Minden nap látom a Tiszát, és néha úgy tûnik, õ is lát engem, ilyenkor nagyon élõ. Az élõ Tisza. Tegnap (január) a Tisza után láttam egy filmet is, a fõszereplõ férfi össze-vissza kavart. Azt mondta rá a felesége, hogy nem gonosz, csak tele van energiával. Mindjárt a Tiszára gondoltam. Az is ilyen. Nem gonosz, csak tele van energiával. És ezt mindig is figyelembe kell venni, ismerni kell az energiáit minden pillanatban és helyzetben. Különben öl és rombol; él. Uralkodik a medrében. A víz felszíne eltakarja a víz alatti világot. Most vastag jég fedi, nemrég megvolt az elsõ áldozat is, fiatal férfi ráment és beszakadt. Mélységesen megrázó volt, ma is az. Elõtte egy nappal mentem le a partra megnézni a jeget, még nem láttam. Fentrõl, az emeleti erkélyrõl úgy tûnt, föltöltötték a Tisza medrét. Eddig bármikor a Tiszára néztem, állandó mozgást mutatott, most nem. Megállt, megállt a jég, és mintha elmúlt volna a folyó. De lent a mélyben sodorta tovább magát. Lementem a partra megnézni a jeget, és hiába, nem tükörjég: felmorzsolt, egymásnak szaladt jégtáblák, csillámok. Óriási, összeolvadt energia, ezt láttam. És mindjárt elképzeltem, hogy rámegyek, a közepén beszakadok, becsusszanok a lékbe, a karom nem akad fönn, egy pillanatra még kinyitom a szemem, a víz sodrásán át látom, hogy távolodik a fénylõ léklyuk. Tovább nincsen menekülés, a jégpáncél vastag, áttörhetetlen, a víz azonnal megdermeszti az átázott testet. De nem mentem rá, álltam a parton, és csak néztem ezt a hihetetlen monstrumot. De a fiú másnap ráment. Még kihúzták, a fagy már nem engedte életre. A Tiszáról soha nem lehet biztosat mondani. Néha két métert is emelkedik egy nap alatt a vízszint. Félelmetes. Egyszer egy bolgár sziklafalon álltam, alattam a tenger hullámzott, métereket le, métereket föl. A Tisza rengeteg ember végzete, mert nem ismerik az indulatait, az erõit, a gonoszságnak pedig nem hisznek. Ez utóbbit jól teszik, de ez édeskevés a meneküléshez. Egyszer már én is majdnem odavesztem. Alig múltam tíz. A víz alatt egy farönk bújt el, fölfelé kiálló gyökérzettel. Bevetettem magam a vízbe, csak a térdemet hasította ketté. Ha türelmetlenebb vagyok, a hasamat. Egy színész, aki imádta a folyót, az egyik hídon szenvedett halálos autóbalesetet. Télen. Napközben a vízrõl fölszálló pára éjjel odafagyott. Nincs olyan nap, hogy ne nézném meg a vízállást. Hol, mennyit emelkedik, apad. Minden nap tudni akarom, hogy mit csinál a Tisza. Ha elköltözöm innen, majd leszokom róla. De addig is lejárok a partra, néha éjjel is. Vagy kimegyünk horgászni, és kint maradunk éjszaka. Az éjszaka úgy ér véget a Tiszán nyáron, hogy az éjjeli zajok elülnek, a hold alászáll, ha éppen úgy állt, s lassan meleg pára indul a víz fölött, áll, alatta a folyó úszik. Aztán varázsütésre megindul az élet, megszólalnak a madarak, kis halak rohannak a part felé, a pára még fényesebben világít, bentebb hatalmas csobbanások, mázsás harcsák, mintha rönkfát hajítanának a vízbe, aztán néhány balin dobálja magát, és testes csukák rabolnak, eszik, nyûvik, szaggatják a kis halakat. Táncuk kecses, fogaik pengeélesek. A csukának még a nyelvén is vannak fogai. Iszonyatos vérengzés indul, a túlélésért ki-ki eszközeivel küzd. Nem látom, de tudom, mi „folyik” a víz alatt. Egyszer egy nõ rám szólt, hogy nem szégyellem magam, hogy a drága-aranyos kis halakat kifogom a vízbõl – közben sült sertést tömött magába. Ez a nõ ott egy pillanat alatt maga lett a vágóhidak hideg ostobasága. A gyereke rám kiáltott: gyilkos! Talán spenótot evett, tehát direkt úgy értettem: gyíkfos! Egészségedre! Nincs mit elmagyarázni ezen. Én se értettem sokáig, mit lehet egy folyón szeretni. Például, hogy a Tiszához verset írnak. Én nem fogok. A gyönyör, bármennyire is valóságos, leírhatatlan. Mint az alkonyok nyáron. Ilyenkor is megélénkül a víz, mint hajnalban. De ezúttal befelé megyünk az alagútba, kis lámpa világít a botok mellett, a nappali forróság megenyhül, a tér beszûkül, meg kell tanulni az apró jeleket olvasni. Azon az elsõ éjjelen is kint voltunk, mikor feloldották a Tiszán a horgászati tilalmat. A folyót ért ciánszennyezés után elõször lehetett horgászni. Kíváncsi voltam, mennyi hal maradt. Sok odaveszett, fõleg a süllõk. Sokan nem várták meg a tilalom föloldását, a halálán vergõdõ folyóból tépték-szaggatták ki a halakat, ami maradt. Mintha nem történt volna semmi. A legtöbb horgász szakbarbár, húshorgász, ha tehetem, kerülöm õket. Néha elég csak hallgatni, ahogyan beszélnek, abból már lehet tudni, kik õk. Többnyire undorodom tõlük, és mondhatom, tán még sajnálom is a halakat, hogy ilyen ember kampóján végzik. A Tisza partján elvadult, eltuskósodott emberek horgásznak, és sokszor nem is a városiak hagynak maguk után egy rakás trágyadombnyi szemetet. Kevés olyan horgászt ismerek, aki nem berúgni jár a partra, nem azért, hogy ne legyen otthon az asszony mellett, hanem, hogy megtörténjék vele az, ami csak itt tud, a folyó partján. Horgászat közben soha nem iszom, mert akkor véget ér a beszéd folyó és köztem. Nem dünnyögök, csak nézem. A part, a homokfalak, a dûnék, az ártéri fák, a víz elsõ pillantása, a gyomromban érzem az izgalmat, és hogy itt nincs szó igazról és hamisról, nincsenek állítások, csak az a mód, ahogyan át- és átjár az, hogy mindebbe egy horgászbottal bekapcsolódom. Mert kell hozzá a bot, „bot nélkül nincs élvezet”. És akkor is úgy, hogy a halnak meg kell adni minden esélyt, hogy védekezhessen. Tudom, errõl is megvan mindenkinek a maga véleménye, de amíg kívülrõl beszél, addig értelmetlen. Ha pedig már benne van, be fogja fogni a száját. Amit pedig valóban elítél, az az, ahogyan a legtöbb szakbarbár horgászik. Úgy általában a horgászat „bensõje” nem ismert. A legtöbb horgász elõtt sem. Aki idáig a legtöbbet mondott-írt errõl, 350 évvel ezelõtt, Isaak Walton. Olvassák el, én írtam az elõszót. A legtöbb horgászirodalom nyelvileg igen kétséges, a szûken vett szakmai-technikai részeket leszámítva élvezhetetlen. De ma már a tiszai horgászat is kétséges halfogás szempontjából. Kiirtották belõle a halakat a ciánnal, a szennyvízzel, és mindenféle szennyezõdéssel. És nincs elég tanulság, soha. A cián se volt az. A tévékamerák megörökítették az igazi veszteseket, a síró, könnyezõ férfiarcokat, az õ érzéseik valódiak, a folyóra mért csapás a sajátjuk volt, mintha az orvosuk jelentené be a rákot. Ezek a halászok nem a megélhetésük elvesztése miatt zokogtak, tudom, mert én se bírtam ki. De nincs elég tanulság. Ilyenkor mindig a kéményen meztelen seggel gubbasztó télapó jut eszembe: „Miként értessem meg veled, hogy nagyon, nagyon rossz voltál!?” Amíg ki nem hozzák teljesen sodrából a folyót, és amíg nem válik visszafordíthatatlanná a Tiszát ért és ebben a pillanatban is érõ folyamatos pusztítás, addig az agy azt hiszi, hogy nincs is akkora baj. Most se pusztult ki belõle minden élet, a folyó tûréshatára nem szakadt át, lassan feledésbe merül egy újabb katasztrófáig. Ahogyan a Rajna annak idején élettelenné vált. Csak azóta veszik komolyan. De a Tisza elpusztítása nem itt, nem a szennyezéssel kezdõdött. Hanem a folyószabályozással. Nagyapa rengeteget mesélt arról, hogyan fogta a halat kardpengére kötött zsinórral, mindenféle kezdetleges eszközzel, ma meg, ha kiültetnénk a szuper-tökéletes fölszereléssel, csakhamar elszunnyadna. A Tisza a szabályozások elõtt, a meder nagyon kis esése miatt, éppen csak folydogált, az árvizek sokszor hónapokig kint ültek a legelõkön, nem zavart senkit, ennek a folyónak és a benne élõknek ez volt a természetes. A pontyok például így tudtak ívni, a fölmelegedett sekély vizekben. A kanyarok átvágásával a folyó fölgyorsult, gátakkal tartják a mederben – ha tudják. Ez már nem ugyanaz az élõhely. Ha kiönt is a folyó a sekélyebb árterületekre, miután visszavonul a medrébe, a sok ivadék kint marad a gödrökben, árkokban, majd elpusztulnak, ha azok kiszáradnak. Vannak ugyan mentõakciók, de ez is elenyészõ a természetes szaporodáshoz képest. A haltelepítéssel sincs semmi megoldva, mert közel se tudnak annyi halat rakni a folyóba, amennyi önmagától megteremhetne, és sok pénz. Mint ahogyan az is, hogy a folyót terhelõ szennyezõdéseket megszûrjék, készen álljanak bármilyen katasztrófa elhárítására, illetve úgy oldják meg az árvízvédelmet, hogy mellette újra éledhessen a természetes szaporodás. A Tisza mostani állapotában mû víz, nem természetének megfelelõen viselkedik, hanem korlátoknak alávetve. Az õrületig tudom hergelni magam, mikor a régi Tiszáról mesél valaki, mert azt valószínûleg már soha nem láthatom. De nagyon valószínû, hogy amíg nem nyomja a fejünkre a Télapó a kéményen át, addig agyilag alulmaradunk egy holmi folyón, amíg nincs szarkupac a fejünkön, és nincs közvetlen élet-halál veszély a Tiszán, addig el nem tudom képzelni, hogy pénz legyen rá. Addig én is kimegyek kezet mosni, bekapcsolom a mosógépet, a klotyót belehúzom a csatornába, és megy mind bele, tisztítatlanul. Tojunk a saját fejünkre (ez még nem veszélyes), mint ahogy a levegõszennyezés sincs agyilag fogva. (Erre lenne jó például az a tesztautó, aminek a kipufogója az utastérbe vezet.) Nem tudom, hogy valaha kerül-e olyan ember helyzetbe, aki érti a Tiszát és tehet is érte valamit. Kicsi az esélye.
Bibliográfia
PODMANICZKY Szilárd
Haggyatok lótuszülésben
1993
Megyek egy kört az alvázon
1996
Vastag Sapka
Délmagyarország - Palatinus, 1998
Két kézzel búcsúzik a leopárd
Palatinus, 2001
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu