Kedves vendéglátónk, Andrei Plesu, eredeti melléknévjavaslatomat, (magyarul furcsa, németül merkvürdig, komisch, angolul strange, sõt akár funny, franciául bizarre, étrange, ) átváltoztatta kissé eufemisztikusabbra, intriguing-re, ami magában foglalja azt a pozitív jelentést, hogy a mi városaink érdekesek, és érdeklõdést keltõen vonzóak, amiként egy hölgyet, aki intriguing, szívesen szóval tartanak az urak, nem hagyják ott, mondván, hogy unalmas, csúf, vacak. Helyeslem ezt a kis stilisztikai változtatást, mert egyetértek vele, s azt gondolom minden városnak megvan a maga esztétikája, csak fel kell fedezni.
        *
A balkániaknak meg különösen van, és én fogékony vagyok rá az elvarázsolódásig, hiába mondaná oldalamon a legfinnyásabb személy, mondjuk egy hölgy, hogy „ebbe a kocsmába talán inkább ne menjünk be, mert itt esetleg fejbekólintanak, szívem,” ez a szív engem odahúz, és minél zagyvább lesz az élmény, minél szûkösebb a választék, minél kezdetlegesebb az árnyékszék, minél morózusabb és gyanúsabb a kocsmáros, én annál elégedettebb leszek, mert valami engem csakugyan intrigál, ahogy a Párizsban nevelkedett lányom mondta egy sûrû baracklekvárra, hogy ca m’intrigue,  ami azt sejttette a maga idejében, hogy Anna Dóra abba a lekvárba alaposan bele fog kanalazni.
        Engem a cím vegyességre, rétegek egymásba oldódására emlékeztet, hóbortos bõségre és rideg szegénységre, szertelenségekre, a juste mesure rendszeres elvétésére, mogorva vadságra, és nevettetõ kacérságra, erõs ízekre, kemény érzékiségre, régimódi férfiasságra és régimódi nõiességre, félelemre az elmaradottságtól és túlzó kifinomultságra, meglepõ sokoldalúságra, de menjünk a képhez közelebb.
        *
Láttam Párizsban a gótika európai térképét, a legdélkeletibb pont Gyulafehérvár. De ha Isztambulban a Hagia Sophia oszlopai között lépkedek, akkor látható, hogy a gótika elõtt is, után is volt építészet, s hogy Európa nem ér véget a Kárpátoknál.
        Bukaresttõl például 1945 áprilisában el voltam ragadtatva. Az éhes és romos Budapestrõl jöttem, a Lipscanon hangos árusok kínálták a fasírtrudacskát és a keleti édességeket, s ami a jólét megdönthetetlen fokmérõje volt a szememben: a csinos, teltkarcsú pékné boltja tele volt kenyérrel. Nem állíthatom, hogy elõítéletmentesen jöttem volna, korábban úgy képzeltem, hogy a románoknak nem telik búzakenyérre, azért esznek kukoricamálét. S látom, hogy a pékné a sok kenyér közepette jóízûen puliszkát eszik. Nekem is elkezdett ízleni a puliszka.
        Volt egy kis elementáris francia tudásom, a telefonhívók franciául jelentkeztek, a boltosok franciául üdvözölték az unokabátyám feleségét, a Calea Victoriei eleganciája szembeszökõ volt, és a Boulevardul Bratianu nyolc-tíz emeletes tetszetõs Bauhaus stílusu épületei – magasságban legalábbis – kétszeresen felülmúlták budapesti megfelelõiket az Újlipótvárosban. A chaussée-k, tavak, parkok szépségét méltányoltam, s utóbbiakon belül különösképpen az olasz fagylaltost a nyeregtetõ formájú tarka cassate nevû kompozíciójával.
        *
Tetszett a ház is, ahol laktunk, a kertben elöl régimódi villa, abban élt a tulajdonos, hátul modern társasház, abban, a második emeleten mi, a földszinten egy szabó, a legfelsõ emeleten a személyzet. A szobalánynak is külön lakása volt, és a barátja, egy parkettacsiszoló a vasárnapi öltözetében mutatós polgár volt. Õ hívott el a május elsejei tüntetésre, ahol tizenkét évesen magam is elmorogtam néhány jelszót éltetve a haladó ifjúságot, a nép és a király egységét, továbbá Groza Péter miniszterelnököt, utána mentünk csónakázni a Károly-parkba. Az a vasárnap mondhatni feledhetetlenre sikerült.
 
(az a Bukarest, akár a gyerekkor, elmerült)
Az a Bukarest, akár a gyerekkor, elmerült, s ha most nézem, valami mást látok: az anyagi állapot nyugatról nézve lefelé tartó lépcsõzetességét, gondozás és elhanyagolás egyéni kompromisszumait, látom, hogy a háború utáni félévszázad nem tett jót a városnak. Ó igen, van itt mosoly is, de mogorvaság is bõven, méghozzá nem a sietõsöké, hanem ácsorgó-ücsörgõ ráérõsöké.
        Az állam súlyosan ráült a városra, s ennek nyomai szemmel láthatóak, az adományokban, a növekedésben is, a blokkházas lakótelepekben, amelyek elborítják az egész posztkommunista Közép- és Kelet-Európát, noha jutott belõlük a Nyugatnak is. Az urbanizáció nagy tendenciái itt is érvényesültek, az ipari munkahelyek száma rohamosan bõvült, a vidékiek bezsúfolódtak a nagyvárosba, s bár sok lakás épült, de nem elég, a közmûvek túlterheltsége az egész térségre jellemzõ.
        *
Ami nyugatabbra a 19. században nagyjából lezajlott, az iparosodás és a városiasodás lökésszerû nagy hulláma, az Európa keleti felében a 20. századra maradt.
        Népek, etnikai közösségek tûntek el, a korábbinak töredékére csappant a zsidók száma, akit nem öltek meg, az kivándorolt. Unokabátyám egy nagyvállalat fõmérnöke, nem szerette, hogy hajnalban esõkabátos emberek állják körül az ágyát, és zseblámpával az arcába világítanak, kivándorolt. A németek zöme is odavan, elõbb muszáj volt elmenniük, aztán mentek önszántukból. Õrölt a nemzetállami homogenizáció malma, az öltözködéstõl a retorikáig minden egyöntetûbb lett, és a hangadók még nem döntötték el, hogy mit szeressenek jobban, az egyfélét avagy a sokfélét.
        A volt Jugoszláviában is ez történt, a szétesésnek motorja, velejárója, következménye volt a nemzeti, sõt nacionalista homogenizáció, a máshonnan elûzött nemzettársak befogadása a helybõl elûzött mások helyére. Szegényes batyuval jelentõs falusi népességcsoportok menekültek azonos etnikumú nagyvárosokba.
        Élet és viselkedésformák tûntek el, újak keletkeztek, formakeresés és formavedlés, finomodás és durvulás a kísérõjelensége minden hevesebb társadalmi változásnak. Az irány nagyjából sejthetõ, de az út a többségnek nehéz, sõt keserves.
        Elmúlt korok, porba dõlt birodalmak hagyták itt a nyomaikat, ténylegesen azonban a városaink jó, ha háromszáz évesek. A középkori maradványok  megfogyatkoztak, a nekilendülés az oszmán birodalom visszavonulása után igazában a barokkal kezdõdött, amelynek hamarosan fölébe kerekedett a felvilágosult abszolutizmus józan, szilárd, horizontális racionalizmusa. Budán és Pesten bõ három évszázaddal ezelõtt kezdõdött a modern városfejlõdés, amelyet ugyan megszaggattak a háborús katasztrófák, mindent egybevéve azonban ez a folyamat kontinuusnak tekinthetõ. Azóta vannak a városnak mérnökei, akik az egész szervezet mûködését szabályozzák, és tudásukat, terveiket továbbadják utódaiknak.
         Berlin is nagyjából háromszáz esztendõs. A délkelet-európai városok ennél annyiban legalábbis fiatalabbak, amennyiben lendületes európai típusú fejlõdésük a 19. század s a török uralom végétõl datálható, amibõl az következik, hogy mindannyian fiatalok vagyunk, noha szinte mindenütt föllelhetõk a több ezer éves maradványok is. Egyszerre vagyunk tehát újak is, régiek is, kezdõk és hosszú emlékezetûek, de mert ezek az emlékek mérsékelten dicsõségteljesek, hajlamosak vagyunk a történetek ki- és átszínezésére, hogy a tükör bókoljon egy kicsit.
        *
Városainkban jobban érzem az idõt, mint Nyugat-Európa akár sokkal öregebb utcáiban, mert azok úgy rendbe vannak téve, olyan makulátlanok, mintha tegnap készültek volna el. Mondhatni vadonatújak, csak éppen régi korok házaira illik hasonlítaniuk. Keletebbre, délebbre még a mondhatni új is hamarabb megöregszik. Nem lehetetlen, hogy az idõ nyomainak az elfogadása, a velük való együttélés adja városaink jellegzetes karakterét, amihez hozzátartozik az egyéni eszkábálások, gányolások, ideiglenes megoldások nagy sokasága, ami hálás fényképészeti téma a mindenkori sztenderd feliratok, jelmondatok és hirdetések mellett.
        Európa keleti és délkeleti tájain a szennyezõdés, romladozás, elócskulás közelebb jön az emberhez, és sokoldalúbban veszi körül, figyelmeztetve, hogy rá is ez vár. A tárgyak elbeszélik, hogy milyen viszontagságokat, kálváriákat éltek meg.  Új magasházak mellett mély járdagödrök intik a járókelõt, hogy vigyázzon magára. Az új lakótelepek egyforma elemeit a lakók asszimilálták és különössé tették. Városaink hosszú idõn át a hetvenes-nyolcvanas években régi dicsõségükbõl éltek, és azzal mentegették a csúf jelent: nem is tudjuk elképzelni, hogy milyen szépek voltak régen, amikor mi még nem is éltünk. Történeteink voltak a sebesen elvonult és elszomorítóan rövid  fénykorokról.

(bazárvilág - a toronyház alatt szamaraskordé - újgazdagok felfénylõ szigetei)
Mikor már lehetett, kivirágzott a bazárvilág, asztalokon, bódékban árultak emberek mindent, hihetetlen javakat, és a toronyház alatt szamaraskordé nyikorog. Kopár, szegényes városmezõben újgazdagok felfénylõ szigetei tûntek fel a legutóbbi századforduló közelében. Különbözõ gazdasági korok jelenségei, áruvilága keveredik, és általában szembeszökõ a színek és stílusok egyvelege.
        A Nyugat, de talán Közép-Európa is egységesebb, ez viszont fantasztikusabb, meglepõbb. Dél-Kelet-Európa? Miért nem Dél-Közép-Európa? És mihez mérjük a fejlettsége vagy elmaradottságot? A nyugati kert tartózkodóbb, a magyar tarkabarkább. A szegényebb élénkebb színekkel kárpótolja magát. Továbbmenve aztán körülvesz a szikár semmi, a kopár szegénység, az aliglétezés, és hirtelen az egyszercsak felbukkanó, szertelen pompázás.
        *
A ráérés itt nem szégyen, a dolgokra rá kell szánni az idõt, semmit sem kell elsietni, mielõtt a dolgot megoldottnak tekintenénk, egy kis kávéval, egy kis szilvóriummal megalapozzuk azt a kézfogást vagy pecsétet. Nem mindenre jut egyforma gond, türelem és takarítóbuzgalom, ezért Közép-Kelet-Európa ambivalenciáit a vécék állapotáról lehet leolvasni, a polgárosodás újabb jelei szembetûnõk, a toalettológia sokat mond városaink lelkiállapotáról.
        Ennek a kultúrantropológiai tudományszaknak meggyõzõ és széleskörû tapasztalaton nyugvó alaptézisei szerint szignifikáns összefüggés mutatkozik a vécék és a politika állapota között. A tisztaság és a tisztátalanság nem véletlen jelenségek. Minél inkább rendben van egy országban a demokrácia, annál tisztábbak a vécék. És megfordítva, minél több az ellenségeskedõ, harsány ideológiai frázis a közbeszédben, minél forróbb a nacionalizmus, kommunizmus, vallási fundamentalizmus, vagyis minél inkább a gonosz másik ördöngõs mûveleteivel, elviselhetetlen jelenlétével vagy szomszédságával magyarázzák a helyi bajokat, (lehet az egy másik ország, országcsoport, vallás, etnikum, bõrszín, szem- és/vagy orrhajlat, bármi), minél tisztábban nemzetiek vagy más szigorú elvhez ragaszkodóak akarnak lenni egy város hangadó emberei, neves vagy névtelen írói, törzsasztalfõnökei, vécéköltõi, hogy eredeti tézisünkhöz visszakanyarodjunk, nos, annál gyakoribbak a vizelettócsák a mosdóban, és annál több mûszaki nehézség áll fenn, ha felmerül a vécékagyló leöblítésének  szándéka.
          *
Mindazonáltal tegyünk különbséget az állandó és a változó paraméterek között. Tehát a vécérend múlandó jelenség, mert a kosz egykettõre kitakarítható. Meg lehet tanulni, hogy ez fontos. Állandó paraméter viszont az a frenológiai megállapítás, hogy a balkáni városokban sok a szép nõ és férfi, de ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy szabadságban a szépek is szebbek, míg viszont a demagóg elnyomástól a szépek is megcsúnyulnak egy kissé, de például az a mediterrán jelenség, hogy valamilyen téren vagy utcán estefelé fel-alá korzóznak a fiatalok, a délkelet-európai városokban is szertartásosabb, mint északabbra. Mértékadó tudósok szíves közlése szerint a Balkán állandó paraméterei közé tartozik a hajlam magunkat – vonulva – tetszetõsen megmutatni, a többieket – ácsorogva – tetõtõl-talpig megnézni.
        Így alakulnak aztán ki a párok, a kart-karba öltve sétálók, akik közül az egyiknek nõ a hasa, a másiknak pedig a nyakában ott terem büszke huszárként egy kisméretû, járni már tudó, de nem mindig szeretõ hölgy vagy úr. Az élet önfenntartó és önszépítõ, hedonizmusra is hajló ereje a Balkánon nem marad el ezen erõ északnyugat-európai megnyilatkozásai mögött. Sõt, játsszunk el egy percre azzal a gondolattal, hogy szabadon választhatunk mondjuk egy balkáni vagy egy skandináv lakoma között, s ide is, oda is szempillantás alatt elvinne bennünket egy varázsszõnyeg, nos, melyiket választanánk? Ami engem illet, én inkább az elõbbit, a balkánit, netán a bukarestit választanám, mégpedig ott és úgy, ahol és ahogy ezt nekünk Andrei Plesu barátom javasolná, akit a tudományos cuisinológia és gourmandéria doktorának tekintek. Egy ilyen dokor asztalánál étkezhetni számomra emlékezetes esemény volt, s ez kellõ empirikus alapot nyújt nekem arra, hogy megismétlõdésében reménykedhessem, és neki az emlékért és a reményért egyaránt szíves köszönetet mondjak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu