Az öröklõdés kérdésérõl akkor társalogtam elõször, mikor Schriwanek bácsi arról mesélt az elsõ udvarban nyújtózó, hatalmas diófa alatt, hogy vannak bizonyos, az Úr szavára nem hallgató gazok, gyomnövények, amik – jobb, ha tõle tudom – nem kutyatejet folyatnak, ha derékba törjük õket, nem, bármily hihetetlen, hanem kutyavért. Vöröslõ nehéz folyadékot, amit, ha megízlel az ostoba halandó, akkor úgy jár, ahogyan a neve is mondja.
Az elsõ udvarban üldögéltem éppen, mikor odajött Schriwanek bácsi ezekkel a nehéz témákkal, meg hogy súlyosabb dolgokhoz jutok majd, meglátom, ha elkezdek az öröklõdés kérdésével foglalkozni, ami, megmondja, nagyon érdekes téma, de igen-igen veszélyes, mert például, emelte magasba mutatóujját, ott volt az Oláh Keró esete, aki micsoda egy okos gyerek volt, aztán rászedte az Ördög, mert mindig csak azon van az a kormos-jószág, hogy mi módon ötölhetne ki valami mocskosságot. A kutyavért is akkor találta ki, mikor kutyatejen lakmározott, bizony, sziszegte Schriwanek bácsi, és akkor mondta, hogy rosseb, ilyet én is tudok, azzal megteremtette a kutyavért, hát így van ez az öröklõdéssel, meg az egyéb vaskos ügyekkel, tette hozzá, és mint ahogy említette, ott volt mindjárt Oláh Keró, aki addig álmodta ugyanazt az ocsmányságot, míg végül rákötötte magát arra a lehetetlenül nagy tajgai vágtázóra, ami nyomott vagy másfél mázsát, nem is értette senki, hogy lehet azzal egyáltalán menni, no, mindegy, szóval rákötötte magát, és belehajtott a gyár mögött az áztató tóba, amitõl olyan kenderszaga lett, hogy csak mosolyogni bírt mindenki, mikor temették. Azt álmodta tehát a Keró, terelte vissza a szót Schriwanek bácsi, hogy hazamegy, és kérdezi a feleségét, Kerónét, akire szintén ráragadt ez a gúnynév, pedig alig kerózott egész életében, de hát a Kerónak volt a neje, hogy lehetett volna másképpen hívni, mint Keróné, szóval, kérdezi álmában a nejét, Kerónét, hol van a gyerek. Az meg mondja, hogy sajnos széjjel kellett darabolnia, mármint a Kerónénak a kis Kerót, és most a négy darabra szelt kis Keró benn van az ágynemûtartóban, ahol ugyan nem jó neki, de még mindig jobb, mint ha ma éjjel is eljönne érte az Ördög, és megerõszakolná durván azt az ártatlan fiúgyereket. Hát ezért mondom, mondta Schriwanek bácsi, hogy itt is az Ördög, meg mindenütt, õrizkedni kell, és azt még hozzátehetem, nézett nagy jó szándékkal a szemében, de ez titok, hogy végül azért hajtott bele a tajgai vágtázójával a Keró a tóba, mert félt, hogy tényleg eljön az Ördög megrontani a gyereket, és akkor õ nem áll jót magáért, inkább valóban darabokra szaggatja azt a szerencsétlen kölyköt, minthogy végighallgassa a szenvedését.
Bizony, bizony, erõsködött Schriwanek bácsi, és hajkurászni kezdte a kövér szõlõfürtökrõl a legyeket.
Pihenjünk egy kicsit, mondta, aztán majd beszél õ nekem az öröklõdésrõl is végül, elég nagy vagyok már hozzá, hogy megtudjam a dürgést, de addig, böfögte, itt van mindjárt ez a mocskos légy, ez az utolsó gané jószág, ezt is az Ördög teremtette, ennek bárhol utánajárhatsz, meg van ez írva azokban a marha nagy okos könyvekben is, mint például a lexikon vagy ilyesmi, hogy irigységbõl tette az a sánta patásjószág, mert mikor meglátta az elegánsan öltöztetett méh állatot, akkor savas lüktetés lett a gyomrában az idegtõl, hogy micsoda báli viselet, de csak annyit mondott, hogy ilyet õ is tud, kevély volt és fennhéjázó, és akkor csinálta meg a legyet, de tényleg, ez tény, utána is járhatsz, mondta, én is valami komoly helyen olvastam.
Mert nem úgy van ez, hogy õ, Schriwanek András csak kiszopja a kisujjából a dolgokat, vagyis, úgy is van máskor, de most nem.
No, de az öröklõdés esete az más, amikor azokra a dolgokra, amiket most mondok, rájöttem, mesélte, csurgott rólam a lúgos veríték, táblaszám nyeltem a keserû csokoládékat, mert azok, nemcsak hogy növelik az agy kapacitását, amire szükség van a kutatások idején nagyon, de megszüntetik a cefre okozta borzasztó hasmenést, mert megmondom én, mondta Schriwanek bácsi, ha nyár van, itatós forróság, akkor döglenek a jószágok is, nemhogy az emberek, a cefrére mégis szükség van, a pálinkát nem lehet megvonni a szervezettõl, csak mert egy fingocskányit melegebb lett, mert a szesz, hangosodott föl, az nem játék, minden játék, üvöltötte, az élet is játék, de a szesz, az nem játék, egy csöppet sem játék… A disznók is, ha meleg van, oldalukon szuszognak, osztán ki sem mozdulnak a belsõ ólból, a tyúkok meg a hasábfa árnyékában ülnek el, és nincsen ám egy nyikkanás se, csak csönd, ami nagyon jó az idegeknek, bólogatott, hiszen ez a gond ezzel a szaladgálós, férges belû világgal, fúrta mutatóujját a levegõbe, hogy az embernek még arra sincs ideje, hogy a saját szarába beleharapja a nevét, ez ennek a szaladgálós világnak a baja, meg hogy nincsen csönd semerre se, bár énnekem, bizonygatta Schriwanek bácsi, egyszer az álmomban volt csönd, de sajnos fölébresztett, mint máskor is, Schriwanek nénéd, sok kárral van a vénasszony, de mit tehetne az ember, csak a keleti világokban lehet incselkedni vagonszámra, itten meg van kötve a férfinép keze, de legalább az efféle, meleg délutánokon van egy kis csönd, csak Schriwanek nénéd ugrándozik világnak, menne tüske a lyukába, hogy meg ne pusztuljon valami haszonállat a hõségben, a kocákat napjában kétszer itatja, a tyúkokat meg kiengedi a górés udvarba, na, és ilyenkor, lassította le a tempót Schriwanek bácsi, a következõt vettem észre, fiam, mert azért nem vagyok én buta ember, csak mert a négy elemit jártam ki, hogy amikor kitárul az ólajtó, egy ideig még õrködik a csend, tán még jobban ficánkol nagygatyás hatalmában, de aztán egy varázsütésre megindulnak kifelé a madarak, átvágtatnak keresztben az udvaron, el, tudod, ottan a mûhelyem mellett, mutatott Schriwanek bácsi a mûhelyére, és ottan, a  mûhely átlós oldala felõl, ahol az a kétszer kettes beugró rész van, ahonnan nyílik a kert, tudod már, nem, kérdezte, na, oda tömörülnek be, egymást taposva, és van nagy károgás, mindenféle kotkoda.
El a mûhely mellett és be a lyukba, révedezett Schriwanek bácsi.
Én meg csak úgy egyszerûen nem nyughatok, hogy ahogy van, úgy van, mert én szeretek minden lyukba beleszagolni.
Bár ezt Schriwanek nénéd tudná igazán elmondani, nevetett, nagy professzor, bizonyisten, hogy kell összekeverni az ura szavát, hogy magába gubancolódjék bele, egyik mondat a másikat jól pofán csapja, és rögtön tudni lehessen, susmus van, szóval nem nyughatom, különösen ilyenkor, mikor eszembe ötlik, hogy így van ez minden évben, huss ki, és irány átlósan a lyukba, és már nem azért, fiam, de mire következtethetünk ebbõl, kérdezte Schriwanek bácsi, szerinted arra, hogy folydogál a csirkevérben valami rejtett plusz, biztonsági tartalék, hát nem, fiam, erre nem, mert honnan lenne, nem tudod, mi, hát nem véletlen, mert sehonnan se lenne, miért mondanák akkor, hogy annyi esze van, mint a tyúknak, vagy ha mondanák, akkor azért mondanák, mert olyan sok lenne, és nem olyan kevés. Egyéb más esetleg, mondjál valamit, nem tudol, ugye, na ez az, én sem tudtam sokáig, arra is gyanakodtam, hogy összeszoktak azok az oktondiak, de az még annyira se, fiam.
Mikor lehetne végre száguldozni, mint a boldog tanyasi idõkben, hát miért nem nyargalnak?
Én azt mondom neked, kiáltott föl Schriwanek bácsi, hogy itt is az Ördög keze van a dologban, nekem meggyõzõdésem, mert például bõven tény az, hogy minden csapat egymástól elszigetelve nevelkedik: egymás likába se kukkanthatnak bele! Hogy is tehetnék, mikor a tavalyi kotlósok minden évben külön ólban gubbasztanak a hátsó udvaron! Ide figyelj, oda se látnak, érted, oda se látnak, még a csõrükkel sem tudnak inteni, hogy oda, gyerekek, arra, mert így megy ez már harminc éve, tömörülünk a mûhely elõtt, szégyent ne hozzatok ránk, bolond csirkék, hát erre, érted, erre semmi lehetõség, és mégis, komám, mintha a gurgulázva repedõ, fehér tojáshéjak alatt ott lenne valami titkos ukáz, mintha bele lenne köpve a tudás, mert az a helyzet, mondta Schriwanek bácsi, és szomorúan lehajtotta a fejét, hogy bármilyen elképesztõ, a különbözõ házaktól vásárolt csibék, kik vérrokonságban sem állnak egymással, ha felnõnek, ugyanúgy viselkednek.
Látod, mutatta, még a szõlõtõl is elment a kedvem.
Schriwanek nénédnek mondom ezt, osztán röhög, bele a képembe, mintha semmi ok nem lenne az aggodalomra, pedig én, nem akarok rád ijeszteni fiam, de nem lennék ilyen nyugodt, nem is tudom. Mikor vannak ezek a lények, akik eddigi tudásunk szerint satnya életükben nem vetemednek másra, mint hogy belakják a házat, fészkelõdjenek, illegessék magukat naphosszat, aztán jön Schriwanek nénéd biztos keze, és általszedelõzködnek a tyúk-mennyországba, vagy a tyúk-pokolba, ki-ki érdemei szerint, szóval vannak ezek a szaros tyúkok, és van valami bennük, ami évrõl évre egyadtamerõ ugyanaz. Ami nem az, hogy vak tyúk is, az bögybõl megy, az más, hanem amit úgy kurvára de együtt csinálnak.
Bûzlik ez, fiam, ha mondom, bûzlik.
Nem azért, hogy a baromfi szemébõl általában okosság áradna, mibõl azt sejteném, többre hivatott, nem, rázta a fejét Schriwanek bácsi, de az okosok is azt mondják, a tudás hatalom.
Ide hallgass, fiam, hajolt közelebb, háromféle megoldás kínálkozik.
Az elsõ, hogy a szárnyasok tudnak beszélni, és ha elültek az ólba, halk, kotkodálásnak álcázott duruzsolás kezdõdik, napi dolgok, kukorica, menj már arrébb, már érted, fiam, ilyen napi ügyek, de ha ilyenek vannak, már napi ügyek, akkor vannak ünnepi ügyek is, amiket szintén meg lehet beszélni, világos, nem? Nem világos? No, a második az a bizonyos ukáz, amirõl már beszéltem, amelyik ott veri magát a tejfehér tojáshéj alatt, és boldog, érted, mint akit mindig csak visznek.
Schriwanek bácsi nagyot sóhajtott. Utoljára tartogatom a meglepetést, mondta. Ez az elsõ két ötlet könnyen bedõl, ki ne látná, rá kell nézni arra a bolond állatra, de ki is lehet egyszerûen próbálni, ha úgy adódik, például ha van olyan, hogy valami kézenfekvõre hivatkozzak, mégy a tajgai vágtázóval, és a kerékpár útjába szûk helyen efféle állat kerül, és akkor borzalmasan kotkodálni kezd, majd a lehetõ legrosszabbul dönt, beszorítja magát, a kerék meg csak jön, közeledik a nagy behemót, erre az az utolsó pillanatban megpróbálja menteni, ami menthetõ, felszegett csõrrel átrohan a jármû elõtt, kockáztatva az egyetlent, hogy úgy mondjam, a tyúkszarosat, meg a tiédet, mondjuk a szépen borotvált ábrázatod, a felöltõdet, meg ilyen komolyakat, mindenfélét, amiért Schriwanek nénéd hárpia, és próbáljad aztán meggyõzni róla, hogy egy tyúk miatt, mikor teljességgel véletlenül éppen tényleg pálinkaszagod van akkor.
Aki ilyenre képes, az nem beszél, nem tanul már az anyaméhben édesnemes okosságot! Hát nem?
Másról van szó. Különbözõ dolog ez a többitõl. Egyiken tök van, másikon vágás, mert mindenen, fiam, jegyezzed föl a naptárodba, vagy vesszõ van, vagy vágás, el lehet dönteni mindenrõl, hogy férfi dolog-e, vagy nem, mindenrõl, kivéve a rettegést, na, arról semmit se lehet tudni ilyen ügyben, bár, hajolt közelebb Schriwanek bácsi, elárulom, én jobban örülnék sokkal, ha férfi volna, mert a férfiaknak másképp mûködik a kezük: amíg vacillálni kell, addig nagyon biztos, de amikor le kellene sújtani, akkor megkegyelmeznek, de a nõk, fiam, azok nem, azok addig vacognak, amíg minden mindegy, aztán mikor ütni kell, ütnek, nincs teketória, szóval itten másról van szó, ne mondjuk már a lyukra, hogy nem lyuk. Vannak itt ezek az állatok, és tizenéve egyforma mind, nem hogy ugyanazt csinálják, ez kevés, ugyanolyanok, bele kell bámulni a szemükbe, álcázásul csupa értetlenség van ott, mintha egy üvegszem lenne, de tudod, mi az valójában, tudod, mi, fiam, jeges mosoly, az bizony, jeges mosoly van benne, és azt kérdezi: nem ismersz meg, és röhög, hogy nem. Mert bizony, most már biztosra mondom, a tyúkok halhatatlanok, aki egyszer bevásárol, az jármot akaszt a nyakába, visszajáró, gonosz szellemcsoportot, mert a tyúk tudja az egész végét, már azt, hogy õt levágják majd, és minden reggel gazdája képébe röhög, bizony, beleröhögi, hogy micsoda álszent, oktondi figura, hidd el nekem, gyõzködött Schriwanek bácsi, és zavarában megint hessegetni kezdte a kövér szõlõfürtökrõl a legyeket.

Bibliográfia
GRECSÓ Krisztián
Pletykaanyu
Jelenkor, 2001

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu