„Jó dolgokhoz idõ kell” –, ez a csigabölcsesség van vésve cselekedeteim és mulasztásaim fölé. Ezzel került ki a kezem közül az elsõ tapogatózó kísérlet a 70-es évek elején, amely ügyetlenül próbált szilárd talajra találni. Bár Willy Brandt spontán módon felkarolta levélben felvetett javaslatomat egy a kultúrnemzetnek elkötelezett nemzeti alapítvány életre hívására, belevette még 1973. január 18-i kormánynyilatkozatába is, de aztán nem tudott vele mit kezdeni. A kancellári hivatalban ebben nem volt senki illetékes. Ott elfektették, ami keresztbe állt. (...) Képtelenség, mondták, ez a nemzeti alapítvány, csak az országok közti viszályt szítja, hamar elfelejtõdött.
 Ha tehát ma, három évtized elteltével, megvan az elhatározás, az alapítványi tõke és a Saale menti Halle városa örül, hogy a nemzeti alapítvány jövendõ székhelye lehet –, hallgathatjuk Haendel Tüzijáték-zenéjét – mégis érdemes felvetni a kérdést: Mi késztetett annak idején a mindent túlharsogó szócsaták, Walter Ulbricht, Franz Josef Strauss és az APO ellenére arra, hogy a német kultúrnemzetrõl beszéljek, és bármilyen kettéosztott volt és így maradni látszott is az ország, mégis egy nemzeti alapítványra próbáljam rábeszélni.
 Mindenekelõtt nyilván az elégedetlenség vezetett azzal kapcsolatban, hogy a németek képtelenek magukat egy nemzethez tartozónak felfogni, és ennek magától értetõdõségét vállalni, anélkül hogy a nacionalizmus feléledésétõl kellene tartani. Egy következményekkel teli csõd és ugyanakkor a régi nóta, amelynek strófáiban Goethét lehetett idézni és Herdert segítségül hívni, mert a történelmünk változásokban gazdag: Egyszer a hercegek külön-érdekei (ahogy ezt hol teli torokból, hol halkan, de mindig panaszosan elõsorolták) hagyták ránk a kisállamiság szorító cipõit*, máskor hirtelen a szomszédainkat elriasztó nacionalista hübrisz volt az, amely rövid ideig tartott ugyan – de ahogy megtapasztalhattuk – tartós következményekkel járt.
 Nem tudunk mértéket tartani. Ami más népeknek többé-kevésbé sikerül, nálunk újra meg újra torzszüleményekhez vezet. Emlékezzünk csak a weimari köztársaság bukására, amely rövid életû, kevés párt által képviselt kísérlet volt Németországnak felvilágosult nemzetállamként való megszilárdítására. Amikor Hitler, még alig hogy hatalomra került, ennek korlátlan gyakorlására õt felhatalmazó törvényt követelt, csak a szociáldemokraták szavaztak ellene. /Akár szívesen hallja ezt ma Herr Stoiber, Herr Metz és Jung-Westerwellen, akár nem; a legkeresztényibb centrumpárt megbukott, megszavazta ezt, mint a német nemzeti párt és a liberálisok nemkülönben. Nem árulok el titkot, ha mai szabaddemokratáinkat arra emlékeztetem, hogy Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság elsõ elnöke annakidején megszavazta a Hitlernek teljhatalmat adó törvényt. És ami a kommunista Reichstag-képviselõket illeti: õk nem tudtak résztvenni ebben a súlyos következményekkel járó szavazásban, mert idõközben koncentrációs táborok foglyai lettek vagy elmenekültek./
 Amikor aztán, csak 12 évvel késõbb, az ezeréves birodalom romokban hevert, a nemzet fogalma meg volt gyalázva. Eleinte senki se akarta a szájára venni. Még a politikai jobboldalnak sem illett a beszédmódjába. És a baloldaliak – Kurt Schumachert leszámítva – azt hitték, hogy a nemzet kifejezést helyettesíthetik a társadalom tetszés szerint értelmezhetõ fogalmával: szükség esetén az Európa-eszmébe lehetett menekülni. Európa, az eljövendõ, mindent elrendez! Akkor már nem lesznek többé nemzetek, csak egy egységes, erõs, határok nélküli és így tovább, és így tovább.
 Némelyek még ma is így gondolkodnak. Így aztán vákuum jött létre, amelyet néhány éve – alighogy a német egység papírforma szerint létrejött – a nacionalista kegyszerek régrõl ismert szemetjével és lármájával töltöttek ki. Ezzel nem bír semmilyen tilalom. Mert az NPD-n kívül sincs hiány Biedermannokban, akiknek a nemzet csak a német vezérkultúra mércéjéhez volna mérhetõ. Persze lehet erre azt mondani: csak ripacskodás. De nem ez volna az elsõ eset az állam- és színháztörténetben, hogy egy izgága Paprikajancsi elfoglalja a színpadot és „Ördög bújj elõ”-t kiabál a néppel. Ennek nem szabad és nem is kell így lennie. Aki kész arra, hogy ellentmondjon a nemcsak választási kampány idõszakban randalírozó demagógoknak, az nem lesz híján az érveknek. Van elég szubsztanciánk, hogy a nemzet még mindig üres fogalmát megóvjuk a visszaélésektõl, és demokratikus tapasztalattal és kulturális sokféleséggel töltsük meg.
 Amit a korai felvilágosodás képviselõje, Johann Gottfried Herder kultúrnemzeten értett, az továbbfejlesztve ma is érvénnyel bírhat. Ezért lehetne szaván fogni: belõle ösztönzést merítve, az õ gondolatainak gazdagságától motiválva voltam olyan merész harminc évvel ezelõtt, hogy birtokba vegyem a nemzet megvetett fogalmát, és egy kulturális alapítványt indítványozzak, amely a Németország határain belül élõ állampolgárok javát szolgálja, bármilyen legyen is a származásuk, hitük és bõrszínük.
 Ha végre eljutottunk idáig, és a Saale menti Halléban a Nemzeti Alapítvány megtalálta körültekintéssel keresett helyét, nem mulaszthatom el, hogy köszönetet mondjak a szövetségi köztársaság elsõ kulturális miniszterének és utódának, hogy felelevenítették ezt a régen félretett ötletet, nem ijedtek meg ezeknek a deszkáknak a nyikorgásától*, és fáradhatatlanul igyekeztek megnyerni a föderalizmus érdekében elengedhetetlen együttmûködésnek a sajnos még mindig vonakodó szövetségi államokat. De ami nincs, abból – ha csigalassúsággal is  – de még lehet valami.
 Mindjárt kihasználom az alkalmat, hogy felsoroljak néhány gondolatot, javaslatot és elvárást, amelyek az évek folyamán alakultak, adódtak, torlódtak fel és vártak a megvalósulásra. A nemzeti alapítványnak, úgy vélem, a német múlt ismeretében a jelenlegi cselekvési játéktér kihasználásával olyan terveket kéne támogatnia, amelyek a jövõben is nagy horderejûek lehetnek. A német múlt: szégyen és dicsõség, bûnök, amelyekért továbbra is felelõsséggel tartoztunk, és kulturális hagyományok, amelyek túlélték a lerázhatatlan civilizációs törést. De a német múlthoz hozzátartozik vidékek és városok visszahozhatatlan elvesztése is. Kelet-Poroszországról beszélek, Sziléziáról, Danzigról és Breslauról.
 Mint már a 70-es évek elején, ma is az a véleményem, hogy bár a területeket elvesztettük, el kellett szenvednünk az elûzetést, de sehol, semmiféle potsdami szerzõdésben nincs az leírva, hogy ezeknek a tartományoknak és városoknak a kulturális tartalma is feledésbe kell hogy merüljön. A Landesmannschaftokat (az egy vidékrõl valók egyesületeit) mint ún. Elûzöttek Egyletei, amelyeknek a szóvivõi mindmáig egyoldalúan csak a rajtunk esett, nem pedig a legfõképpen a lengyelekkel történt igazságtalanságokkal foglalkoznak, túlságosan lefoglalja a nemzeti küldetés, semhogy meg tudnák vonni ezt a kulturális egyenleget. A nemzeti alapítványnak meg kéne próbálni pótolni ezt az alapjában véve botrányos mulasztást. Végül is a német nyelvû filozófia Königsbergbõl és Danzigból indult útjára; Breslau volt a helye a német barokk költészet sziléziai iskolájának; Herder szülõházát a kelet-porosz Mohrungenben kultúratisztelõ lengyelek múzeumként és emlékhelyként gondozzák. A kultúrnemzetnek ezek a csak példaképpen említett gyökereit nem kell veszteségként leírni, különben olyan, mintha mi magunk végeznénk velük.
 Ebbõl adódik egy további javaslat, amit lehet a vesszõparipámnak is tekinteni. Mégis ragaszkodom hozzá: Nemcsak területet vesztettünk a saját hibánkból, de – csakis az anyagi haszonra figyelve /a nyereség bûvöletében – a háború utáni években hagytuk, hogy a sziléziai nyelvjárással, a pomerániai és a kelet-porosz tájszólással a német nyelv három irodalomképes alakulata egyre inkább kivesszen.* Mert hol az a hely, ahol kellõ türelemmel és tudományos buzgalommal összegyûjtenék, kutatva folytonosan kiegészítenék és hangfelvételeken megõriznék az elhaló beszédmódok maradványait?
 Ahelyett, hogy egy ilyen silány és házisütetû helyesírási reformmal bajlódva növelnénk saját bizonytalanságunkat, több értelme lett volna megõrizni az eddig minden túl szûk szabályozásból csúfot ûzi német nyelv sokszínûségét, és ezzel olyan tudományos szolgálatot tenni, ami örömteli kötelessége kéne hogy legyen minden a különállások szövetségén alapuló állami berendezkedésnek. Túl késõ volna már ehhez? Úgy vélem a nemzeti alapítvány végre immár megtehetné és meg is kéne tennie, hogy felkutassa és növelje ezt az elvesztett és lenézett/nem becsült  gazdagságot, hogy legalább egy megkésett visszhangot tegyen lehetõvé valaha saját dialektusaink és tájszólásaink hangzása számára.
 Országszerte sokat beszélnek a vezércikkekben és rádiós kommentárokban az identitásról. Az elvesztett, sérült, a hiányzó identitásról /Amelyik elveszett, megsérült, hiányzik. Hol, ha nem a német beszédmód sokszólamúságában található meg mindaz – a tengermelléki tájszólástól az õsi bajor hangképzésig – , ami belõlünk a nyelv révén megismerszik. Ehhez kapcsolódik egy szerintem nem csupán mulatságos legenda: Hegel híres berlini elõadásaiból kiindulva, amelyeket az oly nagyszabásúan gondolkodó filozófus félreismerhetetlenül sváb akcentussal tartott a mindig túlzsúfolt elõadóteremben, Martin Walser állítólag egyszer kijelentette – és õ szívesen tesz kijelentéseket –, hogy a dialektikus hókusz-pókuszok nagymesterének írott német nyelven kinyomtatott mûvét vissza kéne fordítani saját tõsgyökeres sváb tájszólásába, úgy a nép mindjárt jobban értené, és jóval meghittebben, emberibben hangzana.
 Ennyit a német ajkak semmibevett sokhangúságáról és arról a javaslatomról, hogy a tájszólások és dialektusok kutatására itt Halléban, az európai kora-felvilágosodás székhelyén központ alakuljon. Egy további ösztönzés/felvetés/indítvány, amit engedtessék meg nekem egy ilyen kedvezõ alkalommal felvetni/elõvezetni, arra a beszédre nyúlik vissza, amelyet az Odera menti Frankfurtban tartottam a Viadrina Egyetem hallgatóinak. Ennek során a „zsákmányolt mûvészet” kínos témájáról volt szó. Azt mondtam: Szeretném, ha ezt a sokszor csak retorikus szinten ûzött „hídverésnek” formát és tartalmat adni próbáló gondolatmenetet is felülvizsgálnák; ki ha nem éppen ez a nemzeti alapítvány tudná ezt megvalósítani.

***
És ezzel megint itt vagyunk a zászló és himnusz mellett inkább szégyenlõsen ünnepelt nemzet sokat vitatott, gyakorta elutasított vagy patetikusan dicsõített fogalmánál. Hiábavaló maradt Herder igyekezete, hogy a kultúra szót adja mellé támaszul. Mégis inkább nacionalista túlfeszítésen kellett keresztülmennie (Übersteigerung durchleben, túlfokozást átélnie), és amikor meggyalázták, akkor még az az igény is, hogy ezentúl kultúrnemzet akarjunk lenni, a barbárság tanújelei miatt tarthatatlannak tûnt. Ha ezzel a ma itt elindítandó alapítvánnyal az újrakezdés lehetõségeit keressük, akkor a nemzet fogalmát minden eddiginél szélesebben kell értelmeznünk /határait kijelölnünk, megvonnunk / A Német Szövetségi Köztársaság területén hét-nyolc millió külföldrõl származó ember él, akik közül sokan itt születtek, idõközben állampolgárságot szereztek vagy kívánnak szerezni a rövidesen végre meghozandó törvény segítségével. A nemzet tehát jelenleg átfog sok tõlünk idegen kultúrát, ami némelyeket zavarhat, és ami mégis gazdagíthatna bennünket, amint készek volnánk tényeleges és bebeszélt félelmeinktõl eltekinteni.
 A nemzeti alapítványnak feladata lesz, hogy észrevegye, támogassa és óvja ezt a kulturális többletet.
Ez nem megy majd minden ellenállás nélkül. Egy olyan idõszakban, amikor, mint most, az évek óta esedékes bevándorlási törvény hitvány, csak a választási küzdelemmel összefüggõ okokból kudarccal fenyeget, és Németország annak a veszélynek van kitéve, hogy barátságtalan, nem vendégszeretõ országgá züllik, a nemzeti alapítvány útját olyan ellenfelek keresztezhetik, akik minden idegent ki akarnak rekeszteni, vagy egy lépcsõházi vicc irányelveinek alávetni.
 Javaslatokat tettem. A múltnak ajánlva és a jövõ házi feladatai közé írva. És bár egyszer régen, amikor „a nagy ugrás” volt beígérve, azt mondtam, „hogy a haladás csigaléptû”, mégis azt remélem, hogy nem kell újabb harminc évet várni, mire javaslataim formát öltenek; addigra talán már késõ lesz.

(Halle, 2002. március 21. egy szövetségi kulturális alapítvány ünnepélyes beiktatásakor mondott beszéd rövidített változata)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu