1932-ben Robert Musil osztrák író és természettudós „A tulajdonságok nélküli ember” címû regényében kialakítja a „szuperamerikai-forma város” „társadalmi kényszerképzetét”, „ahol stopperórával kezükben sietnek-nyugosznak mindenek. Ég és föld egyetlen hangyaboly, forgalmi utak szelik át különbözõ szintjeit. Magasvasutak, földi vasutak, földalatti vasutak, csõpostázott emberszállítmányok, gépkocsisorok száguldanak vízszintes irányban, és gyorsfelvonók pumpálják a tömeget függõleges irányban, egyik forgalmi szintrõl a másikra; a közlekedési csomópontokon mozgó szerkezetbõl ugrunk mozgó szerkezetbe, ritmusuk két tovamennydörgõ sebesség közé szinkópát, szünetet, húsz másodpercnyi szakadékot ékel, s egy másodpercnyi gondolkodási idõt sem hagyva beszív és elragad, mi pedig e ritmus mindenhatóságának intervallumaiban váltunk egymással pár sietõs szót. Kérdések, feleletek gépalkatrészként illeszkednek, mindenki pontosan meghatározott feladatokat végez csupán, a foglalkozási ágak meghatározott helyeken csoportosulnak, futtában eszünk, a szórakozási lehetõségek más városrészben koncentrálódnak, s megint másutt állnak a toronyépületek, ahol feleség, család, gramofon és lélek vár ránk.” (Kalligram, 1995, I. 33-34. Tandori Dezsõ fordítása)
 Amit Musil a modernitás kivintesszenciájaként ábrázol, az a funkcionális differenciált fõváros, ahogy errõl a 20-as években amerikanizmus címszó alatt vitatkoztak, de ami egészen a 70-es évekig meghatározta a városok fejlõdését. Ennek a fejlõdésnek a címszavai: a városok területének roppant megnövekedése, amit a földekrõl való elmenekülés és az általános népességnövekedés is ösztönzött; a horizontális mellett a vertikális irányú terjeszkedés; a termelés, szolgáltatás, szórakozás és kultúra, életünk és lakásunk színterének térbeli elválasztása, tempó és sebesség; a városok átszervezése a közlekedés igényeinek megfelelõen; a gépi modell eluralkodása, ami az emberi kommunikációban is uralkodóvá válik: hasonló ütemnek és áramlási törvényeknek van alávetve, mint a termelés rendszere. Ez a fordizmus elõretörése, a munka széttagolás, az automatizálás és racionalizálás elveivel. Ezek nemcsak a termelést határozzák meg, de a társadalom összes többi szektorát is. A modern város maga úgy jelenik meg Musilnál, mint egy gigantikus masinéria. A közlekedés csomópontjai vannak a centrumban, nem a régi terek, piazzák, piacok.
 A város testének racionális átjárhatósága különösen abban mutatkozik meg, hogy folyamatait a laboratóriumi tudományok módszerével modellezik. Ebben a munka- és szervezéstudományok elõretörése tükrözõdik, ahogy ezt a 20-as években Musil megfigyelte. Ezeknek az a következménye, hogy nincs többé elvi különbség emberek, készülékek, matériák, dolgok, folyamatok, cselekvések, motívumok, célok között. Az egészet úgy fogják fel, mint „erõktõl átjárt közösséget”, kollektív lényt, mint energiarendszert, amely már nem tesz különbséget szerves és szervetlen anyag, ember és nem-ember között. Az egyének eltûnnek a társadalom termelési rendszerében. A privát dolgokat – Musil így mondja: célok, motívumok, elhivatottság, reflexió, szerelem, lélek, család, boldogság – az általános energiafolyam elemeivé nivellálják. Az egyes személy diszfunkcionális. Mindenki helyettesíthetõ. Élet és boldogság annyi, mint lehetõleg zavartalan bekapcsoltság az energiaáramlásba. A társadalmi testet szerepszegmensekre és lokális mûködési területekre bontják, hogy funkcionálisan keveredésmentes kompartimenteket, részlegeket kapjanak.
 A város fiziognómiáját ez a funkcionális differenciálódás uralja el, amely az újak mellé minden régi megkülönböztetést is felvesz magába, lokálisan elhelyez, közlekedés- és kommunikációtechnológiailag összekapcsol: itt nyilvános – ott privát élet, itt munka – ott szabad idõ, itt család – ott szórakozás, itt termelés  – ott reprodukció, itt gyár – ott szolgáltatás stb. Minden egyéni fel van számolva, ezért aztán az egyén is megszûnik – „tulajdonságok nélküli ember” lesz, azaz csupán olyan tulajdonságokkal bíró, amilyet egy adott szegmensben mindenkor éppen elvárnak tõle; de ezek a „tulajdonságok” már nem integrálódnak „személyes identitássá”, ezek tehát a rendszer tulajdonságai. A rendszer, struktúra és funkció, a dinamika és energia dominanciája magyarázza azt is, hogy a boldogságot miért azonosítják az „elérhetõség maximumával”. Ez a maximum a rendszer személy feletti fejlõdéscélja, ami nem valami értelemmel és jelentéssel bíróra, hanem saját újratermelésének optimalizálására irányul. A Musil-féle slusszpoén, hogy a zoológia olyan „hideg” igazságokra tanít, amelyek szerint redukált individuumok tömegébõl létrejöhet egy zseniális egész, a modernizálás leglényegét fogja meg: egyszerre utal Darwin rendszeres gondolatára és a tömegek szociológiájára, az egész fölényére a részeivel szemben, a szervezéstudományokra valamint a mûszaki tudományok diadalmenetére. A nagyváros Musil-féle képén nemcsak az individuumot törlik el, a természetet is kirekesztik, inkább hasznosításra kerül, mint a kinetika és a technikai manipuláció fokozására szolgáló energia és nyersanyag.*
 „A szuperamerikai-forma város”: ez a fantázia a társadalom és a nagyváros azonosítását tükrözi. A modern élet nagyvárosi élet. A kulturális régiókat és hagyományokat felszívják a gazdaság és a technikai funkcionális területei. A lokális és történelmi helyébe a globalizáció lép, amelyet tereket átfogva és történelem nélkül alakítanak ki a technika, a közlekedés, a telekommunikáció és a gazdaság hálózatai. Ami történetileg heterogén és heterotap, azt felszámolja a városok területéhsége és belsõ szegregációja. Az emberi aktivitások atomizálása és ezzel tendenciaszerûen a társas, történelmi és regionális sajátosságok felszámolása Musil szerint az absztrakt uralmához vezet a konkrét felett. Hogy Musil „szuperamerikairól” beszél, arra utal, hogy bár ez a várostípus amerikai találmány, de túlterjed Amerikán, és általában a modern fejlõdés modelljévé, tehát globálissá vált. Anélkül, hogy kétségbe akarnánk vonni az európai városfejlõdés sajátos voltát, kijelenthetjük, hogy a szétbombázott német városok rekonstrukciója ill. az európai város szanálása és terjeszkedése messzemenõen követte a funkcionális szétválasztás és térbeli szétszórás Musil-féle modelljét. A sûrûség, együttes jelenlét, egyidejûség, emberek és funkciók keveredése által jellemzett régi városokat teljesen alávetették egy szisztemikus és kontextust nélkülözõ modellnek.
Mindaz, ami 1970 után mint urbanisztikai elképzelés létrejött – a posztmodern város, a városok újraesztétizálása, a collage-city, a fraktális város, a heterotopok karrierje, a regionális és ezzel a történelmi újrafelfedezése, a városi kultúra és a városi társadalom felértékelõdése , a városnegyedek identitásának életre keltése, a városok mint szövegek kulturális olvasatai, a multifunkcionális ill. multikulturális keveredés új formáinak kísérletei, a különbözés, a differencia hangsúlyozása a homogeneitással szemben, egyszer a közép, egyszer a periféria erõsítése, ami által egyszer a City, máskor az elõvárosok váltak az építészeti és urbanisztikai újrafogalmazás tárgyává.
 A természet felfedezése a városban és a városökológiáé, vagy az ellentétes irányú törekvések, hogy a „vidéket” ismét leválasszák „a városról”, és a területnövelés helyébe kvalitatív sûrûséget állítsanak: mindezek a reformok végsõsoron a túlamerikanizált, „szuperamerikai-forma” várost próbálták ledolgozni, azt is lehetne mondani: a fordista és keynes-iánus várost. A 20. század kétharmada azokról a törekvésekrõl szólt, hogy megteremtsék a tulajdonságok nélküli várost a tulajdonságok nélküli ember számára, tehát egy funkcionális keretet a technikai-gazdasági modernitás számára, és a szociáltechnikai eszközeivel egy ennek megfelelõ emberi fajt állítsanak elõ.
 Az évszázad utolsó harmada azonban az urbanisztikai és kulturális stílusok hektikus pluralizálásából állt, hogy sikerüljön megint kikerülni a funkcionalizmus hatókörébõl. És ez nem vezethetett jóra.

***
Nemrégiben felrobbantották a World Trade Center kettõs tornyát és több mint hatezer embert egy mindeddig elképzelhetetlen terrorcselekmény során. Nem kívánom vizsgálni ennek a traumának a pszichikai és kimondottan amerikai dimenzióit, csak a témánkkal összefüggõ néhány szimbolikus, kulturális, urbanisztikai és világpolitikai konfigurációt veszek szemügyre.
 Manhattan belvárosának (downtownjának) egyetlen épületkomplexuma sem képviselte a Twin Towernél, az ikertornyoknál jobban azt az új ökonómiát, amelynek a globális városok a térbeli megtestesülései. A Twin Tower Manhattan déli csücskének nemcsak fiziognómiailag adott új jelleget, ami nagyon is felfogható a funkcionalista letisztultság végsõ diadalaként. De a szintén súlyosan megsérült World Financial Centerrel (Pénzügyi Világközponttal), a Wall Street-i tõzsdével, amely elõször lépett az elektronikus gazdaság jegyébe*, és az ott sorakozó bankcentrumokkal együtt a globalizáció idegközpontját is alkotta. Ez már nem a javak termelésének klasszikus centrumán nyugszik, hanem a pénzáramlást és a gazdasági szolgáltatást irányító és ellenõrzõ hatalmon. Ezzel egy új geográfiát teremtettek meg, amely radikálisan eltérõ a szuverén nemzetállamok és a hozzájuk kapcsolódó gazdaságok régi elgondolásától. Ez a geográfia néhány városra támaszkodik, igen, ezekben is csak körülhatárolt területekre (szektorokra), amelyek rendkívül sûrûn telepített irányítóreléket képviselnek egy világméretû scape of flow-ban (Manuel Castello kifejezésével). A láthatatlan, autopoietikus tõkeáramlásnak ezt a terét gigantikus információs rendszerek segítségével mûködtetik. Ezért van, hogy az új Manhattan Downtown, a globális városok mindenekelõtt az információs technikai forradalom következményei, ezek lényegében cyber cities (cyber városok), és materiálisan csak kevés, de rendkívül koncentrált építészeti együttesben jutnak kifejezésre. A globalizált teret már nem a világvárosok piramisszerû formája jellemzi, egy városcentrummal és a körülötte koncentrikusan elhelyezkedõ elõvárosokkal. A régi központokba, az ipari területekre vagy az újonnan épített szektorokba telepítik az információtechnikai, gazdasági és tudományos infrastruktúrákat és eliteket. Ezek építészeti formája alkotja a globális hálózat centralizált ellenõrzõ hatalmát egy sor másod- vagy harmadrendû csomóponttal.
 A TT-vel tahát nem „Amerika szívét” találták el, ahogy gyakran írták, hanem annak materiális szimbólumát, amit Saskia  Sassa a korszakosan új háromszögellésnek nevezett (1995): a nemzetállamok és a világgazdaság klasszikus intézményei mellett mintegy 1970 óta létrejöttek a globális városok mint önálló irányító központok. Ezekhez  New Yorkot mellett elsõsorban Londont és Tokiót sorolják. A TT ikonológiai szempontból ennek a transznacionális, bár az USÁ-ból kiinduló, és onnan uralt új gazdasági formának volt a világtengelye.
 Városföldrajzilag ennek az új gazdaságnak jelentõs és paradox kihatásai voltak. Néhány évtizede New York még az ipari termelés és a javak forgalmának a metropolisza volt, megfelelõ társadalmi rétegzõdéssel, a bavándorlók beáramlásának csatornáival, valamint az etnikai és/vagy osztályspecifikus városnegyed képzõdéssel. A tér struktúráját a centrum és a periféria közti dinamikus feszültség formálta, és egy klasszikus bevándorló-városra jellemzõ etnikai „fészkek” saját szocio-ökonómiai hálózattal (Robert Ezra Park). A térbeli orientálódás keleti irányban Európa felé mutatott, ahonnan a bevándorlók tömege jött. Ennek megfelelõen a fehérek alkották a városi népesség nagy többségét: az afroamerikaiak, latínók és ázsiaiak száma mára együttesen 55-60%-ot tesz ki. A multietnikai szóródással és a demográfiai újraprofilírozással egyidejûleg ment végbe New York mint „ipari termelõgépezet” (H. Häaussermann) hanyatlása. És megindult New York Citynek a pénzügyi és ipari szolgáltatás fõvárosaként való felemelkedése, egy magasan kvalifikált, telekommunikációra és gigantikus számítási kapacitásokra alapozott gazdasági és pénzügyi menedzsment meredek felívelésével egyetemben, amely nemzeti és nemzetközi alapon toborzódott. New York új elitjei nemigen mûködnek és élnek helyhez kötötten, mégis rendkívüli keresletet támasztanak alacsonyabb ill. részleges szolgáltatásokra, amelyeket túlnyomórészt az újonnan bevándorolt népesség biztosít. A kultúrföldrajzilag gyökértelen(né vált), globálisan mûködõ, rendkívül munkaintenzív, magasan fizetett, konzumptív (fogyasztóképes) és kulturálisan igényes menedzser-elit helyben az életstílust erõsítõ kulturális, privát és félnyilvános, rendkívül specializált szolgáltatások példátlan koncentrációját kívánja meg, ami Manhattant az elmúlt évtizedekben turisztikailag is sugárzóan vonzó (attrakciós) térré tette.

Ezeknek a demográfiai és gazdasági struktúrabeli eltolódásoknak a körében véget vetettek a deszegregációs politikának. Ehelyett nemcsak New Yorkban, az egykori olvasztótégelyben (melting pot), hanem minden globális és mega-városban növekszik a szegregáció. Edward W. Soja  például leírta Los Angeles példáján a poszt-fordiánus urbanizációs stratégiákat, amelyek a kettõs város felbomlasztásához vezetnek, és új geográfiákat kreálnak. Ily módon a klasszikus ipari szektorok dezindusztrializálása
1. újraindusztrializált, nagy kiterjedésû technopoliszokhoz vezet, amelyek bárhol lehetnek – Koreában vagy a Los Angeles melletti Orange Countyban.
2. Kialakulnak a cybertérben globálisan mûködõ tõkeexpanziónak a globális városokban elhelyezkedõ irányító reléi. Ezáltal, ahogy Soja mondja, „a világ majd minden szöglete egy ilyen világvárosok háttérterületét képezheti”. A globális városok bár materiálisan és helyileg jelen vannak, például Manhattanben vagy Frankfurtban, és mint irányító agyközpontok rá is vannak utalva a helyi sûrûsödésre. Operatíve azonban ugyanolyan hatékonyan mûködnek egy dél-afrikai aranybányában, egy thaiföldi ruhagyárban, egy arab olajfinomítóban, egy argentínai autógyárban, még egy kolumbiai kokain-ültetvényen is, egy szibériai földgázfinomítóban vagy egy indonéz trópusi fafeldolgozóban. Úgyhogy a föld új térbeli rendjében az érvényesül, hogy a globális néhány ponton lokalizálódik, és a lokális mindenütt globalizálódik. Ez a két komplementer geográfia új módon szegregálóan mûködik, azaz sûrûn õrzött, biztonságtechnikailag magas szinten felszerelt, keveredésmentes, erõdszerû szociálisan megtisztított tereket teremtenek az új elitek számára, amelyet tõlük totálisan függõ szolgáltatók erõteljes köpenye vesz körül. A szegregáció elõállítása maga is szakosodott biztonsági cégek és a városi rendõrség szolgáltatásává válik. Ezek a kirekesztõ politikák a társadalmi szegregáció, polarizálódás és városi fragmentálódás új formáit tükrözik, amelyek a városok belsejében és a peremén etnikailag sokszínû, permanens és esélytelen alsó osztályokat alakítottak ki, amelyeken biztonságpolitikailag már nem lehet áthatolni, amelyet csak körülzárni lehet.
 Azaz a nagyvárosokban leképezõdik a körülbástyázott elsõ és a kirekesztett harmadik és negyedik világ viszonya. A legkényelmesebb, hatékony, rendkívüli tõkeerõvel ellátott, fegyelmezetten megtisztított városi területek mellett találhatók urbanisztikailag feladott zónák, lepusztult infrastruktúrával, rendkívül konfliktusterhes etnikumokkal, az irányításhoz szükséges eszközök híján, minden városi, állami vagy gazdasági támogatás nélkül.
A földrajzi zónákhoz kötött nyomor tartósnak ígérkezik. Úgy látszik, mintha visszatérnének az ascribed status modernitás elõtti uralmához, miközben a modern város vonzó dinamikája éppen azon alapult, hogy benne nem a kvázi-naturális tulajdonságok (mint születés, faj, etnikum, lakóhely, stb.) számítottak, hanem a munka és a teljesítmény révén elérhetõ státus (achieved status). Éppenséggel ezen alapult az amerikai álom is. Aki ma nem rendelkezik a szükséges címekkel (megfelelõ lakás a megfelelõ negyedben, bankszámla, telefon, internet-hozzáférés, hitelkártya, betegbiztosítás vagy társadalombiztosítási szám), az egy társadalmi senki a városi senkiföldjén, olyan sorsszerûen marad a globális városok és a globális gazdaság kiesõ terében, ahogy a középkorban determinált egy embert az, hogy melyik rendbe született bele. Ez planetáris méretekben vonatkozik egy pauperizálódott geográfia pauperizálódott embereinek milliárdos seregére: a születésük sorsszerûen meghatározza az életüket egészen a sírig.  Ennek az a következménye, hogy az elit Manhattanben, Frankfurtban, Tokióban, Sao Paolóban, Londonban több társadalmi, kulturális, habituális, gazdasági hasonlóságot, közös vonást mutat egymással, mint a tõlük néhány mérföldre élõ honfitársaikkal a gettósodó slumokban, favellákban, banlieu-kben, nyomornegyedekben.
 A globalizáció egy teljesen új szegregációs dinamikát is jelent, amely a városokban és az egész földgolyón megváltozott térbeli elrendezést alakít ki. A de-szegregálást, asszimilálást vagy integrációt mint urbanisztikai koncepciót és fejlesztési politikát felváltotta az új, városon belüli, társadalmon belüli és planetáris, a természetet is átfogó kultúratörténeti és természettörténeti források és hagyományok fragmentálódása. Miközben a globális városok strukturális komplementaritást teremtettek egyfelõl tér, faj, szegénység és esélytelenség – másfelõl térben koncentrálódó kontrolláló és irányító hatalom között, egyúttal a jövõ planetáris térbeli rendjének modelljét is adják. Már Georg Simmel is úgy írta le a klasszikus nagyvárosokat, mint a hidegség szféráit, amelyek dinamikus elevensége mögött gyûlölet és erõszak ólálkodik, aminek kitörését a távolságtartás szociális technikái tudják csak visszafogni. Ma ennek az agresszív magasfeszültségnek minõségileg magasabb szintjét kell konstatálnunk.

***A globális lokalizálása és a lokális globalizálása
Egy ilyen háttér elõtt más értelmet nyernek a közelmúltbeli terrortámadások. A globális lokalizálásának és a lokális globalizálásának kettõs formája találkozott is össze rendkívüli élességgel. A tér reetenetes inverziójáról volt itt szó, amely összehozta a perifériát a centrummal, és ez a katasztrófa egy olyan globalizálás térbeli rendjének a katasztrófája, amely nemcsak az új gazdasághoz, hanem az USA nagyhatalmi politikájához is igazodik.* Kétségtelen, hogy ez még nem oltotta ki a globális gazdaság agyát. Ennek cyber-struktúraként való megkonstruáltságához az is hozzátartozik, hogy egy materiális katasztrófa, még ha olyan emberi tragédiákat tartalmaz is, mint ez, nem tudja ténylegesen lerombolni a térbeli rendet, csak szimbolikusan tudja eltalálni. Manhattan downtownját mint a gazdaságirányítás és ellenõrzés központját materiálisan újraépítik, hivatalosan máris majdnem mûködõképes. A gazdasági következmények, amelyekkel pillanatnyilag küszködnek, utórezgések, amelyekbõl csak akkor lesz válság, ha újabb dekonjunkturális/depressziós tényezõk járulnak hozzá. Ami itt történt, emberileg és materiálisan bûnös csapást jelent, de ennél sokkal jelentõsebb a szimbolikus trauma. Emlékezzünk vissza, hogy éppen hat hónappal a Manhattan és az amerikai hatalom központja, a Pentagon elleni támadás elõtt, 2001. március 11-én a talibán rezsim felrobbantotta a két majdnem 60 méter magas, a világörökség részét képezõ Buddha-szobrot Bamijannál. A képi ábrázolás tilalma értelmében a fundamentalista teológiában ezek a szobrok istenkáromló bálványoknak minõsültek. Ezeket lerombolni a képmentes vallási hagyományban régtõl fogva a megtisztulás szent aktusa. Kézenfekvõ ikonológiai megfelelést ismerni fel az iker Buddha-szobrok és a Twin Towers ikertornyok között. A Twin Towerrel az új világrend bálványait vették célba. Ez képromboló háború, ami mindig is terrorista jellegû volt, és sosem volt tekintettel a közben meggyilkolt emberekre. Ehhez illik a Pentagon elleni támadás is, amely nemcsak az egyetlen világhatalom katonai központját akarta érni, hanem egyúttal az ötszög (pentagram) mágikus formáját is, amely régtõl fogva nemcsak az eszményi városok gyakori alapformája, hanem a mágikus sebezhetetlenség, mindenhatóság és isteniség jelképe is. Már az is elég figyelemreméltó volt, hogy az amerikaiak védelmi minisztériumának ezt a jelképtörténetileg ambivalens formát adták; de a képromboló háború logikáján belül nem meglepõ, ha éppen ezt az épületet minõsítették az istentelenség szimbolikus helyének. Persze nem vitatom, hogy itt az USA hatalmi centrumát materiálisan is el akarták találni. De éppen ez a demonstratív egybeesés az USA mint szuperhatalom tényleges sebezhetõsége és egy tökéletes, isteni sérthetetlenséget jelképezõ alapforma szimbolikus lerombolása között – hozzájárult a traumatizálódás rettenetes, gigantikus dimenzióihoz. A terrortámadás szimbolikus aspektusához a dátum is: szeptember 11. Az a nap, amelyen 1973-ban a chilei hadsereg légiereje megtámadta a szabad választásokon hatalomra került Salvador Allende elnöki palotáját, õt, õt meggyilkolták – az USA ellenfelei a világon mindenütt meg voltak gyõzõdve arról, hogy a Pentagonban és a CIA-ben ültek ennek a puccsnak a mozgatói.
 A Twin Tower elleni támadás a Global City tiszta terének közepén valóban grandiózus méretû háborús romhalmazt idézett elõ; a negyedik világ képét, egy örök temetõt, mert lehetetlen a tetemeket, amelyek fellelhetetlenek, eltemetni. Lehetetlen lesz, ami évezredek óta hozzátartozik a háború kulturális rendjéhez: eltemetni a saját halottaikat. Ezzel hitszegû tökéletességgel sikerült az új világrend centrumába a barbárság betörését demonstrálni – egy olyan barbárságét, amely éppen eme világrend barbárságának tükreként lép fel. A periféria berobbanása a Global City centrumába egyúttal a civilizáció barbárságba fordulása, ami a saját komplementere. A politikusokat és kormányokat azóta az a félelem tölti el, hogy a szegregált lokalitás bármikor megjelenthet a világrend vezérlõközpontjaiban, hogy ott felrobbanjon. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a terrorizmus, ami az esélytelenség, a fragmentáltság és a kirekesztettség egyik megnyilvánulása, ugyanabban a globalitásban képes mûködni, ahol a globalizáció stratégái maguk is mûködnek.
 A hatalomtól való megfosztottság válasza a hatalomra a modernitásban a partizán személyében jelentkezett, aki a front hátországában a semmibõl jön, egyes pontokon támadja meg a roppant túlerõben lévõ ellenfelet, aztán eltûnik. Az új terrorizmus partizánharcot folytat, mégis egészen másként: nincsenek frontok, nincs háború, nincs túlélési szándék. A terrorista nem köthetõ semmi olyan ellenfélhez, aki határozottan azonosítható volna. A partizán heterotóp térbeli rendjébõl kiindulva tevékenykedik, hogy elõreláthatatlanul, példaszerûen és pontszerûen csapást mérhessen, de az új terrorizmus eközben a globalizáció új térbeli rendjét használja, ami mindenütt van és sehol, jelen van, de láthatatlan, hatékony, de megfoghatatlan. Ezért is alkalmazkodik a globalizációhoz, ez a legjobb fedezéke. A partizántól eltérõen azonban az új terrorizmus nem a terepszerûen és szituatívan dolgozik, hanem stratégiával és szimbólumokkal. A partizán gyõzni akar és tovább élni abban a rendben, amelyért harcol; a mai terroristának a világ hatalmaival szemben nincs esélye, ezért nem tud mást, mint újra meg újra gyilkos-öngyilkos demonstrációkat rendezni, amelyekkel mindenekelõtt szimbolikus hatást akarnak kelteni. A szegregált és kétségbeesett negyedik világ kísértetjárása az elsõ világ központjaiban.

***
Milyen következmények fakadhatnak ebbõl a jövõben, a globális, lokális és regionális térbeli rend tekintetében?
Emlékezzünk csak vissza, mit kívántak meg az urbanisták a nagyvárosok szociokulturális rendje számára? A városoknak szükségük van a bevándorlásra, ami napjainkra leginkább a multikulturális migráció formját öltötte; szükségünk van a gazdasági és szociális deszegregáció jó kilátásokat nyújtó stratégiáira; anélkül hogy szétrombolná az etnikai kisegítõ gazdaság  „fészkeit”, a regionálisan önszervezõdõ népesség szociokulturális hálóit. Ez annyit tesz, hogy kétféle dologra van szükség: egyrészt kulturális pluralizálódásra és szocio-ökonómiai többdimenziósságra összekapcsolva ezt a beilleszkedés, integrálódás, asszimiláció és felemelkedés útjaival a város makroterében; másfelõl szükség van a lakónegyedek mezo- és mikroterében az életformák és reprodukciós formák rendetlen sûrûjére, amelyeket semmiképpen sem szabad feladott zónákká nyilvánítani és aztán kirekeszteni.
 A szegénység ökonómiája az etnikai migrációs negyedekben és az új alsóbb osztályok és lakossági rétegek (new under and housing classes), bármilyen cinikusan hangozzék is ez, a városok fennmaradásában alapvetõ funkciót töltenek be. Ezért „meg kell hagyni” õket.  Ezért igényelnek a városok mindenütt küszöb- és tranzit-tereket a gazdasági és szociokulturális keveredés, a csere, az érintkezés, a kölcsönös áthatás és sokszínûvé válás számára, tehát annak a számára, amit a láthatóság politikájának (politics of visibility) szoktak nevezni. A jószándékú de-szegregáció erre éppolyan káros lehet, mint a kirekesztõ szegregáció; az önkéntes elkülönülés tereit meghagyni éppolyan fontos, mint a térbeli és kulturális integráció esélyeit növelõ várospolitikai intézkedések.
 Az ilyen perspektívák számára egyre ritkább lesz a levegõ szeptember 11. után. Amit már most meg lehet figyelni, az olyan stratégiák erõteljes mozgósítása, amelyek biztonságpolitikailag és katonailag radikálisan kiélezik a gazdasági dereguláció és a globalizáció politikáját. A romboló potenciálját éppen a hegemón globalizáció helyén kimutató terror globalizálódására válaszként rögtön összehangolt lépés született a terrorizmus feltételezett vezérlõ központjainak világméretû katonai bekerítésére, és valamennyi biztonsági elõírás megszigorítására befelé. Éppen a terrorizmus sikere vezet urbanisztikai vonatkozásban a városok deliberalizálásának egy következõ fokára, és ezzel szükségképpen a szegregáló és ellenõrzõ stratégiák erõsödéséhez. A terror potenciális elõfordulási helye az ellene irányuló megelõzõ intézkedések következtében lerombolja a városok fejlõdéséhez szükséges szabad teret. Ez különösen az átmenetek és heterotopok, keresztezõdések és metszetek, emberek és dolgok felhalmozódásának és keveredésének helyeit fogja érinteni, amelyeket Foucault és Marc Augé non-toposoknak, nem-helyeknek nevezett; de ugyanígy a még jobban elzárt szegénynegyedeket és a gazdasági központok, kormánynegyedek és az elitek osztályon felüli lakó-enklávéinak biztonságtechnikailag még jobban felfegyverzett, megtisztított tereit.
 Másként, mint ahogy Musil használta a kifejezést, válik valószínûvé a városok túlamerikanizálása, nevezetesen a város posztfordiánus fragmentálódása értelmében, a biztonság és a szociális és etnikai szegregálás követelményeinek megfelelõen. Ez volna a modernitás végérvényes lezárása, és ezzel a városépítészet vége is az utopikus város és a város utópiájának nagy tradícióján belül. Mert a terrorizmus a városokra nézve legnagyobb veszélyként azt rejti magában, hogy egy kétségbeesetten gyilkos erõszak patológiája rövidre záródik egy paranoiás biztonsági és ellenõrzõ gondolkodás próféciájával, és ezzel tönkreteszi a plurális kultúrájú urbanitás terét. Ez ellen a veszély ellen harcolni a jövõben éppolyan fontos lesz, mint meghiúsítani a terrorizmust és kialakulási feltételeit, amelyekben a nyugati világnak is része van.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu