THOMAS ASHENER - JENS JESSEN:A Bundestag mostanában dönt arról, hogy német tudósok végezhetnek-e kutatásokat külföldrõl behozott embrionális õssejteken, és hogy hogyan fogják szabályozni ezt az importot. Lehet-e ezt áttörésnek nevezni?
JÜRGEN HABERMAS: Ezeket a gátakat már rég áttörték - más európai országokban, az Egyesült Államokban és a világ többi részén. Nem élünk már nemzeti szigeteken. A gátak áttörése helyett inkább használnám a lejtõ kevésbé kiélezett képét, ahol az ember csúszni kezd, mert már nincs, ami megállítaná.
AJ: Miben látja a géntechnika veszélyeit: egy liberális eugenika felvirágzásában vagy a poszthumanista embertenyésztõk terveiben, akik egy konzervatív elit által programoznák be az utódokat?
H: Az ún. poszthumanisták az evolúciós biológia zsargonjából inkább az emberi nem genetikájára vonatkozó grandiózus spekulációkra csábító frázisokat veszik kölcsön. Ezek semmivel sem jobbak a történetfilozófiai spekulációknál, amelyektõl nemrég vettek búcsút. Aki a géntechnikát az emberi nem önoptimalizálásának eszközeként ajánlja, olyan kollektívummal hadonászik, amely elõtt elhalványulnak a nem egyes instrumentalizálandó egyedei. Egy ilyesfajta eugenikus (fajnemesítõ) gyakorlat túl kéne hogy tegye magát az egyének önrendelkezési jogán és a demokratikus akaratképzõ folyamatok interszubjektív jellegén. Ezért nem kell, legalábbis egyelõre, komolyan venni ezeket a narcisztikus nagyzási képzelõdéseket.
AJ: Mit kéne inkább komolyan venni?
H: Komolyan kéne venni már ma azokat a cselekvési lehetõségeket, amelyeket a biogenetika és a géntechnológia fejlõdése nyújthat a nem túl távoli jövõben. Abban a mértékben, ahogy ez a fejlõdés ígéretes esélyeket nyit meg elõttünk eddig gyógyíthatatlan betegségek kezelésére, ugyanúgy kínálja egy feltehetõleg javító szándékú eugenika kétséges operációit is. Liberális társadalmak keretein belül a genetikus tulajdonságmegváltoztatás ilyen eljárásait a piac útján a szülõk egyéni választásaira bíznák, az õ kezükre játszanák. A shopping in the genetic supermarket egy olyan jövõszcenárió, amellyel már régóta foglalkoznak az amerikai bioetikai vitákban. Ha kétségeink vannak, hogy valóban akarjuk-e az eugenikának ezt az egyéniesített változatát, oda kéne figyelnünk, hogy azok az eljárások, amelyekrõl manapság szó van, mennyire visznek ebbe az irányba.
AJ: De nem kéne-e a gyógyítás pragmatikus parancsa elõtt elnémulnia minden elvi ellenvetésnek? A legsúlyosabb betegségek gyógyításának célja is morális célkitûzés.
H: Ki ne szeretne génterápiát a súlyos öröklõdõ betegségek esetében vagy a szervátültetési eljárások jobbítására? Az ilyen célt szolgáló kutatások megérdemlik a támogatást. A vita az emberi embriók õssejtjeit „felhasználó” kutatások megengedhetõségérõl egy értékkonfliktus körül pattant ki. Az egészség közös java és a kutatás szabadsága kerül összeütközésbe az embrió in vitro életének védelmével.
AJ: Melyiké az elsõbbség?
H: Attól tartok, hogy a preperszonális emberi életnek ilyen instrumentalizálásával csúszós terepre lépünk.
AJ: Az Országos Etikai Tanács éppen most foglalt állást ezzel kapcsolatban. Vajon ennek az etikai tanácsnak a felállítása Schröder egy hatalmi húzása volt, hogy kifogja a szelet a bírálók vitorlájából? Egyfajta konszenzusteremtés, amely az etikát vette igénybe biopolitikai célok érvényesítési közegeként?
H: Hasonló intézmények vannak más országokban is. Demokráciaelméleti szempontból persze problematikus a Bundestag ezügyben régóta tevékenykedõ bizottságának konkurenciát állítani. De a pártpolitikai hatalmi kalkuláció általában rövidtávú belpolitikai nyereségmaximalizálásra irányul. Az ún. alapkérdésekben minden párt gazdasági érdekektõl függ, ebben az adott esetben is a nagy tudományos szervezetek nagyiparhoz közelálló frakcióinak nyomása alatt állnak. Ezért a Bundestag az etikai tanács érvekkel nyújtott segédkezése nélkül is zöld utat adna az õssejt-importnak.
AJ: És hogyan ítéli meg Ön az etikai tanács javaslatát ebben az ügyben?
H: Az etikai tanács ésszerûen hangsúlyozza az egységes európai szabályozás szükségességét a globális megegyezéshez vezetõ elsõ lépésként. Különben hatástalan marad a preperszonális emberi élettel való megengedhetõ bánásmód minden normatív szabályozása. Én persze jobban szerettem volna másféle politikai javaslatokat, és ezeket nem is tartom különösebben konzisztensnek. Ha már egyszer úgy gondolja valaki, hogy joga van embrionális õssejtek megbontásához állítólagos magasabb célok – a kutatás szabadsága és a gyógyító eljárások fejlesztése – érdekében, miért ne volna szabad akkor az így vagy úgy instrumentalizált élõlényeket ugyanilyen célból elõ is állítani? A meglevõ sejtvonalak importjára való korlátozódás, és az ilyen import megengedésének magának csak akkor van értelme, ha a praxist magát mégsem tartjuk egészen kósernek.
AJ: A hónapokig tartó vitával elõbbre jutottunk-e egyáltalán, vagy kibékíthetetlen pozíciókról van szó? Talán olyan elvekrõl van szó – a gyógyítás parancsa egyfelõl, az érinthetetlenség parancsa másfelõl – amelyek már önmagukban is összeegyeztethetetlenek?
H: A két princípium önmagában jól megalapozott, de alkalmazásuk elõtt az ilyen elvek csak elsõ ránézésre érvényesek. Egyes konkrét esetekben összeütközhetnek egymással. Az adott helyzetben merül fel a kérdés, hogy az új gyógyító eljárás kilátásai vagy az embrionális élet védelme élvezhet-e elsõbbséget. Az etikai tanács többsége azt az álláspontot képviselte, hogy az alkotmányból és a joggyakorlatból nem következnek általánosan belátható indokok az embrió életének feltétlen védelmére a korai stádiumban. Én is osztom azt a felfogást, hogy nincs olyan világnézetileg semleges leírás, amely a nyolcsejtes hólyagcsírát személynek és ezzel feltétlenül tiszteletben tartandó alapjogok hordozójának minõsíthetné.
AJ: De akkor hogyan? Van lehetõség metafizikai és világnézeti megállapítások elkerülésére anélkül hogy ezzel belépnénk egy relativista diskurzusba?
H: A racionális jogi hagyomány, amelybõl liberális alkotmányaink is merítenek, igennel válaszolt erre a kérdésre. Eszerint a jog és a morál egy meghatározott világ- és emberkép kontextusába való beágyazottság nélkül is általánosan kötelezõ érvénnyel bír. Ha tartjuk magunkat ezekhez a világi mértékekhez, egy világnézetileg pluralisztikus társadalomban bele kell mennünk abba a felfogásba, hogy a preperszonális emberi életet kisebbfokú védelem illeti meg.
AJ: Tehát mégiscsak megengedhetõ egy embriót orvosi célokra használni?
H: Ez elsietett következtetés volna. Ha nem is tulajdonítjuk neki kezdettõl fogva az emberi méltóság „sérthetetlenségét” az alkotmány elsõ cikkelye értelmében, ez még önmagában nem jelenti azt, hogy a kutatás engedélyt kapott a „szabad rendelkezésre”.
AJ: Legújabb könyvében, a Die Zukunft der Natur (A természet jövõje) címûben azt írta, hogy Önt az egyén élettörténeti kezdeteibe való be nem avatkozás foglalkoztatja. Csak ha a származás természetes, tehát beavatkozásmentes marad, akkor tekinthetik egymást az emberek szabadnak, egyenlõnek és egyenrangúnak.
H: Igen, egy ilyen kényes témát nem tárgyalhatunk szélesebb perspektívába helyezés nélkül. Tegyük fel, hogy a szülõk egyszer genetikai dizájn alapján válogathatják ki, hogy születés elõtt milyen tulajdonságokat, készségeket vagy képességeket adhatnak tervezett gyermeküknek. A felnövekvõ személy, amikor értesül errõl a programozásról, adott esetben olyan genetikusan rögzített nézetekkel találhatja magát szembe, amelyeket nem szeretne identitása részeként a magáénak tudni. A zeneileg tehetséges ember, aki inkább élsportoló szeretne lenni, szemére vetheti a szüleinek, hogy nem látták õt el atlétikai képességekkel. Senki sem igazolhat olyan döntéseket, amelyek visszavonhatatlanul belenyúlnak egy másik személy szocializációs sorsába. Senki sem láthatja elõre, hogy egy másik ember élettörténetének kontextusában mi bizonyul átoknak vagy áldásnak – még ha olyan „genetikai alapjavakról” van is szó, mint a jó emlékezet vagy az intelligencia. Egyes esetekben egy gyereknek még egy kisebb testi fogyatékosság is az elõnyére válhat. A következmények kiszámíthatatlanok, mert a genetikai erõforrások eloszlása olyan játékterek kialakulását befolyásolja, amelyeken belül egy másik személy egyszer arra fogja használni erkölcsi szabadságát, hogy megrendezze az õ életét. Konfliktushelyzetekben egy programozott személy már nem tekinthetné magát saját élete egyedüli szerzõjének. És ha a mások általi meghatározás ilyen módja nem zárható ki, ez az alapvetõ egyenlõ helyzetet is érinti. A múltbeli eugenikus döntések felhalmozódó összesûrûsödése szempontjából a késõbb születettek többé nem tekinthetnék magukat a korábbi generációkkal egyenrangúaknak.
AJ: De hát nem vagyunk a génjeink rabjai.
H: Nem, a genetikai determinizmushoz ennek semmi köze. Mindenesetre a genomba való ma még tilos manipulatív beavatkozásoknak olyan sikereseknek kellene lenniük, hogy ezekre azzal a szándékkal kerülhessen sor, hogy a késõbbi organizmus fenotipikus sajátosságait befolyásolhassák. Különben az ilyen eljárások nem is tudnának érvényesülni – szerencsére.
AJ: Vajon a gátak áttörésére való hivatkozás nem kérdõjelezhetõ meg? Nem abból a túlzásból táplálkozik-e, ebbõl a valószínûtlen szcenárióból, hogy egy nap a szülõk meghatározhatják gyerekük genetikai dizájnját, hogy a saját kedvük szerint programozhassák?
H: Nem bízom azokban a szakemberekben, akik úgy próbálják a kedélyeket csillapítani, hogy csak a következõ lépést veszik tekintetbe. A biotechnikai fejlõdés eddig olyan dinamikával bontakozik ki, ami  mindig túlszalad a társadalom morális céljait tisztázni próbáló idõrabló önmegértési folyamatokon. Minél rövidebb az idõbeli horizont, amit tekintetbe veszünk, annál nagyobb lesz késõbb a már létrehozott tények hatalma. Egyébként azt tapasztalom, hogy sok amerikai barátom és kollégám számol egy liberális eugenika elterjedésével, de ebben inkább az esélyt látják, nem az ártalmakat. Ezért nem felesleges spekuláció a számvetés ennek egyszer a távoli jövõben fellépõ következményeivel.
 Egyébként a gát áttörésére vonatkozó érvek gyenge érvek, amelyekhez akkor nyúlnak, ha hiányoznak a döntõ bizonyítékok. Mivel a jelenlegi vitában egyik oldal sem rendelkezik kényszerítõ erejû morális érvekkel a másik meggyõzésére, ezért tartom helyénvalónak, hogy megkérdezzem, vajon a PID-  és õssejtkutatással nem kerülünk-e lejtõre? Mekkorára becsülhetõ annak a valószínûsége, hogy a fejlõdés ma beindított dinamikája túlvisz a pozitív eugenika határain?
AJ: Ahol aztán az a kérdés is felvetõdik, hogy egyáltalán elválasztható-e egy negatív és egy pozitív eugenika?
H: Mindig vannak határesetek, és az organikus területen is megvannak a moralitás definiálásának trükkjei. De amíg a beavatkozást egy betegség gyógyításának félreérthetetlen klinikai célja vezeti, a kezelõ a preventív beavatkozáshoz elõfeltételezhet egy megelõlegezett beleegyezést. Itt a beállítottságok különbségeirõl van szó. A terapeuta a kezelt élõlényhez egy alapos okkal feltételezett konszenzus alapján úgy viszonyulhat, mintha máris az a másik személy volna, akivé egyszer majd válik. Ezzel szemben a tervezõ a genetikusan megváltoztatandó embrióhoz az életfunkciók optimalizálásának céljával egészen más, instrumentalizáló beállítottságot vesz fel.
AJ: Az instrumentalizálás azt jelenti az Ön számára, hogy elmosódik a különbség személy és dolog között? Ami megintcsak azt jelentené, hogy a géntechnika negatív következményei elõször inkább a beállítottságukban mutatkoznak meg, és nem annyira a beavatkozás ténylegesen is megjelenõ kihatásaiban?
H: teljesen így van. Ebbõl az Önök szkeptikus kérdésére is adódik konklúzió: Egy „lejtõrõl” akkor beszélhetünk, ha a PID és az elhasználó õssejtkutatás megengedése éppen annak a két beállítottságnak az útját egyengeti, amelyek a preperszonális élet optimalizálásában és eldologiasodásában jutnak kifejezésre.
AJ: De lehet-e megtiltani egy technológiát egy filozófiai alapfeltevés megmentése érdekében?
H: Tudomásom szerint az embrióvédelmi törvényt, amit a lobbizók éppen most ostromolnak, a demokratikusan választott Bundestag és nem valamiféle filozófia hozta.  A filozófusok német-platonikus öntúlértékelése mindig távol állt tõlem. Én nem a géntechnológiák további fejlesztésének betiltása mellett szállok síkra, csak egy olyan mederbe tereléséért, amely megóv késõbb a helytelen felhasználástól. Ha nem akarjuk,  hogy a tudás, amit gyógyító célokra akarunk megszerezni, hamis fajnemesítõ gondolatokra vezessen, már ma is tisztáznunk kell, milyen óvatosan kéne bánnunk a preperszonális emberi élettel.
AJ: A tudomány olyan képviselõi, mint Hubert Markl, nem értik az Ön bírálatát a géntechnikai veszélyeivel kapcsolatban. Az „emberi méltóság” végülis történeti konstrukció. Ha változik ez a kontextus a biotechnikai újítások következtében, akkor az ember önmagáról kialakított felfogásának is muszáj megváltoznia.
H: Ez a „muszáj” nekem egyáltalán nincs ínyemre. A kulturális életformák minden bizonnyal konstrukciók, de nem változtathatók tetszés szerint, hanem megoldást kívánó problémahelyzetekre adott találékony, többé-kevésbé produktív válaszok. Ez a szocio-morális rendek létrehozására éppúgy vonatkozik, mint a természettudományos elméletalkotásra. Univerzalista jogi és morális elképzeléseink, amelyekhez Hubert Markl is ragaszkodik, nem kevésbé határozzák meg a modernitás életkörülményeit, amelyek rányomják bélyegüket önmagunkról kialakított felfogásunkra, mint például az evolúció biológiája. A jog és a morál mindeddig kiegészítõ viszonyban állt a modernizálás útján élenjáró tudománnyal, technikával és gazdasággal. De hogy melyik oldal fog alkalmazkodni a másikhoz, ha meghatározott, a géntechnikai haladás által lehetõvé vált eljárások egyszer aláásnák önmagunkról mint morálisan cselekvõ lényekrõl kialakított felfogásunkat? Ez nyitott, nem autopoietikus rendszerek vagy természettudományok által eleve eldöntött kérdés.
AJ: Milyen szerepet játszanak vallási intuíciók az Ön bírálatában?
H: Kant és Fichte, Marx, nem is beszélve Blochról, Benjaminról és Adornóról mind olyan intuíciókat dolgoztak fel, amelyek vallásos szocializációjuknak voltak köszönhetõk. Mint ma John Rawls vagy Jacques Derrida. De filozófusként ateisták, legalábbis a világi, mindenki számára belátható indokokra való irányultság kötelezettségének metodológiai értelmében. Én sem térek el egy jottányit sem ettõl a maximától, amikor egy „kiüresítõ szekularizálódástól” óvok. Vagy amikor – egyébként már régóta – azt állítom, hogy a vallások nyelve inspiráló, sõt feladhatatlan szemantikai tartalmakat hordoz magában, amelyeknek a megalapozó diskurzusokba való átfordítása még várat magára. Egyik kollégájuk erre neokonzervatív fordulatot próbált nekem tulajdonítani és a vallás egy funkcionalista felfogását. De a nyelv, amelybõl egy másikba fordítunk, a fordítás eljárásától nem megy tönkre.
AJ: A diskurzus etikája, amelyet Ön képvisel, háttérbe szorította a helyes vagy el nem hibázott élet szubsztanciális kérdéseit, és ehelyett az igazságosság vagy az önérvényesítés formális aspektusaira korlátozódott. Helytelen volt ezt a tartózkodást vállalni?
H: Igen, az eugenikai kihívás egy másik síkon szembesít minket azzal az etikai alapkérdéssel, hogy kik vagyunk, és kik szeretnénk lenni, úgyszólván egy antropológiai általánosságban. Már nemcsak egy individuum személyes életvezetésének vagy egy nemzet kulturális életformájának tekintetében vetõdik fel. Az eugenikai önmanipuláció lehetõségének láttán meg kell mondanunk, hogy miként akarjuk felfogni magunkat az emberi nemhez tartozó lényekként.
AJ: Attól tart, hogy emberképünk lépésrõl lépésre naturalizálódni fog? Hogy többé nem autonóm módon cselekvõ személyeknek tekintjük magunkat, hanem már csupán kvázi-természetes folyamatok alkotóelemeinek, ahol a normatív kérdések már nem lesznek fontosak?
H: A naturalista emberképek, amelyeket a fizika, neurológia vagy az evolúciós biológia nyelvén betûznek ki, már a 19. század versengenek a vallás és a metafizika klasszikus emberképeivel. A vita ma inkább egy az emberi nem technikai önoptimalizálására vállalkozó naturalista futurizmus és olyan antropológiai felfogások között zajlik, amelyek egy „gyenge” naturalizmus alapján a neodarwinizmus nézeteit veszik számításba, anélkül hogy a beszélni és cselekedni képes szubjektumok normatív önképét, akiknél az érvek még számítanak, szcientista módon támadnák vagy konstruktivista módon leköröznék.
AJ: Mire gondol, amikor szcientista támadásról és konstruktivista lekörözésrõl beszél?
H: Nem volna szabad hagynunk, hogy bebeszéljék nekünk, hogy az egyének egész normális tudatát – nevezetesen hogy képesek szabályokat követni, kezdeményezésekbe fogni és hibákat elkövetni – felválthatja egy természettudományosan tárgyilagos önleírás. Éppilyen kevéssé volna szabad hagyni, hogy a jövõre való képesség és életrevalóság felfújói azt szuggerálják nekünk, hogy az autonómiára vonatkozott „túlhaladott” felfogásunkat vígan igazítsuk csak hozzá egy új biopolitika praktikáihoz.
AJ: Tegyük fel, hogy a társadalom megegyezik a pozitív eugenetika betiltásában, ezzel elhárul a veszély? Nem változott-e meg az emberi dolgok horizontja már a génmanipuláció puszta lehetõségével is? Vissza tudunk-e térni az ezzel elszabadított képzelet elõtti állapotba?
H: Az ember olyan lény, amely nem tud tanulni. Ugyanilyen kevéssé képes azt, amit egyszer megtanult, szándékosan elfelejteni. Azzal a tudással, hogy hogyan rendelkezhetünk a saját természetünkkel, együtt kell ezentúl élnünk. De ennek nem kell megváltoztatnia a magunkról mint morálisan cselekvõ lényekrõl kialakított felfogásunkat. Újonnan megnyíló cselekvési játékterek normatív szabályozása nem jelenti ezek újbóli lezárását. A nem cselekvés is a cselekvés egy formája.

Bibliográfia

HABERMAS, Jürgen
Filozófiai diskurzus a modernségrõl
Helikon, 1998

A társadalomtudományok logikája
Atlantisz, 1994

Válogatott tanulmányok
Atlantisz, 1994

A társadalmi nyilvánosság funkcióváltozása
Osiris, 1998?

A kommunikatív cselekvés elmélete
2001

„Számvetés a kétféle múlttal”
Magyar Lettre Internationale, 6

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu