A Kalligram Könyvkiadó a gründolás novemberi
eseményeket követõ idõszakában jött
létre. Az egyesületek és alapítványok
ideje volt ez, amikor a kultúra sokszínûsége
belsõ szükségletté vált.
A kultúra a pluralitás otthont adó közege,
a szabadság domíniuma és lakmuszpapírja. Elképzelhetetlen
szabad, független és egyszersmind öntörvényû,
autentikus alkotók nélkül. Ott, ahol a kultúra
nem szabad, búvópatakként él tovább,
és elõbb-utóbb felszínre tör.
Így volt ez a 80-as évek végén is. Az irodalomban
a szabadság és a pluralitás új egyesületek,
kiadók és folyóiratok igénylésében
nyilvánult meg. Így jött létre Szlovákiában
az Archa (Bárka), a Fragment (Töredék), a Tichá
voda (Csendes Víz), a Modry Peter (Kék Péter), késõbb
a Drewo a srd (Fa és Harag), az L. C. A., a Studna (Kút)
és egy sor más kisebb kiadó Eperjesen (Presov), Námesztóban
(Námestovo) vagy Szenicében (Senica).
A Kalligram kiadót és kiadói folyóiratot
1991-ben teremtette meg a szlovákiai magyar irodalom pluralizálásának
szükségessége. Mert „az új könyvkiadóknak
és folyóiratoknak köszönhetõen felgyorsult
és láthatóbbá vált az a differenciálódási
folyamat, amely a szlovákiai magyar irodalomban jóval a politikai
fordulat elõtt kezdõdött”. A Kalligram nem a szlovák
kulturális közeg meghatározta kiadóként
jött létre, hanem a szlovákiai magyar kulturális
közösség azon törekvésébõl,
hogy a magyar kultúra kontextusában megõrizze sajátos
arculatát. A szlovákiai magyar kultúra számára
ez kulcsfontosságú kérdés, ez határozza
meg a helyét az egyetemes magyar kultúrában.
Grendel Lajos ezzel kapcsolatban asszimilációs és
integrációs törekvésekrõl beszél,
és ezen nem a magyarok szlovákiai asszimilációját
érti, hanem kultúrájuk integrálását
a magyarországi magyar kultúrába. Az integráció
Grendel szemében sajátosságot jelent. Tehát
még egyszer: a Kalligram nem a szlovák, hanem a magyar kultúra
felé fordul. Ezért kell mindjárt az elején
leszögeznünk, hogy a Kalligram a hazai, szlovákiai magyar
olvasót megcélzó nagyralátó integrációs
projektum, amelynek nemcsak a közös nyelv, hanem érdekes
kínálata révén sikerült Magyarországon
teret nyernie.
A Kalligramnak már a kezdet kezdetén széles volt
a látóköre, hamar túllépte a kisebbségi
látásmód korlátait. Érdeklõdése
az irodalomtól a történelmen, szociológián
és filozófián át a politikáig terjedt,
a Csallóköz regionális kérdéseitõl
Közép-Európa történelmi, politikai és
bölcseleti kérdéseiig.
Nálam hivatottabbaknak kell eldönteniük, milyen mértékben
sikerült a Kalligram kiadónak magyar közegben keresztülvinnie
integrációs törekvéseit. A kívülálló
csupán annyit állapíthat meg, hogy a szlovákiai
viszonyokat tekintve ez nem volt könnyû feladat. Gazdaságilag
azért nem, mert manapság könyvet kiadni böjttel
felérõ vállalkozás, ideológiai szempontból
pedig azért, mert az ablakon kidobott kommunista ideológia
nacionalista változatban szüremkedett az ajtón vissza.
Így aztán Meciar uralmának idején annak a képtelen
intézkedésnek is tanúi lehettünk, hogy a Kalligram
Kiadót kiakolbólították a budapesti Szlovák
Intézetbõl, noha ott a szlovák kultúrát
közvetítette – igaz, hogy magyaroknak, és magyarul.
Napjainkban azonban kevés a könyvkiadáshoz a kultúra
iránti igény kielégítésének szándéka.
Nietzschei képzelõerõ kell hozzá, az embernek
egy kicsit gyermekké kell válnia, vagy ahogy Kukorelly Endre
írja egyik versében Szigeti Lászlót jellemezve
– két kábítószer rabjának kell lennie:
a könyvé és a kávéé.
Szigeti Lászlóban egy életre rögzült
nemzedékünk vágya, hogy szabadon megválaszthassa
olvasnivalóját. A hatvanas évek elején akár
egy teljes éjszakát is képesek voltunk eltölteni
az antikvárium elõtt, mert este fölfedeztük a kirakatában
Joyce Ulyssesének 1930-as égszínkék, számozott
kiadását Ladislav Vymetal és Jarmila Fastrová
fordításában, Josef Kaplicky kötéstervével
valódi angol papíron és valódi angol vászonkötésben.
Az én „kisorakozott” kötetem volt a 132. De biztos vagyok benne,
hogy ha talán nem is cseh, hanem magyar fordításban,
Szigeti Lászlónak is van otthon egy hasonló Joyce-a.
Aztán végre eljött az idõ, amikor már
nemcsak az antikváriumokban, hanem a könyvesboltok pultjain
is elérhetõk lettek a „mi könyveink”. És már
nemcsak az elsõ köztársaság kiadóitól,
hanem az újak, az Odeon, a Mladá fronta, a Vysehrad, a Melantrich,
a Ceskoslovensky és a Slovensky spisovate¾ vagy a Smena kiadásában.
Vagy öt évig tartott ez, aztán húsz évre
ismét mindennek befellegzett. A jó könyvek másutt
jelentek meg.
Ez a vágy az, amely tökéletesen érthetõvé
teszi számomra Szigeti László elhatározását,
hogy 1989 után könyveket fog kiadni, noha lett volna számos
egyéb lehetõsége is. Ha pszichoanalitikus lennék,
bizonyára elõhozakodnék a tudatalattival, így
azonban inkább a szenvedélynél maradok. Mert ugyan
mi más, mint a szenvedély, juttathat el egy egyébként
épeszû embert odáig, hogy immár nem csupán
azt kívánja szabadon eldönteni, hogy mit olvas, hanem
azt is, hogy milyen könyvet ad ki.
A Kalligram Könyvkiadó két ajándékot
kapott útravalóul, az emésztõ szenvedélyt
és önnön szükségességének tudatát.
És e kettõhõz 1994-ben egy harmadik is társult.
A Kalligram elsõ szlovák nyelvû kiadványaként
megjelentette Juraj Spitzer Nechcel som byť Zid (Nem akartam zsidónak
születni) címû visszaemlékezéseit, majd
1997-ben elindította az OS (Tengely, illetve az Obcianska Spolocnosť
– Polgári Társadalom kezdõbetûi) címû
folyóiratot.
Ez volt a szlovák olvasót kiszemelõ kalligramos
kaland kezdete. Létrejött a Domino nevû könyvsorozat,
amelynek talaján megszületett a kilencvenes évek szlovák
esszéje. A Váhy (Mérleg) címû sorozatban
a hasonló, magyar nyelvû Tegnap és Ma sorozat mintájára
egymást érték a múlt század utolsó
negyedének szlovák íróiról készült
monográfiák. Az OS-sorozat keretén belül globális
kontextusba ágyazott szlovák és közép-európai
kérdéseket elemzõ esszémûvek fordításai
jelentek meg; elindult egy nagyszabású sorozat, a Majstri
vied (A Tudományok Mesterei) kiadása korunk legégetõbb
tudományos kérdéseirõl, s a megszûnt
Archa Kiadótól a Kalligram filozófiai mûvek
kiadását is átvállalta.
Ráadásképpen újabb lehetséges tervek
kezdeményei bontakoztak ki: Megjelent az expresszionizmus Krik a
ticho storocia (Az évszázad kiáltása és
csendje) címû antológiája, amely mintegy elõrevetít
egy újabb, a huszadik századi költõi „izmusokat”
tárgyaló sorozatot; két színháztudományi
tanulmány, Arthur Schnitzlerrõl illetve a shakespeare-i színházról
a Theatrum Mundi címû sorozat elsõ köteteként;
valamint Nádas Péter, Csáth Géza, Závada
Pál és Talamon Alfonz mûveinek szlovák fordításai,
melyek lehetséges magyar szerzõk sorát vetítik
elõre.
Létrejött a kapcsolatok igen finom hálója.
A magyar vagy a szlovák olvasók Szlovákiában,
illetve Magyarországon nemcsak saját irodalmuk szövegeit
vehették kezükbe, hanem szlovák, cseh, lengyel írók
mûveit is, és ráadásképpen valamiféle
közép-európai „idõjárás-jelentést”
is, a közép-európai szellemi légkörrõl
írt, a nemzeti látásmódon felülemelkedõ
elmélkedéseket.
A szlovák szerzõ a Kalligram Könyvkiadó révén
a közép-európai kontextus részévé
vált. Része lett nemcsak a magyar, hanem a cseh, lengyel,
szlovén, horvát és szerb összefüggéseknek
és kapcsolatrendszereknek is, a szlovák olvasó pedig
természetesen e mûvek fogyasztójává vált.
Vagyis a Kalligram kétszeres szolgálatot tett a szlovák
kultúrának.
A Kalligramban minden megkétszerezõdik, ennek a kiadónak
cseppet sem könnyû, többszörös identitása
van. A magyar írókról szóló monográfiák
segítik a szlovák írókat bemutató monográfiák
világra jöttét, a filozófiai mûvek fordításai
eljutnak a szlovákiai magyarok kezébe is, Nádas Péter,
Mészöly Miklós, Földényi F. László,
Drago Jancar és David Albahari a szlovák kulturális
kontextus részévé szervesül, Pavel Vilikovsky,
Jáchym Topol és Peter Pisťanek a magyar részévé
válik, és sorstársunk, Talamon Alfonz egyszeriben
nemcsak ugyanannak a Trianon elõtti kocsmának a törzsvendége,
amelyet Grendel Lajos látogat, hanem annak is, amelybe a két
fiatal szlovák író, Vladimír Balla és
Michal Hvorecky jár.
Az a modern szlovák esszé tanít meg gondolkozni,
amelynek hagyományait a magyarok alapozzák meg. Emlékezni,
megjegyezni és nem felejteni pedig Juraj Spitzer, Ján Carnogursky,
Frantisek Miklosko, ¼ubomír Lipták, Jozef Jablonicky,
Ivan Kamenec és Milan *útovec, akiket történetük,
sorsuk és hagyományaik minden különbözõségében
és merõben eltérõ voltában a romantikus
messianista, Michal Miloslav Hodza-féle „diametrális egység”
fog össze, talán szlovák mivoltuk közép-európai
értelmezéseként.
Így fest a gyakorlatban a közép-európai kultúra,
még ha értelmiségi körökben errõl
már-már illetlenség is szót ejteni. Ez Visegrád,
ha nem is az, amelyet a Visegrádi Négyek támogatnak.
De ez már a hamisítatlan közép-európai
paradoxonok egyike.
Ahogy a történelem paradoxonai közé tartozik
a hétköznapok történelme is, amelyrõl elmondható:
az ember nem is közép-európai, ha életében
legalább egyszer nem erõszakolták meg valamiért,
akárcsak Grendelnél a kassai Schmidt család, amelyben
az unokának „eszébe ötlött, hogy talán az
húzhatná ki mindnyájukat a kátyúból,
ha elfelejtenék az anyanyelvüket, s ezentúl Közép-Európában
mindenki angolul beszélne”. És aki még mindig hitetlenkedik,
az megtudhatja, hogy „egyrészt mert az angol világnyelv,
másrészt se nem német, se nem orosz.” Legalábbis
így van Grendel hazájában, Abszurdisztánban,
amely feltûnõen hasonlít Valér Mikula regénybeli
Zapadákovójára (utalás Mikula Na Zapadákove
nic nového – Zapadákovón a helyzet változatlan
címû könyvére), amelybõl sohasem lesz Nyugat
(azaz Zapad), mert nincs benne soha semmi újság.
És ha valaki még mindig nem hinne a hétköznapok
történelemének, olvassa el Bibó István
filozofikus történelemmagyarázatát arról
a Közép-Európáról, amelyet a három
európai történelmi régió egyikeként,
Szûcs Jenõ így ír le a Kalligram OS címû
sorozatában: „A magyar történelem »közép-kelet-európai«
jellege azért sajátos képlet, mert hibrid módon
kettõs arculatú: egyrészt kora újkori »kelet-európai«
fordulata a nyugati képlethez képest szélsõségessé
fokozta a gazdasági-társadalmi szerkezet torzulásait
és kiegyensúlyozatlanságát (következésképpen
a társadalmi és politikai erõviszonyok megmerevedését),
másrészt azonban a fordulat századokon át sem
volt képes kiiktatni a szerkezet »nyugatias« alkatelemeit.”
S hogy ez a felemás állapot a kora középkortól
egészen napjainkig tart? De hiszen még mindig Közép-Európában
vagyunk, és mi ketten Szigeti Lászlóval tudjuk, hogy
soha semmilyen kimondott álom nem valósul meg, s ha netán
igen, akkor csak megkésve, mint a könyveknek ez a fényûzése
a számítógépek és az internet világában.
De így is megéri. Még ha a Kalligram Könyvkiadó
tíz évébõl az is kiderül, milyen magas
a szabadság kitáruló kapujának íve,
amely alatt áthaladva a kultúra eljutott a régi hatalomtól
az újig.
A Kalligram kiadó minden új könyve esetében
Szigeti László dunaszerdahelyi lakása a Duna mente
középpontja és Közép-Európa gondolatbeli
közepe. De ez is csak kimondatlan álom, és Szigeti elõtt
jobb, ha nem beszélünk róla, nehogy rontást hozzunk
rá. E nélkül is kapunk nála kávét
és könyvet, és mert udvarias, ahogy mifelénk
szokás, mindenkit meghallgat, és legalább egy pillanatig
az lesz az érzésünk, hogy igaza van.
F. KOVÁTS PIROSKA FORDÍTÁSA
Peter Zajac – szlovák irodalomtudós, a Humboldt Egyetem szlavisztika tanszékének vezetõje
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu