(PÁRIZS) V. S. Naipaul kapta a Nobel-díjat. Vajon a nagy írót ismerik el végre megérdemelten ezzel a díjjal? Vagy inkább, ahogy a rossz nyelvek állítják, ez a Svéd Akadémia hanyatlásának tanújele? Talán jobbra tolódtak el az irodalmi kiválasztás kritériumai is, mint az európai politika egész tábora? Valóban megérdemelte ezt a kitüntetést ez a nagy konzervatív, aki gyûlöli a harmadik világot és annak igazságos harcait? Meddõ vita ez, amely a legfontosabbról feledkezik el: az irodalomról.
Ha többi mûveire gondolunk, meglepõ, hogy „A megérkezés rejtélye” címû könyvében V. S. Naipaul szinte úgy jelenik meg, mint az angol táj irodalmi parkõre. Ez a táj rendezett, gondosan ápolt és civilizált, zöld és dús lombú, amelyrõl Rushdie azt írja: „Földjük épp olyan nedves, mint a tengerük”. Ez elsõ pillanatra meglepheti az embert, hiszen Naipaul elsõsorban a kudarcba fulladt posztkoloniális kísérletek krónikásaként ismert. De második olvasásra kiderül: Naipaul nyilvánvalóan olyan író volt és maradt, akire egynél több címke is ráillik. Ennek ellenére kellemes meglepetés, hogy Naipaul váratlanul parkõrré lép elõ, és az is, hogy a látómezeje megváltozott – a szülõföldje, Trinidad helyett most a tágas angol táj lett a témája. Milyen gyakran kellett vajon a szerzõnek eredeti vezéreszméit és új, nyugati elképzeléseit egymással kereszteznie? A lágy angol tájat ravasz módon kissé „hozzáidomította” a „trópusokhoz”. A kertész tökéletes gondoskodásával telepítette át többi földrészeinek burjánzó emberi és növényi vegetációját.
Azelõtt éles bírálója volt a Nyugat harmadik világ iránti szimpátiájának és a posztkoloniális bûntudatnak, de lassacskán, a birodalom peremeirõl annak középpontja, London felé haladva fokozatosan egyre szemlélõdõbb, kertmûvelõbb álláspontot alakított ki. Tiszta önkifejezés, lemondás és identitás-feladás által áthatott meditáció. Közvetlenül és szentimentalizmus nélkül, türelmesen és nyugodtan, körözõ és visszatérõ, lelki békébõl fakadó mondatokban kínálja nekünk „A megérkezés rejtélyé”-ben a csendes örömet és a gyászoló, az emlékezet által felelevenített pillantást, az élmények által életre hívott emlékeket. Az aprólékos rajzoló kitartására van szükség, amelyre maga Naipaul is csak mostanában tett szert, hogy  300 oldalon keresztül olvasni tudjuk minden irodalmak egyik legjobb természetleírását.
Ez a leírás a kínai vagy japán tájképfestészet stílusával rokon, azzal a „hegyek és vizek” iránti rajongással, ahol az én belevész a végtelenbe, anélkül hogy ezt veszteségnek érezné. Csodálattal adózik az évszakoknak, a hollóknak és a szarvasünõknek, a szomszédok hangulatának, akiknek csak a külvilág felé fordított arcát látjuk. De a szélesvásznú békés, sõt idillikus tájképjelenet nem jelenti azt, hogy a részletek hiányoznának a nagytotálból. A gyógyuló megnyugodott, újszerû tekintete, azé az emberé, aki eljutott a halál és az élet igazságáig, és megértette, hogy az ember csak akkor lehet mindenütt (ebben az angol kertben is) otthon, ha mindenütt idegen; események sokaságát fedezi fel egyetlen fûszál leghalkabb rezdülésében. A látszólagos eseménytelenség, amelyet Naipaul nem leír, hanem ír, ennek a változásnak a természetes lefolyása. Az elbeszélõ teljesen feloldódik az õt körülvevõ tájban, és ezzel egy átültetést hajt végre, amely az angol irodalomra nézve sikeresen és a regényben kreatívan hat. Egy meditatív „ázsiai” szemléletmódot visz át az angol irodalomba, és ez helyettesíti, minden veszteség nélkül, az ún. cselekményt, amely általában fenntartja egy ilyen mû feszültségének ívét.
A harmadik világ ellensége volna? Mi sem lehet kevésbé biztos. Hiszen Naipaulnak sikerült a nagy szintézis, amely végre dekonstruálja a nagy dichotómiákat. Az õ harmadik világa kínzó emlékezés a talajvesztettségre, a kizökkenésre, majd az íráshoz való fáradságos közeledésre, ami elõször azonosulásra, majd az azonosulás elutasítására késztette, hogy végül elérkezzen a „Rejtély” letisztult lelki nyugalmához. Valójában lehetetlen megérkezni, és éppen ez a rejtély: a mindig elhalasztott megérkezés.
Naipaul pillantása tanulási folyamat, a látási képesség önnevelése, amit lenyûgözve élünk át vele együtt, és amelyen maga a szerzõ is csodálkozik. A megfigyelés önmagának veti magát alá céljában és beteljesülésében, amennyiben a közeli és a távoli pillantás kölcsönösen áthatja egymást. A lágy angol tájban, új menedékében fedezte fel Naipaul Giorgio de Chirico képének „Polinéziáját”, amely regénye címéül szolgál. Annak idején írt regénye hõsének a legkevésbé sincs kedve elhagyni a kikötõbe befutó hajót. „Mindig eljutunk valamilyen másik, elõre nem látott megérkezéshez.”
Egy táj fokozatos és csodálatot ébresztõ felfedezése a befelé és kifelé is irányuló tekintet, a szellemi kiteljesedés, a megismerés, az introspekció érlelõdésének története is. A természet története egyúttal önábrázolás is, amely megmutatja, hogyan érkezik meg a szerzõ Angliába, hogyan fejlõdik, miközben tapasztalatokat gyûjt, ahogy visszatekint a trinidadi gyermekkorra, az apa életére és a konfliktusokkal teli családi örökségre, a gyökértelenné válásra és a kulturális talajvesztettségre.
Naipaul visszapillantása lehetõvé teszi számára, hogy saját biográfiáját faggassa, átfogalmazza és módosítsa. Elsõ utazásában, elsõ beszámolójában nem jelent meg az élete igazsága, nem sejlett fel a jövõje. Csak a visszatérés, a visszapillantás (a második fejezet, az „utazás”) rendezi perspektívába az utat. Nem akkor talált újra magára, amikor elutazott a belülrõl annyira áhított Európába, hanem az ellenkezõ irányú utazás során, amikor elõször kereste fel a hazáját az elutazása óta eltelt nagyon hosszú és szenvedésekkel teli évek után. Az újra megszerzett, és féltve õrizni nem vágyott múlt kínálja az egyedüli jövõt.

Az írás jógája
Naipaulnak csak egyetlen ambíciója volt. „Angollá válni”. Legbelül a Bloomsbury-körhöz tartozó író romantikus képét dédelgette. Ahhoz, hogy ilyen íróvá válhasson, meg kellett azonban tagadnia a származását. Ahhoz, hogy olyan íróvá válhasson, amilyen szeretett volna, valóban angollá kellett válnia. Így vált teljessé az elválás az író és saját személye között, ahogy ezt maga is megállapította. De az igazi megérkezés, az eljutás az íráshoz csak sokkal késõbb következett be, a szerzõ és a személyiség újraegyesülésekor. Ez akkor történt meg, amikor az a szerencsés ötlete támadt, hogy többé ne tagadja meg a származását, és arról írjon, amit ismer.
Sose vált angollá, de az angolok paradox módon csak akkor tudták végre értékelni, amikor megtért kulturális gyökereihez. Az angol irodalomnak csupán annyiban képezi részét, amennyiben Trinidadból származik. Ez olyan mértékben érvényesül, ahogy õ mindez együtt, de egyben nemzet nélküli és nemzetek feletti is. Különbözõ módszerekkel próbálkozott, az iróniától a riport „semlegességéig”. De hamar rájött, hogy az írás maga is identitásteremtõ aktus. Ugyanakkor nála jobban senki nem volt képes szemléltetni, hogy a meszticizálás mennyire erõszakos gyarmatosító vállalkozás volt, amely emlékeket és népcsoportokat törölt el. Mindig rá tudott mutatni a kétértelmûségre és a finom árnyalatokra.
Finding the Centre címû könyvében kijelentette, hogy õ a középpontot keresi. Ezt tette azokban a kultúrákban, amelyek keresztezõdésének és hatóterületeinek akaratlanul részese volt, mint az indiai, a karibi eredetû kultúra, amelybe beleszületett, az angol kultúra, amelyben az iskolai képzést kapta, és amelyet példaképnek tekintett, vagy az afrikai kultúra, amelyet posztkoloniális analógiaként faggatott. Egyik sem volt igazán az övé. Mindegyikük egy-egy régi sebet szakított fel benne. Az írással kellett megteremtenie saját hibrid identitásának tudatát, helyét a kultúrák között, és ezt a köztes helyzetet a saját javára fordítani. Naipaul nem törekedett kifejezetten arra, hogy énjét feloldja az univerzum végtelen harmóniájában. Az érett férfikor éveinek megismerése során egy bizonyos enyhülés mutatkozik a mikrokozmosz és a makrokozmosz közti feszültségben. Miközben újra megtalálja saját identitását, teljesen „orientális” utat jár be azzal, hogy ugyanakkor felosztja az énjét, mert felszámolja a határt a belsõ és a külsõ, a centrum és a periféria, az én és a másik között, és bekebelezi a kettõ közti határvonalat – egy vonalat, amely nem elválaszt, hanem összeköt. Naipaul csak akkor találta meg a közepet, amikor rájött, hogy nincsen közép. Egy olyan gesztusban találta meg, amelyben egyszerre van meg a nyugati individuáció és az ázsiaiakra jellemzõ feloldódás, és éppen ez tette lehetõvé a megbékélést. Az író megszüli önmagát, mássá válik. Megfigyeli magát megfigyelés közben, megfigyeli magát írás közben, leírja magát, miközben figyeli magát, leírja az együttérzõ, de nem szenvedélyes megfigyelés tanulási folyamatát, és ezután eltûnik saját pillantása mögött, teljesen felolvad benne. Õsei földjén az ilyet „jógának” hívták. A dualizmusokat megzavaró mechanizmus hajtóereje a kultúrák és nyelvek sokfélesége, amelyeket az irodalmi hibrid kedvére használhat. Az indiai irodalmi diaszpóra két vagy több kultúrkör örököse, nyelvek között álló íróké, akik több kulturális otthonosan berendezkedtek az angol nyelvben, amelyet rugalmassága alkalmassá tesz erre (a franciában ez nem volna lehetséges), és hálából ezek a szerzõk a legjobbat adták neki magukból. Egy egzisztenciális, esztétikailag termékeny rossz közérzetet juttatnak kifejezésre, ami írásaiknak a javára válik. Ezek az írók különbözõ identitások varratainál foglalnak el – kényelmetlen – helyet, egyszerre állnak a tükör mindkét oldalán. Áldozatok és hóhérok, gyarmatosítók és gyarmatosítottak egyidejûleg, és azok fiainak nemzedékét is képviselik, akik az  egykori gyarmatokon a függetlenség kikiáltásakor magukhoz ragadták a hatalmat, és új rendszert alakítottak ki. Ez egy olyan nemzedék tehát, amely nem részesült a hatalomban, és ebben hasonlít egy kicsit Nyugat-Európa háború utáni nemzedékére. Ez a kettõs hovatartozás jó irodalmat hozhat létre, de háborúhoz is vezethet; önmagában nem garancia a jó minõségre. A puszta tény, hogy a befogadó ország nyelvén írnak (és nem a saját nyelvükön), nem elég ahhoz, hogy definiálja ezt az új minõséget, ami egy sikeresen feldolgozott meszticizálódásból adódik, anélkül hogy elfelejtené vagy elfojtaná ugyanennek a meszticizálásnak a tragikus emlékét.

A nyelv hibrid tere
Hallgatás, rossz közérzet, szégyen, elfojtott kultúra és elfojtott nyelv egyebek közt az, ami V. S. Naipaulban Rushdie-val (bizonyos fokig) közös, bár egészen másként dolgozzák ezt fel, és egészen eltérõ világképet alakítanak ki. Az elfojtott dolgok hozzájárulnak egy világ, egy transzkontinentális kultúra megalkotásához egy krónikus, de már nem kronologikus idõben. Ebben az értelemben jelenik meg Salman Rushdie regényeiben mindig egy nulla pont: a kõvirág a „Grimus”-ban, a Cooch Nahini Maharani (hindiül és urduul „A sehonnai királynõ”) „ Az éjfél gyermekei”-ben, Nishapur a „Szégyen”-ben. A „Talaj a lába alatt”-ban az istenítve tisztelt város, Bombay, a zene és a szerelem lehetne ez a középpont... Ezek egyben az érintkezési pontok a sokrétû és eltérõ idõsíkok között, amelyek sosem következnek lineárisan egymásra. Az egyik dimenzióból a másikba kerül az ember, anélkül hogy valaha is szem elõl téveszthetné, hogy legalább két, ha nem több dimenzió van. Ezt nemcsak Rushdie regényeinek struktúrája, hanem a nyelvhasználat módja is közvetíti, ami az irodalom meszticeinél szükségképpen a saját nyelvük és idegen nyelv egyszerre. Ez az író számára elviselhetetlen feszültséget teremt. Ezért számolnak be a szerzõk rendszerint a kellemetlen szégyenérzet pszichikai komplexusáról, ahogy ez az egykori gyarmatok kultúráira jellemzõ, amelyek ki vannak szolgáltatva az õshonos kultúra és az „anyaország” kultúrája közti összeütközésnek. Ez a probléma folyamatosan rányomja a bélyegét a nyelvhez és ugyanakkor az íráshoz fûzõdõ viszonyra. A nyelvek között kell helyezkedni, a nyelvet mint átültetést elfogadni. „Én is olyasvalaki vagyok, aki odaátra született”: Eközben elveszít az ember valamit, de ebbõl nyereség is származik (a nyelv, a kultúra számára), Rushdie szerint. Arról van szó, hogy demisztifikálják a másik nyelvét, azt fejezzék ki ezen a nyelven, ami számára idegen, ismeretlen, amirõl sejtelme sincsen. Ennek során az író „odaadja magát” a nyelvnek és annak, ami el van fojtva benne. Naipaul maga sose tett mást. Az írás és a fordítás éppen az átvitel elégtelenségében merül ki. A kimondhatatlan határát nem számolják fel, hanem áthelyezik, de ez hozzájárul témánk megvilágításához. Az írás a különbségbe költözik be, és csak erõsíti ezt. Ahhoz, hogy megértsünk egy kultúrát, mondja Rushdie, arra kell figyelni, ami belõle lefordíthatatlan marad.  Rushdie és a Naipaul-fivérek egész írói munkája ezt a rossz közérzetet tanúsítja és tematizálja. Ez megmutatkozik már az írásmód használatában, de a témákban és a kiválasztás kritériumaiban is. Talán minden írás általi fejlõdésre ez jellemzõ, ahogy Deleuze és Guattari érti a „Kafká”-ban. Az író kényszerûen elárulja saját projektjét, saját irodalmi gyökereit és örökségét is abban az értelemben, hogy az a projekt értéktelen, ha nem megy túl azokon a kereteken, amelyek formát adnak neki, és nem tör új identitás kialakítására. Ez pedig a személyes, de egyben egy általánosabb kulturális térhez is tartozik. Egy író nem hagyja magát korlátozni hovatartozása által; gazdagítja, átlép rajta, átalakítja, megfertõzi. Ezzel új identitást teremt magának, sõt úgyszólván új írói szubjektivitást, de ezenkívül hozzájárul a nyelv és kultúra egy új, hibrid területének kialakításához is. Ez minden íróra vonatkozik, aki érdemes erre a névre, különösen jól látható azonban az olyan szerzõknél, akik több kultúrát és/vagy nyelvet sajátítottak el, amelyeknek egyaránt örökösei.
Így tartozik például Rushdie jogosan az angol irodalomhoz, de az indiai irodalomhoz sem kevésbé. Írói mûve, akárcsak Arundhati Roy, Jhumpa Lahiri, Vikram Seth, Hanif Kureishi, a Naipaul-testvérek, V. S. és Shiva, Michael Ondaatje, Arjun Ghosh, Colin de Silva és mások mûvei új interkulturális és internacionális gazdagságot jelentenek az irodalomban. A meszticizálódás irodalmi haszna a meszticizálódás történelmi és nagyon is valóságos tragédiájának alapjain jön létre, amit nem felejtenek el: ennek állít emléket az irodalom, ha nem is mindig explicit módon. Nem volt elég angolul írni: kétszáz éven át írtak indiaiak (és más nemzetekhez tartozók) angolul úgy, mint saját nyelveik egyikén, vagy mint az angolok. De az irodalmi diaszpóra új meszticei egy hosszabb kulturális erjedés örökösei, amelynek sikerült megvalósítania a “lehetetlent”: azt, hogy az ellentétek együtt éljenek és megtermékenyítsék egymást.
Ezek a szerzõk szociális és családi kultúrájuk révén „bennszülöttek”, iskolai képzettségük révén azonban az anyaország, a gyarmati hatalom és a Nyugat képviselõi is. Õk maguk a megtestesítõi ennek a szörnyû  meszticizálásnak, írásmódjuk pedig ugyanezt jeleníti meg az irodalomban. A gyarmatosítás szégyenét és gyalázatát képviselik, és egyben annak lehengerlõ felsõbbrendûségét. Õk azonban leküzdik ezeket az ellentmondásokat. Áldozatok és hóhérok, árulók mindkét oldalon, mert minden identitást kérdésessé tesznek.
Kényelmetlen és sokat ígérõ, feszültséggel és bizonytalansággal teli helyzet, ami áttevõdik az írásba. Mintha a kulturális terek megnyílnának egymás számára és egymás után, miközben ugyanakkor a különbözõ idõdimenziók is megsokszorozódnának, ami erre az irodalomra nagyon jellemzõ. Ezekben a megsokszorozódó és nem lineáris idõkben fel kell ismernünk a valamennyiben közös tartást, hogy nem hajlandók a többinek valamiféle hierarchikus idõ birtokba vételével fölébe kerekedni és uralkodni felettük. Mert a lineáris és historizáló idõ az uralkodó idõ, a gyarmatosítók, nem pedig a gyarmatosítottak ideje. Így aztán megjelenik a fordított, cikkcakkban futó idõ mágiája, az egymásra rakott egyedi elbeszélések idõinek hálózata. Ez a jelenség bizonyára nem új, megtalálható Borgesnél, Garcia Marqueznél és más latin-amerikaiaknál, valamint a régebbi korokban is már a Mahábharáta óta. Ez nem véletlen. Az össze nem függõ idõ, az ellenõrzés alól kibújó idõbeliség, a világ fokozódó komplexitása a jelentõs töréspontokon és a döntõ fordulatoknál bukkan fel, ott, ahol választani lehet a nagy, alapvetõ áldozatok és az identitásváltások között. Az elsõ a háború, a második a kultúra melletti döntés – nehéz választás, mert vele jár egy szigorú vizsga, a bizonytalanság, a meszticizálódás, a megalapozás hiánya, annak elismerése, hogy az ember maga valaki mássá válik. Ezért aztán nem is véletlen, ha a meszticizálódás írói gyakran a szégyent tematizálják. A szégyenérzet megtakaríthatja nekik a megalapozás szükségességét, vagy még inkább tudatosítja azt a tényt, hogy az egyedül lehetséges megalapozás az, hogy nincs többé megalapozás (Michel Serres). Szégyen és szorongás, a kollektív vagy egyéni identitás elvesztése, ennek keresése és az átváltozás lép az eredet helyébe Kafkánál, az irodalom e nagy meszticénél. (...)
Az irodalmi keverék a transzkontinentális kultúra másikja és ugyanolyanja, aki számára a Kelet és a Nyugat mindent átszel, õrajta vezet keresztül. Nem érdemes a legújabb Nobel-díjast támadni, és a szemére vetni, hogy hiányzik belõle a központra irányultság a periférián. Õ maga nem az ellentétek univerzumához tartozik, hanem egy másik világhoz, amelynek létezésérõl a bírálóknak sejtelmük sincs. Már megint az ideológia szolgálatába állítanák az irodalmat. Naipaul felszabadította az irodalmat ez alól, mégpedig nem azáltal, hogy lemondott volna az ideológiáról, amitõl nem jobban és nem kevésbé mentes, mint bárki más, hanem azzal, hogy az írás segítségével túllépett rajta.

IVEKOVIC, Rada
„A reciklált francia május”
Magyar Lettre Internationale, 30

„Mellette vagy ellene – Európa balkanizálása”
Magyar Lettre Internationale, 34

„A nemzetek korából az etnikumok korába?”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Nosztalgia”
Magyar Lettre Internationale, 36

NAIPAUL, V. S.
A nagy folyó kanyarulatánál
Európa, 1983

RUSHDIE, Salman
Az éjfél gyermekei
Európa, 1987, 1998

Szégyen
Európa, 1989

Hárún és a Mesék Tengere
Európa, 1996

A mór utolsó sóhaja
Európa, 1997

„Kolumbusz Kristóf és Spanyolországi Izabella”
Magyar Lettre Internationale, 6

COETZEE, J. M.
„Rushdie mórjának utolsó sóhaja”
Magyar Lettre Internationale, 28

IYER, Pico
„Mindenütt otthon”
Magyar Lettre Internationale, 39

SAID, Edward
„Világok között”
Magyar Lettre Internationale, 31

„A sehonnai”
Magyar Lettre Internationale, 37

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu