„Minden más táján a világnak”
Ady Endre: A Hortobágy poétája

1
„Isten mindenhol ott van. Vigyázkodik, ránk figyel tekintetével. Õ teremtett minket, a csángókat és a hegyeket, hogy Borospatakán és a Hidegségben rend legyen. Enni ad és sorsot oszt, jót is, rosszat is, mikor hogy. Igazságos az Úristen. Isten segélje az Urat.”
Azon a részén világunknak igen sokat beszélnek. A csángó beleszól a tájba is, annak mozgásába, kinézetébe. Meghatározza a hegyek illatát és a legelõk hosszúságát, hogy legyen mit ennie. Manapság fûrészt vásárolnak az ottaniak, naphosszat vágják a fát, kocsin viszik át valahová a faluból, az út végén lerakják, és hordják a többit, amennyit csak bírnak. Mély gödör a kocsiút, alig látni ki belõle. A csángó még akkor is beszél hozzád, ha már a kapun kívül vagy. Csak akkor búcsúztál el tõle, ha már nem látod a házát.
Május volt. A határon gond nélkül átjutottam. Napközben a Hidegségben is majdnem húsz fokot mutatott a hõmérõ. A zöldet már kaszálni kellett. Hosszú, forró nyarat várt mindenki, méretes legelõket, virágzó fákat és hasznos életet.
Újabb útjaimat vágtam, elhatároztam, a következõ olvasmányom magam készítem el, utamról különleges beszámolót írok. Nem akarok tárgyilagos lenni, a trükköket máshová szeretném majd a könyvbe építeni.
Hogy megismerkedjem M.-el, megfékeztem az õsz beköszöntét. Célba is értem nála, de mire megszerettem, már majdnem tél lett. Végül teljesen megosztottam vele magam, s a tervemet, sokat beszélgettünk az anyagról, együtt tervezgettünk. „Ezentúl majd közösen utazunk.” Elhatároztuk, hogy együtt készítjük el a könyvet.

2
Három hete beállt a tél, fázós, magányos hideg töri az ablaküveget. M. és én, ha tehetjük, csiszolunk a munkán. Alig látunk ki az autóból, ha úton vagyunk, olyan párás az üvege, a táj, amit felfedezni indulunk, a csípõs fagyok után kristálytiszta szelete a világnak. Minden látszik rajta. Semmi nyoma a nyári képeinknek. A rövid napokon ritkán bújik elõ a nap, van úgy, hogy egyáltalán nem is látjuk az égboltot, csak szürke levegõt kapunk helyette, a szobában kuksolunk inkább, pasziánszozunk, vagy a történeteket állítjuk össze, válogatunk, keressük a keretet és a rendszert, ahogyan majd összeáll egyszer az utazások anyaga.
M. mesélt egy francia fotográfusnõrõl, keresztneve Sophie. Hotelszobákat fényképezett, és a szobában hagyott tárgyaik alapján megpróbálta beazonosítani a szállóvendégeket. Még abban is néha tévedett, hogy nõ-é vagy férfi az illetõ. Lehallgatta a hálószoba-beszélgetéseket, feljegyezte a szereplõket, de a megfejtést az olvasójára és a nézõkre bízta. Nekünk nézõknek kellett dönteni, ki, illetve kik azok, akiket a képen látunk, akiknek a történetét olvassuk. Tetszett az ötlet, merthogy csak azon múlt az egész nõ. M. és én is elkezdtünk koncepciókat kidolgozni, közeledett a leadási határidõ.
M. is fotózik, ezért õ inkább a képek nyelvét beszéli, nem a madarakét. Amikor meséltem neki utazásaimról, hallgatott, csak annyit mondott, azt is nagyon szûkszavúan, jól gondoljam át az utat, amit megtettem, a teret és az idõt egyeztessem, mielõtt leírom, mert az már egy egész más út lesz. Neki nincsen ilyen gondja. Az írás sokkal tovább fog tartani, mint a kép pillanata a fejemben. (Szokott így bölcselkedni, olyankor édes pirossá színezõdik az arca, jól áll neki.) Percemberek, jutott eszembe, ahogy M. képekben gondolkodik. Van benne valami képmutatás, nincs türelme a nyelvhez, izeg-mozog, ha hozzá beszélek, ha nem szólok, akkor meg teljesen leáll. Pedig megosztom vele bédekkerem, úgy is, hogy velem jöhet.

3
Miért van, hogy a közép-európai folyton nyugat-keleti irányból tájolja be magát, s alig gondolkodik észak-déli koordinátákban? A helsinki reptéren, északon, a Hanza-városok és a Baltikum között félúton megismerkedtem egy olasz emberrel. Érdes arca volt, tiszta szemei, itt-ott ráncok, hólyagos kéz, sebnek nem az arcán, inkább a szívén volt nyoma. Beszédbe elegyedtünk. Furcsamód németül. Szicíliai vagyok, monda nekem, majd én is bemutatkoztam, magyar…, magyar-magyar, nem akartam bekavarni, hogy rutén és szász õseim is vannak, hogy éltünk Szlovákiában és Ukrajnában is, hogy volt birtokunk Tirolban és az Alföldön, a Hortobágy közelében, hogy egy nagybátyám bajor lányt vett el, anyai ágon ükapám apjának apja pedig Pozsonyban ülésezett a reformkori magyar országgyûlésben, azt sem említettem, hogy végre sikerült nagykárolyi unokatestvéreimnek Pesten letelepedni, és hogy még fogalmam sincs, hol töltöm a következõ éveket.
A kérdésére, miért jártam az országban, ahol õ egyébként évek óta él, az igazat kellett mondanom, hogy egy magyar rendezvényen vettem részt, Gyimesen kívül Bukovináról és Csernovicról tartottam elõadást, kutató vagyok, földrajzos, írásos térképkészítõ. Erre fel említette, hogy fia svéd nõt vett el, nagyon fennhordja az orrát, olyan emancipált, és egyébként milyennek találom a finn nõket. Neki észt a felesége. Meglepõen szépnek, mondtam, sima az arcuk, virágszemûek. Lassúak, kimértek, ráadásul nem is csak szõkék, vannak barnák is köztük, jól öltöznek, nem kirívóan, tudnak sminkelni, és nem is hasonlítanak a jegesmedvékre. Szeretem, hogy már délelõtt isszák a sörüket, máskor pedig kivárnak. Kellemesen csalódtam. S ha arról van szó, hevesen tudnak megnyílni. Ezt követõen az olasz elég megtermett férfi lévén bevallotta, hogy õ csak az észt nõ miatt maradt itt, de nem bánta meg, még akkor sem, ha télen újnyi vastag térdzoknit kell hordani, felesége köti, jégeralsót olykor nyáron is, és még csak Helsinkitõl sincs annyira elragadtatva. Hiányzik belõle minden, minden antik. Minden, ami olasz, tettem hozzá magamban. Bezzeg a hazája, Szicília, olajfák, a vulkán és a tenger illata, a falvak, apró csecse-becsék, itt még egy jó bort sem ihat meg az ember, magányos téli mélabú, az égbolt sötétszürke, egy fényszûrõn át süt a nap, egészen távol a finnektõl, bezzeg a Kárpátok, az sokkal szebb, tudja, mert járt már arra, a Királyhágón, Brassóig vonatoztak a feleségével. Azért az olasz bor jobb, mint a román. S hogy honnan tud olyan jól németül, jó és olcsó vendégmunkásuk volt Erdingben a bajoroknak. Nyolc évet húzott le ott, és most is abból él.
Hamar átléptük a határt. Mindjárt délen voltam, ha az olasz beszélt. Örültem, hogy az interjúim sikerültek. A fotókat megmutattam M.-nek. Leltároztunk egy novemberi vasárnapon, a nyarat szedtük újra össze, percre pontosan, visszafele. M. említette ismerõsét a Spiegelnél, ha nem nyerünk a versenyen, talán megvesznek ilyen ügyeket is, ha elég egzotikus az anyag, és bejön a németeknek.
Közben M. kezeit figyeltem, az ereket, az induló ráncokat, gyûrût zártak köré, ahogy forgatta és feljegyezte a képeket. Rakosgatta õket napestig. Én még mindig a kezén álmélkodtam, mikor õ már kész leltárral traktált. Sorolta ötleteit, hogyan is rendezhetnénk el a különbözõ és belülrõl mégis gyanúsan kopár tájakat egymás mellett. Az ujjpercei voltak szépek, nem a képek. Alig szólt, elkápráztatta a mélyzöld síkság, a színek kavalkádja, hogy a tenger mély és kék, az ezer tó vidékén a darabolt föld közt alig lehetett látni házakat. A finn kietlenségben néha alig észrevehetõen bukkan fel egy-egy ember, autóval vagy gyalogosan, de mind melegítõben és anorákban. Befelé élnek, azért nem látod õket, mondtam.
Az egyik fényképen Ilonka néni látszott. Beterítette a tájat körtealakja, pedig nem portrénak készült. Nem is értem, hogyan keveredett a gyimesi szállásadónk a finnországiak közé. Mindjárt eszembe jutott egy elbeszélés, a címére nem emlékszem pontosan, talán Szibéria, nyáron olvastam egy napilapban. A történet egy asszonyról szólt. Negyvenkilencben tért vissza az orosz hadifogságból abba a keletnémet kisvárosba, ahonnan elhurcolták. Másik asszonyt talált a helyén, megragadta és hajánál fogva, kihúzta a lakásból. Legendás, övön aluli visszatérõ volt az asszony. Szokatlan eset, mondta M., mindig a férfiak térnek vissza a fogságból, az õ történeteiket már ismerjük, még akkor is, ha valójában egyáltalán nem ismertük õket, ezt még nem hallottam.
Ilonka néni elmúlt ötven, látom a lábait a képen, dagadnak rajta az erek, tisztára fel van puffadva, hallom, ahogy folyton mondja nekünk a betegségét, már nem is látom, csak hallom, elmondja a reggelinél, túrós csusza közben, kezdi délután a káposztánál, jó sok tejföllel, a puliszkaevés alatt, még egyszer elmondja a kávé közben sajtos kenyérrel, „én sózok is, cukrozok is nagyon, lehet, hogy az a baj”, mondja, mikor búcsúzunk a kapuban, csak még egyszer az Istenért, rövidre zárja a dolgokat „a szervezetem úgyis csak halálom órájáig használom, aztán többé már úgysincs szükségem rá”. „Annyi baj legyen.” Ilonka nem zavarodik össze. Akkor sem, ha az utolsó mondata egy legyintés, amivel visszavon mindent, amit elõtte mondott.
Kétszer rögzítem Ilonka nénit: a képen és a mondataival. Meséli, hogy mióta szabad világ van, egyszer már járt Budapesten. Látta a Mátyás templomot, nagyon szép volt, sírt, mert szebb volt még annál is, ahogy a Duna-tévében mutatták. Látták Debrecent, a Hortobágyot, szép az is, de különös tája a világnak. A Hargita szebb, a legszebb, s még milyen szép lenne, ha nem vágnák ki a fákat, és ha a románok is lassan elmaradoznának.
Északon alig szóltak hozzám. Napokon keresztül csak magammal beszéltem, ezért inkább a látványa maradt meg, nem az ismeretsége. Egymástól távol élõ emberek, ha közeledünk hozzájuk beleolvadnak a tájba, mindig nehezen vettem észre õket. Sokkal többet véltem tudni a transylvan virtusról. M. hozzá is fûzte, hogy akkor ott biztosan nem maradt túl sok rejtve a számodra. Pedig igen. Minden rejtve maradt, mert Ilonka néni nem a titkokról beszélt, hanem csak arról, amit amúgy is láttam. Ismételt, hogy felejtesse a traumát. Például nem mesélte el, hogy miért döglöttek meg a lovaik, pedig az nagy szégyen Patakán, és azt sem, miért haragszik úgy a férjére azért, mert nincs annyi állat a kajibában, mint a korábbi nyáron, akkor még voltak kecskék, tehenek, lovak ... Férjének, Andrisnak az arcán több barázda látszott, abból jobban lehetett olvasni. Nem beszélt sokat. Magas, vékony ember, valamikor kamionsofõrként dolgozott. Messzire kerültek egymástól a feleségével, Ilonka néni titkolta ezt, kezdetben én is csak barkochbázni tudtam, mert a hátsó kajibában raktározták a részleteket. Ahogy állnak a képen búcsúzásunkkor, András a kerékpárral, Ilonka néni kendõben, mosolyog, látszik az egyik fémfoga, sima az arca az örömtõl, hogy ott voltunk, meglátogattuk õket, vittünk kávét, csokit, Ferkónak kisautót, mosolyog, nem színlel. Amikor a gép elkattan, épp Andrisra támaszkodik. Õk már a múzeum részei, még nem halottak, de a múltból néznek felénk. Pedig még élnek. Egy olyan múltból, ahol nehéz lesz meglelni az igazat.
 

4
Valaki mégiscsak egybetartja szétszórtságunkat. M. zavarba hoz, mert nem tudok válaszolni a kérdéseire. Annyira sok anyaga gyûlt össze, hogy elvész a részletekben. Erõt veszünk magunkon. Három náthás és lázas hét után összeállítjuk végre a képeket. Kicsi gyûjteményes lesz belõle. Meglepetést okoz, de sokat szortíroztunk. Szavamat adtam M.-nek, hogy dolgozom még rajta tavaszig, pedig már most tudok a véletlenekrõl, amik majd akkor közbejönnek. Például váratlanul beáll a Spleen. Gyakran bejön hozzánk, a kulcslukon, vagy fene tudja miként, a fülemen át a fejemben szokott szaglászni, az olyan, hogy olyankor nem jut eszembe semmi sem a világról, fõleg nem más tájakról. Nem szeretem az idegent a szobámban. Nem találom meg a megfelelõ kereteket, a szerkezet nem marad egyben, nincs mivel feltöltsem a teret, összefolynak a térképem kontúrjai. Nem emlékszem, hogy volt. Nincs képem a jövõrõl sem.
M. sötétszõke. Csillogó haja van, akárcsak a margarétának, jár föl-alá, ha nem talál valamit. Pongyolát hord délig, éjjel egy pohár víz miatt is képes kelteni, még mindig sminkeli magát, ha indulni kéne. Máskor, nagy bánatomra, épphogy rövidre fogja, hamar elintézi azzal, hogy õ már fáradt. Ez egyre többször fordul elõ mostanában. A csendjével is meg tud fogni, az egyre halkuló suttogás az arca felõl jön, már majdnem teljesen hallgat, a mellén át követtem, amit mesélt, majd lefelé keresem tovább a hangját, rátalálok, csendben összerakom a hangszálakat. Egyszer azt mondta, ad nekem magából egy darabot, és azt soha nem kell majd visszaadnom. Az unalomról alig lehet mondani valamit, ezért ezt a részét az életünknek nem tudom vele megosztani. M. megismerése óta mégiscsak alábbhagytak az üres perceim.
Mégsem vittem magammal Weimarba, Frankfurtba sem jött el velem. Mit kezdjek odakint a szerelmemmel, miközben kelet-közép európai embereket kell prezentálnom a legkülönfélébb projektekhez, unalmas, szemüveges, kimért alakoknak, megmerevedett, sótlan, mégis feltûnõen kedves arcú németeknek. Ezek az utak élettelenek, elkonferenciázgatok, de nem történik semmi. Érdekes, a bizalmam még soha nem rendült meg bennük, ha hívnak, megyek.
Általában Ilonka néni fényképével kezdem. Aztán rátérek a Hidegségre, a völgy és a patak geográfiai adottságaira, aztán az etnikumok, székelyek, szászok, magyarok, románok, az agrikultúráról ejtek néhány szót, a híres gyimesi virágmézrõl, na és a gyógyfüvek erejérõl. A csángó erõs hitérõl és a történelem hitványságáról. Idézek egy kis tájirodalmat, bemutatom a mesemondókat. Aztán rátérek a finn-magyar nyelvrokonságra. A beszédük képei, világ-metaforáik kimeríthetetlenek, igaz, nem is tudom lefordítani õket. Ez a rész elég kínos szokott lenni. Aztán elmondom, hogy ez még korántsem bizonyítéka valaminek. Magyarázom, hogy nem biztos a rokonság a finnekkel, de feltehetõ. Végigjátszom a lehetséges változatokat, de hiába a poétika próbája, a történet sehogy sem lesz kerek. Persze ezt a közönség nem veszi észre, annyira elvárja. Csak azt jelzik vissza nekem, amirõl hallani akartak.
Amíg tart a szöveg, összetartom a szálakat, de amikor jönnek a kérdések, már kicsúszott a kezembõl a múzeum, az emlékek is foszlanak, s már a jelentõs különbségek is csupán feltételezett hasonlóságon alapulnak. Pedig mennyivel másabb portrékat hoztam a két helyrõl. Ha figyelnének, tudhatnák, nem lehet õket összekeverni. Elmondom, hogy a munkám azóta lehetséges, amióta beengedik az utazókat Csíkba, ekkor már majdnem tapsolnak.
 

5
M. és a fényképezõje, ha eljönnének, lehetnének kémek, míg én megkeresem a betevõt, parkokat, banktornyokat és a Rajnát fényképezhetnék. A török negyedet, a pizzást, a kebabost, az újraegyesült országot. Annyi a látnivaló idegen, hogy elveszne a részletekben, ha nem a nagyhalakra hajtana.
Legközelebb a Zemplénbe megyünk. Kész a terv, már csak a véletlenek tartanak vissza: a nátha, az idõjárás, néhány politikai esemény, váratlan karambol, útlezárás, sztrájkok.
Összeállítjuk a következõ térképet: kis faluba vezet utunk, Jósvafõre, a cseppkõbarlang bejáratához, innen a több kilométeres alagút összeköt minket Szlovákiával. De elõtte még elugrunk Vizsolyba, néhány régi képet felújíthatunk, mert elkészült a templom rekonstrukciója, örül Piroska néni, legutóbb is õ vezetett minket, három nyelven beszél, egyszerre mondja mind a hármat, a magyart, az angolt és a németet, attól függ, melyik kifejezését tudja. Tõle tudjuk meg, hogy a templommal szemben eladó a nyomda. Ott nyomtatták az elsõ magyar Biblia-fordítást, vajon ki veszi meg? Boldogkõváralja és Regéc is útba esnek. Végül irány Kassa és a Magyar Múzeum, de ezt már csak képzelem, amikor M. felébreszt.
Csak Regécig jutunk. M. eljön velem a keleti frontra, tartja a gépet, igazítja a lencsét a képhez, összerakja az elemeket, látja a látványt. Punktum. Mögöttem kullog, alkonyodik, fáradt, kicsípte az arcát a novemberi hideg. „Megalszunk egy jó meleg hotelben, eszünk sztrapacskát, jó lesz édesem?”
Reggel M. illatára ébredek, kócos még, de már szép, magamhoz húzom. Pongyola, zuhany, fésû, a margaréta illata, összefolynak a képek, ahogy ránézek. Eszembe jut egy elõzõ együttlétünk, hideg volt akkor is odakinn, két napot a szobában töltöttünk, senki nem vette észre. De most hamar felöltözünk. Reggeli a bárban. „Útra kelünk. Megyünk az õszbe.” Indulás, egy ideig még a hideg motort szelídítem, dúvad nyikorgás, végre magunk mögött a téli balkáni táj: „büszke felleg-orom”.
Már látjuk is a falut, jöttünk felderíteni, a görög templomot, a várromot, köszöntjük segítõinket, akik felkísérnek minket, de elõbb egy pálinka. Nálam van a magnó, bemagoltam kérdéseimet a jövõrõl, a rendszerváltásról, a bizonytalanságról, a félelmekrõl: ontják a szót az öregek és a frissen betelepülõ egykori turisták, osztrák-magyarok, amerikaiak, fáradt hazatérõk, egykori forradalmárok, õk csak a béke és a csend miatt jöttek Regécre. Szóba kerülnek a pályázatok, a várrom, a régiség visszarendezése, a táj birtokba vétele. Kedvem támad maradni, az elhúzódó projekteket és a lelkes helybelieket látva.
Éppen aznap jön misézni a fiatal pap. Rövid borozás követi az alkonyatot, a novembervégi csípõs, hideg éjszaka sem hátráltat minket a jó hangulatban. Annyira nem siet ma sem a pap hat gyerekéhez, ennyi még belefér, ritkán adatik az ilyesmi, mondja, fura, hogy ma éppen igen, de talán holnap is, s ja, tegnap sem ért idõben haza, de ha már itt vagyunk… nem is akarja senki, hogy menjen. Jó papok bort isznak. Félve meséli aggodalmait, hogy jövõre vajon hová helyezik át, hogy mi lesz a cigány-projekttel, amit néhány szociológussal kezdtek el a környéken, innen nem messze, pénzt is adott egy alapítvány, nagy volt a publicitás. Minden egybe kerül a képen: pap, gazda, polgármester, korcsmáros, videós. Mehetünk mi is végre feldolgozni az anyagot.
M. elég átlátszó, ahogy elmeséli nekem azt, amit én is láttam, így hát rajta keresztül idézem vissza a történteket. Kicsit stilizálom magunkat. Az üres helyeket kiegészítjük, a kimeríthetetlen fantáziánk ellenére néhány dolog még töredékben marad. Elvarratlan szálak, ezek új utakat elõzményeznek. Sose lesz befejezett a mû.
Ha M. maradna el Szibériában, tíz év után vajon én is felszednék-e egy új segítõt?
Például H. Fichte, hamburgi író, a hetvenes éveket Brazíliában töltötte élettársával. Fichte, magyarul lucfenyõ, szóval a fickó írt, és a barátnõje fényképezett. Egy ideig als halb angepasster Schriftsteller befogadta õt a Gruppe ’47, de indulása után elég hamar más okokból kezdték õket ünnepelni, csak inkább a fickót, mint a barátnõt, azért, mert nyíltan vállalta szexuális szokásait, akkor még itt tartott az irodalom, oda lett a dokumentációk anyaga, a brazil vuduk leírása, a rítustáncok poétikája. Lám a fordulat! Idén nyáron San Pauliban rendeztek kiállítást a munkatársnõ, Leonóra fotóiból, már senki sem Fichtézett, az „Érzékenység története” különösen visszhangtalan maradt. A Goethe intézet intendánsa egyébként épp az író másságát szerette volna olvastatni a közönséggel. Ma már a könnyen megtekinthetõ képek számítanak, nem a nagy, végül megíratlan regény-projektum.
 

6
Egy barátom naiv mondása jut eszembe. A huszadik század a háborúké, a huszonegyedik a nõké. S valóban azt hitte, a nõk nem tudnak háborúzni, pedig csak õk tudnak igazán. Csak a papok tesznek úgy, mintha õk errõl még nem hallottak volna, mármint a nõkrõl.
Amikor Cs. Városban jártunk Romániában, mesélték, hogy a pópáknak mobiljuk van és Mercijük. Azzal cikáznak a városban, megfigyelnek, telefonálnak és amit látnak, jelentik. Még jó, hogy már nincsenek szekusok. De vannak pópák.
A forradalom óta Erdély több városában húztak fel templomokat. Cs.ben is, bár az ortodoxok száma jelentéktelen a városban. Bementünk az egyikbe, térdeltek az ikonok elõtt, zavarban éreztem magam, ezek lennének a bukaresti besúgók a provincban, dehogy, s közben nem tudtam eldönteni, melyik jelben higgyek, amit hallottam, vagy amit láttam. Isten mindenhol ott van.
 

7.
Amikor engem megkereszteltek, még a hetvenes évek elején, egy Balaton melletti faluban tartottuk. Amolyan félgeheimniss volt ez akkoriban, apám mesélte, hogy a pap BMW-vel érkezett, a strandról jött, még kicsit nedves volt a fürdõnadrágja, arra húzott reverendát. Forró nyár lévén a család is megizzadt, már készen állt a keresztségre, amikor a strandoló pappá lett, keresztelt, vízzel és szóval, mint az Úr jó médiumához illik. Celebrálta a dolgokat, hihetõen, majd a kézfogások után tûzött vissza fürdeni. Autóját a bátyjától kapta, õt Svájcban szentelték fel. Nekünk akkoriban ég-kék trabantunk volt, büszke volt rá a család, azzal mentünk a keresztelõre is. Ezek a nevek árulkodnak. De ha kell, arra is szolgálnak, hogy hallgassunk általuk. Ezért sem kaptam túl beszédes nevet, gondolván, nem is olyan világban élünk, anyám annyiszor mondta… „Sándor, hallgass már el, fiam.”
Harmincéves vagyok, amikor újra meghallgatom Húsvétkor a papot. „És a víz fallá változott.” Mózes átvezette a zsidókat a tengeren. „A fal egy szimbólum. Nem szó szerint kell érteni, amit olvasunk.” Örüljünk a Megváltónak, aki feltámadott érettünk.
Kapcsolgatom a tévét, és pofáznak mindenhol, az nyer, aki tovább és minél nagyobb baromságot rímel le négy perc alatt. Majd hangos gépi röhögés. Egy BMW az álom-nyeremény. A trabant, a tiszteletes és a tó a magyar tenger alkatrészei. A román papok, én, M. mindannyian ügynökök volnánk fedõnéven, figurái a készülõ könyvnek. Titkok a háborúban. Az igazat megvallva, lapulunk még a békében is. A valódi nevünk is fedõnév. Sose leszünk készen.
Már csak a logónkat kéne kitalálni, mondja M. halkan, amit a könyvre helyezünk, mert tudja, bosszantanak a köznevek. Az archívumot, amibe mindent beleragasztottunk, és amihez megírtam végül a történeteket, fénymásoltam, szkenneltem, tördeltem és mentettem, szóval régi nevén az útikönyvet, csak úgy lehet beadni a pályázatra, ha van saját logója. Egy olyan nevet kell kitalálnunk, amilyen még nincs. Nehogy összekeverjenek minket másokkal.
A könyvben Észak és Dél irányok lesznek, sõt Középen is áll majd valami. M. és az én kezem nyoma látszanak majd rajta. Ám ez már senkinek sem fog feltûnni, mert a digitális változat a készítõk nélkül is kreatívan üzemel. Az egész térkép, és a tájak is sokszorosíthatók, az archívum feltölthetõ és átformázható lesz. A fotókból kollázs készülhet, mintha a hazám Szibériában volna, úgy látszik majd. A név a keresés miatt lényeges, azért, hogy kívülrõl is úgy lehessen belemenni a történeteinkbe, hogy bárhonnan bárhová eljussunk. „Digitális bédekker”, ez lesz a hivatalos neve. A logo gyerekjáték, majdcsak kitaláljuk, Márta és én, ezen már nem múlhat az „egész”.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu