Vigyázat! Ez nem a legújabb pesti vicc! Mi a különbség
egy férfi és egy nõi kortárs képzõmûvész
között? Semmi. Mindkettõ a férfiak által
létrehozott mûvészetbõl veszi referenciáit,
utalásait, erre a mûvészetre vonatkoztatva hozza létre
a maga munkáit.
Vannak azonban olyan – természetesen nem csak – nõi mûvészek,
akik tevékenységüket ezen gyakorlat kritikai elemzéseként
használják fel. A mûvészet hagyományába
való bekapcsolódás egyébként is problémássá
vált az elmúlt körülbelül kétszáz
évben, bár e hosszú idõ alatt ez a kérdés
nagyon sokféle módon merült fel. Ebbõl a szempontból
az elmúlt harminc év sajátossága, hogy a mûalkotás
létrehozásának autonóm folyamata helyett a
hangsúlyt a létrehozott mû befogadására
tette át. Ez a befogadás egy olyan kontextusban zajlik, melynek
a mûvész mint alkotó zseni, többé már
nem kitüntetett szereplõje és meghatározója,
hanem elindítója és talán okozója. A
mûalkotásnak az interpretáció révén
történõ „befejezése” a nézõre hárul
(Duchamp), ám errõl a nézõrõl sem beszélhetünk
többé úgy, mintha egyetlen, modern értelemben
vett univerzális alany volna.
A feminizmus az a társadalmi-politikai mozgalom és kritikai
irányzat, melynek a szubjektum nemek szerinti differenciálódását
köszönhetjük. Itt a „nem” kérdése természetesen
nem biológiai értelemben értendõ, bár
az esszencialista irányzatok elsõsorban a biológiai
különbségekre alapozott megközelítést
preferálják. Ezzel szemben áll a társadalmi
nemek (gender) megjelenítésének performatív
felfogása, ahol az ezeket a nemeket jelölõ jelek nyitottak
„azon körülmények felé, melyek között
artikulálódnak” (Keith Moxey). Ennek az artikiulációnak
pedig megvan a maga tér-idõ koordináta-rendszere.
Amikor az 1999-es Velencei Biennálén a látogató
be akart lépni a magyar pavilonba, végig kellett mennie a
pavilon által körbefogott teret borító mûalkotáson.
Imre Mariann hatalmas installációja szürke betonlapokból
állt, melyek felületére egy emberi test anatómia
órákról ismert képét hímezte.
Ez a mû természetesen nem az egyetlen Imre Mariann munkái
közül, melyet ezzel a technikai eljárással készített,
de két szempontból is eltér a többitõl:
ez az installáció kifejezetten helyspecifikus már
csak hatalmas léptéke miatt is, másrészt pedig
a látogató fizikai kontaktusba „kényszerül” a
mûvel, mert csak úgy juthat be az épületbe, ha
rálép a mûre, és végig is megy rajta.
Imre Mariann munkái – és ebbe a falra „nagyított”
képek sorozatát is beleértem – nemcsak a kiállítások
konkrét terében foglalják el a maguk helyét,
hanem különféle szimbolikus tereket is birtokba vesznek
és átalakítanak. Ezek közül magának
a mûvészet történetének a tere a legfontosabb.
Ezt az átalakítást õ a mûalkotás
terének kitágítása révén teszi
meg. Amikor a nõi mûvészek a korábbinál
nagyobb számban mutatkoztak be a nyilvánosság elõtt
a 19. század utolsó harmadában, akkor képeiken
ugyanaz a térbeli kötöttség jelent meg, mint ami
a nõk térbeli mozgását jellemezte ebben a korban.
A számukra elérhetõ helyek, az ebédlõk,
a nappalik, a hálószobák, a verandák és
a balkonok, valamint a privát kertek jelentek meg képeiken,
azok a terek, melyekbe direkt bejutásuk volt a férfiak kísérete
nélkül is (Griselda Pollock).
Imre Mariann a közteret, azaz a hagyományosan férfiak
által belakott szférát (mely ebben az esetben részben
a kiállítóteret, részben pedig a mindenki által
látogatható „közösségi teret” jelenti) népesíti
be tárgyaival. Az õ esetében ezeknek a tárgyaknak
az elkészítési technikája sem közömbös:
a betont, egy súlyos és nehezen kezelhetõ, a mûvészetben
egyáltalán nem szokványos ipari alapanyagot kombinálja
egy nagyon is személyes, aprólékos, finom technikával,
a hímzéssel. Ezzel az eljárással a feminista
kritika által bírált dichotómiákban
való gondolkodást vizualizálja, mely a férfiast
és a nõiest különféle ellentétpárok
mentén polarizálja (természet/kultúra, értelem/érzelem,
aktív/passzív, stb.).
Imre Mariann munkái az idõ koordinátája
mentén is több vonatkozással bírnak. Ezek közül
talán a már fentebb is említett mûvészettörténeti
aspektus a legnyilvánvalóbb. Ezek a mûvek a meglévõ
kánon újraértékelésére késztetnek
bennünket: kik írták a kánont eddig és
milyen szempontok szerint? Lehetséges-e egyáltalán
a nõi mûvészek integrálása ebbe a kánonba,
vagy csak egymással semmilyen kapcsolatot nem tartó, alternatív
kánonok soráról beszélhetünk? Imre Mariann
mûvei a magasmûvészet és a tömegkultúra,
a férfias munka és a nõies házimunka, a hagyományos
értelemben vett és a tárgyiasultságát
csak közvetetten érvényesítõ mûalkotás
közötti határokat teszik érvénytelenné
azzal, hogy részben maguk is a kritika eszközeként funkcionálnak.
Az idõ hangsúlyos megjelenésének másik
eszköze ezekben a munkákban a befogadáshoz kapcsolódik.
A mûalkotások megtekintésérõl leginkább
statikus elképzeléseink vannak: megnézünk egy
tárgyat és kialakítunk róla egy véleményt
vagy élményt, mely aztán elraktározásra
kerül az elménkben anélkül, hogy a megváltoztatására
egy percig is gondolnánk. Amikor egy mû szándékosan
kiemeli befogadásának idõbeliségét,
akkor egyfajta dinamikus felfogású interpretációt
helyez elõtérbe, mely fix befogadók és mûvek
helyett a kontextusra, illetve magának a befogadás folyamatának
számos változó tényezõtõl való
befolyásoltságára utal. Ebben természetesen
a nézõé a „végsõ szó”, aki maga
is idõben létezõ, saját „történelemmel”
és személyesen rá jellemzõ felfogással
bíró lény. A mûalkotások értelmezése
– mint ahogy az értelmezõ személye – sem lehet tehát
sohasem teljesen koherens és egységes.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu