I. A káosz formái
Ameddig csak az irodalmi emlékezet elér, a káosz, a kezdeti, a világ teremtése elõtti állapot – az elemek közül a vízhez kötõdik, valamint az ürességhez, a kietlen földhöz, a sötétséghez, az örök éjszakához, a szakadékhoz. „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén” (Mózes 1.2.). Mózes szerint a világ a tohu-va-bohu-ból, a káosz vizébõl, a kövekkel kevert sárból keletkezett. A Teremtés könyvében a káosz mint a meg nem különböztetettség és a semmi szimbóluma jelenik meg. Ugyanakkor, mint a lehetõségek forrása és tere – s ez a lényeges momentum. Hogyan is lehetne másként, ha ebbõl a káoszból jött létre a világ? Az egyiptomi kozmogóniában a káosz, Nun, egyrészt a teremtés elõtti állapotot képviseli, azonban egyúttal olyan állapotot is, amely egyszerre létezik a teremtett világgal, burokként, az erõk örök és hatalmas gyûjtõtartályaként, amelyben az idõk végezetével a teremtmények feloldódnak. A kínai hagyomány szerint a káosz homogén tér, amely megelõzi – a világ alapítását jelentõ – négy horizontra osztást, amely kijelöli az utat a megkülönböztetéshez, a tájékozódás lehetõségéhez; a káosz a kozmosz elrendezésének alapja (dezorientáltnak lenni annyi, mint visszatérni a káoszba). A régi görögöknél a világ kezdeti állapotával kapcsolatban a „khaosz” és „apeiron” szavak mellett késõbb megjelenik a „hülé” kifejezés is, amelynek eredeti jelentése bozótos, sûrû és sötét erdõ. Az alkímiában káosznak, rendezetlen anyagnak, nigrednek (feketeségnek) nevezik az eredeti állapotot. A káoszból, amelynek szimbóluma a sötét éjszaka és a holló – születik meg a Nagy Mû, a káosz ugyanaz, mint a „materia prima”, az elsõdleges anyag, amely többek között a belsõ káosz szimbolikus kifejezése, az alkimista állapotáé; amíg nem tudatosul benne ez az állapot, nem kezdhet bele az átváltoztatás mûveletébe.
A középkori mûvekben a káosz leggyakoribb ábrázolása az erdõ – a „sötét erdõ” (Dante Isteni színjátékában) – az erdõ, amely színhelye a bestiákkal – a szenvedély és bujaság szimbólumaival – való találkozásnak, valamint itt találkoznak mesebeli állatokkal, például az egyszarvúval (az alkímiában az egyszarvú „a káoszban, vagyis az erdõben rejtõzõ lélek szimbóluma” ), szörnyekkel, különleges lényekkel. Olyan hely, ahol minden megtörténhet, itt találkozik a hõs a nem-emberivel, az óriásival, a legkülönbözõbbképpen túlméretezettel (franciául „démesure”), gonosz lovagokkal és szörnyekkel viaskodik. Az erdõ de facto a más világ ábrázolása. (Az alkímiában az erdõ többek között „a testünk, vagyis anyagunk szimbóluma a benne található dolgok kaotikus keveredése miatt” ). A középkori kéziratokban és a kora-reneszánsz képeken a vegetatív és az emberi alakzatok közti mimetizmus ragadja meg figyelmünket – az emberi és növényi esetleg állati alakok átmennek egymásba, a középkori kéziratok szélein kis vademberek alakjai nõnek ki a növények indáiból, mint bizarr virágok vagy termések. Altdorfer Szent György képén (1510) a sárkánnyal harcoló lovas kis alakja a kép jobb alsó sarkában szó szerint elvész az ágak sûrûjében.
Az erdõ a halál színhelye (M. Eliade), de a csodálatos kalandoké és lelki átváltozásoké is. Ellentéte a középkorban a kastély, az udvar, a zárt kert, mint a rend, az illendõség, a „mésure” színhelye. Az erdõben bolyong az „együgyû” Perceval, aki nem tudja, honnan való és hogy hívják. Miután elveszíti szeme elõl a grál kastélyát, szimbolikus hét éven át bolyong félmeztelenül és megõrülve az erdõben. Elvesztette emlékezetét és ezáltal identitását is. A tündérmesék (Csipkerózsika) hõsei számára is ugyanilyen jellegû az erdõ, és az erdõ ilyen „sötét” ábrázolásának tradíciója  a 18. századi barokk kaland- és fejlõdési regényen át a romantikáig (Chateaubriand, Tieck, Mácha, sõt a Nagyanyóban is a rokokó park jellegû „bájos völgy” (a kis kunyhóval és a kastéllyal) ellentéte az erdõ, az õrült Viktorka lakhelye) tovább él a latin-amerikai regény (G. J. Rosa, J. E. Rivera)  õserdejéig és dzsungeléig. Jünger novellájában, a Márvány szirteken-ben (1939) az erdõ a káosz, a halál, a sötétség birodalma, a kaotikus õserdei burjánzásban   megjelenõ õserõké áll ellentétben a szõlõk, kertek, legelõk megmûvelt tájával.  Az erdõ ambivalenciájára csakúgy, mint a káosz minden más formájáéra Jünger egy másik mûve mutat rá, az Erdõjárás (1951), itt az erdõ az idõ feletti lét szimbóluma, az erdõt járó, a hontalan, a költõ szimbóluma, olyan lényé, aki „eredeti viszonyban áll a szabadsággal, amely..., abban nyilvánul meg, hogy szándékában áll ellenállni az automatizmusnak, és megtagadni következményét, a fanatizmust.”  A szimbolikus erdõben, amely mindenhol megtalálható, mivel tulajdonképpen bizonyos állapot és létezési mód (ez a káoszra, mint olyanra is érvényes),ahol az ember saját énjével találkozik. Az erdõ tehát ebben a jelentésében ugyanúgy, mint a vadon, amely a 19. és 20. század irodalmában leggyakrabban erdõként, õserdõként jelenik meg (Chateaubriand: Atala, Conrad: A sötétség mélyén), a potenciális megújulás helye, az erdõn átkelés, csakúgy, mint a vad, ismeretlen tájra utazás értelme az újjászületés, ez vezeti el az embert a Léthez. A káosz analóg formája már az ókortól a tenger – az emberi sors változékonyságának, ingatagságának szimbóluma. A tenger is kalandok színhelye (ide tartozik a tengeri vihar), próbatételeké (kalóztámadás, harc a tengeri szörnnyel, a cethallal,) a keresésé, a tévelygésé és a hajótörésé. A tengernek mint a világ labirintusának szinonim képe megtalálható Comenius A világ útvesztõje és a szív paradicsoma címû mûvében (nem hiányzik belõle a vihar tradicionális toposza sem).
A barokk korban a káosznak az erdõnél és tengernél tipikusabb ábrázolása a labirintus – a palota, a város, a világ labirintusa. A labirintusban, amelynek tradíciója, mint tudjuk az ókorba nyúlik vissza, a hõs megküzd a szörnyeteggel, eltávolodik önmagától, s önmaga felé halad. Comenius labirintusa város, a világ metaforája. Ebben a jelentésben a 20. században jelenik meg a város-labirintus, amelyben a káosz alakjai tanyáznak – a halál, a különbözõ szörnyek, bizarr alakok (Meyrink Gólemje, Sylvie Germainová Siratóasszony a prágai utcákról-ja, stb.)
A felvilágosodás korában kezdték a természetet is káosznak, kaotikusnak értelmezni, mivel az ember már nem értette meg, túlságosan lefoglalta saját énje, saját elméje. (Jellemzõnek tûnik, hogy az ember azt találja kaotikusnak, amit nem ért, ami megfoghatatlan számára, aminek értelmét már elfeledte.) Ezért a felvilágosodás korára a többi korszaknál inkább jellemzõ a természet civilizálásának, megnemesítésének, rendezésének, kertté változtatásának (és hasonlóképpen a vadon és a vadember civilizálásának) kísérlete, aminek következménye természetesen csak a más fokozott meg nem értése lett.
Az irodalmi szöveg körülbelül a romantikától válik a káosz formájává. Míg a „klasszikus” szövegnél az a szabály érvényesült, hogy a káosz állapota uralkodott a szöveg létrejötte elõtt, a kezdetén, s az írás folyamán a káosz renddé, kozmosszá változott; a romantikus, modern és posztmodern szöveg hangsúlyozza rendezetlenségét, egyenetlenségét, „mûfajtalanságát”, hibrid jellegét, töredékességét. A sokféle és nem egyértelmû Értelemhez vezetõ út nehezebbé válik, ha nem egyenesen lehetetlenné az olvasó számára. A kaotikusságra a szövegben a karnevalizálás és ennek kifordítása, fejre állítása, az alantas és torz kultusza, a bolond és a bohóc alakjának alkalmazása mellett a hipotetikussá tétel, az irodalmi valóság megkérdõjelezése, a mûfaj úgynevezett önreflexiója mutat.
Nyilván nem véletlen, hogy nemcsak a science-fictionben ábrázolt világ hordozza a káosz vonásait, hanem a számítógépes játékok virtuális világa is. A cyber-punk regényben (pl.: Vernon Vigne: Igazi nevek) a hõsök mozgásterében hemzsegnek az egyszarvúak, a sárkányok, a manók, a tündérek és más hasonló lények – a káosz toposzainak irodalmi emlékezete bizonyára örök. A regényekben és a számítógépen megjelenõ virtuális világ formája ahhoz a gondolathoz vezet vissza, hogy a káosz egy más világ, amely zavaros térként, természetellenes lényekként jelenik meg számunkra, ezek a káosz kivetítései. Hasonló lényekkel találkozunk az álmokban, mivel az emberi lény síkján a tudattalan a káosz kapuja – a káoszé, mint a másik dimenzióé. A tudattalan káosza is, mint ezt C. G. Jung és mások tanulmányai bizonyítják, rendet rejt magában, ez a rend természetesen a saját, általunk egyelõre csak sejtett törvényein alapul.

II. A káosz alakjai
A káosz alakjai kétfélék lehetnek. Az egyik csoportot azon lények alkotják, akik azért lépnek be a káoszba, hogy érvényesítsék kiváló tulajdonságaikat, az erdõ-káosz és a tenger-káosz számukra világi kalandok helyszíne, külsõ akadály, próbatétel. Így van ez a kalandregényekben. A második típust olyan lényekben kell keresnünk, akik ebben a zavaros térben valamely magasabbrendû vagy belsõ okból jelennek meg, amely összefügg elhivatottságukkal, kiválasztottságukkal egy világon kívüli küldetésre, egy szellemi utazásra. Számukra az erdõ testi létezésük fázisaihoz kötõdik, a bûnhöz és vezekléshez, tévelygéshez és õrülethez, ide tartozik az emlékezet elveszítése is. Az, hogy Chrétien de Troyes 12. század végi regényének, A Grál történetének hõsét, Percevalt úgy jellemzi, mint „együgyût”, aki nem ismeri nevét és származását, akinek öltözéke bolondéhoz hasonló, mély értelmet hordoz. A káosz ugyanis hely, hely-állapot ahová eddig nem ért el a rendteremtõ és életet adó Szó, még nincs értelmet adó Neve. A reneszánsz és barokk korban ehhez a típushoz tartozik az õrült lovag (Ariosto: Õrjöngõ Lóránt) és a misztikus zarándok, aki a labirintus-palotában bolyong (Vieri: Krisztus dicsõsége stb.) vagy a város labirintusában (mint Comeniusnál és Graciánnál). Számukra és az allegorikus utazások, beavatási regények összes többi hõsei számára a káosz minden változata a tudatlanság, eltévelyedés, avatatlanság állapotának szimbolikus kifejezése, amely után következhet a megtisztulás és a beavatás szertartása, amely többek között a káosz legyõzését, a rend megújítását jelenti. A „kietlen föld” – a beteg Halászkirály birodalma a szertartás után új életre kel.
           A káosz hõse kívülrõl érkezik erre a területre (vagy legalábbis egyelõre úgy tûnik számunkra), és átváltozik. Mondhatnánk – a fizika területérõl kölcsönzött szakkifejezéssel, hogy ebben a térben, mint egyfajta „attraktor” mûködik. Már azzal megváltoztatja a káoszt, hogy benne mozog, de mindenekelõtt azzal, hogy viaskodik vele. Küzdelme leggyakrabban úgy jelenik meg, mint a szörnyeteggel való küzdelem – egy olyan lénnyel, amely a káosz teremtménye és megnyilvánulása, idõrõl idõre benne tartózkodik (szabályos idõközönként vagy egyes korszakok végén), betör a környezõ világba és sanyargatja azt. Mint láthatjuk, a káoszt és a káoszon kívüli világot nem választja el semmiféle áthághatatlan akadály, senki sem lehet biztos benne, hol fut a veszedelmes és ingatag határvonal. Végül a hõs maga – bár kívülrõl érkezik – magán viseli ennek a térnek bizonyos jegyeit; illetve a rend, az illem a választékos vagy éppen közönséges viselkedés világa ilyennek tartja, viselkedése, oda nem illõ öltözéke, esetleg meztelensége miatt együgyûnek, vadembernek, ostobának, õrültnek, különös filozófusnak (Comenius Labirintusában), bolondnak  tekinti. Maga a bolond ruházata, amelyen keverednek a tarkabarka, rikító, „egymáshoz nem illõ” színek, a különbözõ minták, rámutat ennek az alaknak a másféleségére, de szoros összefüggésére is a más- néha a túlvilággal, az küldi ugyanis ebbe a világba követeit, a tarka állatokat.  Az õrült, a bolond öltözéke és a káosz mint különbözõ mintákat keverõ struktúra ábrázolása között figyelemre méltó analógiát vehetünk észre. Az ilyen típusú hõs a két világ határáról származó lény, s éppen ez teszi lehetõvé, hogy átlépje a határt, s mindkét világban tevékenykedjék. A káosz ugyan védekezik ellene, de nem pusztítja el, mint másokat. A hõs-bolond ugyanis bizonyos értelemben a káosz teremtménye, sõt egyfajta szörnyeteg (a világ és a káosz szempontjából is), legyõzi a káoszt maga körül, s fõleg önmagában, s beavatottá, szentté, bensõjében kereszténnyé válik.
             S milyen alakot ölt a káosz „lakója” esetleg ura? Igen gyakran szörny. A legnevezetesebb labirintusban élõ szörny Minotaurosz a Thészeuszról szóló mítoszban – félig ember, félig bika, talán isten. Már megfigyelhettük, hogy a káosz lényei gyakran összemosódnak a kaotikus hellyel, mintha élõ nyúlványai, testrészei lennének. A sötét erdõben ember-állatok (vademberek) élnek, átmeneti lények az ember, állat és szörny között (az elemek szellemei), állat-növények, fák, amelyeken, mint különös termések, madarak csüngnek... A hibrid jelleg, az antropomorf és zoomorf formák együttese jellemzõ a káosz lényeire, ez az útleírásokban a középkortól kezdve egy ismeretlen, fantasztikus világ alakját ölti. Erre a helyre tartozik a hermafrodita csakúgy, mint a „normális” környezõ világhoz képest felnagyított vagy lekicsinyített lények (óriások, törpék), többfejû vagy többvégtagú lények, akiknél érvényesül az agglutináció, a reduplikáció, a multiplikáció. Néha a káoszban csak egy szörny rejtõzik, máskor hemzsegnek benne a különbözõ szörnyek, s megint máskor az egyforma szörnyek. A káosz ugyanis nemcsak a más világa, hanem az azonos burjánzásáé is. Mintha ezeknek a teremtményeknek, a torzszülötteknek, a mondhatni identitás nélküli „klónozott” lényeknek tömegével (akik a számítógépes játékok virtuális világában is nyüzsögnek) képileg kifejezõdne a káosz jellege és terjedésének módja - a mindig más és mindig egyforma inváziója.
            A sárkány a káosz szörnyetegeinek klasszikus típusát képviseli, rendszerint többfejû, torz teremtmény. A kereszténységben a rossz és a pogányság szimbóluma, ezt gyõzi le Szent György, aki a kereszténység szimbóluma. A keresztény értelmezés mellett a sárkány, mint a káosz más szörnyei is, ambivalens alak – nemcsak a rossz princípiuma, hanem egyúttal a változás szelleme és a kincsek õre is. A taoizmusban a sárkány a spirális utat szimbolizálja, „amely megjelenik egy pillanatra, hogy ismét eltûnjön a titokzatos homályban”.  A kozmosz létrejöttét megelõzõ káoszt gyakran kígyószerûen tekergõzõ felhõkként ábrázolják (a kígyó a sárkány egyik formája), s ezek feltûnõen emlékeztetnek a számítógéppel alkotott káoszra.  A szörny a hõs számára egyfajta figyelmeztetõ jel, a megszentelt, a kincs, az istenség közelségének vagy épp a titokhoz vezetõ útnak, a világ és önmaga megismerésének, a Létnek a szimbóluma. Ez a figyelmeztetõ jel természetesen különös jellegû: a szörny találós kérdéseket tesz fel, mint a Szfinx, az Oidipusz-mítosz híres szörnyetege, elhomályosítja és egyúttal megvilágítja az értelmet, úgy homályosítja el, hogy azáltal világítson rá. A szörny más nyelven beszél, mivel önmaga is Más - tout autre, ganz andere (gondoljunk csak a Mindigmás szörnyetegre Grimmelhausen Simplicis Simpicissimusában, amely e konferencia fejlécére került, mint „logo”). A más megszállott kultusza, amely korunkat jellemzi, ha annak kezdetét a romantikába vagy a preromantikába helyezzük, kétségtelenül összefügg a szörnyetegekkel, vagy egyenesen a káosszal való megszállott foglalkozással.

III. Történet a káoszban

Most megkísérelünk választ adni a kérdésre, miért van ez így – miért dolgozzák fel és helyezik középpontba a káosz témáját ebben a korszakban sokkal gyakrabban, mint az elõzõben? Bizonyára nemcsak azért, mert korunk több szempontból fölöttébb kaotikus, habár ez is kétségtelenül szerepet játszik benne.
        Láttuk, hogy a káosz, és a benne megjelenõ szörnyek mindig valamiképpen összefüggenek az átmenet fejlõdési szakaszával. A Bibliában elõször az ürességbõl és a sötétségbõl a világosságba és a világba, s azután a káosz állapotából, amelybe a bûnbeesés miatt a világ került, a feltámadás és új rend állapotába; a regényekben és más mûvekben a hõs avatatlan állapotából a beavatottság állapotába. Éppen ez, a sorrendben a második káosz, amelyben felébrednek az irracionális erõk, az alaktalan, a kaotikus, a sötét, az éjszaka vonásaival felruházva és magukhoz ragadják a hatalmat, ez érdekel minket. A Jób által a Zsoltárokban, de különösen a Jelenések könyvében sokszor emlegetett szörnyeteg alakját öltik fel. Az apokaliptikus Leviathán vagy Livjátán, a kezdeti káosz sárkánya, aki a tengerben alszik, szüntelenül szimatol és fenyegeti a világot. Éppen ebben az összefüggésben a szörny nemcsak a megsemmisülés szimbóluma, ahogy tûnne, hanem az újjászületésé is, amelynek a világ vége után be kell következnie – a megújulás csírái a káoszban rejtõznek.
       A bibliai és más káosztörténetek nemcsak a világ és az emberiség sorsához kapcsolódnak, hanem egyúttal úgy is értelmezhetõk, mint a káosz metaforikus történetei, amelyeket a világban és a tudatlanságban bolyongó emberi lény átél az önmegismerés útján. Ezen az úton át kell jutnia saját káoszán, megütközni a bensõjében lakozó szörnyeteggel, torz egójával, vagy alter egójával, amely fel kell falja, mint Jónást a cethal, hogy tovább strukturálhassa, s egyúttal átstrukturálhassa a világot. A káosz a jungi individualizáció nélkülözhetetlen fázisát alkotja, amelyet az álmokban gyakran a szörnyeteggel való küzdelem szimbolizál. Ebben a kontextusban még nyilvánvalóbban, mint a káosz és a szörnyek irodalmi ábrázolásaiban, fény derül arra, hogy a káosz és a szörnyeteg egy bizonyos atmoszférát testesít meg, egy hangulatot, az egyén, vagy többek bizonyos lelkiállapotát (Pl. a gettó lakóiét Meyrink Gólemében), sõt az egész emberiségét (az Apokalipszis Leviathánja).
        A káosz, ahogyan az irodalom reflektál rá, tematizálja és metaforizálja, egy ezidáig névtelen világ, de egyúttal a keresõnek számtalan nevet ajánl fel, amellyel beléphet bele, vagy inkább bekukkanthat, s így meg is változtathatja. Mint már említettük, névtelen szokott lenni az is, aki a kaotikus térben bolyong. Mit jelent névtelennek lenni? Kierkegaard szerint annyi, mint nem igazán, nem autentikusan létezni. Kaotikus az emlékezet nélküli világ is, amely úgy értelmezhetõ, hogy egyúttal történet nélküli is. A név, az emlékezet és a történet nyilvánvalóan összefügg.  A káoszhoz kötõdik ugyanis a hõs elátkozottsága, megállása az idõben és tévelygése a térben, és a feledés állapota – nemcsak nevéé és származásáé (Perceval), hanem a Lété is (Kafka K.-ja). Az emlékezet keresése – a visszaemlékezés – lehet vagy lehetne a múlt és jövõ keresése, a történet keresése, amely emlékezet nélkül nem létezhet. A káosz tehát mint a történet elõtti állapot jelenik meg (a Teremtés Könyvében a világ története elõtti), a valóságban azonban a történet már itt elkezdõdik, épp a káoszból keletkezik, a káosszal való küzdelem a kezdete, az „ontológiai” kaland elsõ szakasza. A mûvészet síkján a káosszal érintkezik a „poiesis”, a normák és különbözõ módszerek szerinti elrendezés és egységesítés (ehhez tartozik a szöveg bekapcsolása az irodalom kollektív emlékezetébe, a kollektív történetbe, amelyek mindenekelõtt a mítoszok), az irodalmi mûben legyõzetik a káosz állapota, amelyben a világ a szöveg, a mû elõtt volt.
     A káosz ábrázolása az irodalmi mûvekben kivétel nélkül szimmetrikus volt antitézisének – a világnak ábrázolásával, a világnak, amelyben rend uralkodik, az utópisztikus városnak (bibliai változata a Mennyei Jeruzsálem), a paradicsomnak, „a szív paradicsomának”, stb. Körülbelül a romantikától, de különösen a 20. században azonban különös jelenségnek lehetünk tanúi: az antitézis gyakran hiányzik a mûbõl, a szerzõ egybõl elátkozott lények belsõ és külsõ labirintusokban játszódó történeteit meséli el, s végül ezekben a legtöbbször város-labirintusokban játszódó történetekben (Robbe-Grillet: Gumi, Butor: Órarend) a fõszereplõ rendszerint másodlagos szerepet játszik. A kaotikus jelleget gyakran fokozza az antiillúziós módszerek alkalmazása. mintha az elbeszélõ folyamatosan a „lehet, hogy igen, lehet, hogy nem” szellemében beszélne (a „Forse che si, forse che no” mottófelirat a labirintus díszítésének része Gonzaga palotáiban). A hipotetikusság szintén a káosz jellemzõihez tartozik, mert az két- vagy többértelmû, olyan struktúra, amely szüntelen struktúrává válás.
    Az elején a Szóról beszéltünk, amely által bekövetkezik, mondhatni „startol” az átmenet a káoszból a rendbe. Létezik azonban olyan szó is, amely ugyan nem okoz hasonló változást, de legalább megjósolja azt. Ilyen a jóslat szava. A bibliai orákulumban, ebben a lényegében ambivalens diskurzusban, a káosz többek között a világra rárontó bestiák és szörnyek képei formájában jelentkezik. A káosz szörnyei betörnek a „rendezett” diskurzusba, beléköltöznek, és átváltoztatják a káosz diskurzusává.  Nem hasonló ez a diskurzus a posztmodern diskurzusához? Úgy véljük azonban, hogy a káosz tematizálására és a rá való reflektálásra történõ sokasodó kísérletek, a történetére való visszaemlékezés és annak elmesélése, nem pusztán a romlás elõjelei, hanem a majdani gyógyulásé is. Ugyanis abban a pillanatban, mikor az ember képes – az általa korábban felfoghatatlan – káosznak cselekményt adni, a történet struktúráját, vonásokkal felruházni azt, akkor kezdi felfogni ambivalens jellegét és értelmét, s ez azt jelenti, hogy számára a káosz megszûnik káosz lenni.

Bibliográfia
HODROVÁ, Daniela
„A város aurája – Prága”
Magyar Lettre Internationale, 29
 

ELIAS, Norbert
A civilizáció folyamata
Gondolat, 1987

BAUMAN, Zygmunt
„A kultúra mint fogyasztási szövetkezet”
Magyar Lettre Internationale, 43

MIHAILESCU, Vintila
„Rendesek és rendetlenek”
Magyar Lettre Internationale, 41

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu