Akkor fedeztem fel az édent, mikor egyik kora reggel kirándulást tettünk a környéken. A reggelek hidegek voltak, úgyhogy mindannyian pulóvert hordtunk, amelyet aztán délben a derekunk köré kötöttünk. A mintegy kétszáz fõnyi tarka társaság egykettõre csoportokra bomlott szét a néhány kilométernyi úton. Éretlen, zöld gyümölcsû almafák, agyagszínû téglavetõk, piros téglaházak mellett haladtunk el. A völgyekkel tarkított sík fölött felhõk árnyéka úszkált. Én a fölbomlott oszlop végén maradtam Savin és Clara társaságában, és néha-néha én is beleszóltam Savin indiai filozófiát, a létezõk körforgását és a nirvánát, a szenvedést és a mayát taglaló, igényesnek induló, de folyton szétesõ elõadásába. Szentenciaszerû mondatokba bonyolódtunk, fitogtattuk egymás elõtt az anatáról, anikáról és purusháról szóló olvasmány-élményeinket. Clara csak bámult ránk, hol az egyikre, hol a másikra, kék-üveg színû szemei visszatükrözték a felhõk delíriumos formáit. A hipszterek ideje volt ez, az újságjainkban annyit kárhoztatott hipsztereké, ahol kizárólag karikatúrák jelentek meg ezekrõl a hosszú hajú, trapéznadrágos alakokról, konyakosüveg elõttük, egyik kezükkel folyton az apjuk zsebében kotorásztak. Indianizmusok, marihuána, rockzene – ez az egész koktél szép lassan hozzánk is behatolt, éles színekbe vonva a fiatalság gyönyörû tunyaságát. Kit érdekelt a KISZ, a televízió vagy az újság? Ki tette volna a legkisebb erõfeszítést is ilyenkor, hogy megértse a világot, amelyben él. A magnó, a különféle teák, az összekarcolt lemezek, a pornóújságok jelentették akkor a valóságot. Hol volt a szenvedés? Öreg szocializmus-professzorunk, ortopéd cipõivel a pódiumon kopogtatva elgagyogta az órán a maga monoton litániáját anélkül, hogy érdekelte volna, hogy a lányok a Lolitát olvassák a padok alatt, míg a fiúk a padokban hátrafordulva a rockénekesek megkínzott arcvonásait utánozták, vállaikat ritmikusan mozgatták, és a The Song Remains the Same bevezetõ riffjeit zümmögték fogaik között. Mikor szünetre csengettek, letöröltem a tábláról a demokratikus centralizmus szempontjait, és Éluard-sorokat másoltam a helyére: „Eszembe jutnak álmaim tétova rebbenései…” Szûkre szabott mayánk kielégített bennünket, voltak boldog pillanatok is az életünkben, az égbolt napfényben úszott fölöttünk – a propaganda ellenére is.
 Magunk mögött hagytunk egyes csoportokat, mások minket elõztek meg, automatikusan rögzítettük a gyümölcsösöket, az útszéli fehér jelzõoszlopokat, a kilométerköveket, a cigányokat aprótermetû asszonyaikkal a nyomukban, amikor Clara egyszerre néhány fluoreszkáló foltra hívta fel a figyelmünket az út jobb oldalán elterülõ akácos szélénél. Elõször táborozó olaszok sátraira gondoltunk, de ezt a környéket nem igazán látogatták a turisták. A foltok zavarosnak tûntek, mint a változó árnyalatokat öltõ tûzláng, vagy a tenger felszíne, ha nagyon távolról nézed a parti sziklaszirtek között. Az eperszín dominált, ezt viszont folyton megszakította egy-egy gyöngyházfényû csík. Savin magunkra hagyott minket, és megszaporázta lépteit, hogy utolérjen néhány, hátán gitárt cipelõ Bãlcescus alakot, míg én és Clara átvágtunk a mezõn, hogy mintegy száz méter után elérjük az erdõ szélét, ami nem volt más, mint egy fiatal akácokkal teli bozót. Az akácok mögött egy földhányás magasodott, amelyet ki tudja mikor emelhettek határjelnek – vagy éppen sírhelynek. Fölmásztunk rá, és föntrõl már láthattuk a vadvirágokkal tele, lábunknál elterülõ elképesztõen gyönyörû völgyecskét. Margaréta és oroszlánszáj, katáng és kamilla tarkállott körös-körül teljes pompájában, mint egy naiv festményen. Clarát lenyûgözte; le is szaladt rögtön a derekáig érõ virágok közé. Megállt néha, tenyerébe vett egy-egy virágtölcsért és figyelmesen vizsgálgatta, másokat megszagolt, az egyikrõl leemelt egy csillogó katicabogarat és fölröppentette az ujjáról… Én is leereszkedtem melléje. Ilyen völgyet képzeltem magam elé, mikor nyolcévesen a kanapén heverészve elolvastam elsõ meséskönyvemet, mikor azok a mesés helyek és szereplõk, az üveghegy, Selyemszakállú Virágember, Szomorú-Gyermek és Paprika Péter és Virágbaborult Virág ott kavarogtak az elmémben, belülrõl világító alakokat idézve elém. A Felejtés Völgye volt ez, melyben ha valaki elalszik, elveszíti a szülei és szülõhelye utáni vágyakozást. Egy ilyen gyönyörû hely nem is létezhetett a valóságban. Irodalom volt az egész, fikció, mi pedig egy költemény hõsei. Fölidéztem magamban Donne versét, melyben két szerelmes kéz a kézben együtt alszik el egy virágos völgyben, és csak összekulcsolt kezeikkel érnek egymáshoz, a lelkek egyesülése lévén „az egyetlen mód az örökös nemzésre.” Clara viszont valóságos volt, és már két éve ismerem, mióta kollégák lettünk. Egy ügyes, észrevehetetlen, csöndes lány. Sétáltunk egy darabig a virágokat nézegetve, majd letelepedtünk az összetaposott fûre. A virágpárta épp hogy össze nem csukódott fejünk fölött. Elnyúltunk egymás mellett, és csak idõnként szólalva meg, úgy is maradtunk egész reggel. Arcán vibráltak a napsütötte szirmok színes árnyai. Egy csillogó-zöld, fémszín vázú bogár kapaszkodott fölfelé egy virág szárán. Pókháló lengedezett a szélben két kóró közé feszítve. Az eget néztem, amelyik hol elsötétült, hol kivilágosodott a felhõk járásától függõen.
 Mikor a nap délkeresztjére hágva olyan erõsen kezdett tûzni, hogy szinte fölgyújtotta a virágtenger sokszínû szirmait, fölemelkedtünk zöld ágyunkból, és hunyorgó szemekkel, a mellünkig érõ virágok között visszaindultunk a út felé. Nem is vettük észre, reggel milyen mélyre hatoltunk be a völgybe. Negyed órát mentünk a földhányásig, szédülten a friss virágillattól és a pihéktõl, amelyeket az ezer és ezer elektromoskék, piros, kármin, vajszínû, zöld csíkos és kávészín-pöttyös lepke szórt szét mindenfelé, mint megannyi aprócska flittert. Efféle stilizált pillangókat rajzoltam kisiskolás koromban a párkányokra, azon igyekezve, hogy a táskámban heverõ, szépen illatozó huszonnégy színes ceruzák legszínesebbjeivel fessem ki õket. Még az akácos is szélesebbnek és sûrûbbnek tûnt visszafelé. Kimelegedett fejjel vágtunk át a mezõn, és kiértünk ismét az útra. Visszaindultunk a táborba. Az udvarház az elõtte lévõ park dermedtségében mintha üvegbõl lett volna. A halastó szobrára néztem: hullámzott körülötte a levegõ. A bronzszobor szinte vörös lett a forróságtól.

...
Mai õrületem úgy tapad össze akkori õrületemmel, mintha két primitív állat a vakuólájukkal, puha húsuk kristályán áttetszõ elemi részecskéjükkel, halhólyaghoz hasonlatos gyöngyházfényû erecskéikkel, átlátszó csillóikkal, behúzható állábaikkal tapadna egymáshoz. Gyöngéd, nedves bõrük egymáshoz ér, fölismerik egymást egy szubtilis kemotaxisban, áttetszõ, csillogó mézgát választva ki egymáshoz tapadnak, anyagcserét végeznek, szerelmet és aromát és információt cserélnek. Mai elmebajom és fáradtságom elnyeli akkori iszonyomat és depressziómat, hogy már nem is tudod, az õrület milyen mélységébõl formálódott az a hallucinatórikus monstrum, melyet látnom adatott ott vergõdni, katasztrofális formáinak minden gyönyörûségével, a kupola alatt. Mert a kupola megroggyant vörösréz égboltja alatt, melynek rozsdáiból mérgezõ-zöld levelek és virágok ágaskodtak a tetõtéri, alig érményi széles nyílás felé (noha abban a magasságban néhány méter átmérõjûnek kellett lennie az ovális falak és a megfeketedett, átható húgy- és megkövült szarszagot árasztó padló között), lebegett valami, amely elõször erõsen fehéres ködnek tûnt, teljesen betöltve a lenyûgözõen magányos teret. Gyorsan rájöttem viszont, hogy nem volt más, mint sûrû, föltekeredett, a legenyhébb huzatra is hullámzó, széllel megtelõ pókháló, amely meg-megcsillant a résnyire kitárt gyöngyházfényû ajtó háromszögén beszüremlõ halovány fényben. Hirtelen olyannak éreztem az egyedüllétet, mint egy torkom köré tekert kötelet, melyet valaki lassan egyre szorosabbra teker.
 Alvajáróként araszoltam elõre az olajos-barna vörösrézfalakhoz tapadva, a rozsdavirágokat súrolva, igyekeztem kikerülni az áttetszõ pókhálókat, de így is letéptem néhányat a vállammal, másik részük hajamba akadt, eltakarva szemeimet és úgy érintve arcomat, mint a gyerekkezek. A padlón, amely minden lépésre nyikorgott, ameddig csak a sûrû pókhálókon át elláthattam széthullt, korhadt, penész lepte tárgyakat vettem észre. Nagyrészük már csak földtömeg volt, szemétszagot árasztó porhalom. Másik részét föl lehetett ismerni: egy  rothadt hajasbabát, melyen fekete bogarak mászkáltak, egy oldalra dõlt, hiányzó kerekû triciklit, egy megkövült ébresztõórát, egy fehér, tiszta macskacsontvázat láttam, és egy nagy táplálóelemet, penészes papírja lehámlott róla, és egyik, vazelinnal bekent, szalmiáksószagú grafitrudacska kilógott a kátrányrétegbõl… Majdnem negyed órát araszoltam elõre a görbe falak mentén addig a helyig, ahol a pókháló már nem volt annyira összefüggõ. Egy nagy, néhány méter átmérõjû alagút nyílt a pókhálóban a faltól a terem közepe felé. A csillogó szálak, amelyek kibélelték a hullámos, tekervényes alagút belsejét, sûrûbbek voltak, mint egy selyemgubó belseje, és ferdén emelkedtek a magasba, a pókháló többi szálaiba kapaszkodva. Úgy éreztem, egyre nagyobbra nõ a szemem, míg el nem foglalta a fél arcomat. Lassan lépdeltem a selyempadlón, amely minden érintésre megremegett. A sûrû nemez minden zajt elnyomott. Néhányszor összecsaptam a tenyeremet, de semmit nem hallottam. Kiabáltam, éreztem, hogy remegnek a hangszálaim, de a vibráló légoszlop, amely elhagyta a számat, szétfoszlott a pókháló vattájában. Hamarosan az út, mely kezdetben enyhén emelkedett, tekervényessé változott, elõreláthatatlan fordulókkal és sarkokkal. Mumifikálódott testek, a szálak patyolatleplébe szorosan betekert, összetört csontvázak tûntek föl a háló sûrûjében. Mégsem féltem, a félelmet éppúgy, mint a hangomat, elnyomta a lepel. Tudtam, hogy el kell jutnom oda, a közepébe, hogy szembenézhessek a jelenéssel. Egyszerre az út ferdén megemelkedett, mint egy gyöngyökkel kirakott kürtõ. Már nehezebben lépkedtem, az egyre fehérebb hálóba, az egyre nedvesebb, ragacsosabb szálakba kapaszkodva. Egy utolsó vízszintes folyosó nyílt meg egyik kanyar után a háló közepében lévõ hatalmas kavernában.
 Egy óriási pókfészek volt. Teljesen kitöltötte a száz elefántnál is nagyobb állat. Ott remegett behúzott lábakkal, erõs mellkassal, bevérzett fullánkjával, akkora fejtetõszemekkel, mint az arcom, s amelyek olyan csillogóak voltak, mint a harmatfû magvai, hasának puha gömbje olyan hatalmas volt, hogy szem nem tudta befogni, ahogy a föld görbületét sem. Megérezte lépteim remegését, és fokozatosan kinyújtotta mind a nyolc lábát, hogy aztán kõvé dermedjen, mint egy iszonyú virág. Éppoly mértékben volt szép, amennyire förtelmes, mert iszonyata felejthetetlen, tündéri köntösben jelent meg. Lábainak minden szegmense más-más színben pompázott, a legváltozatosabb, legkarneválibb, legõrjítõbben vidám színekben. Mellkasa ibolyaszín-bíbor volt, fullánkjai a legrikítóbb türkiz, potroha a legédeskésebb ciklámenszín, szõrzete mint az a zöld, mely épp csak elválik a citromsárgától, a húzógyûrûi rózsaszínûek, és már-már láthatatlan frézszínûek a szelvényei. A mogyoróbarna, a tengerkék, a kanárisárga, az okker és mahagóni, a zöldes-kék, amint lassú, végtelen hullámokban átmegy kékes-zöldbe,  a jade, a pávatoll, a csörgõkígyó-pikkely, milliárdnyi virág csillogó húsú szirma mind ott terült szét rajta, csillogott, pislákolt, játszott át egymásba, hogy ismét különváljanak, eltûntek és újra megjelentek a nagy pók nyirkos bõrén fémes és bársonyos árnyalatokban, hogy egyetlen virág, egyetlen madár, egyetlen prizma és az univerzum egyetlen napja sem szárnyalhatta túl a szörnyeteg isteni gyönyörûségét. Belenézve igazgyöngy-szemeibe hirtelen éreztem, hogy villámlik az agyamban, agyam féltekéi szétválnak, egyik megtartva minden végtelenbe kúszó iszonyatot, a másik az eksztázist, amely a végeérhetetlen szépség láttán fogott el. Ott rostokoltam akarat nélkül, csupa-szemként, melyen ott lógott, mint egy rongydarab, a testem többi része, egyetlen hatalmas és áttetszõ szemként, belefúródva a szörnyeteg fejtetõszemeibe, lenyûgözve és elvakítva a vad nap nyolc sugarától, ettõl a gyilkos, rühatka-karmokkal felfegyverzett naptól. Lassan, egy alvajáró lépteivel mentem egyre közelebb azokhoz a fullánkokhoz, melyekbõl csöpögött az édes, illatos, halálos méreg. Egyre csak mentem elõre a zselatinnal teli folyosón,  igyekeztem elõre úszni az undorító testecskék, a rostos nyálka között, elõre a világ szívének szívét jelentõ gömb felé. Koponyám úgy dörömbölt, úgy nyúlt meg, mint egy gömbölyû üveg fala, bõrcafatokká foszlott, és kettévált, kicsavart, elidegenített és mégis vakító boldogságtól telt agyam kirobbant a kiürült, petyhüdt hús közül, és patetikusan tapadt a hatalmas potroh vibráló membránjához. Eggyé váltam a pókkal. Együtt gyötrõdtünk, emésztettük egymást, míg a megkülönböztethetetlenségig össze nem keveredtünk, mint a sokszínû gyurma, mikor összegyúrva tenyeredben úgy szorítod meg, hogy ujjaid közül szétfröcsköl. Négy, nyolc, tizenhat és harminckét átlátszó egymáshoz tapadt lényre szakadtunk szét, míg az embrió vibrálni nem kezdett a szívdobogástól, míg a homlok és arcok és ajkak még törékeny ereiben el nem kezdett harsogni a bíborvörös és gyöngyházfényû vér, míg a kezek és lábak végén ujjak nem jelentek meg, és a virágok csészelevelénél is puhább bõrük alól körmök nem csíráztak ki, és egy új, rózsaszín, összekucorodott lény nem jelent meg, egy csontocskákkal teli kovásztészta, hogy betöltse az égboltot, és egyszer megfeszítve magát szilánkokra robbanjon, szétterüljön a csillagok fényétõl megvilágított égbolt alatt, hogy hirtelen fölemelkedjen a csillagok közé, és csillagfénytõl maszatosan ott élje le a csillagok között csillagéletét…

...
Fogtam egy könyvet, elolvastam egy verset, vagy a nyári eget kémleltem, a fehér, határozott kontúrok nélküli felhõket, de legtöbbször az ürességbe bámultak szemeim, arra várva, hogy megjelenjenek emlékezetemben az éjszakai álmok hirtelen feltörõ, majd újra feledésbe merült részletei, csillogó cserépdarabjai. Ezekbõl a lázálmokból néha Savin rázott föl – akihez leggyakrabban semmi kedvem nem volt –, hogy isten tudja milyen filozófiai beszélgetésbe rángasson bele a halál utáni életrõl, az asztrális testekrõl, a testet elhagyó lélekrõl, amely egy számára barátságosabb világ felé vándorol, vagy éppen Agartiról és Shambaláról... Létezett valahol egy csillogó, légi világ, az igazi, vég nélküli boldogság világa, amely a kék égbolton túl található, ahogy a rekeszizom hurkái fölött, a büdös belek és obszcén nemi szervek bugyogása fölött is ott található a tüdõk és a szív magasztos architektúrája, amelyek fölött viszont ott magasodik vakítóan, mint kupola a szervek bazilikája fölött, az agy puha briliánsa. Létezett egy világ, melyhez képest a nõi haj pompája csak mocsok és piszok volt; Kelet kertjei a szemétdombokkal szemben; kivilágított inkunábulumok a rothadó rongyokkal és porral szemben; lepkék és balzsamos virágok a bûzlõ gennyel szemben. Mi csak a pokla lehettünk annak a világnak, melyet lelkünk álmodott, és amely után vágyakozott, és az egyetlen út, amely számunkra is elérhetõ volt, ezen és csak ezen a poklon át vezetett, egészen annak legmélyéig. Volt egy rejtett szimmetria, mely alsótestünk zsigereit a felsõkkel állította szembe, a nemi szerveket az aggyal, úgy hogy a pöcegödör mélyének legfenekére kellett alászállnunk ahhoz, hogy a magasabb rétegekbe is bebocsáttatást nyerhessünk.
 Néha Clara is mellénk szegõdött. Együtt léptünk ki a tábor kapuján, és ugyanazt az örökös utat jártuk be, almafák, téglavetõk mellett haladva el, nagyon „intelligensen” fecsegve istenrõl és megváltásról és apokalipszisrõl és Armageddonról. S a repülõ csészealjakról. A földkéreg alatt hatalmas üregek voltak, melyeket alagúthálózatok kapcsoltak egymáshoz. A miénkhez képest sokkal magasabb rendû civilizáció élt ott. A mágusok, telepaták, a Titok birtokosainak népe. Mi voltunk az a generáció, amelyik találkozni fog velük, ha majd feltöretnek a pecsétek, s õk, gyõzedelmes hordában, rémítõ szemekkel, fehérfény-hajjal, lángokat szóró tenyérrel felszínre jönnek, hogy egyszeriben megsemmisítsék civilizációnk nyomorult építményét. Földalatti, földalatti – ez a szó elbûvölt. Ott alul voltak a gnómok, a jámbor lelkek, az atlantisziak, a varázslók, a tündérek, sírlakók, holtak, meg-nem-születettek, ahogy mindannyiunk mása is. A Keresésnek a föld felé kellett visszafordulnia, kétfelé kellett választania a gilisztákkal és vakondokokkal teli humuszt, hogy a Bejáratot megtalálja.
 Be nem állt a szájunk, és végül a virágos völgyben kötöttünk ki. Heverésztünk a virágok között a zöld levegõben, és folytattuk az egyre követhetetlenebb beszélgetést. Végül a hely elbûvölõ, irreális szépsége teljesen megbénított, és jó ideig hallgatagon nyúltunk el egymás mellett. Nyugodt fölindultságot éltünk át, elfogadtuk a kamaszos erotizmus magától értetõdését, mintha a lények nem két-, hanem három nemûek lettek volna, de nemiszerveink mintha még mind a rügy állapotában, embrionális állapotban volnának. Abban a völgyben a gondolat érosszá változott, az érosz pedig gondolattá… Dél felé emelkedtünk föl csak, nedvesen a lehevert fû nyirkától, leráztuk ruháinkról a hangyákat és a katicabogarakat, és utat vágtunk a sokszínû virágpártába. Letelepedtünk a dombocskán, amelyik mintha vibrált és lüktetett volna, valahányszor a távoli országúton elhaladt egy-egy teherautó vagy traktor, mintha a fûvel borított földréteg alatt élõ, érzõ hús lett volna.

...
Egy darabig céltalanul bolyongtam az udvarház lépcsõin és folyosóin. Némelyik háló ajtaja félig nyitva volt, úgy hogy láthattam több alakot is, ahogy az ágyon szemben ülve fecsegnek és röhögnek, egy-egy lányt, amint a körmét lakkozta, a párnaháborúzó kölyköket… A mennyezetrõl millió fölpattogzott festékdarabka havazott alá, az ajtókereteken a számtalan repedés mögül kilátszott a korhadt fa. A levegõ az udvarházban mindig kékes volt, mint a cigarettafüst. Teljesen egyedül voltam, egy hívatlan vendég, egy kísértet. Hogy föllélegezhessek egy pillanatra szörnyû boldogtalanságomban, aztán még egyre, akkora erõfeszítést kellett tennem, ami másnak elég lett volna ahhoz, hogy megírjon egy eposzt, hogy megírja a Nagy Könyvet. Az udvarház, mint egy hangyák lepte süvítõ kagyló, érthetetlen erõvel utasított vissza engem. Egyszerre úgy éreztem, hogy a fuldoklásig megfeszülnek nyakamon az erek, és kiléptem a hatalmas udvarra, a kanyargós sétányokra, a napfényre és levegõre. „Labirintus az élet, a halál is labirintus, / Végnélküli labirintus, mondta a Ho-i mágus”, szavaltam fennhangon. Kiléptem a kovácsoltvas kapun, amelyen már összekoszolódott-gyûrõdött az „Isten hozta a budilai táborba” táblácska, és lehorgasztott fejjel elindultam a favödrös-gémeskutas parasztházak között kanyargó úton. Még a helybeliek sem, akik elmentek mellettem, mintha még azok sem vettek volna észre engem. Csak egy-egy kapu küszöbén, mérleg és kosár cseresznye elõtt ácsorgó kartonszoknyás kislány nézett hosszan utánam atavisztikus szomorúságtól tágra nyílt szemekkel.
 Kiértem a faluból, és elindultam a kõbányák, poros almafák szegélyezte aszfaltúton. Egy-egy trágyától bûzlõ tehén harapdálta a kamillát az árok szélérõl. Fölindult voltam, és ez a mostani fölindultságom csak rárakódott a koszos, iszonyú kamaszkor még nagyobb, még mélyebb fölindultságára. Amely, a maga részérõl, nem volt más, mint egy véraláfutás az élet leprával borított bõrén. Hol van a Kijárat? Hol lehetne áthatolni rajta? Mi lehet, nem szimbolikusan, nem kulturális játékként, nem önszuggesztióként, ezen a földzugon túl? Mi van a valóságban ezen a latrinán, ezen a furunkuluson túl? Halott lélekkel haladtam elõre a húgyhólyag és végbél közötti rugalmas útvonalon egy szaros és reménytelen terület felé. Az égbolt úgy görbült meg fölöttem, mint a rekeszizom, ami mögött, talán, tüdõ és szív van, egy száj és két vidám szem, míg fölötte a mindenható agy, de ami fölé én soha nem juthatok el. Itt, a tonnányi bél alatt, végeérhetetlen obszcenitásban kellett megélnem az agóniát. Az epehólyagszerû nap alatt, a bélcsomószerû csillagok alatt…
 Majdnem egy órát mentem földre hajtott fejjel, aztán átvágtam a mezõn a virágos völgy felé. A világoskék, színes pillangóktól villogó égbolt úgy ívelõdött a völgy fölé, mint egy üvegharang. Minden csodálatos volt, mint azokban a gömbökben, amelyekben megállás nélkül havazik, de éppolyan valószerûtlen is. Elnyúltam a halom elõtt a szúrós füvön. Furcsa kéjjel simogattam a furcsa púpot, a pázsitfüvet és a fölé hajló lóherét borzolva ujjaimmal. Egy kövér, nyirkos giliszta, áttetszõ bõrén vérerekkel, hirtelen megmozdult és felszívódott a földben.
 Fölemelkedtem, és a derékig érõ virágok között leereszkedtem a völgy közepéig. Már távolról észrevettem, hogy ott, elég nagy területen, minden vegetációt lehevert valaki, mintegy szõnyeggé változtatva azt, melyet mintha a virágszárak kemény szálaiból, levelekbõl, foszladozó, szétszórt növényi pártából szõttek volna. Széttaposott növény mély-zöld szaga terjengett, amely a földrõl szivárgott fölfelé. Közelebb léptem, és akkor megláttam õket.
 Meztelenül feküdtek a hátukon a forró nap alatt, egymás kezét fogva, egymás szemébe mélyedve. Valami naiv bûntelenség párája keretezte gyermekarcukat, mint egy régi álomban, amelyik délután ágyadban heverészve hirtelen jut eszedbe. Miközben lenyûgözve néztem õket, eszembe jutott, hogy valahol a hippothalamusban van az élvezetnek egy központja, egy édenkert, ahol az orgazmus fénye, vastag aranykörökben gyújtva föl a levegõt, elveszít minden állati melegséget, egyenesen a lelkibe és kristályosságba tûnve át. Ennek a magasabb erotizmusnak az ikonja – mert minden, minden szimmetrikus, és elõször a húsból leszakadó részekre kell gondolnod, a bõrre és nyálkára hogy késõbb az élvezet szentségéhez juthass –, ez tûnt föl elõttem most megindítóan és barokkosan: két fiatal, ahogy egymás szemébe néz egy virággal teli völgyben.
 Nem nagyon érdekelt már, ki lehetett a két kamasz (mert igazából nem Savin és Clara voltak, hanem csupán képmásuk egy halmokkal teli barna mandalában), vagy hogy vajon szeretkeztek-e. Talán egymást nézve szeretkeztek, mint Donne versében, elnyúlva a széttaposott füvön, álmatagon, törékenyen és aranyfényûen, azzal a titkos, mélyen belénk ivódott boldogsággal figyelve egymást, amivel a bennünk elveszett nõvérre vagy bátyra vágyakozunk, a minden férfiban elnyomott nõre,  s minden nõben ott bujkáló férfira…
 Lassan visszahúzódtam a völgy széléig, fölindultan és lehetetlenül szomorúan. Csak amikor kiértem az országútra, akkor tértem magamhoz, és csak a valóság, a maga almafáival, az árok szélén legelészõ teheneivel, szárította föl szemeimet, tett rendet gondolataim között. Mint egy gép, úgy mentem végig a tábor felé vezetõ, hosszú, kanyargós úton, mindössze azzal a vággyal, hogy minél gyorsabban eltûnjek, porrá zúzódjak, belevesszek a poros tájba. Minél jobban kijózanodtam, annál nagyobbnak érzetem a határtalan, hisztérikus kétségbeesést, mintha hatalmas állkapcsok lassan, csontról csontra haladva õröltek volna szét.
 Mennyire furcsa, milyen furcsa voltam akkoriban! Milyen puha, mennyire kialakulatlan volt, milyen kevéssé volt még kész pszichikumom húsa! Heréimben voltak az agy tekervényei, a szívlebenyek és szívkamrák, míg agyam választotta ki az álom spermiumait. A sárga alkonyok, melyek úgy terültek a régi tömbházakra, mint megannyi lepedõ, annyira fájtak, mintha a saját bõröm lettek volna, és az elvadult épületeket az én belsõ szerveimnek éreztem. Fönt és lent voltam, kint és bent, az embrióhoz hasonlóan, a világ fekete gyomrában. Néha úgy képzeltem el magam, mint kifordított kesztyût, azt hittem hogy a külsõ világ az én vérem, tüdõm, hasnyálmirigyem, nyirokcsomóm, testem mélye világos, napfénnyel, holddal és csillagokkal van tele, már-már vakító az istenüléstõl. Sokszor álmodtam, hogy saját akaratommal meg tudom mozdítani a tárgyakat: hallgattak kitárt karjaimra, és igyekeztek kimozdulni helyükbõl, hogy minél közelebb kerüljenek hozzám. Azt álmodtam, hogy melleim vannak és vulvám, minden voltam, férfi és nõ, gyermek és aggastyán, féreg és isten, s mindez elképesztõ lázba csomagolva. De, noha minden voltam – mégis mennyi frusztráció, mennyi be-nem-teljesülés! mennyi õrület! mennyi vágy! Mintha ez a minden, hogy egy elgondolhatatlan, egy csak a láz és szenvedély forró csápjaival elérhetõ Hipermindenbe kerekedhessen ki, szövetségre lépett volna a semmivel, a leromlott és férges ürességgel. Beteg voltam az istenülés vágyától. Mióta az anyám hasában lévõ petesejtet szétrobbantotta egy apám húsából elõspriccelõ farkincás, ostoros sejt, aszimptotikusan növekedtem, feltartóztathatatlanul, mint Bábel tornya, mint Ullikummi, a kõgyermek, dacolva a törvénnyel, mely szerint minden leromlik egyszer és a vízszinteshez tapad. Kettõ, négy, nyolc, tizenhat, harminckettõ, hatvannégy… Hamarosan el kellett érnem a végtelent, Aleffé kellett lennem az Alef hatalmával, hogy megkapaszkodhassak Isten lábában, hogy mélyen a szemöldökei közt villogó háromszögû szemébe nézhessek, és behatoljak oda, mint egy új ondósejt egy új petesejtbe, hogy újjászülethessek a végtelenen túli fények világára, melyet szerencsétlen húsunk elõre érez, és ki is választ magából, ahogy csipás szemünk sarka választja ki a gömbszerû, tiszta, csillámló könnycseppet. Tovább növekedve, egyre csak nõve és nõve, nem Istenné kellett lennem, nem Mindenné, hanem a Minden hatalmával rendelkezõ Mindenné, és Istenné Isten hatalmával. Nem sejthettem még akkor, hogy a körív tragédiája egyetemes és könyörtelen.

Bibliográfia

CARTARESCU, Mircea
Sóvárgás
Jelenkor, 1997

Vakvilág
Jelenkor, 2000

„A parazita”
Magyar Lettre Internationale, 25

„Felvonóház”
Magyar Lettre Internationale, 33

„Az én Bukarestem”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Levante”
Magyar Lettre Internationale, 39, 43

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu