REKAMIÉ
Amikor értesültem róla, hogy a férjem meghalt
(két távirat is érkezett Karlovy Varyból,
az elsõ, hogy nem él, a második, hogy fölboncolták),
azt se tudom, hogy, leroskadtam a szobában a székre,
és bámultam a rekamiét, mert éppen az volt
elõttem,
láttam, hogy kék, hogy nyilvánvalóan kék,
és azt ismételgetem magamban: Ez kék,
kék, mindenki láthatja –
ugyanis attól a naptól kezdve, hogy idehoztuk,
a színérõl nem tudtunk dönteni,
Jirí mindig a zöld különös árnyalatát
emlegette.
Bambán ültem a szobában és megállás
nélkül azt motyogtam: Hogy lehettél ennyire vak,
ez a rekamié kék, mint az indigó,
nem kellett volna, igazán nem kellett volna
azt bizonygatnod nekem, hogy zöld. Aztán
mint egy idegent, meghallottam magam, és mintha
fölébredtem volna, végre zokogni kezdtem.
DECEMBER A VILLANEGYEDBEN
A sötétség hala csak tovább sodródik
a szorongó, parti fák mellett.
A házakban barna asztalra terítenek.
Az ablak közepén gyengített csillag,
alatta mûanyag betlehem táboroz,
tele léptekkel, elõkészülettel, köznapisággal.
A fény szürke, idegen, egyenletes.
Mindenkori, békés, ünnepi.
Itt-ott az eltakarított hó fellobban,
fagyot írás takarja a járdát.
A táj a távolban, mintha egy kitépett
decemberi naptárlap képe lenne.
KÉTSÉGBEESETT TAVASZ
Kétségbeesett tavaszi napok tél közepén.
A hófoltok alatt égõ sziklák.
A városban vagyunk.
Sebzõ, levéltelen ágak,
élesre fent járdaszél,
félbevágott levegõ.
A nap: kövér nappali csillag.
A jeges szél egyik oldalról
a másikra hordja a zugokat.
A kicsi meghátrál a nagyobb elõtt.
Egyes színek soha korábban nem voltak.
Vörös István fordításai
HOGY NAGYON
vágysz utánam?
ki vágyna jobban nálam
a minden bárcsak lenne
egyetlen fejbe szedve
elõttem már az arca
eloszló köd takarja
A PRÉDIKÁTOR NAGYHETI GYAKORLATÁBÓL
Jaroslav Seifertnek
a szobában, ahol a fûtéstõl
fölforrósodott levegõ és
a hideg levegõ határánál
füst gyûlik kékes füst hasonlatos
egy ködfolthoz diszkoszhoz szõnyeghez
valami tartóshoz
(ott írja)
minden egyes tagjával a sors ellenében
a füst által két részre osztva írja
amit az evangéliumtól a régebbi
könyvekhez visszalendülve mondott volt
nagyhét táján kapva vissza
magányát honnan többé nem lépett ki
de
az igen hüvelyében
(magánya most tért vissza és õ írja
minden egyes tagjával a sors ellenében)
anélkül hogy sokasodna
a fájdalom miközben írja két részre
van osztva mellmagasságban mint az idõ
végtére is ami volt annak lennie kell
és ami most történik az fog késõbb
is történni
anélkül (tér-e a vég) hogy bármi
(új a nap alatt)
füst által két részre lenne osztva
amikor kell mellmagaságban (és anélkül)
mint az idõ
(hiszen:) az égi madarak
elhoznák azt a hangot és amit a szárnyak
suhogása szólaltat meg a te beszéded
(amit ír megszólaltatja a te idõd)
amit ír:
kor mely nem telik és meg sem áll itt
innen az idõk végezetéig terjed és
kívül esik a széttépés és összevarrás
idején
kívül a születés és halál idején
kívül a romboláson kívül az építésen
kívül az elültetésen kívül a kiásáson
kívül
a keresésen kívül az elvesztésen ott az idõ
nem a hiábavalóságban sem a hiábavalóság
fölött
nem a tartamban sem a tartósságban
és nem tûnik el semmiféle mulandóságban
nem a tettek örömének hiábavalósága
nem a tettek hiábavalóságának öröme
nap onnan nem kell föl és nap oda
le nem nyugszik sötétség leli
és sötét lebeg a neve fölött
a nap azon a ponton marad ahol utolérik
de nem a hiábavalóság a halál éri
utol
a nap
kenyeret szór szét a vizek fölött és
rengeteg
idõ multán a víz visszatér
(ahogy az én
magányom tért vissza és most benne ír
ok füst által két részre osztva kétszeresen
ellene
anélkül hogy sokasodna a fájdalom vagy a harag
a hiábavalóságtól boldogan írok
ami el is némít)
Vörös István fordításai
ELBOCSÁTÓ
(Brünnben, Nezval után)
Istenhozzád, és ha többé se találkoznánk,
nem volt rossz, ám elég, most más következik.
A villamossín nem vezet már hozzánk,
és hozzátok csak ott-nem-létem érkezik.
Gyönyörû volt, sajnos veszendõ és mulandó,
zúgok, mint az erdõ, de szavam egy se jön.
A nevetésed, ha papír, tûzbe dobandó.
Találkozunk? Nem hiszem. Nincs ebben öröm.
Ha mégis látnánk egymást néha-néha,
mondjuk egy utcán, merre nem jártunk soha,
sírásodnak ez tanulsága és poénja:
nézni nézhetlek, de nem mehetek oda.
Megláttam benned, amit mások nem sejtettek,
hogy versszakok vannak a bõröd alatt is.
Talán a jövõ idõ veled összefekhet,
tiéd a söprûnyél, enyém a por, partvis.
Cukorból csiszolt kristálykövem, Istenhozzád!
Elküldöm, persze postán, az ítéleted.
Talán kell még 2-300 év is tehozzád,
egy kávéscsészébe a sors kiméretett.
Vörös István fordítása
ALÁZAT
Ha majd meghalok,
a méhek és a fák tovább zúgnak.
Az ágról dalok,
madárnyugalom csontjai hullnak.
Ha majd elmegyek,
Isten itt marad, s minden érzelem.
Csak anyám helyett
lesz sok idegen sajnos énvelem.
Ha sírni kezdenék,
az se lenne baj, mert az is élet.
Halál és sírás -
Istentõl való bennünk a végzet.
Vörös István fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu