Rodríguez zöldnél ment át minden lámpán a Cea Bermúdez és a José Abascal utcán is, egyet kivéve, amely sárgára váltott, aztán szinte rögtön pirosra. Egy pillanatig vacillált, közben merev, feszes volt A  testtartása, aztán jól összeszorította a fogait, és teljes gázt adott. Mint a villám, átvágott a Castellana sétányon, hajtotta a méltatlankodó tülkölés, mely egész a dobhártyájáig hatolt, s az a kellemese érzése támadt, hogy most a szakadék szélén áll, csak épp a karosszéria védelmének biztos tudatában. A hivatal elé érve megnézte a kocsi óráját. Tizennégy és fél perc. Rekordidõ.
Ahogy letette az öreg bõrtáskát az íróasztalra, maga volt az elégedettség. Tizennégy és fél, Rodríguez? Király vagy! Azt a! Rodríguez tizennégy és felet futott! A nemnormális! Fittipaldi! Munkatársai a vállát veregették, ahogy mosolyogva elmentek mellette. Nem tulajdonított túl nagy jelentõséget az idõnek, de azért nem állhatta meg, hogy ne mesélje el, hogyan söpört át szitkozódások kereszttüzében a Castellanán, aztán jobbnak látta, ha szépít a dolgon, s inkább azt mondja, sárgán ment át a lámpán. Jó srácok ezek, gondolta magában Rodríguez. Jó srácok.
A munka: kérvényrendszerezés, kérdõívkitöltés, postaátnézés, telefonhívások, aktaellenõrzés. Tizenegykor, immár kevésbé eufórikus hangulatban, úgy döntött, pihen egy kicsit. Megyek, harapok valamit, velem tart valaki? Egyedül ment, mint mindig, aztán irány a mosdó. A kövezett padlót nemrég mosták föl, szintetikus citrom illata volt, s visszatükrözõdött rajta az üvegszálas csempével díszített álmennyezet. Rodríguez megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát, és jól beverte a fejét.
– Hogy van, Fernández? – kérdezte egy fehér köpenybe burkolózó, barna bõrû, hátrafésült, õszes hajú öregúr. Arca csupa barázda volt, mint a mezõ, melyet fölszántott a múló idõ.
Egy kórházban ébredt. A mellette lévõ ágyon alvó férfi nyála a párnára csordult. Sárgás nyál volt. A vékony függöny felfogta egy kicsit az ablakon betûzõ nap erejét. Rodrígueznek fájt a feje, furcsán érezte magát, mintha nagyon közel lenne az emberekhez. Az orvos csak nézte, különösebb érdeklõdés nélkül, elõrehajolva, ennyi maradt a szaktudásából. Mereven bámult rá vizenyõs kék szemével.
– Nem Fernández, doktor úr. Rodríguez vagyok – javította ki tiltakozva.
– Fernández, Gómez, García, López, Rodríguez, nem mindegy? – fortyant föl az orvos. – A vezetéknév csupán a hivatalnoknak számít, aki papírokkal körülbástyázva él. Mi ketten csak foglalkozzunk azzal, ami bennünket érint – az orvos közelebb húzta székét az ágyhoz, egészen odahajolt a beteg arcához: Rodríguez érezte leheletének tömény dohányszagát. – Hogy van? Hányat mutatok? Milyen nap van ma?
Egy hét táppénz. A táppénz végül is sokkal jobb, mint a szabadság, gondolta Rodríguez hazafelé a buszon, mert nem számít bele, ugyanúgy kapom a hivatalnoki fizetésemet. Visszahallgatta az üzenetrögzítõt: két munkatársa volt – Mi történt veled, Fittipaldi? Elszálltál egy kanyarban? – Elmosolyodott. Jó srácok ezek, jó srácok. Nyílt a lakás ajtaja, s hatalmas utazótáskával a kezében belépett a nappaliba Yolanda, a felesége: sovány ideges típusú asszony.
– Mért nem szóltál oda a szállodába, drágám? – sopánkodott panaszos hangon Yolanda, amint letette az utazótáskát a kanapéra.
– Hát én... – motyogta Rodríguez.
– Te egy tökfej vagy, Míchel. Gyere, te kis buta, csókolj meg, jól rám ijesztettél.
Yolanda lopva megcsókolta az arcát. Különös volt. Amikor a felesége beszélt, mindig olyan érzése támadt, mintha jól magához akarná szorongatni, miközben szemrehányást tesz neki. Mindegy volt, mirõl beszél, a társalgás párhuzamos síkban folyt.
– Beszélhetnék Bermúdez doktorral?
– Tessék, én vagyok – szólt bele egy fáradt hang.
– Jó estét kívánok, doktor úr, elnézést, hogy ilyen késõn zavarom...
– Egyáltalán nem zavar. Ez is munkámhoz tartozik – nyugtatta meg szárazon az orvos.
– Igen, igen, a telefonszámát az ügyeletes ápolónõ adta meg – magyarázkodott Rodríguez. – Az a helyzet, hogy ön azt mondta, az ütés következtében enyhe fejfájásom lehet, és...
– Úgy van, Fernández – helyeselt az orvos.
– Rodríguez, doktor úr..., nekem pedig az az érzésem, amikor az emberekkel beszélek, hogy érzem, na, ebbe jól belebonyolódtam, szóval hogy érzem, amit õk éreznek. Érti?
– Egy kissé össze van maga kavarodva, Fernández. Ne gondolkodjon annyit, ne érezzen annyit, ne bonyolódjon bele annyira, hanem pihenjen. Ha valami rendkívüli történik magával, azon kívül, hogy enyhe szédülést érez, hívjon föl holnap reggel a rendelõben. Jó éjszakát – ezzel az orvos letette a kagylót, idõt sem hagyott neki, hogy bõvebben kifejtse.
Másnap, amíg Yolanda munkában volt, Rodríguez bevásárolt a sarki csemegében. Egész éjjel egy szemhunyást sem aludt, egyre csak a különös érzésein töprengett. A pénztárosnõ, a kövérkés, fiatal lány, húzogatta a kódleolvasón az árut, ütötte be a számokat. Rodríguez hirtelen mintha a lány hangját hallotta volna, amint szédületes gyorsasággal azt mondja:
– A francba, még több mint egy óra az ebédidõ, rabszolgák, rabszolgák vagyunk, te meg mit bámulsz itt, sóher, sóherovics, mindig a legolcsóbb tejet veszed, eszed, iszod, jobban fogadhoz vered a garast, mint Júdás, az Iskarioti, te bamba, bambatag...
– Tessék? Mondott valamit? – vágott közbe Rodríguez. – Netán bambának nevezett?
A pénztáros lány összerándult, zavartan elmosolyodott. Szája kinyílt, s Rodríguez most tényleg hallotta a hangját, de még mindig a másikkal, a belsõvel együtt, amely ugyanolyan hangos volt.
– Én?! Szûzanyám! Maga megbolondult, uram? – «Ez meg miket beszél itt összevissza? Hogy lehet ez? Hisz én egy szót sem szóltam hozzá, a fenébe a bamba-bambataggal, inga-ingataggal, még ilyet! Basszus, már csak ez hiányzott nekem»!.
Rodríguez mozdulatlanul állt a lánnyal szemben, az meg kiguvadt szemekkel, pipacsvörösen meredt rá. Még mindig hallotta a helyenként összefüggéstelen szóáradatot. Zavartan sarkon fordult, össze sem szedte, amit vásárolt, nem törõdött a pénztároslány döbbent arckifejezésével, a sorban álló többi vásárlóval, hanem kiment a boltból.
Az utca tele volt nyüzsgölõdõ, sietõs kinézetû hangyával. Leült egy padra, próbált ellazulni. Nem normális dolog, ami velem történik, gondolta. Rágyújtott. Többé nem puszta érzések, most már hallom a gondolatait is annak, akivel beszélek. Hogy lehet ez? Én képzelõdnék? A francba, még a végén zizis leszek. Rodríguez igyekezett megnyugtatni magát, hogy érzékcsalódás az egész, zûrös idõszak volt a munkahelyén, a feleségével is összekapott, leépítésekrõl is regéltek a cégnél, meg egyéb gondok, amiket súlyosnak vélt.
Fölment a lakásba, és egy csésze kávé társaságában várta a feleségét. Vacillált, hogy elmondja-e neki vagy sem, el se hinné neki senki, hülyének néznék. Az evésrõl is elfeledkezett, a percek meg egy csigakaraván lassúságával múltak közben. Zajt hallott az ajtó felõl: végre megjött Yolanda.
– Szia, drágám, hogy telt a délelõtt? Be tudtál vásárolni? – «Lusta disznó, biztos nem vásároltál be, én belepusztulok a munkába, te meg, a ruha sincs betéve?, te meg itt lógatod a lábadat, jaj! szegényke!, fáj a kis buksija picikémnek!...»
– Jól, egész jól – próbálta nyugtatgatni magát Rodríguez, nehogy fölpattanjon. – Millióan voltak a boltban, nem tudtam bevásárolni, ne haragudj. És neked? Mi volt a munkahelyeden, szívem?
– A szokásos, semmi különös – «Ha látnád, hogy hajt rám Satrústegui, õ aztán igazi férfi, nem is értem, miért nem megyek bele, neked meg mióta számít az én munkám? Megváltoztál az ütéstõl, mi?, figyelmes lett a naplopója, a bevásárlás?, tudtam én, hogy nem fogsz bevásárolni, a nõ felszabadítása, az fix, duma az egész, valami frisset kívánok, mit nem adnék egy naracsléért...»
– Csináljak neked egy narancslevet, szívem? – kérdezte Rodríguez.
– Narancslevet? Nem bánom, köszi, drágám, milyen kedves vagy. Jéggel, ha megtennéd – «Kapaszkodj, Yolanda, jön a kanyar, ezt pirossal aláhúzom a naplómban, a naplopó mindenit, milyen figyelmes lett az ütéstõl, használd ki, kisanyám, nem lesz még egy ilyen alkalmad.»
Rodríguez éjjel-nappal leste felesége kívánságait, minden kérése parancs lett számára. Megígérte neki, hogy lesz gyerekük, hogy csütörtökönként elengedi egyedül a barátnõivel, hogy hajtani fog a munkahelyén a feljebbjutásért, hogy néha elmennek majd moziba, hogy respektálni fogja, hogy soha többé nem legyeskedik barátai felesége körül, hogy többet nem veszi föl az egérkés inget, és még sok más egyebet, fontosabb és kevésbé fontos dolgot. Yolanda átszellemülten nézte, nem igazán értette, a pofiját csipkedte, hátha egy szép álom csupán, egészen megrészegült a diadaltól. Még a lépcsõházban is szeretkeztek, pedig erre soha nem tudta rávenni Rodríguezt.
A betegállományban töltött hét lehangolóan lassan telt. Csak gyûltek a percek Rodríguez fejében, elérhetetlenül magas építménnyé nõtték ki magukat. A betegség, mert Rodríguez világosan látta, hogy valami ismeretlen betegségben szenved, villámgyorsan haladt elõre benne. Már nem kellett, hogy beszéljenek, akkor is hallotta az emberek hirtelentámadt gondolatát, még ha nem is állt közel hozzájuk: elég volt, ha látta õket. Rápillantott valakire, s már kezdõdött is a lidércnyomás. De nem járhatott csukott szemmel, mintha vak volna. Mi volna, ha tényleg az volnék? Ha kivágnám egy késsel a szememet? Ám Rodrígueznek nem volt hozzá mersze, hogy megcsonkítsa magát, és még reménykedett, hogy nemsokára az egésznek vége. Eközben igen fárasztó volt, hogy névtelen emberek rögeszméi, kicsinyességei, kiábrándultsága, öröme, önzése, szerelme, agressziója, félelme, nyugtalansága és sok-sok ellentmondása részesének kellett éreznie magát.
Rodríguez tíz évet öregedett. Álmatlanságban szenvedett, az altató sem hatott rá. Gyûlölte feleségét, mert bizalmatlan volt vele, nem tudta mire vélni a figyelmességét, az idegeire ment a szeszélyeivel. Csak még jobban eltávolodott Yolandától, ahogy tudomást szerzett róla, mi nyugtalanítja, hiszen Rodríguez képtelen volt fontossági sorrendbe szedni a rázúduló információáradatot. Felesége vonzó, dinamikus munkatársa, Saraústegui figurája pillanatonként nõtt. Beigazolódott a gyanúja, hogy felesége szemében õ csak egy elfuserált alak: Yolanda sohasem lesz az övé. Személyes viszonyukban már nem létezett tapintat, civakodás, finomság: támadó, sebzõ, tökéletes õszinteség csupán.
Vasárnap este kiment az utcára, õgyelgett céltalanul, napszemüveggel próbálta megtéveszteni a betegségét, de csak azt érte el vele, hogy rosszabbul látott. A város szinte teljesen kihalt volt. Mindössze pár kéregetõvel, a kukáskocsival, magányos emberekkel találkozott. Járta az utcákat, igyekezett felejteni, ám agya egy pillanatig sem hagyta nyugodni.
Rodríguez egy fának támaszkodott, arcát a kezébe temette, és keservesen sírni kezdett. Egy fiatal lány ment el mellette, hallotta, ahogy egy pillanatig aggódik érte, a szánalomnak csak egy röpke, ám tiszta érzése volt, és hálásan el is mosolyodott. Amikor fölpillantott, észrevett valamit, amitõl megnyugodott. A kórház. Ott meg fogják gyógyítani, ott majd kikezelik, végtére is ez a munkájuk, nem igaz? Megkérdezte, hol találja az orvost, a portás közölte vele, hogy ilyenkor nincs itt, bizonyára otthon van. A férfi azt gondolta, Rodríguez narkós, biztosan a dózisért jött, ezért olyan bizalmatlan. Nem volt vesztegetnivaló ideje: Rodríguez megérezte a portás félelmét, hallotta, hogy nem egy bátor ember, hogy fáradt, és hogy nem éri meg neki kockáztatni az életét azért a kis fizetésért, ezért megfenyegette, úgy csikarta ki belõle Bermúdez doktor címét.
– Eszébe ne jusson fölhívni – támadt rá a megrémült portásra –, ha megteszi, megölöm.
Bermúdez a félhomályos kis nappalijában fogadta, kopottas selyem köntös, hozzávaló papucs volt rajta, ujjai közt fekete dohányból készült cigaretta. Kárpitozott, kávétól foltos fotelba ültek; hátuk mögött fekete-fehér családi fényképek egyvelege. Az orvos álomtól duzzadt szemébe kíváncsiság és megértés vegyült, ahogy fürkészõn rámeredt. Szegény ember, gondolta Bermúdez, megbolondult. Lássuk csak, hogy tudom lerázni.
Rodríguez beszámolt neki problémáiról. Egyre inkább úgy beszélt, amilyennek a gondolatokat hallotta, hirtelen, rendszertelenül, szünet nélkül. Bermúdez csontos kezét a térdére téve szakította félbe összefüggéstelen magyarázatát.
– Két lehetõség van – kezdte az orvos , mégpedig a következõ: A) ön beteg, demenciában szenved, erre úgy 99,99 százalék az esély. B) önnek látnoki képességei vannak, 0,01 százalék az esélye, és akkor még nagylelkû vagyok, Fernández. Mindkét eset hasznos lehet, mivel ön hisz abban, amit mond. Vegyen magának a piacon egy pakli tarot kártyát és egy kristálygömböt. Ötven-ötven százalékban csináljuk. A gyógyszerrel csak a baj van, néha elhiszem, hogy segítek az embereken, máskor meg azt gondolom, tehetetlen vagyok, megöregedtem, azt mondják, Baden-Baden nem az, ami volt, de még õriz valamit hajdani tündöklésébõl, és ezzel már túl sokat is elmondtam magamról. Ne feledje, a maga baja, akármi legyen is az, gyógyíthatatlan. Én megmentem a diliháztól, maga megment engem az öregotthontól. Ebben áll az egyezség. Mit szól hozzá, Fernández?
Rodríguez megütközve nézett rá. Ez a vén szarházi még nálam is bolondabb, gondolta magában. Hihetetlen volt, de igaz, hiszen az orvos szavai megerõsítették a gondolatait, az öregúr üzletet látott a szegény szerencsétlenben. A magány és a tehetetlenség érzése kerítette hatalmába Rodríguezt. Könnyen meggyõzõdhetett róla, hogy igaz, amit mond, elég volt utalni rá, mit hall e pillanatban, az orvos szeretett volna kimenni a konyhába egy pohár tejért, de már csak másnap reggelre volt az üvegben. Démoni kacaj visszhangzott a nappali négy fala közt: a hivatalnok nem tudta visszatartani, annyira nevetségesnek érezte a helyzetet. Gépiesen fölállt, elindult a kijárat felé.
– Foglalkozzon csak a tejével, doktor úr – vetette oda neki hûvösen az ajtóból –, foglalkozzon csak a tejével, az üzletével, és tudja mit, kapja be, doktor úr. Jó éjszakát.
Rodríguez hármasával szedte a lépcsõket lefelé, menekült valami elõl, maga sem tudta, mitõl. Bermúdez a lépcsõfordulóból kiabált utána, görcsbe rándult kezével a korláton dobolt:
– Jöjjön vissza, Fernández! Jöjjön vissza! Ne hülyéskedjen!
Megvirradt. A madarak a napot köszöntötték, az ébresztõórák ugrasztották kifele az ágyból a város lakóit. És most mi lesz?, törte a fejét Rodríguez. Szerencsés ember vagyok, egyedi: tudom, amit senki sem tud. A kommunikáció megoldja az ember problémáit? Vagy tán nem a hazugság az emberiség legnagyobb vívmánya? És az álszentség? Mi az erõsebb, a jó vagy a rossz? Rodríguez önkéntelenül is hazafelé vette az utat. Bal láb, jobb láb. Bal láb, jobb láb. Az utcák lassanként benépesültek, az elsõ dudaszó megtörte a csöndet. Rodríguez megsemmisülten vette tudomásul, hogy a betegség még többet akar, hogy nem áll meg, éppoly mohó, mint a hangok, melyek elárasztják az agyát.
Mire házuk garázsához ért, lejárta a lábát, majd összerogyott a fáradságtól. Beindította a kocsit, elindult a hivatal felé, mint valami robot, mert Bermúdez doktor elképesztõ ajánlatával szemben mit sem ért már törékeny ellenállása. Út közben érzett némi változást: most már egybeolvadt gondolat-együtteseket is képes volt érzékelni, falvak, városok, nemzetek gondolatait. Agyában megjelentek a térségek képe, melyeket észlelt különös érzékelésével. Az afrikai országokra gondolt, melyekben éhínség pusztít, s rádöbbent, hogy a összfájdalom, amit éreztek, nem ugyanolyan, mint a végtelen fájdalom, hanem ugyanolyan erõs, mint amit minden ember érez. Egy teljes nemzet ambíciója, túlélési ösztöne, szolidaritása, háborús szelleme, magánya nem különbözik attól, amelyet névtelen személyektõl hallott. A borzalom nem halmozódik, egy bizonyos pont elérése után ugyanolyan, mint az utca emberéé, és ez ugyanígy mûködik minden érzéssel. Rodríguez nem bírta tovább, kóválygott a feje, nem volt számára megnyugvás.
Amikor belépett a hivatalba, munkatársai már mind íróasztaluk mögött elbarikádozva ültek. Némán bámultak rá, még a mozdulat is összeráncolódott tõle. Mi van vele?, megöregedett, úgy néz ki, mint a disznó, borostás, büdös, mint a dög, gondolták. Nem is hibbant, komplett õrült. Rodríguez lecövekelt az iroda közepén, és kihívó hangon közölte velük, hogy ismét megdöntötte rekordját, immár sorozatban. Elmesélte nekik, hogy három lámpán átsuhant, hogy õ a város legjobb autóvezetõje, hogy kenterbe vágja a rali világbajnokot. Nevettek mind, ez a mi Rodríguezünk!, kiáltották, visszatért, Fittipaldi visszatért! te vagy az utak királya, Rodríguez!
Ám õ tudta, miként vélekednek róla, tudta, hogy legbelül harsányan nevetnek rajta, hallotta kíméletlen, belsõ kacajukat, csórikám, szegény feje csak a kocsijában, gyermeteg száguldásában leli örömét, ez még a pokolban is csóró marad, ez a seggfej.
– Szemetek vagytok, szarháziak! – szitkozódott Rodríguez magánkívül. – És ha nekem csak a kocsim van? Az legalább valami, de nektek lószar sincs a fejetekben!
Kocsija odakint várta, mint valami hûséges kutya. Egy darabig céltalanul ment, nem érdekelte, merre viszi a forgalom. Most egy ismeretlen ország panaszát hallotta, olyanét, amelyet nem tanítanak az iskolában földrajzórán. Ennek véget kell vetni, határozta el magát. Megnézte az utcanév táblát: a Cea Bermúdez utcán volt, ez vicces, mindig Bermúdez, a végén még tényleg megdönti saját rekordját.
Gázt adott, és nekiment a szakadéknak, megadta magát a betegségnek. Négy lámpán ment át piroson, és könyörgött istennek, hogy a következõnél ütközzön össze valakivel, s érjen már véget ez a lidércnyomás. Ám hirtelen különös hangot hallott, mintha valami sérült szív ritmuszavaros dobbanása volna. A hang lassan elhalkult, aztán beleveszett a legtökéletesebb csöndbe. Már csak a saját gondolatait hallotta, minden ugyanolyan volt, mint azelõtt. Hirtelen ráfékezett, keresztbeállt az úttesten. Még egyszer hallotta a dühödt autóvezetõk tülkölését. Egy rendõr szaladt felé ordítva, s a bírságtömbjét lobogtatva.
Rodríguez végtelen ernyedtséget érzett, izzadt homlokával a kormányra támaszkodott. Befelé nevetett, mert azt hitte, meggyógyult, és hálát adott Istennek, hogy megmentette az utolsó pillanatban. Rodríguez nem tudta, hogy a betegség végsõ stádiumába ért, abba, amelyben az egész emberiség gondolatát hallja, s ez a gondolat a csönddel azonos, a halál csöndjével, a semmi csöndjével, a mindenség csöndjével, Istenével, mintha mindnyájunkban ott legbelül egy végtelen és üres információtömeg volna.
E pillanattól kezdve Rodríguez megint ugyanaz lett, aki volt, és folytathatta életét, halálát, a semmit, a mindent.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu