberként leplezte le, és a büszkeség, mellyel ez a buta ember a Münstergassén továbbment, és minden lépésével éreztette, hogy ezen büszkesége abból származik, hogy végre a butáknak is komoly jelentõséget tulajdonítanak vásárlóerõként és piacszegmensként.

495. a pára
 a tompa parázs, melyként a Rio Gumbela torkolatánál Vila Malanza körül a forróság a bódító, szinte ragacsos, nedves pára formájában beleég testembe, mert perzselése minden vizet megsemmisít, amely lehûthetné.

496. az akaratnélküliség
 Szarajevó lerombolása, melyet a katonák vészterhes harci eszközeikkel oly automatikusan hajtottak végre, mintha nem akarattal tennék, és ez az akaratnélküliség, mely csak abból a rettenetes tudatból táplálkozhat, hogy amíg van mit romba dönteni, addig még nem pusztult el minden.

497. a megkülönböztetés
 az eddig változatlan megkülönböztetése nappalnak és éjszakának, mely számomra most megváltozott, mivel az enyhén vörös hajú fickót kecskeszakállal, aki Felix Mettlernek egy bunyó során a 'Blockhus'-ban megtanította az öklök nyelvét, csak olyan típusként tudom jellemezni, aki 24 órán keresztül a nap éjszakai felén jár.

498. a hamis hang
 a nép és a társadalom javára szolgáló üzletek, melyeket Laubinger úr Svájc nevében ígér megkötni, és a - csak gondos odafigyeléssel észlelhetõ - hamis hang az ígéretében, mely sejteni engedi, hogy az üzleteket az üzlet nevében hozza létre.

499. a forgatókönyv
 a dolgok körvonalai és e dolgok megismerhetõségének határai, melyeket Renato Arlati „X-ben" címû szövegében oly tudatosan eltüntet, mintha olyasmit írna, amit képtelenség megírni, egy láthatatlan film forgatókönyvét.

504. a halmazállapot
 a mindig újabb táplálékkal éltetett csodálkozásom azon tényen, hogy az írók, amikor személyeket találnak ki, nemcsak regényalakokat hoznak létre, hanem saját maguknak barátokat, ismerõsöket, ellenségeket, haverokat, akik sosem hagyják magára szerzõjüket - miközben ez az író hús-vér ember, kísérõi pedig gondolatokból és utópiákból állnak - , és azon a tényen is, hogy nyomdafestékbõl álló betûk felsorolása éppoly állandó érzéki tapasztalatokat képes létrehozni, mint maga az emberi élet - és a csak hónapokkal az elsõ röviden feltámadó csodálkozás után megtalált magyarázat erre a meglepõ tényállásra, amikor rájöttem, hogy mindez csak azért van így, mert a mûvészet nem más, mint a valós élet egy halmazállapota.

505. a mûvészet
 a szeretõ kérlelhetetlenség a szobrász ütésében a kõre, a buzgóság fáradozásában, hogy a formátlanságból végre forma legyen, az állandó továbbgondolása az egyszer megformáltnak kõtõl kõig, mely megerõsíti sejtésemet: Ha létezne mûvészet, akkor nem kellene csinálni.

506. az élet
 az élet, melyet ma este a mûvészettel azonos halmazállapotként ismertem fel, most, amikor Sunnyval és Wandával a 'Tinglitangli'-ból lefekvés elõtti sörömet megyek inni, és csöppet sem lep meg, hogy Heidi, a „Weisse Rose" csaposa úgy kezel, mintha egyedül lennék.

507. a reggel
 ez az állandó, szinte elviselhetetlen feszültség, amellyel, minden egyes alkalommal, amikor éjszaka érkeztem meg egy idegen országba, a hotelszobában a reggelt várom, mert csak akkor fog kiderülni, hogy is néz ki ez az idegen ország.

512. a meggyalázás
 a csak enyhén nyugtalanító gondolat, hogy vannak olyan országok, amelyekben a „nemzeti zászló meggyalázása" büntetendõ cselekmény, és az ezt a gondolatot kísérõ kérdés, hogy az, amit mi itt teszünk, valóban meggyalázás-e, a kérdés, melyet persze senki sem mondott ki, amikor Elvis Y. Meyer piros filctollával svájci keresztet rajzolt az osztrák zászlóba, amelyik a preberi lövészegylet háza elõtt lobogott, amelyben 1978-ban a lövészegylet Wolfgang Schaffler kezdeményezésére lövészversenyre hívta ki a svájci irodalmat az osztrák irodalom ellen,
512a és az éppígy kimondatlanul maradt megválaszolása ennek a kérdésnek a bizonyosság miatt, hogy nem meggyalázása, hanem sokkal inkább megtisztelése a zászlónak, ha Elvis Ipszilon ily módon - az írótalálkozónak álcázott, Tamswegben rendezett baráti ünnepségen - a svájci és osztrák irodalom közös vonásait dokumentálja,
512b és a számlálatlan mennyiségû ünnepi sörrel leöblített, és valószínûleg emiatt Preber faluhatárát soha el nem hagyó hír, hogy Jürg Laederach a legendás preberi lövészversenyt magas pontszámával a svájci irodalom számára döntötte el.

515. az ivási szokások
 a kiegészítés, melyet meg kell tennem, most, amikor az 512. sz. újraolvasásánál felélednek az emlékek az 1976-os tamswegi írótalálkozóról, amelyet az osztrák és a svájci irodalom hasonlóságai megvitatásának szenteltek, mivel a teltházas felolvasás a falusi pajtában a felolvasott szövegek által éppen ezen hasonlóságokat volt hivatott demonstrálni, és egy férfi a nézõtérrõl az egész kimerítõ demonstrálást megsemmisítette, amikor - minden bizonnyal az elõadó csapongó beszédének hatása alatt - a következõ megjegyzést tette: „A két irodalomban semmi nem hasonlít, csak az írók ivási szokásai."

524. az obszcenitás
 az eleinte megmagyarázhatatlanul megilletõdött kínosság, amit a Fülöp-szigeteki színész párbeszéde vált ki belõlem 1991. április 19-én a tessini televízió 'La Palmita' címû szórakoztató mûsorában, amikor a filippínók anyanyelvük, a tagalog helyett szándékosan mesterkélt, hanyagul szinkronizált svájci németséggel kezdenek beszélni,

524a és csodálkozásom afelett, hogy ez a megilletõdöttség csak most jelentkezik, és nem volt érezhetõ akkor, amikor Brigitte Bardot-t Hongkongban kínaiul hallottam beszélni és késõbb Emil Hegetschweilert a „Zürrer pékség" szinkronizált változatában olaszul,

524b és az obszcenitás benyomása, ami végre megmagyarázza megilletõdöttségemet, az obszcenitás, amellyé minden kimondott mondat válik, mert én a filmjelenetet a trópusi kunyhóban pálmák alatt a délkelet-ázsiai környezettel, a filippínó jelleggel, az ázsiai méltósággal való visszaélésnek tekintem, és a szinkronizálást a színészek megerõszakolásaként élem meg, akiket a szórakoztató mûsorok készítõi nevetségessé tesznek - a legobszcénabb mind közül az atlétatermetû filippínó szájából elhangzó kiáltás: „Sellebüre, alles uusschtiige!",

524c és a csak a mûsor után ébredezõ sejtés, hogy a tönkrejavítás nem is az ázsiaiakat, hanem inkább a svájci németek arroganciáját teszi nevetségessé,

524d és a most már igencsak esedékes vallomás, hogy még mindig nem jöttem rá, valóban az az obszcén, ha Fülöp-szigeteki színészek egy párbeszéd során tisztes svájci németséggel beszélnek, vagy inkább ez a telített, beképzelten önelégült svájci német egy obszcén nyelv.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu