I.
Az elsõ alvóm, lent a tel avivi tengerparton, fénylett, mint a kõ. Az egyik alacsony kõpadon aludt el, enyhén szétterpesztett lábakkal, farmerban, két karja csuklóban megtört, tenyere mély ráncokat vetve fölfelé fordult, fényes, verítékes arca hátracsuklott; szemzugában, amikor egészen közelrõl megnéztem, hajnali járókelõktõl nem zavartatva magam, fölé hajolva szemérmetlenül, mert akár egy köztéri szobor vagy halott, feküdt ott, szemben a tengermorajjal, mozdulatlanul, nyakszirtje kemény és vaskos kõtámlán nyugodott, járomcsontján fénylett a bõr, a feje kissé hátrabicsaklott, a szája nyitva volt, szemzugában egy nagy légy ült rezzenetlenül. Az ólomszínû bõr ráfeszült az arccsontjára, a kinyílt száj nem vett lélegzetet, a mellkas nem emelkedett és nem süllyedt, mégis élt, valami ragyogott fölötte ebben a mozdulatlanságban, szétvetett lábakkal a kõpadon, két duzzadt keze a két combja mellett a félköríves kõpadon hevert, akár két tõle független tárgy, melyeket gondosan maga mellé helyezett elalvás elõtt; a megtört csuklón túl, mint egy halottat tettetõ bogár lábai: a véráram lassulásától megduzzadt ujjbegyek álltak az égnek: kirojtosodott végû farmert viselt, tornacipõt, elkoszolódott, mellén kigombolt inget, ádámcsutkája átütött a nyak bõrén, mely szokatlan ívben, mégis lágyan hajlott hátra, úgy, hogy a fej mintegy lelógott a pad túloldalán, és a testtõl független, önálló életet élt: volt a test és volt ez a fej, és amikor hátraléptem, nem tudtam, azért vagyok-e ilyen óvatos, hogy õt ne ébresszem fel, vagy el ne riasszam a szemzugából szürcsölõ legyet. Amikor a messzeségbõl, az egyik tengerparti szálloda üres betonteraszáról visszanéztem rá, jó fél óra múlva, hajnali sétám lassú végeztével, még mindig ott feküdt: a nap már felkelt, a homokparton, a tengermosta tajtékos sima homokon lábnyomokat hagyva megjelentek a futók és a kutyások: apró feje a kõmellvéd fölött úgy fénylett, mint egy tengermosta csillogó kavics.

II.
A második alvóm a Florentin negyedben (a háború elõtti bevándorlók negyede ez, ahol akkor rengeteg magyar élt, most sok apró bolt és mûhely van itt, és az újabb és újabb orosz bevándorló-hullámok valóságos orosz negyedet csináltak belõle, mindenhol orosz szó hallatszik, és orosz muzsika árad ki az ablakokból, az utcák itt esténként sötétek és nem minden sarkon biztonságosak, az emeleten atlétatrikós férfiak cigarettáznak erkélyek korlátjára támaszkodva, a buszmegállóval szembeni mosodában két vénségesen vén ember sakkozik), a Zvulun utcában, mely párhuzamos a Nachlat Binjaminnal, vagy a Nachlat Binjaminban, mely párhuzamos a Zvulunnal, egy bolt elé, a járdára kitett bõrfotelban aludt el, a délutáni rekkenõ hõségben mozdulatlanul hevert – ellenségesen aludt, dühödten, mintegy az egész világ ellenében, kék overallban aludt el, talán magának is észrevétlenül, egy teherkocsira várva, mely a bõrfotelt majd elszállítja innen, ült, nézelõdött, és egyszercsak tudata kizuhant az utca forgatagából: ült, fejét a penészvirágos falnak döntve, a bõrfotel körbefogta, megtartotta a testét, mely mintha lebegett volna az idõben, vagy mint valami varázsszõnyegen: a gyûlöletébe süppedten aludt, a ritka járókelõk, ha a keskeny járdán, kissé lelassítva lépteik, hogy ki tudják kerülni, és mégse kelljen lelépniük a járdáról, elsiettek mellette, nem néztek rá, mert alvót nem nézünk meg, mintha meztelen lenne, vagy a pillantásnak végletesen kiszolgáltatott, látszott rajtuk, ahogyan nem néznek rá, de ettõl az öntudatlan erõfeszítéstõl mégis kiürült a pillantásuk. Az a dühödt ránc a két szemöldöke között, arcának keserû, lefelé görbülõ vonása, ahogyan két keze a bõrfotel karfáját markolászta mérgesen, és a hámló vakolat a feje körül, a lemálló faldarab, melyet mintha a koponyája szorított volna a falhoz : de mégsem volt súlya a fáradt, kék munkaruhába burkolt testnek, lebegett a vakító hõben, s a használt bõrfotel karcos volt, itt-ott finoman kirepedezett.

III.
Az asszony összekucorodva feküdt a tengerparti kõülésen, mely fölé, mint a beduin kunyhók fölött, a pálmafák letépett levelei, deszkából rótt álmennyezet borult, idilli hangulatot sugallva, holmi kis nyitott pavilon a végtelenbe (Jaffáig) érõ tengerparti sétányon: a nõ lelógó kezében a póráz, a póráz végén a kutya, szintén a padon, szintén aludt, s a nõ, a viszonylag jólöltözött és tisztának tetszõ nõ bokáján szörnyû hegek, elvakart sebek nyomai. Itt aludt minden éjjel. Láttam egyszer, a tengerparthoz közeli kis utcában, a Gordon utcában, mely egyenesen lefut a tengerhez, pont az õ padja vonalában, egy mozi elõtt ült, a padon, mellette a kutya, látszott, mindkettõ alázatosan, a tökéletesen és véglegesen megvert ember magányával csak arra vár, hogy csendesedjen a forgalom, ilyenkor még rendõrautók cirkálnak a parti homokon, fényük szerelmespárokon pásztáz, és kései úszókon, akik hatalmasakat kiabálnak, mi most jöttünk ki a moziból, már hajnali egy volt, de ilyenkor még nappalian zsúfolt a tengerparti sétány, alig lehet elõre haladni a színes, túl színes tömegben, a zsebtolvajarcoktól hemzsegõ tömegben, ahol éppen egy orosz kvartett játszik, valami klasszikus térzenét, és a körülöttük keletkezett kis kör szélén, egy férfi, a farzsebében dagadó revolverrel áll, másik keze egy kissé már elhasznált szõke démon húsos csípõjén, atyai figyelemmel nézi a nála húsz-harminc-negyven évvel idõsebb kopasz és frakkos orosz muzsikusokat, majd egy ötven sékelest helyez a kinyitott hegedûtokba, még pár pillanatig hallgatja õket, játszi mosollyal arcán, majd elégedetten távozik. Az alvó asszony és az alvó kutya lassan lebotorkál a szállodasor között a fekhelyéig, feje alá bekészíti a gyanús holmival dugig tömött nejlonszatyrot, két-hármat sóhajt, megfogja a póráz végét és elalszik, de csak úgy mintha ébren maradna, ugyanolyan alázatosan.

IV.
Négy alvó arab fiú a fûben, a Hilton mögötti parkban – takaróik kék mûanyagzsákok, a fiúk alatt a fû olyan vadzöld, amilyent csak trópusi vidékeken vagy Afrikában látni, sebzõ élû, dús, magas, szinte ringatóan az. A felkelõ nap már megvilágítja a parti növényeket, a kócos, olívzöld bokrok, a szikkasztó naptól kékesszürke lombok legtetejét, súrolja a Hilton homlokzatát, a számtalan erkély kis fehér négyszögeit – mély, agyoncsapott álmot alszanak négyen, négy fiatal arab fiú a talpam alatt varázslatosan süppedõ vadzöld fûben – égett bõrû, meztelen talpú fiúk, ha sokáig nézed õket, észleled a lassú, ébredezés elõtti mocorgást, az apró moccanásokat: elõbb háromnak tûntek, aztán kettõnek, aztán megint négynek, ahogy a tenger felé haladtomban félénken visszanézek rájuk; összemosódnak, különválnak, mintha közös álmot látnának; az egyik most a hasára fordul, a kék mûanyag szemeteszsák lecsúszik róla, a hajnali szél emelgeti a szélét, belekap az üres zsákba, megfordítja, és végül leválasztja a kis csoportról, elsodródik, mint egy evezõs nélküli bárka a vízen, a park szemetes útjain. Már nem tudtak hazamenni az alkalmi munkások a falujukba, vagy a Gáza-övezetbe, vagy nem is akarnak hét közben, valami építkezésen dolgoznak fillérekért, építik az uralkodók villáit, gyárait, szívükben forrong a gyûlölet, és azt hiszik, hogy valamikor mindez az övék volt, ez a világ, melyben úgy bolyonganak, mint az idegen szellemek.

V.
A padon ült, kettétörve, mint a bicska, a tûzõ napsütésben, enyhén széttárt lábai között a felsõteste, a padon, mellette, egy doboz piros Marlboro, õ meg, mint aki elõrehajolt, hogy fölvegyen valamit a földrõl, és úgy maradt, a mozdulat közben, vagy mint aki okádni akar: mégis, e roppant furcsa kép, a két láb közé behajolt törzzsel, békét sugárzott: háta mögött a park szürke törzsû fái, anyák babakocsikkal: a napfény ereje fagyasztotta bele a mozdulatba ezt a saját verítékébe dermedt férfit, akit két órával késõbb ugyanígy találtam, miután a könyvtárban átlapoztam néhány harmincas évekbeli angol nyelvû napilapot, és kósza jegyzeteket készítettem, amelyeket talán nem tudok majd felhasználni soha, csak a hangulatukat, mert ahhoz nem tudok eleget, hogy a kiterjedt tényekkel foglalkozzam, vagy ha eleget akarok tudni, életembõl a következõ tíz évet erre kellene szánnom, erre a vad és kikerülhetetlen elfogultságoktól átitatott kutatómunkára, amelynek végén újabb elfogultságok várnak, a mindörökre túl hamari ítélkezés kínja: s a férfi, a két térde közé bezuhant felsõtestével, a padon a piros Marlborós dobozzal, mögötte a parkban, a park csinos ösvényein a gyermekeikkel játszó apák, háttérben az épülõ színház betonváza a mélygarázs fölött, és a férfi, mint aki valamit meg akart volna nézni a földön, haja tarkójáról csapzottan, zsírosan elõrehullott, így maradva egyszerre volt vicces és nagyon emberi. Elképzelhetetlen volt, hogy miként tud majd felállni, ha egyszer majd felébred. Mutatóujja érinti a járda kövét, lüktet, talán ez a könnyed, finoman rugózó érintés tartja meg. Majd akkor esik szét, ha felébred, lezuhan a földre, és úgy alszik tovább.

VI.
Akárcsak a férfi, a TAHANAT MERKAZI (a tel avivi központi buszpályaudvar) meredek,  lépcsõjén, amikor súlyos csomagjainkkal megérkezünk, és a hatalmas, többszintes betonmonstrum dzsungelében tévelyegve az 5-ös buszt keressük, úgy, hogy megkerüljük az egész épületet – félünk, hogy elmegy az utolsó menetrendszerû járat, Sabbat délutánján, és akkor mehetünk taxival, a taxisok városok neveit kiabálták, gyûjtötték az utasokat (akárcsak Egyiptomban, a taxi (kisbusz) ablakán kihajolva harsányan, rekedten kiabálta a kísérõ, „Dahab, Dahab!”, ami annyit tesz, „Arany, Arany”, az aranypartra vittek volna minket, a szállodasorhoz, mi hisztérikusan futottunk a taxi után és beszálltunk, de a sofõr túl gyorsan engedett az árból, mert én alkudtam, mire rögtön véres vitába bonyolódott a kísérõvel, a felhajtóval, aki nem engedte neki, hogy olcsóbban szállítson minket: késõbb megtanultam, hogy az egyiptomi rendõrök, akik, halálos unalmukban és szép fehér egyenruhájukban – olyan operett-rendõrök, mint az olasz katonák voltak a világháborúban – odajönnek egy ilyen hangoskodó veszekedés okait megtudakolni, mindig annak adnak igazat, aki a többet kéri („this is the price, sir, this is the price”), és mikor kiszálltunk egy taxiból, mert nem tudtunk megalkudni, a rendõr odajött, és leellenõrizte a sofõrt, akinek nem volt szabad kevesebbet elfogadni a megszokott tarifánál, mert itt szigorú törvények uralkodtak, mindent dollárban mértek, éspedig hihetetlen összegeket kellett leszurkolni a sivatagban két város között, buszok alig jártak, vittek ezek a forró, légkondicionálás nélküli, rossz rugózású autók, a lehúzott ablakokon keresztül dõlt be, pofozott minket a forró levegõ, a por, amit az autó kerekei felkavartak), és a lépcsõn, a forró, párás alkonyatban, a vörös neonfényben ott aludt, kissé elõrebukva, lecsüngõ fejjel és kézzel a fiatal férfi, aki mintha egy láthatatlan üvegfalnak dõlt volna teljes súlyával, ahol, ha csak egyetlen milliméterrel is elõrébb dõl, lebukna, lebukfencezne a lépcsõn a mocskos aszfaltig és összetörve ott aludna tovább, a lépkedõ lábak között, megkönnyebbülve végre: az alvók olyanok, mint a bogár, mely megdermed, ha a hátára fordul, olyanok, mint egy betû, amit nem lehet kimondani, olyanok, mintha tényleg kiszakadtak volna az idõbõl, mintha valami erõs drog kilökte volna õket az idõbõl, csak egy pillanatra, de úgy maradtak volna, az elõbb még ébren volt, várt, lassan elõredõlt, húzza lefelé valami, és mintha egy nagyon kövér ember ült volna a hátára, és még nyomna is rajta, ahogyan az ember az útibõröndje tetejét próbálja meg lenyomni, még beprésel ezt-azt, vagy egy csavart meghúz, és az úgy marad: nem tudni, mi történik, ha felébred az izzó déli napsütésben, ember-e még, vagy csak egy sebzett állat, zúgó, zsibongó, üres fejjel.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu