Azt mondják a mai lengyel irodalmi életrõl, hogy barikád osztja ketté. Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a nagy szétaprózódás idejét éljük. Ezt leginkább az irodalmi kínálat (elit és bóvli, fordítások és hazai irodalom) sokfélesége hívta elõ, a vers túltermelése, melyen joggal gúnyolódnak a fiatal lengyel költészet kiadói („meg nem erõsített antropológiai kutatások szerint hazánkban jelenleg körülbelül hatszázezer költõ él”), a gõzerõvel mûködõ, korábban  periférikus kulturális csatornák, az információs médiumok nagy hatása – miközben az irodalom iránti társadalmi érdeklõdés csökkent. Ilyen körülmények között a pontatlanul „nemzedéki” jelzõvel illetett konfliktus paradox módon nem az írók és olvasók közösségének megosztását segíti elõ, hanem épp a reintegrációra tesz kísérletet. Az viszont, hogy a viták hõfoka ilyen magasra emelkedik, azt jelenti, hogy máig érvényes normákat sértenek, amelyek körül érdemes csoportosulni. A konfliktus által megosztott (azaz valahogy mégis szervezõdõ) közösség így tehát több az olyan közösségnél, amely káosz ellenében marad fenn. De a konfliktus elõbb-utóbb aktualitását veszti – különösen, ha olyan kategóriákban tárgyaljuk, mint az idõ múlásának annyira kiszolgáltatott nemzedék kategóriája; maradnak viszont a vitatott szövegek, és a vitában egymásnak ugrott két tábor ellentmondásos alakjai. Úgy tûnik, az indulatok csillapodása ma (1996 õszén) már lehetõvé teszi, hogy nyugodtan jelenthessük ki: a mai irodalomban, látszólag nyomorúságos helyzete ellenére is keletkeztek fontos mûvek, mind „fiatal”, mind „öreg” írók tollából. Továbbra is megoldatlan probléma azonban az olvasó elit marginalizálódása. De ez már más kérdés, mert a választ mindenféle mûvészeten kívüli tényezõk adják meg: a könyvpiac helyzete, a média (fõleg a közszolgálati televízió) hozzáállása az irodalomhoz, az iskolai oktatás helyzete stb. – olyan kérdések ezek, amelyekkel most nem foglalkozunk.
Nem arról van ugyanis szó, hogy az egész, ami miatt a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján kirobbant ez a vita, üres konvenció volt, és nem volt más célja, csak annyi, hogy a még olvasókat emlékeztesse arra, hogy az irodalom több, mint semmire sem kötelezõ hobbi. Bármennyire ködösített is mindkét tábor, a pár év (esetleg pár hónap) után átolvasott vitaanyagok megmutatják, hogy a fõ probléma tulajdonképpen a kultúra lényege. De mivel ezt mindenki közhelyesnek találná, vissza kell nyúlnunk a nyolcvanas évek elejéig, egészen a hadiállapot bevezetéséig.

Amikor az Augusztus utáni ünnepi hangulat vége felé kiderült Lengyelországban, hogy a lengyel kommunisták nem fogják korlátozni hatalmukat, és a társadalommal való vitában mindig lesz legalább olyan érvük, mint a tank az utcán, vagy a sarokra állított, izzó koksszal teli kincstári fémvödrök, hatalmas karriert futott be az „alternatív társadalom” fogalma. Ez volt Edward Abramowski 1905-ös „Általános összeesküvés a kormány ellen” címû röpiratában a helyzet megoldására tett javaslat, valójában ezt gondolták tovább a 80-as évek elején. A Lengyel Népköztársaság hivatalos élete mögött, melyet a Szolidaritás elkötelezett harcosa köteles volt bojkottálni, valódi társadalmi, politikai, és kulturális életnek kellett lennie. Feltételezték, hogy Lengyelországban titokban féllegális és illegális (nem ritkán egyházi védnökség alatt szervezett) önsegélyezõ társulatok, önképzõ intézetek, vitaklubok és kulturális központok egész hálózata mûködik. Bár az olyan kezdeményezések, mint a Meggyõzõdésük Miatt Bebörtönzöttek Segélyezõ Bizottsága, meghatározó szerepet játszottak, a hadiállapot éveiben az eszme mintha mégiscsak a kultúra területén fejtette volna ki a legnagyobb hatást. A nemhivatalos képzõmûvészeti kiállítások, cenzúrázatlan színházi elõadások, a gyorsan fejlõdõ szamizdat, sõt független filmgyártási kísérletek – ez az „alternatív társadalom” gyakorlati megvalósítása.
Ilyen környezetben meglehetõsen hálátlan szerep jutott az irodalomnak. Ahogy a hetvenes évek értelmiségi hitvallása Zbigniew Herbert „Cogito úr küldetése” címû verse volt, úgy lett kulcsfontosságú 1981 után egy másik, „Az ízlés hatalma”. Bár a vers mûvészileg hiteles, a második nyilvánosság publikációira jellemzõ veszélyes tendenciáról árulkodik. Az esztétikai ízlés ugyanis itt azonossá válik az etikai ízléssel. Az ideológia által teremtett reális fikció világában – így rekonstruálta ezt a gondolkodásmódot Przemyslaw Czaplinski – az irodalom szerepe kimerül az igazság felfedésében, az egyéni méltóság megtartásában, a szabadságjogok fenntartásában, a jó dicséretében és a rossz megbélyegzésében. A gyakorlatban ez hamarosan – minden bizonnyal a nagy költõ akarata ellenére – a „szándék esztétikájának” megszületéséhez vezetett, ami annyira jellemzõ volt a 80-as évekre: a mûvészi alkotás fõ funkciója s egyben legitimációja a hatalommal szembeni ellenállás kinyilvánítása lett. Mai szemmel nézve rémisztõ nyíltsággal ír errõl Ryszard Krynicki:
„R. K. versek helyett
röplapokat ír”? – Gondoltam,
ezekre nagyobb szükség van.

***(A második nyilvánosság kultúrája: a tekintély és a szándék esztétikája – az igazság kisajátítása)
Nem ok nélkül emeljük ki a mai nézõpont különlegességét – egy olyan ország nézõpontjáét, amelyben kelthetnek ugyan megütközést és aggodalmat a politikai események, de a csengõ hajnalban mégis inkább a tejesembert jelzi (és nem a titkos ügynököt – ha ki akarjuk fordítani az évtizedekkel elõtt híres mondást). Akkoriban a rabul ejtett társadalom helyzete és sokféle kísértés (valamint a megtérés általánosan elterjedt példái) ösztönöztek arra, hogy a rabság állapotát konstansnak tekintsük, és kezdjünk el „normálisan élni” – ez viszont arra predesztinálta az irodalmat, hogy a tisztesség õrzõje legyen. Gyakran idézték Norwidtól, hogy az ember ne kapituláljon a körülmények elõtt, ezt már joggal tekintették az ember és az állampolgár legfõbb mantrájának, s a második nyilvánosság irodalma mintha az üzenet természetes hordozója lett volna. A számos morálisan kétes helyzet olyan tekintélyek keresésére késztetett, akik segítenek leküzdeni a hétköznapi életben felhalmozódó kételyeket. Azok az írók váltak ilyen tekintéllyé, akik már régóta moralistákként szerepeltek (Herbert), vagy a társadalmi nyomás hatására fogadták el ezt a szerepet (Milosz, a Zeszyty Literackie címû folyóirat köre), de még azok is, akik néha elképesztették az olvasót az új moralista mezében (mint például Bryll vagy Szczypiorski – sok helyen még emlékeztek, hogy viselkedtek a 70-es években).
Így hát az „alternatív társadalom” kultúrafelfogása – a tekintély és az etikának alárendelt esztétika kultúrája – számos, hosszabb távon õrült veszélyes következményt vont maga után.
Elõször is, a mûvészet és az irodalom ebben a kontextusban kétféle ideologizálási veszélynek volt kitéve. Nem elég, hogy – az erkölcs szolgálatában – értékelnie kellett a világot ahelyett, hogy leírná; az állandó értékekre, nem pedig a változó valóságra figyelt, amelynek árnyalatai el is tûntek az egyértelmû etikai megoldások súlya alatt. Ráadásul eltûnt valahol a politikailag és erkölcsileg semleges helyzetek – talán nem is szûkös – területe, a magánélet ábrázolását kiszorították a közügyek. Tény, hogy a 80-as évek elején mindenki a bõrén érezte a politikai eseményeket, a Lengyelország úgynevezett finnesítésével kapcsolatos nézeteltérések akár házasságokat is képesek voltak szétválasztani, és hogy ’81 decembere után a közügyekkel való foglalkozás gyakran a magánéletrõl való lemondást jelentette. E mechanizmus általánossá válása az irodalmat enyhén szólva kétséges antropológiához vezette: olyanhoz, amely a társadalmi szférával való kapcsolatára redukálta az embert.
Másodszor – az irodalmi élet politikai polarizációja eltüntette a mûvészet szórakoztató funkcióját. Az írónak inkább megváltania kellett, nem mulattatni, a forma másodlagossá vált a nemes szándékhoz, az alkotóerõ pedig a – (mint már mondtuk, ideologizált) „õszinteséghez” képest. Másolták hát a sok évvel azelõtt rögzült konvenciókat, mint a helyes tartalmat hordozó alakzatokat. Rekonstruálva ezt a helyzetet nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy nem a rosszakarat vagy a tehetségtelenség, hanem a körülmények akadályozták az eredeti kifejezõeszközök keresését: a második nyilvánosságban, amelynek mûködését végig nyilvánvaló kockázatok kísérték, a dolgok természetébõl adódóan elõnyben részesítette azt, ami közvetlenül kapcsolódott a politikai harchoz – az elsõ nyilvánosságban való publikálás az adott szerzõt erkölcsileg gyanússá, „szocparnasszistává” tette (Michal Glowinski rosszindulatú, de találó megfogalmazása szerint). Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy egy kezünkön megszámolhatnánk a második nyilvánosságban publikáló, mûvészileg érett mûveket (ilyen mindenekelõtt Jan Polkowski „Tûz” címû, 1983-ban írt verse, amelyben alkotó módon fejleszti tovább Krynicki poétikáját, Adam Zagajewski „Lembergbe menni” címû verse 1985-bõl, és Stanislaw Baranczak 1986-ban írt verse, az „Evilági képeslap, ezek a mûvek egyáltalán nem illenek ebbe a leírásba; egyébként figyelemre méltó, hogy a két utóbbi emigrációban keletkezett).
Harmadszor – a tekintély kultúrája hamar ahhoz a jelenséghez vezetett, amelyet „az igazság kisajátításának” nevezhetünk. Nagyon bonyolult volt a mûködése. Az Augusztus után különösen népszerû „igazság” szót december 13. elõtt szembeállították az Egyetlen Igaz Ideológiával, így már maga ez a szó is valamiféle közösségi jelentést kapott: igazság minden, amiben az emberek tényleg hisznek, a hiteles világnézetek sokasága, amelyeket végre a nyilvánosság elõtt is lehetett hirdetni. Ahogy élezõdött a politikai helyzet, úgy lett egyre egyértelmûbb az „igazság”, végül a hadiállapot idején már kezdte az egyetlen Igazságot jelenteni, szembeállítva a világnézetek sokaságával, amelyek elmaszatolták a kommunista hazugságot magával az Igazsággal szembeállító legfõbb felosztást. A második lépésben ezt az Igazságot konkrét beszélõ alanyokhoz, elismert tekintélyekhez kötötték, és értelemszerûen megtagadták másoktól. A tekintéllyel való összhang méltóvá tett a megszólalásra, ha viszont nem állt összhangban vele a közlemény, ésszerûtlennek, lényegtelennek, sõt szélsõséges esetben – hazugnak és rossznak nyilvánították. Michel Foucault nyelvén szólva ez a második nyilvánosság beteges episztéméje volt, ez pedig, mint már említettük, arra ösztönzött, hogy figyelmen kívül hagyjuk a világ bizonyos, korántsem jelentéktelen területeit.
És végül a negyedik veszély, melyet már jól ismerünk a lengyel kultúra történetébõl. December 13. után különleges történelmi helyzetbe került az ország, ez pedig megint elszigetelte a Nyugat életétõl. Ezt a tényt azzal a korántsem teljesen értelmetlen állítással ellensúlyozták, hogy pontosan itt dõl el Európa sorsa, hogy a kommunizmus egyre nyilvánvalóbb csõdje az egész kontinens arculatát megváltoztatja. Mindez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy számos mentális folyamatnak, amely hasonlóan jelentõs, bár talán kevésbé látványos volt, mint a szovjet birodalom bukása, nem volt lengyel megfelelõje. Említettük már Jan Polkowski költészetét – ezért tér vissza benne újra meg újra a történelmen kívüli élet képe. Miközben Nyugaton folytak a viták a posztstrukturalista filozófiáról és a New Age-rõl, a posztindusztriális társadalom formáit vizsgálták, figyelemmel kísérték az információs forradalmat – vagyis szembesítették a Nyugat kulturális örökségét a „posztmodern” tüneteivel, a politikai harcot folytató lengyel kulturális élet alig érzékelte az elõjeleit annak, amivel hamarosan, már a kilencvenes évek elején szembe kellett néznünk – teljesen felkészületlenül. Még a lengyel kultúrához olyan közel álló témát is, mint a katolicizmus a huszadik század végén, elintéztünk annyival, hogy van lengyel pápánk, aki támogat minket az antikommunista ellenállásban (az 1989 után kirobbant egyház körüli konfliktusban mindkét fél képviselõi elismerték, hogy senki sem olvasta figyelmesen II. János Pál enciklikáit).

A bruLion-nemzedék - a harmadik nyilvánosság
Hamis képet adnánk a mai harmincasok irodalmi pályakezdésérõl, ha azt állítanánk, hogy senki sem ismerte fel ezeket a tendenciákat, senki sem látta, milyen veszélyek fenyegetik a második nyilvánosságba szorult szellemi életet a nyolcvanas években. Ellenkezõleg: legalább három kritikust és írót kell említenünk, aki észrevette e betegség tüneteit. Helyenként már a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján támadásba lendülõ bruLion címû folyóirat hangnemét elõlegezik. Az elsõbbséget mindenképpen Adam Zagajewskinek kell adnunk, aki „Együtt és egyedül” címû könyvében így ír: „Az nyugtalanít az antitotalitarizmusban, hogy hatalmas erejének és csodálatos szellemi feszültségének egyik legfõbb forrása az, hogy egyetlen helyre sûríti a világ minden gonoszságát, ez pedig a totalitarizmus. Ez sematikus képet ad a világmindenségrõl, a totalitarizmus gonoszságával az antitotalitarizmus jóságát állítja szembe. Íme a csodálatos, angyali gyógymód, jobbak leszünk annál, amilyenek valójában vagyunk, mert a totalitárius bestia minden gonoszságot magába szívott. Mintha kicsit angyallá változnánk. Ez magának a valóságnak a megcsúfolása.” Ugyanakkor Zagajewski az irodalomszemlélet etikai dimenzióit hangsúlyozza, amikor így magyarázza azt, hogy az ellenzéki író elszakad a valóságtól: [az antitotalitarizmus] „megfoszt a gonosztól, vagyis a bûntõl, vagyis a javulás lehetõségétõl, vagyis a felelõsségtõl, vagyis a valóságtól”. Nem kellett tehát teljesen szakítani az ízlés hatalmával ahhoz, hogy észrevegyük: az irodalom e modelljének megismerési lehetõségei a szemünk láttára merültek ki.
Ebbõl a szempontból radikálisabb, mert magát az „ízlés” ideáját, a mû politikai tisztességét vonja kétségbe. Tadeusz Konwicki a Stanis³aw Beressel készített, „Fél évszázad a tisztítótûzben” címû interjúkötetben. Arra a kérdésre, hogy az irodalomnak az Igazságot kell-e szolgálnia, így válaszolt az író:
„– Fogalmam sincs, mi az a nagybetûs igazság. Nem jelent semmit!
– Gondolom, az a lényeg, hogy az irodalom ne hamisítsa meg a valóságot, álljon ki azok mellett, akik sérelmeket szenvedtek el…
– (félbeszakítja) Az újságírók imádják az olyan mondatokat, amelyekbe minden belefér. Mit jelent az, hogy nem az igazságot szolgálni? Minden irodalom az igazságot szolgálja. Még Fagyejev mûvei is valamiféle igazságot szolgáltak. Vagy például Céline nem az igazságot szolgálja? Vajon Sade márki is az igazságot szolgálja? Minden, ami az emberi létet írja le, igaz. Ha nem pénzért ír, szórakozásból vagy cinizmusból, hanem belsõ parancsra ír az ember,  még ha szörnyû és ijesztõ is a mû, akkor is lehet szükséges és igaz.
– Csak oda akartam kilyukadni, hogy sok olyan ember van, aki azt hiszi, elég megmutatni a bajt és az igazságtalanságot ahhoz, hogy remekmûvet alkosson.
– Igen, ezek a következményei azoknak az elméleteknek, amelyeket említett. Ahogy egyeseket a kormánypárti konjunktúra vonz, úgy vonz másokat az ellenzéki konjunktúra. Mindkettõ káros az irodalomra nézve. Sõt, kimondom pofátlanul: ugyanolyan káros.”

Ezzel egy idõben, látszólag egyaránt távol a politikától és az irodalomtól egy másik folyamat is lejátszódott a 80-as években, amely óriási hatással volt nemzedékünk formálódására. Augusztus ugyanis idõben egybeesett a lengyel rockzenei élet felpezsdülésével. A Nyugathoz képest pár év késéssel a punk inváziója is megindult. Ennek az ösztönzõ erõnek, illetve a reggae-nek vagy az olyan úgynevezett újhullámos együttesek hatásának köszönhetõen, mint a Police, a 60-as évek beat-boomja óta elõször megint százszámra jelentek meg az olyan hazai együttesek, amelyek érzelmi kapcsolatot alakítottak ki a közönséggel, és sajátos kultusz övezte õket. Újjászületett a hallgatók és az elõadók közti „magas hõfokú” kapcsolaton alapuló rock and roll szubkultúra, a zenészeket olyan médiumként kezelték, amely kifejezi a hallgatóság közhangulatát. A kommunista hatalom kiszimatolta a konjunktúrát, igyekezett a rock-koncertbõl afféle népünnepélyt csinálni, ami levezeti a fiatalok frusztrációját. Ezért engedélyezték, hogy a „Nyugat-lengyelországi Friss Ritmusok néven futó helyi zenei szemle átalakuljon a woodstocki legendát újjáélesztõ jarocini fesztivállá, ezért volt sokkal több rockzene a rádióban és a tévében. De ez a húzás a várakozásokkal ellentétes eredményt hozott, mert így a hatalom védõszárnyai alatt született meg a szocialista Lengyelország hivatalos kultúrájának államellenes vagy legalábbis államtalan alternatívája; a rock-szövegek pedig egy új színtéren folytattak többesélyes játszmát a cenzúrával, és ebben néha a szerzõ gyõzött.
A 80-as években érlelõdõ bruLion-nemzedék számára ennek hármas jelentõsége volt. Elõször is: a rock egyenrangú alkotóeleme az életbe kilépõ fiatalok kulturális környezetének. Egy rock-szám komoly magyarázatot adott a tapasztalataikra, s az elõadók színvonalas mûhelymunkája olyan produkciót eredményezett, ami évek múltán is minden további nélkül vállalható. Így mûködtek az olyan együttesek, mint a Kryzys, a TILT, vagy a Dezerter, illetve a tágabban felfogott popkultúra olyan képviselõi, mint a Perfect, a Manaam vagy a Republika, nem is beszélve a rádióról igen hamar letiltott „Éld át magad” (1982) címû dalról, a Lombard együttes szerzeményérõl, amely talán a legteljesebb képet adta arról, hogyan utasítja el a nemzedék a nyolcvanas évek reáliáit. Másodszor: abban a pillanatban, amikor a szamizdatból és a Nyugaton épp akkor születõ mail-artból egyaránt merítõ, cenzúrán kívül mûködõ rajongói kiadványok (fanzine-ek) kezdték kiterjeszteni profiljukat pacifista és környezetvédõ újságírásra, valamint a tágan felfogott irodalomra (amelyben az obszcén képregényektõl kezdve a Kurt Vonneguttal készült interjúkon át a dadaista versekig sok minden helyet kapott), megszülettek az art-zine-ok, és megteremtették a „harmadik nyilvánosságot”, ami különbözik az ellenzéki fórumoktól, de éppolyan kritikusan, ha nem még kritikusabban ítéli meg a helyzetet. A bruLion-nemzedék néhány szerzõje pontosan itt tette meg az elsõ lépéseket, köztük Jacek Podsiad³o, a Dobry Jasko címû art-zine egyik szerkesztõje. Harmadszor: e nyilvánosság szereplõi sajátos kapcsolatban álltak egymással, az alanyok teljes egyenlõségét feltételezték (mindenki lehetett címzett és – jó esetben – mûvészi közlemény küldõje) nem ismertek tabutémákat, így olyan kulturális modellt teremtettek, amely egyaránt különbözik a hivatalostól, és attól is, amit az ellenzék hozott létre. Fontos, bár nem feltétlen szükséges összetevõje ennek a modellnek a rock esztétikájának elfogadása, amit nemcsak zenei, hanem irodalmi és képzõmûvészeti konvenciórendszerként fogtak fel.
A kultúra ekképp kiépült harmadik nyilvánossága a közösségi identitás új forrásaként kezdett mûködni, a rock-koncerteken és az art-zine-okon kívül falfirkák (graffitik), valamint kvázi-politikai happeningek alakjában is megjelent, melyek közül a wroc³awi Narancs Alternatíva szervezte a leghíresebbeket a Lengyel Népköztársaság utolsó éveiben.
Ebbõl a gondolkodásmódból alakult ki az a felfogás, hogy a kultúrának nincs centruma, még hozzá sem földrajzilag, sem mentálisan. Ez földrajzi értelemben véve lázadás a fõváros ellen, nemcsak Varsó, hanem a fõváros mint olyan ellen, ahol a kötelezõ érvényû véleményeket formálják. Mentálisan pedig azt jelenti, hogy nincsenek sem kiemelt, sem tabutémák, a botrány a dolgok (és persze a szavak) egymás mellett élésének természetes velejárója, a beszélgetés minden résztvevõje potenciálisan ugyanolyan közel áll az igazsághoz (vagy ugyanolyan távol áll tõle). Mivel nincsenek tekintélyek, mindenkinek önállóan kell elrendeznie a közelébe került szövegeket: „Meggyõzõdésünk szerint – írták a bruLion szerkesztõi csekély számú programnyilatkozataik egyikében – most érjük el az emberi kapcsolatok új fejlettségi szintjét (a szabad társadalmak ezt már jóval korábban elérték), ahol már le kell mondani arról, hogy kódexre épülõ erkölcsiséget pumpáljunk a lelkekbe. Egyéni szinten marad a szokványos erkölcsi érzék, közösségi szinten pedig a jog, ami az érdekektõl, nem pedig morális elvhûségtõl vezérelt egyének és csoportok társadalmi szerzõdését valósítja meg. Az ember nem születik idiótának, csak akkor lesz az, ha hagyja, hogy idiótaként bánjanak vele.”
E látszólag nihilista lázadás eredményeképpen – valóban csak látszólag volt az, hiszen a kövületek alatt rejtõzõ élõ értékek nevében hirdették meg – a fiatal nemzedék képviselõi „barbároknak” nevezték magukat. Hosszú idõre rájuk ragadt, bár ez nem túl hízelgõ képet fest a fogalmat irónia nélkül használó vitapartnerek olvasottságáról. Mert a bruLion elsõ, „Megjöttek a barbárok” címen kiadott költõi antológiája – innen került be a név a köztudatba – Kavafisz „A barbárokra várva” címû versére utal, ahol ez a vallomás zárja az invázióra való hasztalan várakozást a saját, túlfejlett kultúrájától megcsömörlött városban: „S most – vajon a barbárok nélkül mi lesz velünk? / Õk mégiscsak megoldás voltak valahogy…” (Somlyó György fordítása)
Tehát az állítólagos barbárok nem csak hogy igen kifinomult patrónust választottak maguknak, hanem még (diszkréten) jelezték is, hogy meg kell menteniük a megkövesedett kultúrát.

KLEJNOCKI, Jaroslaw
„Az utolsó beszélgetés”
Kafka, 2001. 4.
SOSNOWSKI, Jerzy
 „1498”
in: Halott világok - lehetséges világok. Lengyel esszék,
Seneca,1994

„ Aglaja-apokrif” (részletek)
Élet és Irodalom, 2001. 04.. 27.
Magyar Lettre Internationale, 40
ZAGAJEWSKI, Adam
„Lembergbe menni”
2000, 1993, 4
„Együtt és egyedül”
Nagyvilág, 1991, 11
„Két város”
Lettre, 24

HERBERT, Zbigniew
 Az ízlés hatalma
Orpheusz, 1998
Csendélet zablával
Orpheusz, 1998

SZCZYPIORSKI, Andrzej
A szép Seidenmanné
Magvetõ, 1991

KRINICKI, Ryszard
„Versek” (Petri György fordításai)
Magyar Lettre Internationale, 40

MILOSZ, Czeslaw / BRODSZKIJ, Joszif
„A boldogtalanság nemes érzése. Beszélgetés 1989-bõl”
Magyar Lettre Internationale, 41

JANION, Maria
„A romantikus paradigma alkonya”
Magyar Lettre Internationale, 26

PÁLYI András
„Lengyel napló”
Magyar Lettre Internationale, 24

TORUNCZYK, Barbara
„Királyok és szellemek”
Magyar Lettre Internationale, 24

KONWICZKI, Tadeusz / Adam MICHNIK
„Tranzitutas vagyok a világban”
Magyar Lettre Internationale, 24

MICHNIK Adam / Daniel COHN-BENDIT
„Beszélgetés 1987-bõl”
Magyar Lettre Internationale, 38

MICHNIK, Adam
„Wajda és kora”
Magyar Lettre Internationale, 42

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu