(RÓMA) – Bevallom, hogy filozófiai konfliktust idéz
elõ bennem, ha génmanipulált organizmusokra, GMO-kra
gondolok. De vajon nem épp azok-e a filozófiai kérdések,
amelyek rendszeresen és elkerülhetetlenül konfliktushoz
vezetnek? Ha megkérdeznek, hogy híve vagy ellenzõje
vagyok-e bizonyos genetikai manipulációknak, kétértelmûen
válaszolok.
Egyik felem teljesen felvilágosult, a másik tele van
romantikus nosztalgiával. (De vajon közülünk, modern
emberek közül ki az, aki csak és kizárólag
felvilágosult vagy csak és kizárólag romantikus?
Nem volna-e szörnyû egy ilyen ember?) A racionális és
a felvilágosult Sergio Benvenuto azt mondja: „Az a fontos, hogy
a génmanipulált élelmiszert tudományos módszerekkel
nagyon szigorú ellenõrzésnek vessék alá.
Ha kimutatják, hogy a GMO-k az egészségre nem ártalmasak,
akkor semmi okot nem látok a betiltásukra vagy a bojkottálásukra.
Elég, ha a felhasználót a csomagoláson tájékoztatják
arról, hogy génmanipulált termékrõl
van szó. Lehet, hogy a génmanipulált élelmiszerek
a természeteseknél kevésbé ízletesek,
akkor a felhasználó ízlése – vagyis a piac
– fog dönteni felõlük. A GMO-khoz eleve és kritikátlanul
bizalmatlan módon viszonyulni azonban babonaság.”
Tudjuk, hogy minden jelentõs technikai újítás
kezdetben mindig félelmet és bizalmatlanságot váltott
ki a konzervatívokban. Nem jelentette-e ki XVI. Gergely pápa,
hogy a vonat az ördög csinálmánya? Az antikvitásban
a moralisták az akkoriban avantgárd találmánynak
számító tükröt is elátkozták,
mert növeli a nõi hiúságot. Az elfogult ellenzés
ma nem annyira a Cato-hívektõl, pápáktól
és ajatollahoktól jön, inkább a globalizáció
olyan típusú ökológiai ellenfeleitõl,
mint a francia José Bové: az ördög nem bukott angyal
többé, hanem a technikai haladás multinacionáléja.
Ennek konklúziója: az ökológiai bizalmatlanság
a GMO-kkal szemben nem más, mint a konzervativizmus egyik formája,
amely utálja a modernitást, mert benne a technotudomány
uralkodik, és megfordítva: utálja a technotudományt
a modernsége miatt.
De van még egy másik Sergio Benvenuto is, a romantikus:
akinek már annak puszta gondolatára is felfordul a gyomra,
hogy génmanipulált epret vagy paradicsomot (és hamarosan
csirke és bárányhúst) egyen. Az az elképzelés,
hogy a géntechnika meg tudja változtatni az élõlények
biológiai struktúráját – hogy tehát
a természet mesterséges emberi alkotássá válik
–, mélységes zsigeri viszolygást vált ki az
emberbõl. Pascal szavaival: „L’etomac a ses raisons, que la Raison
ne connait pas”, a gyomornak megvannak a maga okai, amelyeket az ész
nem ismer. Az a kérdés, hogy vajon nem jogosak-e ezek a zavaros
okokon alapuló félelmek? Nem lehetséges-e hogy a gyomor
jobban érzi, hogy mirõl van szó, mint az induktív
logikával és a Popper-féle falszifikációs
elmélettel átitatott agytekervényeink? Mert az érzékeink
is értékes információkat szállítanak
nekünk. Vajon azok az emberek, akik félnek a repüléstõl,
egy teljesen irracionális érzés áldozatai?
Igaz ugyan, hogy statisztikailag egy repülõút kevésbé
veszélyes, mint az autópályán való utazás,
de egy - az emlõsök egy millió éves fejlõdése
során kialakult - biológiai jelzés figyelmezteti az
emberi pszichét, hogy veszélyes lehet a föld felszíne
fölött tízezer méterre lebegni. Az érzékek
a tudás bizonyos formái, amelyek nem feltétlenül
hamisak, még ha a törzsfejlõdésben nem volt is
elég idejük az új technikákhoz való alkalmazkodásra.
Az értelmes felvilágosult azt mondja: a génmanipuláció
nem más, mint a természet olyan befolyásolása,
ami a homo sapiens fellépésével (akit én inkább
homo confectornak, azaz manipuláló embernek neveznék),
már a tûz felfedezése óta megkezdõdött.
Egy kovakõ megmunkálásától a géntechnikáig
csak fokozati, nem lényegi különbségekrõl
volt szó: az ember mindig is mesterséges produktummá
alakította át a természetet. Minden „természetes”
termék, amit eszünk, termesztõk és parasztok
gondos szelekciójának eredménye. A föld és
a termékei nem kevésbé konstruáltak, mint az
iparvárosok és az elektromos készülékek.
A klementin, ami az olaszoknál most kezdi a mandarint kiszorítani,
keresztezés eredménye, Tunéziában állították
elõ. A vörös bélû klementin a vérnaranccsal
végzett bölcs genetikai keresztezésbõl származik.
Hübrisz és alázat
Valami mégis arra figyelmeztet a zsigereinkben vagy a szívünkben,
hogy itt transzgresszió, egy határ átlépése
történik. A görögök azt mondanák, hogy
a géntechnika a hübrisz bûnébe esik, azaz hogy
túl messzire ment el. A hübrisz túlzást jelentett,
mértéktelenséget, zabolátlanságot, arroganciát,
a határok áthágását. Az igazi oka például
annak, hogy miért ellenzik olyan sokan az atomenergia békés
felhasználását is, a hübrisztõl való
egyszerre etikai és metafizikai alapú félelem: valami
faustit, vétkes dolgot látnak abban, hogy az anyag belsõ
hasadásával próbáljunk energiát elõállítani.
Az atomenergia félelmet kelt, mert csal: nem fair, nem tisztességes
színben tûnik fel, mint egy biciklista, aki doppingolja magát,
hogy nyerjen. Hasznos energiát nyerni a napból, az természetes,
tisztességes, lojális dolog, de a földi anyag felbontásával
elõállítani merõ hübrisz. Így örökli
az ökológiai mentalitás - az atomenergia vagy a génmanipuláció
elutasításával - a katolicizmus morális ösztönét:
amikor az egyház megtiltja az óvszer használatát,
emögött ugyanaz a félelem rejlik technikai és mesterséges
elemeknek az animális és eredendõ szerelmi aktus spontaneitásába
való beavatkozásától.
A géntechnikailag manipulált termékek gazdasági
hasznosságára vonatkozó összes érv sem
fogja soha meggyõzni azokat, akiknek az az érzésük,
hogy itt valami szent dolognak, nevezetesen az élõlények
genetikus kódjának a szekularizálása, megszentségtelenítése
folyik. Képileg szemléltetve a természet egy nagyvonalú
nõ, akit a génsebészet útján megerõszakolnak:
az intimszférája iránti tisztelet hiányáról,
és saját akarata semmibevételérõl van
szó. Sokakat nyugtalanít az a gondolat, hogy megváltoztatják
az élõlények természetes szubsztrátumát,
mert bennük megvan az, amit a görögök aidosznak neveztek.
Az aidoszt rendszerint szégyenérzetnek fordítják,
de a fogalom túlmegy a mi erkölcsösség fogalmunkon:
tiszteletet, félelmet, alázatot jelent a feljebbvalóval
vagy az idõsebbel, a másikkal szemben. Hésziodosz
azt mondja, hogy az ember két Zeusz által Hermésszel
neki juttatott adomány segítségével lépett
ki a vadság állapotából a társadalmiság
állapotába: ez a diké (igazságosság)
és az aidosz (kölcsönös tisztelet). A jog, amely
mindig formális és elvont, nem elegendõ a városállam
mûködéséhez. Erkölcsösségre is
szükség van, azaz a mások iránti tiszteletre.
Aidosz azt jelenti, hogy a másikat meghagyom a tõlem való
áthidalhatatlanságában, lemondok arról, hogy
manipuláljam, hogy kihasználjam - ez a visszafogott distancia
a másikhoz tart vissza attól, hogy végsõ esetben
megöljem vagy megerõszakoljam, énem saját körébe
vonjam vagy felebarátaim körébõl kitaszítsam.
A Phaidrosban Platón leírja az emberi lelket (pszichét),
a pederaszta vágy szolgál modellként. Az örökké
vágyakozó lélek olyan, mint egy kettõsfogat
egy kocsihajtóval és két lóval, egy fehér
és egy fekete ménnel. A kettõs fogat lelket egy még
sima arcú szép ifjú húzza, a másik mén
- hitvány és féktelen - szeretne ráugrani (hogy
azt tegye vele, amit - szakértõi vélemények
szerint - az athéni pederaszták tettek a társukkal),
ha nem volna ott a fehér mén. Ez a fehér derék
ló, mert részesül mind a sophrosynébõl
(józanság) mind az aidoszból: ezért „tiszteli”
a kívánt ifjút. Mutatis mutandis a lélek, amely
szereti az igaz dolgokat, nem próbálja birtokba venni, csak
arra szorítkozik, hogy csodálja és szemlélje
õket. Platón óta hisz a nyugati gondolkodás
egy része - amelyet én romantikusnak hívok - abban,
hogy az embernek aidosszal kell rendelkeznie ahhoz, hogy eljusson az igazi
dolgokhoz: nem rávetni magát a tárgyakra, hogy használja,
hanem tiszteletben tartani õket, megõrizni tõlük
egy bizonyos távolságot, ami érintetlennek, szabadnak
hagyja meg õket. Ezt nevezném a természet plátói
szeretetének: hevesen vágyakozni rá anélkül,
hogy elfogyasztanánk. Egy freudista ezt nagyvonalú önkasztrálásnak
nevezné: ha lemondunk arról, hogy behatoljunk a másikba
és használjuk õt, akkor tudjuk csak végtelenül
megérteni és szeretni.
Némi nyugtalanság
Az élólények öröklött tulajdonságait
nem tisztelni - az aidosznak ez a rettenetes hiánya - tehát
sokak számára erkölcsileg tûrhetetlennek látszik.
Végül, ahogy ezt könnyû megjósolni, valamennyien
az értelmünkre fogunk hagyatkozni: idõvel kiderül
majd, hogy a géntechnika megoldja az éhezés problémáját,
mert kitûnõ és hosszú ideig eltartható
élelmiszert tud elõállítani nagyon sok afrikai
számára, akik ma ezrével halnak éhen. Az õsrégi
bizalmatlanság leküzdése után az emberek be fogják
látni, hogy a génmanipulált élelmiszerek kevesebbe
kerülnek, és talán még ízletesebbek is.
A gazdasági hasznosság kritériuma túl fogja
szárnyalni a plátói félve tisztelést,
ami visszatart bennünket attól, hogy teljesen leigázzuk
a dolgokat. Ebben könnyû a prófétát játszani:
ahogy ma a katolikusok utaznak vonaton és használják
az óvszert, úgy fognak rövidesen az ökológia
hívei is génmanipulált élelmiszert enni.
De az észnek ez a gyõzelme egyben vereség is lesz,
lemondás a mélyen a bensõnkbõl fakadó
természet-tiszteletrõl, ami talán mélyebb és
fundamentálisabb, mint isten tisztelete, lehet, hogy annak is ez
az alapja.
Még ha tehát az észt azt mondja is, hogy
a géntechnikusok fognak gyõzni, fontos, hogy legalább
beismerjük, hogy tartunk ettõl az elõrelátható
gyõzelemtõl. Ugyanúgy, ahogy talán az is jó
jel, hogy ma még sok ember tart a repüléstõl.
Ez a repülésfóbia kellemetlen, de igazi. Nem azt tartom
megvetendõnek, hogy elfogadjuk a géntechnikát, hanem
ha még dicshimnusszal is kísérjük amint gátlástalanul
szétszedi az életet: a ma elfogadható egyetlen felvilágosult
magatartás, ha aggályokat támasztunk minden ésszerûség
ellenére és minden ésszerûség alapján.
A racionalitás gyõzni fog, de fontos, hogy ez a gyõzelem
félelmet ébreszt bennünk, mert tudjuk az árát:
hogy az ember nemcsak a természetes dolgoktól választja
el magát, hanem a saját természetétõl
is, attól, ami az ember eddig volt. Elkerülhetetlen, hogy vétkezzünk,
de ez a vétek legalább - ha isten is úgy akarja -
legalább egy kis nyugtalanságot váltson ki bennünk!
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
(Hasonlítsuk a lelket szárnyas fogat és kocsisa együttes képességéhez... a mi vezetõnk kettõs fogatot hajt... Platón Összes Mûvei, Európa, 1984. II. k. 754-755)
BAUMAN, Zygmunt
„Biológia és modernitás”
Magyar Lettre Internationale, 31
„Nosztalgia”
Magyar Lettre Internationale, 36
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu