Az elmúlt másfél évszázadban Hong Kong történelme a keleti és nyugati hatások egyre szorosabb egymásba fonódásaként alakult. Az angol gyarmatosítás elõtt csupán jelentéktelen, kopár területként számon tartott szárazföldi csücsök és a hozzá tartozó szigetek páratlanul gyors fejlõdésen mentek át. Elõbb mint regionális katonai és kereskedelmi központ, majd, a második világháború óta, mint a világ egyik pénzügyi centruma növekedett a város.
A sikertörténet a nyolcvanas-kilencvenes években érkezett el a csúcsára. Ahogy közeledett a terület kilencvenkilenc éves brit bérletének lejárta (1997), s a visszatérés Kína fennhatósága alá, úgy kapott Hong Kong fejlõdése politikai színezetet is. Hiszen Kína idõközben maga is gazdasága nyugati típusú modernizációján fáradozik, s egyre növekvõ exportja révén a világkereskedelemnek ma pontosan olyan agresszív elõrevivõje, amilyen Nagy-Britannia volt Ázsia gyarmatosítása idején. Eközben politikailag a ’népi Kína’ a nem nyugati fejlõdés egy önálló, részben monolitikus, az ázsiai állami berendezkedésre épülõ modelljéhez ragaszkodik.
Kínának Hong Kong életére, városképére gyakorolt befolyása is e kettõsség jegyében alakult a közelmúltban. A szándék nyilvánvaló: hangsúlyozni a régi-új anyaország elsõbbségét az átmeneti gyarmati idõszakkal szemben, ugyanakkor elismerni, sõt megerõsíteni a terület nyugati kötõdéseit. Erre az erõs, szimbolikus üzeneteket kívánó feladatra az építészeti és a köztéri mûvészeti nyelv bizonyult a legalkalmasabb megoldásnak. Így Hong Kong ma egyaránt ízelítõt nyújt a hagyományos ázsiai illetve a brit kolonialista stílusból, és a ma már az ázsiai-csendes-óceáni térségben is gyorsan terjedõ, legújabb, globális ’posztmodern’ vizuális kommunikációból.
Mivel a terület a gyarmatosítás elõtt gyéren lakott volt, régi építészeti emlékek alig találhatók. A hagyományos kínai építészeti elemek legjellegzetesebben a taoista templomokban élnek tovább, máig is az élet szerves részét képezve. Különösen a tengeri utazók istennõjének, Tin Haunak szentelt kegyhelyek érdemesek figyelemre. A szín- és illatgazdag templomokba a nap minden szakában jönnek imádkozni a város lakói, így azok legkevésbé sem mûemlékek, hanem egy élõ hagyomány kicsiny, békés szigetei a felhõkarcolók és az utcákon állandóan sietõ helyiek tengerében.
A templomok fa szerkezete, a bennük körbejárhatóan felállított színes, játékosan ijesztõ, ember nagyságú istenszobrok és az oltároknál áldozatként elhelyezett virágok és narancsok (!) természetes, oldott közeget alkotnak. Jó ide betérni. Sõt, a templomok közvetlen, minden formalitástól mentes jellege a nyugati látogató számára akár ellentmondásosnak tûnõ párosításokat sem zárja ki. Míg számunkra ’a háborúban hallgatnak a múzsák’, Hong Kong belvárosi, üzleti negyedének legfõbb templomát a helyiek száz évvel ezelõtt Man, az irodalom, és Mo, a háború istenének közösen szentelték. A szakrális építkezés mai érvényességét mutatja a valamikor 1951 és 1957 között, egy Kínából elmenekült szerzetes által épített, a városon kívül esõ buddhista kolostor is: a Monastery of the Ten Thousand Buddhas épületcsoportját több mint tizenkétezer Buddha-szobor díszíti.
A britek építészeti lenyomata a városon nem túl megkapó. A 19. század utolsó harmadában, az antik görög építészetet felújító, dór oszlopos stílusban – azaz a londoni British Museum úgynevezett Greek Revivalist homlokzatával rokon módon – épült a rendõrség központi épülete és a Törvényhozó Tanács székhelye is. Ezeknél sokkal vidámabb és szemet gyönyörködtetõbb a britek által létrehozott, s máig is változatlan formában mûködõ, egy áramszedõs, emeletes villamos (1904). A város egyik kincse az angol kezdeményezésre született, s így nemzetközi összehasonlításban is immár kiemelkedõen hosszú múltra visszatekintõ állatkert (1864), amely ügyesen simul a lakónegyedek dombjai közé. A ’brit építészeti hagyaték’ legjobban sikerült és zömmel épségben megmaradt darabja a Flagstaff House (1846) a városközpont egyik dombján, gyönyörû, parkos környezetben.
A klasszicizáló épület – a szubtrópusi éghajlathoz alkalmazkodó árnyas verandákkal – eredetileg a brit fõparancsnok rezidenciája volt. Hogyan lehet ezt a politikailag kényes múltú épületet megfelelõen hasznosítani? – vetõdött fel a kérdés. S erre a nyugati kultúra ’örökség’ (heritage) imádata adta meg a választ: múzeumként. Ha a múlt emlékhelyévé tesszük a történelmileg terhelt helyszínt, az kulturálisan és társadalmilag is jó ötletnek bizonyulhat, így érveltek már a 80-as években. De minek a múzeuma legyen az épület? Erre pedig egy zseniális gondolat született – a teáé. Történelem és politikum helyett legyen ez a kínaiak, s idõközben az európaiak számára is olyannyira fontos, szimbolikus erejû ital a múzeum lelke. S az ötlet bevált. A Museum of Tea Ware részben a tea(készítés) történetével, részben a varázslatos szépségû porcelán teás edények iparmûvészetével foglalkozik. Anyagának magja egy ajándékba kapott magángyûjtemény, amelynek korai darabjai az i.e. 11. századból valók.
A brit irányítás második világháború utáni évtizedei több más múzeummal is gazdagították Hong Kongot. Ázsiában ilyen, ’nyugati típusú’ múzeumi fejlõdés csak Japánban volt tapasztalható az elmúlt évtizedekben. Ma Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea példája jelzi, hogy a 90-es évek óta másutt is felmerült a nemzetközi nyitottságú kulturális reprezentáció és a múzeum mint mûvészeti intézményi keret iránti igény. Hong Kong mintája lehet ennek, hiszen a város szívében lévõ, az öbölhöz idomuló tengerparti sétányán terjedelmes kulturális központ épült. A város mûvészeti és a technikai múzeuma is ennek része.
A kiállítások nemzetközi rangúak. Számos vándorkiállítást hívnak meg; a kínai eredetû mûvészetet egyúttal teljes történeti hosszmetszetben, egészen a századforduló ázsiai impresszionizmusáig mutatják be. A múzeum szoborparkjában zömmel helyi mûvészek alkotásai láthatóak, de a hatvanas években ’objekt’-jeivel világhírt szerzett francia szobrász, César ’Repülõ francia’ címû munkája is itt áll. Szabadtéri szobrok tekintetében Hong Kong ’választott’ mûvésze mindazonáltal Henry Moore, akinek több munkája is a belváros dísze.

Mindezek az elemek azonban apró foltok Hong Kong térképén. A városképet zömmel sivár toronyházak dominálják. Az üzleti negyedben irodaházként, a lakónegyedekben riasztó, szûkös, gyakran méltatlan körülményeket nyújtó bérházakként állnak e tömbök. A város kicsiny területén több millió ember zsúfolódott össze, méghozzá rövid idõ alatt: a népesség zöme a kínai kommunista fordulat után, hullámszerûen érkezõ menekültekbõl adódott. Az ötvenes-hatvanas évek építkezése, akárcsak sok más, kelet- és nyugat-európai, sõt amerikai városban, sietõs, funkcionalista, néha kifejezetten igénytelen volt. Annál nyilvánvalóbb lett a kihívás a 80-as évekre, hogy a várost néhány emblematikus új épülettel egészítsék ki.
Mivel az ingatlanárak tovább nõttek, rentábilisan csak újabb toronyházakról lehetett gondolkodni. Ezek az évek azonban radikális stílusváltást hoztak az építészetben világszerte. A ’posztmodern’ beköszöntével a toronyház-építés minden tekintetben megújult, egyszerû mérnöki feladatból összetett építészi vízióvá vált. S mert Hong Kong-ban ezekben az években erõsödött fel az angolszász illetve kínai identitás küzdelme, egyszersmind a város soha nem látott anyagi jólétnek örvendett, az építészi megbízások politikai és üzleti értelemben egyaránt kulcskérdésekké léptek elõ. Ebben a versenyfutásban gazdagodott Hong Kong a világ mai építészetének két ikonikus, immár minden mûegyetemen tanított banképületével. A város különleges szerencséje volt, hogy a világpolitikai figyelem, a gazdasági prosperitás és az építészeti stílus illetve a technikai lehetõségek megújulása egybeesett.
A Hong Kong Shanghai Banking Corporation (HSBC) közel másfél évszázada, a kolonialista idõszak kezdetén jött létre (1865), s a Kína, Európa és Amerika közötti kereskedelem finanszírozására szakosodott. Folyamatos növekedésével rendre új székhelye épült a város szívében lévõ telkén. 1980-ban a teljes megújulását határozták el. A legrangosabb brit építészek egyikét, a londoni Royal Academy kibõvítésének tervezõjeként is ismert Norman Fostert bízták meg az adott helyszínen egy teljesen új épület kialakításával. A végül kevesebb mint négy év alatt, 1985-re elkészült új bankközpont páratlan precizitást igényelt, hiszen elemeit a világ legkülönbözõbb részein gyártották, s helyben csak összeszerelték. Költségvetése akkor a világ legdrágább banképületévé tette.
Az épület képe a Piano-Rogers-féle, párizsi Centre Pompidou megjelenésével rokon. Az alumíniummal fedett acél szerkezeti elemeket Foster nemhogy nem takarta el, hanem tudatosan hangsúlyozta. A toronyház szintjeinek belsõ, a management funkciókból adódó tagolását is látványosan megismételte a homlokzaton, egyedi ritmust kölcsönözve az öbölre nézõ épületnek. Mindez a város szerves részéve tette az épületet. A szerkezetek külsõ kiemelése, a matt alumínium fedés, a viszonylag szerény épület-magasság mind azt üzenték: ez technikailag kitûnõ, belsõ tereiben a szerkezeti elemek hiánya miatt tágas, kényelmes, sok természetes fényt alkalmazó munkahely, amely Hong Kong célratörõ, szorgos, spektákulumtól mentes munkamorálját hirdeti.
Az építészetileg különleges ötleten alapuló, ám köznapi használatra szóló jelleget megerõsíti az is, hogy a lábakon álló banképület alatt egy szabadon átjárható urbánus tér keletkezett, s a bank nagy, belsõ átriuma is nyitott a látogatók elõtt. Az átriumba egyedi, a nap mozgását követõ tükrökkel irányítják a napfényt. Az elsõ két szint nyilvános, s a folyamatosan áramló ügyfélforgalom külön is jelzi, hogy ez az épület formatervezésében úgy egyedi, hogy használatában, amennyire csak lehet, nyitott a város lakói elõtt.
Alig készült el azonban az HSBC központja, már folyt egy rivális banképület tervezése. S a versenytárs nem akárki lett – a város fennhatóságágának átvételére készülõ Kínai Népköztársaság maga. 1990-ben, öt évvel Foster épülete után, átadták a Bank of China szédületes toronyházát, csupán néhány utcányi távolságra. Az épület közel kétszer olyan magas, mint a Foster-féle; s azóta is csak az Immigration Tower lett magasabb toronyház a városban. Külseje pazar csillogású üveg és acél. Alakja bravúros ötlet: egy forgatással változtatott alaprajz, amely bizonyos magasságonként más-más képet nyújt.
Az épület így belülrõl eltérõ szerkezetû az egyes szint-egységenként; kívülrõl pedig minden egyes szögbõl nézve más képet mutat. Tervezõje az Egyesült Államokban élõ, világhírû kínai építész, Ieoh Ming Pei, aki többek között a washingtoni National Gallery és a párizsi Louvre nagyvonalú, egyedi stílusú átalakításával szerzett elismerést. A Louvre piramis rácsos üvegsipkája összetéveszthetetlen rokonságban is áll a Bank of China épületével: szinte ez az üveg-acél kombináció lett Pei építészi ’aláírása’ mára.
A Bank of China teherhordó elemei sem az épület közepén futnak, így a belsõ tér kiképzésében teljes maradt a rugalmasság. Ugyanakkor az épület szerkezeti elemei itt gondosan rejtettek. A beltér elõkelõ, távolságtartó. Az átrium ugyan nyilvános, de az irodák a háttérbe húzódnak. A fény mesterséges, az összbenyomás exkluzivitásra törekszik. Kívülrõl az épület sokkal kevésbé illeszkedik az utcák és a járókelõk világához, tere a város életének alig része. Ám távoli látványa annál feledhetetlenebb. Az öblöt átszelõ hajókról, a Hong Kong Islandet körülölelõ dombokról, s az üzleti negyed szinte minden pontjáról magához vonja a tekintetet. Különösen esti kivilágításban remekel, amikor fényes külseje minden irányban csillogva hirdeti az új hatalom, Kína dicsõségét. A torony gyönyörû. Elegáns, büszke, s mégsem hideg vagy rátarti, hiszen elforgatott szerkezete játékosságot is kölcsönöz neki.

A két bankház talán együttesében jelképezi legtalálóbban Hong Kong mai fejlõdését. Hiszen a város mint ’nyugati’ pénzügyi központ tulajdonképpen hagyományos kínai erényeket vitt sikerre a világban – mint a szorgalom, a gyors alkalmazkodás, leleményesség. Ennek egy vízióját testesíti meg az HSBC épülete. Egyúttal Hong Kong mint híd a nagy, szárazföldi Kína felé, nyugati elemeket is ad át a kínai gondolkodásnak. S Kína ezeket az utolsóig fel is használja, elegyítve saját céljait a nyugati ötletekkel és formákkal. Ennek jelképe a Bank of China, ahogy egy központi, pekingi állami megrendelés alkalmazza, elsajátítja, s a saját hatalmi üzenetének továbbítására használja fel a nyugati építészeti stílus újításait. A banktornyok békés egymás mellett élése, esztétikumuk vizuális párbeszéde annak a – ma világszerte fokozottan aktuális – társadalmi reménynek a leképezõdése eközben, hogy brit (nyugati) illetve kínai (ázsiai) befolyás jól megfér egymás mellett.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu