Kiszeded a szálkákat, és az a filé. Fél éve nem látta a barátnõjét, de most végre újra a konyhájában ül, és lesüti a szemét, ahogy mindig is tette, a szélmalmok kifakult kékjét nézi a lemosható asztalterítõn, miközben a barátnõje beszél. A barátnõje az idegen halak kedvéért otthagyta a férjét és a fiát, a faluban elsõként döntött úgy, hogy az életétõl távol fog élni, így biztosítva a megélhetést. Te is megtehetnéd, mondja, és tányért tesz az asztalra, rajta egy szelet liba, amely megmaradt a családi vacsoráról. Nagyon egyszerû, ismétli: Kiszeded a szálkákat, és az a filé. Hallgatja, egy darab kenyeret márt a zsíros lébe, tekintete elkalandozik a szélmalmokon túlra, és azon kezd tûnõdni, milyen lenne, ha kemény, eres, lengyel lábával egy szigeten állna. Végül úgy találja, semmi sem szól ez ellen – férje nincs, gyereke sincs, tehát szabad, elég szabad ahhoz, hogy a világ bármelyik halát, bárhol legyen is, filévé változtassa, elég szabad ahhoz, hogy a világ bármelyik pontján éljen, így biztosítva a megélhetést.

Úton a repülõtérrõl a halak felé kinézett a busz ablakán, az elragadtatás hangjait hallatta, azután néhány pillanatig fejét csóválva fordult a barátnõje felé, hogy az helyeselhessen: A táj gyönyörû, olyan táj ez, amilyet még sohasem látott. Ugyan már: Kövek, mondta a barátnõje, és nem volt hajlandó vele együtt lelkesedni, õ azonban tovább csóválta a fejét, hitetlenkedõ csodálkozásában, hogy egyáltalán létezhet ilyen táj, és azt sem tudta elhinni, hogy a barátnõje nem képes látni, amit õ lát: síkságot, amely végestelen-végig fekete és végestelen-végig üres volt, ilyen feketét és ilyen üreset soha nem látott azelõtt, csak egy-egy szikla állt ki ebbõl a síkságból, mintha fogak lennének, minden más a földdel volt egyenlõ, és görgeteg borította a horizontig, fekete rögök, amelyek eleve kudarcra ítéltek minden emberileg lehetséges próbálkozást, ezeket a rögöket láthatóan sem megmûvelni nem lehetett, sem építeni rájuk, még csak el sem lehetett hordani õket, mert még az út sem volt kikotorva, amelyen a busz haladt, addig öntöttek aszfaltot a rögökre, amíg olyan nem lett a felszíne, hogy menni lehessen rajta. Arra gondolt: A szülei azzal a büszke megjegyzéssel mutatták be õt valamennyi ismerõsüknek, hogy még szûz, a szüleinek ez a büszkesége, ahogy idõsebb lett, egyre nõtt, egészen addig, amíg meg nem haltak, elõször az anyja, fél évvel késõbb az apja. A szûz, aki akkorra már elmúlt harminc éves, szülei utolsó kívánságaként fogta fel, hogy évrõl évre növessze a szüzességét, és közben úgy múljon az idõ, hogy semmit nem változtat az életén, és ha az is lett volna a szándéka, hogy szentté váljon, ez nem látszott rajta, mert senkihez sem hasonlított kevésbé, mint Szûz Máriához, akinek félmeztelen, hófehér keble teliholdként világította be a madonnaábrázolásokat. Õ a keblét rózsaszín köpeny alá rejtette, a köpeny anyaga fénylett, és kicsit mindig fel volt töltve elektromossággal, olcsó anyag, járás közben zizegett, és idõnként felszikrázott. Amit pedig a köpeny alatt rejtegetett, nem telihold volt, csak két gyûrõdés a bõrén, úgy csüngtek a testén, mintha kifacsarták volna õket, a hátsó fele egészen lapos volt, tulajdonképpen nem más, mint a test kettéosztása lábakra, amelyeken õseihez hasonlóan napról napra állhatott volna a nyári hõségben szénát forgatva, karjával borjakat húzhatott volna ki tehenekbõl – ám ezek a tagok semmiképpen sem izgathatták volna fel a mennyei võlegényt annyira, hogy egy földi férjet megelõzve örök szüzességre buzdítsa õt. Odakint hóvihar söpört végig a sivatagon, a rögök oldalát fehér porral szórta be, így még plasztikusabbá váltak, mint azelõtt, és a horizont felé lépcsõzetesen emelkedõ kõtenger még lenyûgözõbbnek hatott. A lengyel nõ egy pillanatra elfordult a tájtól, a barátnõjére nézett, és újra csak a fejét csóválta, nem találva szavakat az elragadtatástól. Ugyan már, mondta a barátnõje, és rántott egyet a vállán: Hó.

Végre megszabadult a nyártól és vele együtt a hõségtõl, a hõséggel az izzadságszagtól, amely beleette magát köpenye fénylõ rózsaszínû anyagába. Ezen a szigeten még fák sem nõnek, mert a fáknak túl hideg van, és mivel nincsenek fák, nincs semmi, ami megfogná a metszõ szelet, amely végigszáguld a szigeten. Mindig is úgy gondolta, hogy akik meghalnak, széllé válnak, így tehát sosincs társaság nélkül, a holtak ott röpködnek körülötte, miközben sétál, és ha fázni kezd, leveti a ruháját, nyomatéknak egy rögöt tesz rá, és elmerül a számtalan pezsgõ vízzel telt lyuk valamelyikébe. Ezeken a lyukakon át, mintha szemek lennének, közvetlenül a föld belsejébe lát az ember, némelyikben el is merülhet, ha forró fürdõt akar venni. Lábát a föld velejébe fúrja, kinyújtóztatja a magma irányába, és így piheni ki, fejét a hóba fektetve, a halak vágóhídján végzett munkát.

A halüzem szállóján, ahol a barátnõje élt, nem volt több szabad szoba. Ezért a csomagjait, közöttük az állólámpát, amelyet otthonról hozott, lerakta a barátnõjénél, és átment a szállodába. Az elõtérben lerázta magáról a havat, és amikor felfedezett egy férfit a pult mögött, közelebb lépett. Tört angolsággal feltett kérdésére, hogy mennyibe kerül egy szoba, egy szoba for one, a férfi nem reagált, egyre azt ismételte: Ez itt a legolcsóbb szálloda! Ez itt a legolcsóbb szálloda! Mivel minden ismétlésnél az ínyét mutogatva mosolygott, a lengyel nõnek eszébe jutott, hogy feltehetõleg azt a kérdést várja: Miért? Így hát megkérdezte: Miért?, és a férfi valóban nevetésben tört ki: Mert ez az egyetlen! Erre õ sarkon fordult, hogy megnézze, a kabátjáról lerázott hó elolvadt-e már. Az árat, amelyet a férfi ekkor megnevezett, nem tudta kifizetni, egy éjszakára sem. A hó elolvadt. Azután végignézett a hosszú folyosón, amely az elõtérbõl a szobák felé vezetett, a szobákból egyetlen hang sem szûrõdött ki, sem tévézaj, sem zuhanyozás, sem beszéd hangjai. Az ülõgarnitúra az elõtérben le volt takarva, a padlót a fotelok között por lepte be, a hamutartókat senki nem használta. Kávéillat sem volt. A lengyel nõ tudta, hogy néz ki egy szálloda, ahol vendégek vannak, évekig dolgozott szobalányként, és tudta, hogy ebben a szállodában senki nem lakik, egyetlen vendég sem. Arra gondolt: A szállodatulajdonosnak emiatt érdekében áll, hogy bármilyen áron elszállásolhassa, és hallgatagon várakozott, mert nem tudta elmondani angolul, amire gondolt. És miután a szállodatulajdonos egy darabig hímezett-hámozott, ami illett is az iménti vicsorgáshoz és nevetéshez, tényleg felajánlott neki egy szobát a normális ár negyedéért, mindazonáltal a szállodán kívül, egy kikötõi házban. Kétértelmûen ingatta a fejét, de nem adott további magyarázatot ennek a nõnek, aki a normális árnak csak a negyedét akarta kifizetni. Azután, immár nem vicsorogva és nem is nevetve, elõjött a pult mögül, kikerülte a tócsát a bejáratnál, és kilépett az ajtó elé, hogy megmutassa a nõnek a ház tetejét, kezébe adta a kulcsot, és pillanatok alatt eltûnt a megfizethetetlen szállodájában, mert jeges szél fújt.

A lengyel nõnek rá kell lehelnie a kulcslyukra, hogy egyáltalán be tudja dugni a kulcsot, azután elfordítja, nyomogatja és emelgeti a kilincset, amíg ki nem nyílik az ajtó, háta mögül havat fúj a házba a szél. Megtorpan a küszöbön, mert észreveszi, hogy a ház belsejében mozog valami, de azután látja, hogy csak a földszinti szobák ajtajai azok, halkan nyílnak-csukódnak, nyílnak-csukódnak. A huzat idézi elõ, amit magával hozott, holt mozgás, olyasvalaminek a mozgása, amibõl már elszállt az élet. Ezt a mozgást a kint és a bent közti különbségtétel hanyagsága jellemzi: Hasonlóan mozog a vízbefúltak állkapcsa, nyílik és csukódik, amíg az alsó állkapcsot el nem sodorja végül a víz, így pörgeti a patakba esett könyv lapjait a sodrás, így fúj át a szél a halfejeken, amelyeket ezrével akasztanak fel itt a szigeten, amíg az egymáshoz ütõdõ fejek okozta zaj odvas zörgéssé nem válik. A lengyel nõ az ajtók mozgásáról rájön, hogy a ház lakatlan, és arra az elhatározásra jut, hogy a legszebb szobát fogja kiválasztani. Becsukja maga mögött az ajtót, és a behavazott elõszobába lép. Amikor balra felfedezi a lépcsõt, amely a felsõ szintekre vezet, arra gondol, hogy mindenképpen kellemesebb, ha alatta van az üresség, és elindul fölfelé.

Téli napokon csak rövid ideig súrolja a nap az eget, futólag és laposan, nincs hajnal és alkony, mint otthon, hanem huszonnégy órán keresztül hajnal van vagy alkony vagy éjszaka, ezért bármikor lehet halászni, és ezért a lengyel nõ három mûszakban dolgozik a halüzemben. A halakat, mihelyt filévé változtak, Kanadába küldik, napra nap mennek a halak Kanadába, de elõtte levágják a fejüket, a szájuknál sárga zsinórra fûzik fel, majd kiakasztják õket száradni a szélbe. A lengyel nõ, amikor feszesre húzza a zsinórt, gyakran gondol arra, hogyan kötötte egymáshoz a luftballonokat a gyerekzsúrokon a barátnõjénél, amikor a  barátnõje fia még kicsi volt, arra gondol, hogyan engedte el a sok egymáshoz kötött luftballont. Már akkoriban is gyakran próbálta elképzelni, milyen lehet ott, ahol leszállnak a luftballonok. Most tudja, hogy a halfejeket, ha a szélben himbálózva már csak odvasan zörgõ hangot hallatnak, Spanyolországba küldik, spanyol szakácsokhoz kerülnek, bele a levesbe, és most megpróbálja elképzelni, milyen lehet Spanyolországban. A lengyel kolléga, aki mellette dolgozik – levágja a fejeket, amelyeken õ átfûzi a sárga zsinórt – arról mesél neki, hogy itt régen a katolikusoknak is levágták a fejét, éppen úgy, mint a halaknak. Egy pillanatra megijed, mert még mindig szûz, már-már szent, de azután ismét eszébe jut, hogy a szülei meghaltak, és senkit nem tudnak emlékeztetni arra, hogy õ szûz, tehát itt senki nem tudhatja, mennyire katolikus õ, vagy akár szent. Próbál megfeledkezni a katolikusokról és megint a halakra gondolni, de rájön, hogy a szálkáik itt a szigeten a szemétre kerülnek, a testüket Kanadába küldik, végül a fejük Spanyolországban kénytelen úszkálni a levesben, hogy tehát a halak, miután így feldarabolták õket, nem üdvözülhetnek, úgyhogy próbál megfeledkezni a halakról is, és a mellette dolgozó férfi fülét nézi, mert mindig mosolyognia kell, ha odanéz, nem látott még senkit, akinek ilyen füle lett volna, hegyes, szürke és szõrös, mint egy állaté.

A lengyel nõ, ha fogat akar mosni, három fürdõszoba közül választhat, az üres ház mindegyik szintjén van egy, és mindegyik tágas. A lengyel nõ nem tudja, hogy a római birodalomban, röviddel a hanyatlása elõtt, semmi nem volt olyan kényelmes, mint a fürdõk, mindenesetre érzi, hogy a házban nincs minden úgy, ahogy lennie kéne. Fürdõpapucsában és rózsaszín köpenyében végigcsoszog a három emeleten, kiválasztja a nap fürdõszobáját, és amikor átmegy azon a szobán, amely közvetlenül az övé alatt van, észreveszi, hogy a szoba mennyezete középen megsüllyedt, méghozzá annyira, hogy az olajfesték már levált róla és pattogzik lefelé. Másnap este, amikor a barátnõje meglátogatja, próbálják, egyikük a létrán, másikuk a létrát tartva, ragasztószalaggal megerõsíteni az olajfestéket, de néhány nappal késõbb a festék a ragasztószalaggal együtt leesik a mennyezetrõl. Akkoriban, amikor a lengyel nõ még Lengyelországban volt és egy szállodában dolgozott, ugyanígy kezdõdött. Eleinte a vendégek, mert elégedettek voltak a munkájával, kisebb borravalót, sõt finom harisnyanadrágot hagytak a szobában, õ pedig csak születésnapokkor koccintott a többi szobalánnyal. Késõbb a születésnapok csodával határos módon megszaporodtak, majd odáig fajultak a dolgok, hogy ahányszor a szálloda igazgatója házon kívül volt, a pohárhoz nyúltak. A szünetek ezáltal egyre hosszabbak és hosszabbak lettek, végül a munkaidõ nagy részét elfoglalták, és valószínûleg ez volt az oka annak, hogy a lepedõkön hatalmas lyukak támadtak, a poharak széle kicsorbult, a szekrények büdösödtek, úgyhogy senki nem akart megszállni a szállodában, a harisnyanadrágokról nem is beszélve. Bizonyára ez az oka, hogy a lengyel nõ még ezen a távoli szigeten is felelõsnek érzi magát azért, hogy a ház, amelyben most lakik, ennyire elhanyagolt. Az az érzése, õ a hibás a matracukig lecsupaszított emeletes ágyakért, a számtalan stószban és kupacban heverõ teleírt papírlapokért, amelyek lent az irodában az asztalon, az ablakpárkányon és a padlón hevernek, õ a hibás azért, hogy a nappaliban az étkezõasztalon még csak nem is fejjel lefelé, hanem a kilazult lábaikon állnak a székek. Azt hiszi, az õ hanyagsága okozza, hogy büdös víz jön a csapból, szégyelli magát a rothadásszagért, ami árad a vezetékekbõl, az eldugult csatorna szagáért – nem akar tudomást venni róla, hogyan és miért dugult el –, a pokolbûzért, amelynek önsanyargatásképpen minden áldott reggel aláveti szûzi katolikus testét. Késõbb is, amikor már régóta tudja, hogy a bûzt nem dugulás okozza, hanem a forró víz errefelé természetes kéntartalma, tervezi, hogy eltávolítja a dugulást. Szenved attól, hogy nem tud szellõztetni, nem tudja kihajtani a ház állott levegõjét, a korábbi lakók lélegzetét, akik már elhagyták a házat, mert az ablakokat nem lehet kinyitni, nincsenek ablaktáblák, amelyeket fel lehetne tépni, csak parányi bukóablakok vannak, nyilván a szörnyû hideg miatt, amely errefelé egész évben uralkodik, a sok hó és vihar miatt, bent azonban szünet nélkül fûtenek a régi fûtõtestek, napról napra felmelegítik ezt a levegõt, amelyet jóval azelõtt, hogy a lengyel nõ beköltözött, kilélegeztek – felforrósított, alkoholtól terhes lélegzet, gondolja a lengyel nõ, mindazon emberek összegyûjtött alkoholgõze, akik elõtte laktak a házban és elmentek, az egész házban alkoholszag van, mondja a barátnõjének, aki azért jön, hogy segítsen neki lecsavarni a fûtést, de a fûtést nem lehet lecsavarni, mindhárom emeleten leállíthatatlanul mûködik a fûtés, akárcsak a telefon lent az irodában, ahonnan már régóta nem akar telefonálni senki. A mûködésnek ezt a dühödt megátalkodottságát a lengyel nõ nem a szállodatulajdonos gondoskodására vezeti vissza, éppen ellenkezõleg: az elhanyagoltságra, amely mindig megjelenik ott, ahová õ beteszi a lábát. Jól emlékszik még, hogyan állította be a lengyelországi szálloda kertjében az öntözõberendezést, hogyan feledkezett meg napokra arról, hogy leállítsa, folyamatosan öntözte a gyepet, és amikor az öntözõberendezés egy hosszú és kiadós országos esõ alatt is ide-oda hajlott, finom permetet keverve az esõbe, a szobalányok, közte õ is, már alaposan berúgva, éppen csak felnéztek poharukból a zuhogó vízbe, azután ismét koccintottak: Mindenre, ami folyik!, és ittak tovább.

Amikor ilyesmikre emlékszik vissza, a lengyel nõ szégyenkezése valami boldogságfélébe csap át, mert a szobák elhagyatottságának köszönhetõen régrõl ismerõs dolgokat idézhet fel. Olykor felveszi a telefont az irodában, a kagylót a füléhez tartja, és a búgó hangot hallva megbizonyosodik arról, hogy még mindig lehetne összeköttetést teremteni, vagy finom harisnyanadrágot vásárol magának, és felhúzza eres lábára, mindjárt azután, hogy lezuhanyozott a három zuhanyozó valamelyikében, a dobozát a kis szemetesvödörbe dobva, amelyet késõbb maga ürít ki, éppen úgy, ahogy annak idején az elhagyott szállodai szobákban tette, amikor még szobalány volt. Ha a barátnõje jön látogatóba, kölcsönveszik a tévét a társalgóból, ketten felcipelik a lépcsõn, megbotlanak az utánuk tekergõzõ kábelben, nagyokat nyögnek és vihognak, és azután csapnak egy görbe estét, mint régen. Ha vége van a görbe estének, a lengyel nõ, akármennyit ittak is, ragaszkodik hozzá, hogy visszavigyék a tévét, azt akarja, hogy mindennek legyen meg a helye, márpedig a tévé helye egy szinttel lejjebb, a társalgóban van, az alacsony sarokasztalon a fényesre kopott fotelok és újsághalmok között, amelyek fellapozva hevernek, elévült, megsárgult, szakadozott újságok azokból az idõkbõl, amikor a szállodának még voltak újságolvasó vendégei. A barátnõje szerint egy ilyen helyen rendet tartani erõpocsékolás, mégis lecipeli, anélkül hogy egyetlen szót is vesztegetne a dologra, a tévét a lépcsõn, lefelé is megbotlik a kábelben, és megtartja magának a véleményét, mert az utóbbi idõben egyre gyakrabban kérte, hadd maradjon éjszakára is a házban, és tudja, hogy a lengyel nõ soha nem fogja megkérdezni, miért, a lengyel nõ mindig igent mond, és õ szabadon választhat a szobák közül.

Egy ilyen görbe este után, amikor a barátnõje azt kérte, hadd maradjon éjszakára, a lengyel nõ az emeletes ágy felsõ szintjén fekszik, tenyerét az arca alá téve, szobája alsó régióit szemléli, és elégedett, hogy a Lengyelországból hozott állólámpa legalább ezen a szobán megkönyörül és meleg, narancsszínû fénybe öltözteti: Ebben a megvilágításban szégyenkezés nélkül pillanthat a kitaposott szõnyegre, az asztal lepattogzó politúrjára és a ruhafogasból megmaradt csonkokra, ott lóg a köpenye, a lámpa fénye barnára színezi. A lengyel nõ hallgatja, hogyan süvölt a hóvihar a ház körül, olykor felhangosodik, mintha valaki beengedte volna az ajtón. Azt is hallja, ahogy a hóvihar mögött becsukódik az ajtó, egyszer, kétszer, aztán a hóvihar mégis kint reked. Azután hallja, hogy két férfi beszélget, köztük a barátnõje hangja, a beszélgetés egyre hangosabb, valami leesik a földre, a barátnõje sír, megint csapódik az ajtó, egyszer, kétszer, mint a színházban, amikor valaki távozást mímel, ki is megy, de mindjárt vissza is fordul vagy visszarántják. A lengyel nõnek eszébe jutnak a hálózsákok, az utóbbi idõben a ház bizonyos szobáiban a csupasz matracokon látta õket összetekerve. Most lépteket hall: fel a lépcsõn, le a lépcsõn, fel a lépcsõn, gyors lépteket, röviddel utána pedig az alatta lévõ szobában olyan zajt, mintha valaki öklével verné a falat. Most érti meg, miért csak egy személy részére adták ki a házat – e zajok közepette nagyon törékenynek tûnik, mintha méhek építették volna, szinte csodálja, hogy nem látja, ami alatta zajlik, annyira közel van minden, amit hall, annyira belül érzi, mintha a saját bõrében veszekedne valaki, és mintha a bõre átlátszó lenne, mint a szitakötõ szárnya. Azután eszébe jut a zöld festékes vödör, amely odalent áll, a barátnõje neki ajándékozta, hogy átfesthesse a mennyezetet. Remélem, jól tart a festék, jut az eszébe, remélem, nem vagyok olyan nehéz, hogy összecsuklik alattam a ház. Furcsa, gondolja, hogy ezen a földön, amelyre ennyi súlyos hó esik, ilyen könnyû házakat építenek. Azután mezítláb lemászik, óvatosan átmegy a vékony mennyezeten az idegenek feje fölött, akik egy szinttel lejjebb ott veszekszenek a bõrében, és leoltja az otthonról hozott lámpát. Visszamászik és lefekszik az ágyába, tenyerét az arca alá teszi. Most végre minden ajtó becsapódhat mögötte, és egyszer csak, végre eléri azt a szobát, ahol az álom lakik.

A festék kiömlött, meg is száradt, a szõnyeget ráncos zöld bõrrel vonta be. Éppen ebben a pillanatban, amikor a nap rövid látogatást tesz az égbolton, éppen most vet egy futó fénysugarat a szobába, és megvilágítja az összemocskolt padlót, éppen úgy, ahogy más országokban, ahol fû nõ, megvilágítana egy talpalatnyi tisztást. Késõbb, amikor a nap már régen a horizont alá bukott, a lengyel nõ ott áll a nagy csarnokban a futószalagnál, és a halak hideg tetemét szortírozza. Látja, hogy a mellette szortírozó kezek zöld festéktõl maszatosak. Ekkor felpillant, és a mellette dolgozó férfi fülére néz: hegyes, szürke és szõrös, mint egy állaté. Szóval õ lélegzett az alattam lévõ szobában, gondolja, és arra is gondol: Biztosan a tenger miatt van, hogy nem tudta; nyilván a tenger miatt annyi árnyék torlódik össze a sziget felett, hogy vannak dolgok, amelyeken nem lehet átlátni, és nem könnyû felismerni azt, akivel az ember együtt fújja teli a házat forró levegõvel. Munka után a lengyel nõ végigmegy a falun, egyutcás falu, a végén elfogy az út, és kezdõdik a feketeség, a görgeteg. A szûz keresztülvág a rögökön a szürkületben, egyre magasabbra jut. A kövekbe kapaszkodik, hogy átkeljen a töréseken, ahol a föld önmagába ékelõdött és felszakadt. Egy idõ múltán annyira magasan jár, hogy úgy érzi, mintha világosodna. Nem esik a hó, a szél is elállt, a sziklák szárazak. Ekkor leül egy kõre, hátát sziklafalnak támasztja és becsukja a szemét. Arcát a nap felé fordítja, és arra gondol: Szép most itt, a hegyekben.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: „Eisland”, in: Tand, Erzählungen, Eichborn, 2001

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu