A szomszédság problémája kifejezés
alighanem pleonazmus, mert a szomszédság magában véve
is mindig probléma. Hiszen a szomszéd az elsõ azok
közül, akik már nem én, nem mi vagyunk. Õ
az, akin megtapasztaljuk a magunk másságát, akin tudatosítjuk
és csiszoljuk saját identitásunkat. Aki nélkül
idõnként mi magunk sem lennénk azok, akik vagyunk,
akitõl olykor félünk, és akire olykor mi is ráijesztünk,
megszilárdítandó saját mi-voltunk tudatát
és öntudatát.
Eszembe jutott ugyanakkor az is, hogy Közép-Európában
a szomszédság nem pusztán probléma, és
ilyen értelemben megszokott, hanem elég komoly nehézséget
is jelent. Szeretnék rájönni, hogy ennek mi az oka.
Fõleg pedig szeretném megérteni, miért jelent
komoly problémát ez nekünk, cseheknek, morváknak,
sziléziaiaknak, magának az államnak.
A hozzászólásom címében jelzett
kérdést tovább kell pontosítanom, azon kívül
is, amit már mondtam, hogy ti. a szomszédság már
önmagában véve is mindig probléma. A szomszédság
kérdését ma a cseh világ szomszédságára
korlátozom, arra, miként érzékelik a csehek
a közép-európai szomszédságot. S minthogy
heterosztereotípiákról lesz szó, magától
értetõdik, hogy ez a téma nem a politikai gondolkodás
megnevezésû rekeszbe tartozik, melyet ez a szimpózium
alcímként megjelöl, hanem nyilvánvalóan
a nem-gondolkodás rekeszébe. Ezt egyszerû megállapításként
mondom anélkül, hogy siránkoznék rajta. Pedig
lehet gondolkodni rajta, például azon, honnan származnak
a heterosztereotípiák, miért olyan tartósak,
s mit árulnak el, nem is azokról, akikre vonatkoznak, mint
inkább azokról, akik kiagyalták. A heterosztereotípiákról
gondolkodni nem csupán lehetséges, de úgy vélem,
égetõen szükséges is.
Miként látom ezt a kérdést, miben látom
itt a problémát? Nyugtalanít a jelenlegi helyzet,
melynek kialakulásában ludas a cseh külpolitika is.
A 89 novemberét követõ hét év alatt képtelen
volt szomszédaink bármelyikével szorosabb kapcsolatot
kialakítani, valami mást, mint pusztán hûvös
és részvétlen viszonyt. Úgy tûnik, ennek
a hidegségnek és részvétlenségnek valamennyi
szomszédunk vonatkozásában sajátos oka, keletkezéstörténete
van, s inkább zárjuk ki annak lehetõségét,
hogy mindezeken kívül létezik még egy további,
közös oka is, ami ráadásul nem korlátozódik
pusztán a legutóbbi hét évre.
Ha jellemezni akarnám a szomszédainkkal való jelenlegi
kapcsolatainkat, az elsõ helyen azokat a problémákat
említeném, melyek azok elõtt tornyosulnak, akik felismervén,
hogy az eurorégió volt a második világháborút
közvetlenül követõ idõszak lehetõ legszerencsésebb
találmánya, a határ mindkét oldalán
eurorégiók kialakításán és fejlesztésén
fáradoznak. Közép-Európában talán
csak a kulcsfontosságú kárpáti eurorégió
létrejöttét és fejlõdését
gátló és fékezõ Szlovák Köztársaság
viszonyult oly kevéssé barátságosan ehhez a
határokon átnyúló együttmûködéshez,
mint Csehország az utóbbi években.
Az eurorégiók kialakítása és fejlesztése,
illetve gátlása, fékezése és akadályozása
számomra meglehetõen szimptomatikus jelenségnek tûnik:
a háború utáni francia-német és holland-német
közeledés, hogy csak a két legproblematikusabbat, legkockázatosabbat
említsem az európai szomszédságok közül,
aligha lenne elképzelhetõ a három ország határán
létrehozott eurorégiók nélkül. Bár
önálló cseh külpolitikáról csak hét
éve beszélhetünk, ma azt vagyunk kénytelenek
megállapítani, hogy a határokon átnyúló
együttmûködés vonatkozásában jócskán
lemaradtunk az említett országokhoz képest, nemcsak
abszolút, hanem relatív értelemben is.
Ha az eurórégiókat úgy tekintjük,
mint olyan kísérletet, melynek célja a határoknak
mint a feszültségek és konfliktusok lehetséges
forrásának legalábbis lélektani relativizálása,
úgy a velük szemben táplált hivatalos bizalmatlanság
egyet jelent a határok megmerevítésével, sõt
abszolutizálásával. Következésképp
a határok abszolutizálása a határok két
oldalán élõ emberek kölcsönös idegenségének
az abszolutizálása is. Az eurorégiók, melyeket
az Európai Unió minden lehetséges eszközzel támogat,
olyan közös térséget képeznek a határ
mindkét oldalán, melyeken keresztül a legkülönbözõbb
módon ösztönzik a határokon átnyúló,
ha úgy tetszik, a központtól távolító,
centrifugális kontaktusokat és kommunikációt,
hogy azok lehetõleg sûrûbbek legyenek, mint a hagyományos,
természetes módon centripetális, a központ felé
irányuló kontaktusok és kommunikáció.
A határ mentén zajló életet persze magára
is lehet hagyni, hiszen ott valami amúgy is mindig történni
fog: jól mutatják ezt Csehországban a nyugati határszél
városai és kisvárosai. Cheb, Zelezná Ruda vagy
Hrensko, hogy csak néhány olyan példát említsek,
melyet tapasztalatból ismerek, ezek mind meglehetõsen forgalmas
hidak, piacok, átrakodó helyek, ahol óriási
a sürgés-forgás. A közvetítõ szerepet
azonban ázsiai kereskedõk, cseh és roma prostituáltak
és azok kerítõi játsszák. Semmi kifogásom
ellenük, miért is lenne, ha egyszer az állam fél
az eurorégióktól, mint ahogy fél a decentralizálástól
is, s még inkább fél, ha idegen, szomszéd partner
részvételével történik. Hivatalos helyekrõl
is hangzottak el már figyelmeztetõ szavak a nyugati határok
mentén szervezõdõ eurorégiókkal kapcsolatban
az állam integritását fenyegetõ veszélyrõl.
Így eurorégiók helyett vietnami-kínai-roma,
de facto szabadkereskedelmi zónák jönnek létre,
rosszabb minõségû áruval, velejükig korrumpált
helyi hatalmi és rendõri szervekkel, miközben az ott
lakó emberek élete egyre elviselhetetlenebb. Márpedig
nem ez az eurorégiók célja.
E kirívó tünetektõl haladjunk kissé
mélyebbre, próbáljunk a gyökerekig hatolni, elemezve
annak okait, miért vagyunk képtelenek a szomszédságra,
mindenesetre
úgy tûnik, kevéssé vagyunk rá készek,
mibõl adódnak félelmeink, gátlásaink.Ha
megfigyeljük, mindhárom alkalommal, amikor Európában,
vagy legalábbis Közép-Európában átéltünk
valamilyen megrázkódtatást, amikor fenyegetettséget
éreztünk, körbetekintettünk, s elszántuk magunkat,
hogy szomszédainkkal mindent újrakezdünk, másmilyenek,
nagyvonalúbbak leszünk, s többet akarunk, mint pusztán
jó, átlagos szomszédságot. Ez a fellángolás
azonban mindig gyorsan lelohadt, s úgy végeztünk a szomszédsággal,
hogy az még az átlagszintet sem ütötte meg. Az
elsõ és a második világháború
alatt Masaryk és Benes is többre gondoltak, mint puszta jószomszédságra,
és nem csupán gondoltak rá, de cselekedni is kezdtek.
Utoljára a hidegháború befejeztével Václav
Havel kezdeményezte Visegrádot, de 1993 után a külügyminisztérium
belsõ írásbeli érintkezéseiben hivatalosan
magát a kifejezést is hivatalosan betiltják, úgy
mondom, ahogy hallottam. Ráadásul Csehszlovákia szét
is esik. Mi, csehek ezzel elveszítjük talán legkevésbé
problematikus szomszédunkat, Magyarországot, kapunk viszont
egy újabb, talán váratlanul nehéz szomszédságot,
a Szlovák Köztársaságot. Ha nehéz szomszédságot
mondok, ezen a jelenlegi, kölcsönösen nehéz szomszédságot
értem.
A számos javasolt föderációból és
konföderációból, de még az olyan sokkal
lazább csoportosulásokból is, mint amilyen Visegrád
lett volna, kõ kövön nem maradt. Mi ennek az oka? Ha a
dolgok rosszul állnak, vagy még élénken emlékszünk
a rosszra, a jószomszédságnál is többre
vágyunk. Majd utána, amikor felcsillan a remény, hogy
helyzetünk az anyagi javak világában javulhat, már
az átlagos jószomszédságra sem tartunk igényt.
Ami pedig a legutóbbi fejleményeket illeti, különösebb
szívfájdalom nélkül mondunk le a csehszlovák
állam igaz, csak hetvenöt évnyi és megszakított
hagyományáról, nem utolsósorban azért,
mert sajnáljuk a huszonhét milliárd koronát,
a szorgos cseh kezek teremtette gazdagságot, mely a pénzcsatornán
elfolyik Keletre.
Figyeljük csak meg, a szomszédok, s mindenekelõtt
a jószomszédi kapcsolatok elhanyagolása egyenes arányban
áll azzal a készségünkkel, hogy a lehetõ
legnagyobb mértékben kivegyük részünket
a páneurópai, sõt világszervezetekben. Készséget
mondok, mert gyakran inkább csak ábrándozunk róla,
vágyunk rá, a vágy pedig a gondolat szülõatyja.Az
efféle ábrándok megszemélyesítõje
Edvard Benes, aki pedig eleve gyakorlatias, ma úgy mondanánk,
pragmatikus ember, hallatlan munkabírással és diplomata
ügyességgel rendelkezõ politikus volt. Gyakorlatias
lévén gondolatvilágából nyilván
sose rekesztette ki a lengyel szomszédság sorsszerûségének
a gondolatát, noha ennek hosszú ideig semmilyen látható
jele nem volt. Nem is a tizenkettedik órában, hanem már
öt perccel tizenkettõ után, tehát az igazság
már elszalasztott órájában, azt közölte
a megdöbbent csehszlovák nyilvánossággal, hogy
van egy terve; ez azonban már késõn jött. A csalódott,
kétségbeesett emberek erre azt mondták: no igen, az
a terv a repülõgép volt, amivel elrepült Londonba.
A terv valójában az erõs szomszéddal, Lengyelországgal
közös érdekek kiaknázása lett volna. De
miért ilyen késón? A háború alatt aztán
egy ideig sokat gondolt Lengyelországra, a vele kialakítandó
szoros, a lehetõ legszorosabb kapcsolatra, mégis amikor elõnyösnek
tartotta, a lengyeleket titokban bemártotta a szovjeteknél,
hogy rovásukra jó pontokat szerezzen magának.
Minden analógia sántít, de kis jóakarattal
ennek a megkésett belátásnak szerencsére egyelõre
kevésbé drámai analógiáját láthatjuk
ma is: az utóbbi idõben külpolitikánk hirtelen
rájött, hogy Lengyelország számunkra nem jelentéktelen,
sõt talán a legfontosabb ország, és hogy egy
szomszédos ország is lehet számunkra fontos (Németországot
most nem számítva).
Egyesek számára ez talán megalázó
felismerés, mert ambícióink, reményeink rendszerint
úgy szökkentek, s szárnyalnak ma is magasba, hogy
szomszédainkról közben tudomást
sem veszünk. Ráadásul abban sem vagyok egészen
biztos, hogy ez a belátás valóban a helyzet felismerésébõl
fakad: valószínûbb, hogy az amerikaiak, leginkább
azok, akik katonai uniformist hordanak, megsúgtak nekünk valamit
Lengyelország fontosságáról.
Mindig is úgy gondoltam, számunkra a legrövidebb
út Európába, a világba és a NATO-ba
Közép-Európán, a szomszédainkkal fenntartott
jó kapcsolatainkon keresztül vezet. Közép-Európára
csak kulturális, szellemi értelemben gondolok nosztalgiával.
Ami a jelent illeti, politikailag számomra Közép-Európa
jó, sõt átlagot meghaladóan jó szomszédságot,
a szélesebb világba vezetõ legszilárdabb és
legbiztosabb utat jelenti. Az európai és az atlanti integrációs
szervezetek kapujában majd rákérdeznek bizonyítványunkra,
másolatot kérnek bankszámlánkról és
igazolást büntetlen elõéletünkrõl.
Nem kétséges, a legnagyobb súllyal azok a bizonyítékok
esnek majd latba, melyek igazolják, hogy már a belépés
elõtt is képesek vagyunk az integrációra a
szomszédainkkal közös közép-európai
térségben, hogy tudunk és akarunk együttmûködni
velük, képesek vagyunk kiküszöbölni a súrlódási
felületeket, begyógyítani a múlt által
okozott sebeket, jóvátenni az elkövetett igazságtalanságokat,
melyek orvosolhatók (nincs olyan sok belõlük). Hisz
végül is ez a túlburjánzó, törékeny,
ma még kiegyensúlyozatlan integrációs csoportosulás
nem fogad be soraiba olyasvalakit, aki zavart kelt, akinek a papírjai
és a számlái rendben vannak ugyan, de nem tud vagy
nem akar együttmûködni a szomszédaival.
Miért van az, hogy e hozzánk legközelebbi világot
politikai gondolkodásunk gyakran megkerüli, bagatellizálja,
sõt ironikusan lekezeli? Mert hiszen nemcsak a posztkommunista szomszédainkkal,
a lengyelekkel, a szlovákokkal vagy a nemrég még szomszédos
magyarokkal szemben mostanság megnyilvánuló arrogáns
hangnemrõl van szó, különleges voltunk folytonos
kihangsúlyozásáról, az éltanuló
szerepében való ellenszenves és idõnként
kimondottan nevetséges tetszelgésrõl (tanító
bácsi, kérem, a Lóci megint pacát ejtett...),
ennek mélyebb okai vannak, s attól tartok, talán gondolkodásunk
egyfajta hagyományának folytatása. Nem mintha nem
lenne meg bennem a becsvágy, hogy ennek okait feltárjam,
de attól tartok, nem lennék rá képes. Ezért
tehát a problémát, némileg sarkítva,
legalább kérdésként megfogalmazom.
Mirõl van tehát szó: fel akarunk zárkózni
a világhoz, szeretnénk csatlakozni Európához,
biztonságra és jólétre törekszünk,
s mindehhez egyenes úton akarunk eljutni, egyenesen Genfbe, egyenesen
New Yorkba, most éppen egyenesen Brüsszelbe. Mindezt a szomszédok
megkerülésével tesszük: s éppen ez az, ami
miatt a végén rendszerint ráfizetünk, mert amikor
a helyzet rosszabbra fordul, nem támaszkodhatunk rájuk.Úgy
gondolom, hogy ez a mi kívülrõl nézve látványosan
öntudatos stratégiánk a valóságban egy
önmagunkkal szembeni mélyebb bizonytalanság bonyolultan
áttételes kifejezõdése. Vagyis összefügg
cseh identitásunkkal, saját önmegértésünk
módozataival, azzal, mennyire értjük vagy nem értjük
önmagunkat. Az öntudat ön-tudatot, önmagunk lehetõ
legteljesebb tudatát feltételezi, legalábbis az egyének
esetében. Persze tudom, hogy ezzel a pszichologizálás
vékony jegére merészkedem, de szívesen lépek
át róla szilárdabb talajra, ha bárki meggyõzõbb
magyarázattal áll elõ.
Saját identitásunk közvetlen megragadása
igen nehéz és mindig ellentmondásos próbálkozás.
Õszinte válaszokat adni a kik vagyunk, honnét és
hová tartunk kérdéseire nehezebb, mint azt leírni,
hogyan látunk másokat. Mint leírni, hogyan mûködnek
és mit mutatnak azok a tükrök, melyeket azért állítunk
mások elé, hogy figyeljük õket. Azok a képek,
melyeket róluk alkotunk, rólunk is szólnak, sõt
talán elsõsorban rólunk, de csak közvetetten,
s talán éppen ezért egy ilyen kitérõ
után értünk könnyebben egyet abban, mi magunk milyenek
vagyunk. Ez egy apró, megbocsátható csel: mondunk
valamit a lengyelekrõl, hisz abban mindannyian egyetértünk,
s eközben magunkról is megtudunk valami lényegbevágót.
Ez a heterosztereotípiák problémája, de a multikulturalitás
révén a megoldása is.
Nem állítom, hogy a szomszédainkról alkotott
heterosztereotípiák, képek jellege kimerítõen
magyarázza, miért nem bízunk a konkrét szomszédsági
kapcsolatok fontosságában, még kevésbé,
hogy miért nem hiszünk általában a szomszédság
fontosságában mint geopolitikai tényezõben.Nyilvánvaló,
hogy másoknak is, így a lengyeleknek, szlovákoknak
is vannak heterosztereotípiái rólunk. Ugyanúgy
pontatlanok, balgák, önámítók, csak másféle
módon, s ugyanúgy kifejeznek valamit magukról a lengyelekrõl,
szlovákokról is. Mások megint másokról
õriznek hasonló képet, egyszóval ez nem különösebben
nagy újság. S mégis, látok ebben némi
összefüggést.
Európa többi részéhez viszonyítva
Közép-Európa egyelõre nagyobb ellenállást
mutat a multikulturalizmussal szemben, s ehelyett mindegyre tisztább
és tisztább nemzetállamok kialakítására
törekszik. Az ehhez vezetõ utak különbözõek
lehetnek, s látszólag nincs is köztük semmi összefüggés,
sõt inkább élesen különböznek egymástól,
lásd egyrészt a volt Jugoszlávia államai, fõként
Bosznia, másrészt a Cseh Köztársaság esetét.
A végeredmény azonban sok szempontból hasonló:
az ilyen etnikailag tiszta környezetben a heteroszterotípiák
hosszú ideig változatlanok maradnak, s nem válnak
viszonylagossá, mert csak az emberek keveredése, egymáshoz
való fizikai közelsége eredményezheti azok elmosódását,
összemosódását és feloldódását.
Szomszédainkról tehát még mindig eleve kész
nézeteket vallunk, felülrõl nézünk rájuk,
ezért nem is nagyon akarunk és tudunk velük mit kezdeni.
Inkább egyenesen Európába vesszük az irányt,
mindegyik állam külön-külön, egymás hegyén-hátán
tülekedve. Ki ér elsõnek a kapuba?Úgy nézem,
egyelõre ez elég szomorú versenyfutás.
A közelség, a konkrétság, a sajátosság
fontos szükséglet. Minden elõítélet a
valóságban absztrakció, távolságra,
távolságtartásra van hozzá szükség.
A távolság nem csupán fizikai dimenzió, ez
a mai világban már nem lenne probléma, itt inkább
arról van szó, hogy félünk egymás szemébe
nézni, meghallgatni, mit mond valójában a másik.Ez
a távolság lehet néhány méter a szomszéd
kerítésén át vagy keresztül a határon,
olyan határon, amit szemmel ma már észre sem veszünk.
Ami inkább szellemi, kulturális, semmint fizikai kategória.
Néha úgy tûnik, a cseh kertek aljától
a szomszédokat egy világ választja el. Csehországban
a politikai gondolkodás ezt a távolságot leginkább
azzal csökkentheti, hogy múltunkról és jelenünkrõl
egy józan kép kialakításán munkálkodik.
NÉMETH ISTVÁN FORDÍTÁSA
Bibliográfia
Petr Pithart
Hatvannyolc
89 után Kik vagyunk?
Esszék, tanulmányok
Kalligram, 2002 (elõkészületben)
Bibliográfia
Petr Pithart
Hatvannyolc
89 után Kik vagyunk?
Esszék, tanulmányok
Kalligram, 2002 (elõkészületben)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu