A képhamisítók ebben a könyvben nem épp
a legkedvezõbb színben tûnnek fel. Ennek ellenére
mûvemet egyiküknek, a zseniális angol mûvésznek,
Erik Hebborn-nek ajánlom, akit tisztázatlan körülmények
között,
1996-ban ért utol a tragikus halál.
Rembrandt és más festõk képeirõl
készített hamisítványai a legnagyobb valószínûséggel
még ma is ott vannak a világ leghíresebb múzeumaiban
és galériáiban. Tulajdonosaik a mester elfeledett
mûremekeiként tartják számon õket. Bár
Erik Hebborn a halála elõtt néhány évvel
beismerte és bebizonyította néhány mû
hamisítását, s hogy milliós rembrandtokat festett,
feltételezhetõ, hogy más nagy hamisítványok
titkát megtartotta magának.
Nemcsak mint kiváló festõ, hanem mint rendkívüli
humorérzékkel megáldott ember elõtt is tisztelgek
elõtte ebben az írásban. Erik Hebborn számomra
nagyobb, mint Rembrandt.
1.
(1998. január 3.)
A férfin sötét télikabát, barnás
színû. Néhány pillanatig látom még
a négy vonalka találkozásánál a távcsõ
célgömbjében. A városban már második
napja havazik. A haja szintén fehér. Hó szitál
a csöndes susogásban, nem látni messzire. Körülbelül
százharminc méterrõl lövök, egyszer.
1966. július 10-én születtem Prágában.
Anyám cseh, apám spanyol. A Csehszlovák Köztársaságban
csak rövid ideig éltünk, 1972-ig, ebbõl az idõszakból
semmire sem emlékszem. Vagyis szinte semmire. Az a pár apróság,
ami a mai napig, általában a legalkalmatlanabb pillanatokban
magától beugrik – hogy már-már valami matematikai
összefüggést sejtek a háttérben –, a szüleim
fiatalkori arcával, a téglából épült
gyárkémény áthatolhatatlan fehér füstjével
és az idõjárással kapcsolatos.
Anyát és apát ritkán látom
mostanában. Ezer kilométerre lakunk egymástól.
Talán azért is él bennem az arcuk –, amelyet egy éppen
látott festmény vagy az aktuális idõjárás
hív elõ – úgy, mint amilyennek zsenge gyermekkoromban
láttam.
A képek és az idõjárás. Gyermekkorom
óta összefüggnek egymással. A képzõmûvészet
és a meteorológia. Az egyik az emberi ügyességbõl,
tehetségbõl, a sejtések meglátásából
születõ, önmagáért való világ,
a festõ ember belsõ erejébõl építkezik,
aki megérti és elfogadja a „rend” szó jelentését.
És ismerve az emberi gyengeséget, a szabad akarata erejével
ragaszkodik hozzá. Elfut elõle, és alázatos
mosollyal újra visszatér. És a másik világ,
maga a rend, a tökéletesség végtelen világûrje
– az idõjárás. Ha valaki egész életében
a meteorológiával foglalkozik, ugyanolyan szenvedéllyel,
mint az apám, nemcsak arról tudja meggyõzni a legszûkebb
környezetét, hogy az idõjárás az örök
gyõztes emberemlékezet óta, és az is marad
mindig, de arról is, hogy ebben a magától értetõdõ
gyõzelemben nincs semmiféle hideg érzéketlenség.
Az máshol van.
Anya mûvészettörténetet hallgatott Prágában,
a Károly Egyetemen. Szakdolgozata címe: „Impresszionista
elemek Mary Cassatt mûvében”. Apám meteorológiát
tanult a madridi egyetemen, és a diplomamunkája címe
így hangzott: „Viharok az európai hegységekben”. Ha
lennének barátaim, csak nehezen értenék meg
azt, amirõl én meg vagyok gyõzõdve: hogy már
ez a két cím is elégedett, közös életre
determinálta a szüleimet.
A Jugoszláv Alpokban ismerkedtek össze, ahol apám
addig dolgozott, míg el nem jöttünk Csehszlovákiából.
Kéthetente pár napra Prágába utazott. Nap-nap
után jártuk aztán hosszú sétáinkat.
Lehetett akármilyen idõ. Ha esett, anya esernyõvel
jött. Apám kint a szabadban alig észrevehetõen
elmosolyodott, ide-oda járt a szeme, néhány kivételt
leszámítva ügyet sem vetett az emberekre. Az esernyõt
csak ritkán nyitotta ki.
Az a téglából épült gyárkémény,
amire gyerekkoromból emlékszem, vagyis az az egészen
sûrû, szinte tömör fehér füstfelhõ,
amibõl lassacskán elõbukkant, mintha abból
nõne ki, egy vagy két hidegebb télhez fûzõdik,
amilyenek akkoriban Prágában voltak. Emlékszem, ahogy
lassan, fokozatosan változik az alakja - elõbb például
egy jéghegy természetesen büszke robosztusára
emlékeztetett, majd szedertüske lett belõle: fehér,
a fagyott levegõ festette légnemû kép a szikrázóan
kék égen. Arra emlékszem csak, hogy megkérdeztem
apámat, miért van az, hogy amikor fagy, a füst olyan
látható, hatalmas és lassú, mint a fehér
felhõk nyáron? Türelmesen válaszolt, és
a válaszát kénytelen voltam a magam módján
értelmezni: ez pára, amely a kemény fagyban, mivel
sokkal melegebb, mint a körülötte lévõ levegõ,
többnek látszik, mint például nyáron,
és ezért látni olyan jól. Néhány
év múlva ugyanezeket a szavakat használtam volna,
mint apám akkor, amelyben a fizikai definíción kívül
ott lett volna a meteorológus - az idõjárásban
élõ ember - érvényes véleménye
az õt körülvevõ világról.
18 éves koromig a Pireneusokban volt az otthonom. Jaca-ban laktunk,
a Maladetá-tól nem messze, ahol apám a meteorológiai
állomáson dolgozott. Még mindig a viharokkal foglalkozott.
Elsõsorban a hegyiekkel, de nem csak velük. Egy csomó
cikket írt, amerikai tudósok munkatársaként
dolgozott néhány szakkönyvön, ezen kívül
szerzõje lett egy meteorológiával foglalkozó
tankönyvnek is. Késõbb féléves tanulmányúton
volt Amerikában a heves viharokat kutató Coloradoi Nemzeti
Park Laboratóriumában.
Már Madridban éltem, amikor az õ tankönyvébõl
tanultam, és megértettem, mennyire mások vagyunk.
Az „idõjárásban élõ ember” - ha helyesen
értelmezzük a kifejezést - én vagyok. Õ
tudós. Érzékeny, szemlélõdõ,
de tudós, akit a megismerés minden újabb felvillanása
boldogsággal tölt el, hiszen még közelebb kerülhet
a titkuktól szinte már teljesen megfosztott hegyi viharokhoz.
Imádja õket, és egész életét
a kutatásukkal tölti, hogy õ és hogy mások
is még többet megtudjanak róluk, habár az már
majdhogynem lehetetlen. Vagyis inkább azért, hogy mindenki
tudjon mindent. Számomra az idõjárás kép,
egy állandóan formálódó festmény.
Jól kiismerem magam benne, és szeretem. Még ma is
képes vagyok hosszú órákat eltölteni meteorológiai
térképek felett. Szeretem Tiziano és Cézanne
képeit is, örömet szereznek. Bár, ha ezek mellé
a térképek mellé tenném õket, nem tudom,
melyiküket választanám. Bármilyen idõjárás
megfelel - nap, hó, jég, fagy, de a legjobban az esõt
szeretem, és ha rögtön utána hirtelen lehûl
–, benne élek. Ebben anyámra ütök. Bár õ
Tiziano, Cézanne és a meteorológiai atlasz között
nem sokat tétovázna. De egy Francis Bacont otthagyna érte.
Mert szereti apát. Meg azért is, mert Bacont gyûlöli.
Talán nyolc éves lehettem, amikor anya hozott egyet San
Sebastiano-ból, ahol máig mûvészettörténetet
tanít a képzõmûvészeti középiskolában.
Az elsõ kirakósomat. Egy puzzle-t. Életem második
számú szenvedélyét. A meteorológia,
a hosszú séták és a modern festészet,
ezek, mondjuk így a szerelmeim. A puzzle szédület. Az
elsõ naptól kezdve.
Az elsõ szenvedélyem a magány. Szabadon
lélegzem benne, mint a sûrû esõben. Elképzelni
sem tudom, hogy ne legyen. Olyan természetes számomra, mint
a templom hûse. Néha, mikor hirtelen eláraszt, úgy
tûnik, maga vagyok a megtestesült magány. Aztán
nevetek ezen a fennhéjázáson.
Az elsõ kirakóson egy kis bika volt, a réten
legelészett, és apró, sötét szemei voltak.
Elõször és utoljára raktam össze valamit
a papírdobozon látható ábra szerint. Anyát
megkértem, hogy ezentúl, ha puzzle-t hoz, a dobozát
mindig dobja el, és a kartondarabkákat csak a nejlonukban
adja ide nekem. Nem tudtam mit állítok ösze. Tíz,
tizenegy éves koromig így több száz feladványt
oldottam meg: állatok, madarak, hegyormok és hírességek
képeit, térképeket, nem is tudom, mit még.
Aztán áttértem a fakirakósra. A játék
kitalálóinak itt már az a szándéka,
hogy az ember tényleg ne sejtse, mivé áll majd össze
a dolog. Ez valami egészen más volt, egymásba illeszteni
két fadarabot kiszámíthatatlan vájatok mentén.
Igen, mint amikor a lövedék célt ér. Ugyanaz
a tisztaság, ugyanaz a csend. Csak idõ kérdése
volt, hogy mikor olvadnak össze a puzzle-lel anya képei és
apa viharai. És a magány. Akkor még nem tudtam, hogy
ez a légies dáma kéz a kézben érkezik
a gonosszal.
A nevem Petr Benolol, a legelhagyatottabb és leggyönyörûbb szigeten élek, amelyet ismerek. Éppen az idõjárás katlanában. Bérgyilkos vagyok.
CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu