az elsõ taktusok…

Egy évig Berlinben éltem.
Egy éve már, hogy hazajöttem. Mintha nem is történt volna meg. Messzi már, mint egy álom! El akartam felejteni. Túlságosan szabad voltam ott: zavartalan magányban, csöndben, nyugalomban éltem. Az elõtte való években nagyon el akartam menni az országból, és tulajdonképpen bárhova, ahol biztosan nem különböztetik meg az embert aszerint, hogy melyik pártra szavaz, mármint úgy kinézetre, mert a szavazás nálunk titkos természetesen, azt mondani sem kell, de azért mégis nagyon vágytam már erre az utazásra, és a sors, illetve az Anna Krüger Alapítvány, még pontosabban Ingrid Krüger, Napkönyv címû regényem német kiadásának lektora lehetõvé tette a számomra, hogy egy évig – 2000 októberétõl 2001 októberéig  Berlinben dolgozzam, és ne kelljen Magyarországon lennem. Olyan volt, mint egy csoda.

Nem csak olyan volt, de az is volt.

Lehet, hogy nem fogom elmondani, miért szerettem volna annyira távol kerülni néhány évvel ezelõtt még rajongásig szeretett hazámtól. Lehet, hogy nem fogom tudni elmondani, és azért nem mondom el. De lehet, hogy azért nem mondom el, mert tartok a következményektõl. Elképzelhetõ persze, hogy valójában semmi okom félni a következményektõl, például attól, hogy lesznek, akik el fogják magyarázni, miután ez a szöveg megjelenik, mennyire torz dolgokat írok. Nem is nekem magyarázzák el ezt, hanem a magyar közönségnek. Napilapban és hetilapokban törlik belém a cipõmet. Mint teszik egyébként, és persze nem csak velem, sok éve már.  Rémeket látok. De már akkor is rémeket láttam, teszik majd hozzá, mikor 2000-ben úgy éreztem, hogy ha nem mehetek el egy idõre otthonról, megfulladok. Nincs rá okom, hogy bármitõl is fulladozzak... Nyilván képletes értelemben gondolom, de abban az értelemben sem kellene ilyesmit éreznem.

Berlinben aztán úgy éreztem magam, mint aki megmenekült.
Ideiglenesen, mert csak egy évre, de megúsztam. Egy év azonban mégis csak hosszú idõ, gondoltam, közben még sok minden történhet. Talán visszatér az életkedvem. Talán írok is valamit. Talán zseniális dolgot írok, amit lefordítanak németre és angolra és tibetire és franciára, és izlandira, és mindenféle más nyelvre, híres leszek, az úgynevezett európai írók közé sorolnak majd, akiknek a sorsát figyelemmel kísérik nyugaton, mindenfelé hívnak, mint az Esterházyt meg a Nádast és a Kertész Imrét, például magvas elõadásokat tartani, meg aztán felolvasásokat is, vagy díszvendégnek fontos kulturális eseményekre, hogy ne kelljen állandóan a manapság határozottan szélsõjobboldali atmoszférájúvá lett hivatalos Magyarország felháborító hazugságait nyelnem, mint egy túl közeli gyárkémény gyanús  füstjét... Csak akkor szeretnék otthon élni, ha kedvem van hozzá. És én majd megmondom, gondoltam Berlinben, mikor lesz hozzá kedvem… Még Ingrid Krûger is csodálkozott, hogy miért félek ennyire a magyar klímától. Berlinben lassacskán már rettegtem attól, hogy egyszer majd végleg haza kell mennem. Kértem õt, valósággal könyörögtem neki, tegyen valamit, értse meg, nincs szükségem újabb ösztöndíjra, hanem csak egy kis lehetõségre… Végül így szólt: – De hát a határok nyitva vannak, Michael! Három-négy hétre még vízumot se kell kérnie, hogy idejöhessen: fogja magát, repülõre ül, és kész. Tudja, leszáll Tegelen, azután ahogy szokott, felkapaszkodik imádott buszára, ami behozza a Zoologischer Gartenre… És már itt is van!

Na ja, mondtam. Klar.
És már tudtam, hogy vissza kell mennem Magyarországra.
 
Berlinben, az August Strassén laktam, a Mittében, közel az Orenienburger Strasséhoz, a berlini zsinagóga hátsó udvarával szemközti házban. Annak a zsinagógának a hátsó udvarával szemközti házban, amelyet a Kristályéjszakán  megrohamoztak és fölgyújtottak a nácik. Most, illetve már egy ideje helyrehozták, ám a pusztítás valóságosan soha jóvá nem tehetõ tényét hangsúlyozandó, csupán a homlokzatát és az aranyozott kupoláját építették fel ugyanolyanná, amilyen a Kristályéjszaka elõtt volt, továbbá még azokat a kapcsolódó zsidó épületeket, melyek már annak idején is a zsinagógának szolgáltak. Ma újra zsidó intézmények vannak benne, hitközség, chevra kadisha, étterem, múzeum... A zsinagóga utcai homlokzata mögött azonban egy különös, üres tér is található: a pusztítás sivár emlékmûve a Kristályéjen történtek, illetve a második világháborúban elhurcolt és megölt berlini zsidók emlékére.

Ottlétem alatt, 2000 októberétõl a zsinagóga elõtt egy szabályos katonai páncélkocsi és tank posztolt. A járdán német katonák, nyakukban géppisztoly... Mit tesz a véletlen: éppen aznap táboroztak le, amikor megérkeztem Berlinbe. Az elõtte való éjszakán ugyanis kézigránátos merényletet követtek el Berlin egyik külvárosában egy kisebb zsinagóga ellen, nem sokkal elõtte is történt ilyesmi, úgy tudni, részben arab-iszlám érdekeltségû, jobboldali csoportok halálos áldozatokat szerencsére nem követelõ terror-kísérletei voltak ezek – ám azért a páncélkocsit még egy év múlva, 2001 szeptemberében is ott láttam állni minden nap a lakásom környékén.

2000 októberében, azon a reggelen, midõn elindultam Berlinbe, s a ferihegyi reptér szabad vámterületén a soromra vártam, vagyis arra, hogy útlevelemet s kézipoggyászomat a hatóságok még egyszer, utoljára ellenõrizék, az utasok szórakoztatására elhelyezett televíziós készülékek a kormánypártok által kisajátított magyar közszolgálati tévé reggeli lapszemléjét sugározták. Az elsõ hír a berlini merényletrõl szólt. Utána több hírügynökségi jelentés számolt be arról, hogy izraeli katonák orvul lelõttek több ártatlan palesztin járókelõt, köztük egy gyermeket is. A következõkben aztán egy, az Osztrák Szabadságpárt prominenséhez Jörg Haiderhez közelállónak mondott osztrák lapnak a merényletek bel- és külpolitikai hátterével foglalkozó cikkeit ismertették. És akkor egyszercsak beléphettem a Lufthansa-gépbe. Elhagytam Magyarországot. Két óra múlva egy dzsungel-zöld, high tech páncélkocsival és a hozzá tartozó, mosolygós, állig felfegyerkezett õszemekkel néztem farkasszemet az Oranienburger Strassén, új lakásom mellett egy kõhajításnyira. Abban a pillanatban értettem csak meg, hogy ezek a katonák nem csak a zsinagógára vigyáznak.

Az elsõ hét végén megszakítottam a kapcsolatot hajszál híján minden magyar ismerõsömmel Berlinben. Nem csodálkoznék, ha azt gondolták volna, hogy utálatosan elkényeztetett alak és túlságosan is dúlt lélek vagyok, felettébb meggondolatlan emberkerülõ mizantróp, de most  jól pórul járok majd biztos, mert napokra úgy egyedül maradok, mint a kisujjam – ám ha így gondolták volna, alaposat tévedtek! Egyedül maradtam ugyan, a feleségem néhány nap alatt mindent rendbe rakott körülöttem, és megtaláltuk a jó kis állandó uszodámat is a Gärtner Strassén, a francia sajtos boltocskát is, a Maraist, a Tucholsky Strasse sarkán, az égbe szálló Häftlingre emlékeztetõ Jézus szobrot, a hozzá tartozó fenséges kék üvegablakokkal a Gädachtnis Kirchében, és általában mindent, amire egy éven át feltétlenül, szinte naponta szükségem volt, utána a feleségem szépen felszállt az Unter den Lindenen a TXL buszra, amely õt Tegelre repítette, onnan haza, én pedig ott álldogáltam a békés õszi napsütésben, berlini szélsuhogásban az Unter den Lindenen, szálegyedül, és még egy évig  boldogan.

Azon az õszön medvék álldogáltak végig az Unter den Lindenen, a középsõ járdaszakaszon. Iciri-piciri medvék, akkorák, mint egy-egy két lábon álló nyúl. Lehetett belõlük vagy tízezer darab. A Brandenburgi Kaputól a Neue Wachéig a járdán végestelen végig ott pitiztek, színes mûanyagból kiöntve, ha jól emlékszem, százas csoportokban, így ahogy mondom, száz fehér medve, száz vörös, száz sárga, száz fekete. A középsõ járdaszakaszon elfoglalták az összes helyet, a Német Újraegyesülés Napjától talán egészen a karácsonyi ünnepekig. Egy sikeres és már nem is fiatal alternatív mûvész díjnyertes alkotása volt ez. De nem bántotta senki az õ medvéit. Nem rugdalták szét õket, nem fújták le festékkel már az elsõ nap, nem rondították össze fasiszta vagy nacionalista politikai jelszavakkal, nem csörtettek közéjük se részegen, se józanul a németek... Ott állt tízezer felesleges, más-más színû, pici maci a legszélesebb sugárút középsõ harmadában, kilométer hosszan. A berliniek nemigen vették észre, hanem fegyelmezetten kikerülték õket, hónapokon át. A turisták egyike-másika begyalogolt a medvék közé, azután zavartan kigázolt közülük.

A Német Újraegyesülés Napján az Unter den Lindenen hullámzó tömeg viselkedését figyelve tûnõdtem elõször a berlini – vagy németet kéne mondanom? – ember tulajdonságain. Sok fegyelmezett embert láttam a menetben, sok-sok szegény embert. Mint New York utcáin is egyébként, hiszen már csak a szegény ember gyalogol a világon mindenütt. Gazdagnak lenni manapság mindenek elõtt azt jelenti, hogy láthatatlannak: elérhetetlennek lenni. Elzárkózni a csõcselék, a turisták, az ismeretlen, kutató szemek, ellenõrizhetetlen videokamerák, és általában minden probléma elõl. Az utcákon már egész Európában, talán Monacót kivéve, a vesztesek özönlenek, õk vonulnak fel önkéntes alapon, a lúzerek, a bérbõl és fizetésbõl élõk, akik még valahogy rávehetõk, hogy ünnepi alkalmakkor eljátsszák a nép szerepét, ingyen. Sõt, még a  sörüket is fizetik! A gyõztesek a sörért se  fizetnek, õk állófogadásokon potyáznak, már ha egyáltalán, mert sokkal valószínûbb, hogy egyszerûen kihagyják az állami ünnepeket, és pihengetnek erõdszerû, láthatatlanná tett kastélyaikban.

Kik gyalogolnak még az Unter den Lindenen?
Kelet-berliniek. Azok közül az emberek közül mászkálnak itt most a legtöbben, akik tizenvalahány éve a Hotel Adlonba nem mehettek volna be. Még körülnézni se. Az a halál-térségben volt, ahol Walter Ulbricht hóhér-határõrei felszólítás nélkül is lõttek... Nem is volt még meg, vagyis már a Hotel Adlon. A tehetõsebb nyugat-berlini polgároknak (és egy kelet-berlinihez képest az összes nyugat-berlini polgár elkényeztetett, unott arisztokrata máig) nem valami nagy élvezet a tömegben lökdösõdni a Brandenburgi Kapu környékén, a megafon-rock zsivajában…. De azok, akik ide évtizedekig csak sírni és beteg módon vágyakozni jöhettek, mintha sokkal többen lennének. Itt lökdösõdnek, téblábolnak a reménytelen tömegben mind, akiknek a Fal nem egyszerûen elrontotta az életét, de esélytelenné tette még az ivadékaiét is.

Nem mindegy az, hogy a hajdani Kelet-Berlinben vagy Nyugat-Berlinben koptatod a járdát és a metrókocsi üléseit. Nem mindegy, hogy hol vagy te szegény... Az ember azt hinné, Kelet-Berlinben, ahol történelmi okokból a lúzerek tömegei élnek, olcsóbb a fasztfúd, a mozi, az alsónadrág, mint a város nyugati részén. Fordítva, természetesen: az Alexanderplatzon valamivel drágább a sült krumpli, mint a Wittenberg Platzon, és az új áruházban, a csak Kaufhofnak emlegetett berlini Corvinban is valamivel drágább az áru, mint az C&A-ban. Tapasztalataim szerint, a berlini Ossi-k számára, legalábbis mostanában, nincsenek olyan mesés mértékû árleszállítások sem, mint amilyenek a Kurfürstendamm elvásott ínyû ínyenceinek a kedvéért, például a szép Wertheim Áruházban rendszeresen szoktak lenni. A Kaufhof földszinti szupermarketjában az ananász éppúgy poshadtan is árusításra kerül, mint a pesti nagycsarnokban. Szükségképpen nem veheti észre a vevõ, hogy becsapták, ha csak akkor nem, mikor már hazavitte... De akkor már megvette. Úgy kell neki.
 
A Kelet-Berlinben járó metrókocsik többsége kívülrõl rondán össze van firkálva, belsejükben grafiti-mintásnak álmodott, tehát baromi csúnya, csiricsáré a mûbõr üléshuzat, meglehetõsen kicsik az ablaknyílások, és az utas nem mindig tudja kinyitni az ablakokat. A nyugat-berlini vonalakon kattogó kocsik többségének üléshuzata hallatlanul elegáns, szürkés zöld francia bársony. Ott tartózkodásom alatt egyet se láttam összemocskolva vagy felszakítva, a kocsik falát is csak elvétve rondítják a firkálások, és az ablakokat feltétlenül ki lehet nyitni.
Vajon hol van több koldus, mármint Keleten vagy Nyugaton?
Ne hamarkodd el a választ, oh, Olvasó, te nyájas. Gondolkodj elõbb! Persze, igaz, gondolkodtam-e vajon ezen a kérdésen én magam, mielõtt idemenekültem volna Pestrõl? Hogy a Keleti pályaudvaron, vagy az Apponyi téren volna-e inkább érdemes koldulnom? Most már, így utólag persze hamar rádöbbenek: az Apponyi téren sokkal többen mernek koldulni mindig, mint a Keleti elõtt... Egy szó mint száz: teszem azt a Friedrichstrassétõl a Zoologischer Gartenig meglehetõsen érdemes kéregetéssel próbálkozni...
Mármint annak, aki tud valamit.

A dolog a következõképpen mûködik: a Friedrichstrassén a középsõ kocsik valamelyikére felszállsz egy társaddal, aki inkább legyen férfi, mint nõ, és te magad is legyél inkább férfi, mint nõ. Mármint kinézetre legalább... (Berlinben ennél többet nem kívánhatsz.) És legyen nálad valami hangszer. Még jobb az, ha mindkettõtöknél van valami hangszer. Bármi: hegedû, okarina, trombita, fuvola, gitár, szaxi... Adj egy megállónyi esélyt azoknak, akik nem óhajtanak mûélvezõddé válni  –  ez csodálatos, hogy ezt az esélyt megadod, ez a te koldusságodnak eleganciát ad, így aztán például Kornis, a magyar író még idejében átmenekülhet a macskazene elõl az elõzõ kocsiba, ahova te nem követed, mert a BRD-ben csakis balról jobbra és hátulról elõre koldulunk, fordítva ez kizárt –, no és akkor a Lehrter Bahnhóf elhagyása után mondjuk elhegedülöd a Ha én gazdag lennék-et, elfújod az Il silenciót, vagy elpöngeted balalajkán a volgai hajóvontatók sirámait, hangszered lehet fésûre feszített selyempapír is, te magad nyugodtan lehetsz munkanélküli és/vagy orosz, ukrán, cigány, vagy teszem azt bangladesi nemzetiségû, ugyanakkor és amellett HIV-pozitív, meggyõzõdéses munkakerülõ, érthetetlen és gyógyíthatatlan szegénységben szenvedõ egyed, csupán az a fontos, hogy a Tiergarten megállóig be kell fejezned a zenélést, és akkor marad még kereken egy megállónyi idõd arra, hogy társaddal együtt, pohárral a kézben, vagy pedig nyitott tenyérrel és szégyenlõsen mosolyogva, illetve egy fenéket mosolyogva, inkább nagyon is szigorúan minden utasnak lehetõséget adj arra, hogy zenére csak nyomokban emlékeztetõ decens lármád ellenértékeként kapj kocsinként minimum 2 márkát, a maximum pedig... hát a csillagos ég! Kábé 5-8-10 márka azért egy óra alatt összejöhet, de azután a Zoologischer Gartennél feltétlenül szálljatok le a tujáról, és tartsatok szünetet, ne zaklassátok állandóan a sokszor nálatok is  szegényebb, de bizonnyal szemérmesebb embereket. Akkor se szabad ezt tenned, ha ne adj isten egy fillért se kapsz senkitõl. De még egyszer mondom, az kizárt. A muzsikáló koldusokat Berlin elfogadja.
Ez a város alapjában baloldali érzelmû, mondják új német ismerõseim.
Amit az S-Bahnon látok, az nem csak kéregetés, de bizonyosfajta tüntetés és spontán teszt is, a multikulti Berlin méltóságteljes felvonulása, a másság szúrópróbája, a bohémvilág aljának szereplési lehetõsége, továbbá némi city-giccs, csupán elhanyagolható mértékben igazi koldulás.  Nézzem meg jól az utasokat: aki soha nem ad közülük, azok minden bizonnyal jobboldali, konzervatív szavazók, aki meg ad, azok a militáns baloldaliak... Utóbbiak bátor jelenlététõl olyan szabad és érdekes ez a város ma, hogy a kulturális kínálata már-már New Yorkéval ér fel.

Táblát a nyakamba: ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÚ MAGYAR ÍRÓ VAGYOK. KÖSZÖNÖM NÉMETORSZÁG, HOGY BEFOGADTÁL! NEM SZERETNÉK A HAZÁMBA VISSZAMENNI, AMÍG MAGYARORSZÁGON A HOLOCAUST TAGADÁSA NEM BÛNCSELEKMÉNY, ÉS A SZÉLSÕJOBBOLDAL LEGITIM POLITIKAI TÉNYEZÕ. KÉREM, SZERÉNY ÖSSZEGGEL TÁMOGASSÁK MEGÉLHETÉSEMET!
No de mégis: mit adjak elõ?
Muzsikálni  nem tudok, ha csak nem szavakkal. Magyarul azonban a magyarok beszélnek, és hát zömmel nem Berlinben. Németországban éppenséggel a magyarra volnának kíváncsiak belõlem, a mai magyar helyzetre, németül – én pedig örülök, ha nem kell a mai Magyarországhoz kapcsolódó szorongásaimmal foglalkoznom. És nem tudok németül. Rosszabbak az esélyeim a bangladesi hegedûsnél.

Korrekt világ ez, habár nem vidám. De nem is aljas. Az emberek arca be van zárva, le vannak húzva a redõnyök, ez igaz, és ha ez így megy évtizedeken át, anélkül hogy formális helyzetben egy informális gesztust megengedhetnél magadnak, vagy megengednének veled szemben, abba is jól bele lehet õrülni, ezt el tudom képzelni, ám az ingerült utcai provokációk ezer fajtája, ami odahaza tapasztalható, Berlinben teljesen ismeretlen. Nem huppannak elõtted a székre, csak azért, mert látják, oda akarsz ülni, nem néznek bele az újságodba, nem tesznek megjegyzéseket a sáladra, az orrodra, a gyermekedre... Elviselik, hogy a lányok hasa januárban is kilátszik a kabát alól, hogy a hajuk zöldes lila, vagy kérdõjel-alakra nyírt, és az ajkukban acélkarika fityeg. Még azt is pissz nélkül eltûrik, ha a férjed fekete bõrû, gyapjas hajú, egyetemi professzor külsejû nigger, te viszont hamvasszõke vagy és gyönyörû.

A Tacheles szomszédságában, de a városban sok más helyen is öt emeletes házak egész homlokzati frontját beborító megaplakát látható mostanában, afrikai vagy ázsiai szülõktõl származó férfiak és nõk egész alakos portréi. Mind fehér pólót visel. A következõ mondat olvasható a trikón,  mellesleg a Hitler által igen kedvelt, sajátos gót betûtipussal szedve: BÜSZKE VAGYOK RÁ, HOGY NÉMET POLGÁR VAGYOK.

Olyan most élnem, laknom ebben a városban, jut eszembe egy idõ után, mintha valamely reinkarnatív hangulatú déja vu alanya volnék: elõzõ életemben Berlinben születtem, nagyjából a Gerschom Scholem szüleinek és családjának magától értetõdõen németté vált, felvilágosult, liberális polgár-életét éltem. Zsidó származásomat már el is felejtettem, nem is tartottam fontosnak, hanem kicsit nevetségesnek, ha egyáltalán eszembe jutott. Ugyan miért kellene az ilyesmit számon tartani? Miért a vérvonalát vizsgáljuk magunknak vagy másoknak, miért nem a szellemi teljesítményeink színvonalát? – mondogattam magamban és a mûvelt társaságban is abban az elõzõ életemben, aztán úgy tizenhat vagy harminckét éves korom tájt hatalomra jutott Hitler, és minthogy Gerschom Scholemmel ellentétben én nem vándoroltam ki Németországból, mivel nem óhajtottam felébredni abból a rövid álomból, amit európai és német kultúrának hívnak, és hittem benne, hogy Németországban nem tehetik meg velem, hogy az állatnál is méltatlanabbul lemészárolnak, ámbár természetesen megtették, milliomodmagammal füstté lettem. Noha „csak” a testem, mert a lelkem, oh, persze a halhatatlan lelkem 1949. május 10-én, a háború befejezésének negyedik évfordulóján, néhány száz kilométerrel arrébb, Magyarországon újjászületett, szeretetre, kultúrára, betûre és életre szomjasan ismét csak elõállt, és most egy másik - vagy nem is annyira másik? – diktatúrában nem a nácikéban, hanem a bolsevikokéban kellett elszenvednem az életemet, ugyan ennek a mocskos totalitárius diktatúrának véletlenül épségben megértem a végsõ összeomlását, és ebben a magyar életemben már nem voltam olyan hülye, mint német koromban, nem akartam azt hinni, hogy én nem vagyok zsidó éppannyira, mint amennyire magyar, és már nem hittem el azt sem, hogy ha zsidó vagyok, akkor keresztyén már nem lehetek, sõt,  író lettem, mégpedig magyar nyelven alkotó író, alig fordíthatóan bonyolult nyelviséggel bíró magyar író, vagyis magyar zsidó író, illetve Krisztus-hívõ magyar zsidó író (ez már úgy hangzik, mint egy Raymond Queneaud-nyelvgyakorlat, nemde?), és persze margóra szorított író is, de 1989 után rémálom-szerûen zuhant az életemre a magyar politikai élet nagyobbik részének viharos gyorsasággal bekövetkezõ, radikális jobbra tolódása. Akkor kellett azután hosszú idõre külföldre, és persze Berlinbe jönnöm, kivételes jutalomból, megmentõ ajándékképpen, itt pedig megtapasztalnom, hogy elõzõ, álom-életem kivégzõ-színhelye már nem is náci föld, többé-kevésbé megtisztult bûnétõl, itt a szó szoros értelmében tiszta a levegõ, Budapestéhez képest egészen biztosan az, itt nem vagyok egyesek féktelen és hangos gyûlöletének tárgya  az írásaim vagy a liberális elkötelezettségem miatt, zsidó származásom és urbánus-tabudöngetõ attitûdöm ellenére is tiszteletre méltó személyként bánik velem a német kulturális élet, mit több, nagyra becsülik azt, amit papírra vetek, ámbár lényegében a számukra fordíthatatlanul vetem papírra õket. De e mostani életemben a problémáim is magyarok, mélyen magyarok, tisztán és mocskosul magyarok. Elsõsorban magyar és nem zsidó problémák, de nem is németek vagy európaiak. Dehát én nem vagyok magyar, mármint a protofasiszta magyar jobboldal szerint, hanem idegenszerû vagyok, „hígmagyar”, illetve a zsidó jobboldal szerint negatív zsidó, mert gyászában élõ zsidó, Holocaust-zsidó. A németek szerint ellenben egyszerûen magyar író vagyok. A demokrácia tiszta levegõje után kapkodó emigráns-jelöltre Berlin nem kíváncsi belõlem. Érthetõ. Máris zsúfolásig telt Németország a hazájukból nemrégiben pánikszerûen elmenekülni kényszerült ukrán, román, zambiai, moldován írókkal… Nekem pedig végre meg kellene értenem, fel kéne fognom, hogy mi következik ebbõl.

Hányszor kell még megszületnem, újra és újra próbálkoznom az élettel Közép-Európában, ha az lehetetlen?

Ha nem a Savignyplatz környékén kódorgok, úgy tûnik, hajlamos vagyok észrevenni a harmadik meg a negyedik világot is. Valahogy szégyenletes lenne állandóan a Savignyplatz környékén sétálnom és a tejszínhabot nyalnom: jobbnál jobb, méregdrága könyvesboltok, régiségkereskedések, lámpaüzletek kirakata elõtt ácsorognom, melyek ugyanolyan kedvesen és szellemesen gazdag terecskéken, s jobbnál jobb pirinyó éttermekkel ellátott, zegzugos utcácskákban húzódnak meg, mint Párizsban, a New York-i Greenwich Village-ben vagy Amszterdamban, a Rembrandt tér környékén is, és végsõ soron semmiben sem különböznek azoktól. A szellemi-anyagi jólétnek s az azzal óhatatlanul együtt járó, finnyásan jó ízléssel bíró kultúrának mindenütt a világon ugyanaz a lezser, puszi, cuki, popper nyuszi hangulata van, ezt a magam részérõl persze szívesen elfogadnám állandó bejelentett lakhelyem cukros aurájául, marhára csípném a dolgot, attól tartok, e tekintetben alighanem két-három milliárd földlakó költséges utazások hiányában tudatosulni is alig képes vágyában osztozom. De mi van, ha egyszer megmozdul a föld értelmes népessége, és ide áramlanak, ezekre a jó helyekre mind az öt földrészrõl az emberek, mondván: egyenlõség, testvériség, szabadság! Akkor mától kezdve én is itt leszek! Mi is itt bödönölünk ezután, ugyanúgy mint ti, savignyíplatziak, oké?! Mert egyetemes joga mindenkinek a földön szabadon megválasztani a helyet, ahol élni óhajt. És aztán mi is úgy akarunk létezni, ahogy ti. Hopplá! - S hogy ne fájjon annyira, hogy a Savignyplatzon ékszerszerûen szép, ezüstszínû, üvegezett személylift is felviszi az S-Bahn peronjára a nyugat-berlini járókelõket, ritkán kószálok errefelé, lehetõleg csak akkor, mikor derûs hangulatban vagyok a jövõm és általában a világ jövõjét illetõen. Mert még van pénzem, mivel aznap vettem kézhez egyébként méltányos összegû havi ösztöndíjam. Tudomásul kell vennem, a Savignyplatz azért a berlini lakásomhoz sincsen túl közel... Annál közelebb van hozzá a Potsdamer Platz.

Ott készül az új városközpont.
Maga a tér még nincs kész, de a környékén sok minden megépült... A házak általában 20-30-50 emeletesek. A Sony Center a nagy attrakció. Meg aztán ott van mellette az egyik legtekintélyesebb közlekedési társaság központja is. Meg a világ egyik legnagyobb és legdrágább magánklinika-kórház-rendelõcentruma. Vagy öt Multiplex Mozicenter, azután a Berlini Filmfesztivál Palota, és az Arsenal Filmmúzeum, a Marlene Dietrich nevét viselõ igazi filmmúzeum mellett. Meg az Arkaden Üzletközpont. És a Mercedes Benz székháza. Meg még sok minden más. Ám azért, hogy ebbõl a területbõl egyszer a valóságban is a város központja legyen, eddig nem sok történt. Mulatságos, ám elgondolkodtató is, ahogy még a meglett berliniek is tanácstalan és ügyefogyott turistákká válnak a metróállomás gigantikus méretû aluljárójából a felszínre emelkedve.
De nem, hamarabb, sokkal elõbb!
Már a Potsdamer Platz alatti, vagy fél négyzetkilométer nagyságú, fehér gránittal bélelt aluljáró akármelyik torkolatában elbizonytalanodik az ember – mert nem tudja, hova akar menni. Annyifele indulna. Vagy inkább sehova! Jó ösztönû óvodások ilyenkor szoktak megfordulni, és visszaszaladni oda, ahonnan jöttek, a még-jobban-föld-alá... Amíg lehet! Mert az egyik irányban térhatású mozi, meg a másik irányban is térhatású mozi csábítja a csökönyösen kishülye tini fogyasztónak tekintett homo sapienst: menjél bazmeg, a Sony Centerbe, vagy pedig, ha oda nem akarsz menni, akkor is menjél a Sony Centerbe, de ha ebbe az irányba menekülsz elõle, akkor nem a belsejébe jutsz, hanem az elõterére, az is nagyon király, meg fogod látni, vagy pedig menjél, tudod mit, az Árkádok nevezetû, Százszoros Áruházba, ott aztán van minden, ami neked kellhet, ott van még a Kaiser Nagyközért is, azonkívül az alagsorban vagy 25 kajálda, jobbnál jobbak, bazmeg! Ha pedig valami egészen különlegesre vágyol, seperjél el a Sony Centerbe mégis, ezen a harmadik kerülõ úton! Ez elõször majdnem olyan érzés lesz, mintha kiérnél egy utcára, mert elvileg itt vannak házak is, csak hát persze mind az úgynevezett újnyers építészet megnyilatkozása, akkorák, mint a gizehi piramis, mindegyik áttetszõen csillog, mintha csupa acélból és üvegbõl lenne, de persze itt semmi se acél vagy üveg, és minden építész egyforma külsõ, falon mászó liftekkel operál, mutatóban ugyan még egy lakóház is akad köztük, úgy értem, elvileg emberi lakhatásra is alkalmas, csak nem lakik benne senki, aki pedig majd fog, hát az keményen szívni fog! Elõször a sziti-mivolttal és annak elképzelhetetlenül posztmodern nívójával együttjáró, elképzelhetetlenül méregdrága ára miatt e lakásnak fog nagyokat szívni, másodszor meg a „fal helyett ablak”-elv miatt: ha itt nem megfelelõen világítasz, vagyis függönyözöl, hát barátom, akkor magánéleted, az nem sok lesz... Szóval egy pillanat múlva, ahogy a föld alól kibújva a hajdani Akropolisz oszlopainak nagyságát bõven túlhaladó beton-lábazatokat kerülgeted a Duna-szélességû, ha jól emlékszem, Marlene Dietrich Sétányon, és nem tudsz úgy vigyázni, hogy ne a Sony Center udvarának nyitott sátorteteje alatt találd magad – nos, fölsejlik, a valódba nyilall, hogy a Potsdamer Platz elkészült része talán nem is városközpont, hanem iszonyúan gazdag világcégek szabadtéri bemutató terme. Mint egyébként lassan az egész világ, caklipakli.

Ezt még folytatom.
De máris közbevetem, hogy kitessék, az élet és azon belül annak élvezete is milyen összetett kérdés egy menekülõ zsidónak: azért én sokmindent szerettem is ott, a Potsdamer Platzon! Nem feltétlenül amiatt, mert tehetséges vagy ember-szabású lett volna... De igenis szerettem az Arkaden Üzletközpontban is számos helyet. És nagyon sok jó dolog van az Arsenal Mozikomplexben! Majd el fogom mondani. Nekem nyáron még a Sony Center elõtti sétálóudvaron is akadt makulátlanul hibátlan pillanatom, nevezetesen mikor az ott kapható,  olcsó és jó minõségû krémvanília fagyit nyaltam.

IMÁDLAK, BERLIN!

ÉS VISSZAVÁGYOK A SONY CENTER ALÁ, FAGYIZNI!

Ácsorognak, bámészkodnak a németek meg a nem-németek is a Potsdamer Platz környékén, az Alpokból ideszállított, Eiffel-torony nagyságú karácsonyi fenyõfa alatt, a megatornyok és gigaáruházak és bega mozik és egymás hegyén-hátán csilingelõ, játéktermekkel és termékbemutató-platzokkal egybenyíló Internet Cafék, kulcsmásolással és ingyenes mobiltelefoncserével kombinált lángossütõk, különféle látvány-holográfra alapozott E-(elektronikus) Disneylandok jeges özönében – s nem hisznek a szemüknek! Vagy mindenesetre eléggé nagy zavarban vannak. Vagy nincsenek? Ha nem holografikus, illetve akciófilmet, vagy vadi-új laptopokat bámulok az új Berlin közepén, tehát ha nem komputert, parfümöt és sonkát, cipõt, levy’st, bio-zsebpiszkot, satöbbi fogyasztok, akkor tanácstalanul toporoghatok órákon át az új centrumban, mindössze csak nézelõdhetek, mint a Rudi bika az Ipari Vásárban. Egyedül én volnék zavarban a Potsdamer Platzon? Attól, hogy nem merem elhinni, hogy tényleg ekkora barom a Big Capital? Dehát miért?! A nagytõke valóban ennyire agyatlan, irtott homloklebenyû szörnyeteg volna?! Pont olyasformán, ahogyan már 120-150 éve Karl Marx is cikizte õket ?! Hiszen itt van, vagyis volt, illetve lett volna a már nem is hitt alkalom a mûvelt nyugati világ számára, hogy a második világháború utolsó, kishiján legnagyobb sebe helyére, a méltán rommá lõtt, majd a KGB és a STASI keze nyomán méltatlanul halálvonallá és senkiföldjévé tett régi Berlin, majd a berlini fal, a Mauer helyére megálmodják a merõben új városmagot, megalkossák valamely bensõségesen emberi, európai szellemiségû és lakható világnak, netalán a Közös Európa új fõvárosának a magját...
Hát mit építenek helyette?
Valójában még csak nem is a német állam építkezik itt, ahogy nézem. Nem is Európa, vagy egy másik világhatalom, az USA vagy Japán terjeszkedik a német fõváros közepén, hanem néhány, az utóbbi évtizedekben példátlanul sikeres világcég meghökkentõen fantáziátlan igazgatótanácsa izmozik. Nekik volt annyi pénzük, amennyi az utóbbi ötven év – vagy minden idõk? – legnagyobb európai építkezéséhez, telek-áraihoz, ingatlan-befektetéseihez szükséges. Pénzcsinálás szempontjából, könnyen lehet, hogy bõszült géniuszok e cégvezetõk, de a VÁROS õsi, nagy eszméje szempontjából elképesztõen kulturálatlan seggfejek.
Úgy képzelték el az új városközpontot, mint egy gigantikus méretû cukorkaadagoló automatát, ahol õk még csak nem is cukorkát adagolnak majd a városlakóknak, hanem a vállalatukat, világméretû befolyásuk tényét, illetve a tõkés gazdaság aktuális trendjét és csúcstechnológiáit reklámozzák.
Legnagyobb szerencsétlenségükre, mellesleg a berliniekére is, ezt a kellõen át nem gondolt elképzelésüket azután a mûködési sebességérõl és félelmetes precizitásáról ismert germán építõipar szélvész-gyorsan meg is valósítja. Hosszú távon hatalmas blamázs ezeknek a vállalatoknak, gondolom, hogy e helyen váratlanul mindenkinek kínos fényességgel kiviláglik: a kurrens tõkének az égegyadta világon semmi mondanivalója (az európai?) ember számára.  Nincs az életrõl, nincs az intimitásról, sem az idõrõl, sem a történelemrõl, de nincsen a gyermek értelmérõl sem, vagy a könyv értelmérõl, és semmi hasonlóról, de tényleg, fikarcnyi gondolata valami emberi léptékû jövõrõl. Semmirõl, ami szellemi vagy bensõséges vagy legalább csöppet nem-fogyasztás-centrikus lenne... Itt lehetetlen, hogy is mondjam csak, „csavarogni a városban”, netán eltévedni a mûhelyek, boltocskák, utcácskák, terek, hidak szép szövevényében, mint hajdan, az évszázadokkal, esetleg évezredekkel ezelõtt épített városközpontokban. Itt nincsenek sem polgárházak, sem „piazzák”, még piac sincs... Ja igen, és koldusok sincsenek! Csupán odalent, a félig kész aluljáróban, a feltúrt metró illetve S-Bahn kijáratok elõtt mernek trombitálni... Odafönt, a fényben a bohém európai ritka tünemény: szerencsekaszinók piff-puff mozi-hodályok, konferencia-épületek, hiperszuper shopping center, mélygarázs. Fogyasztás nélkül csak úgy, leülni egy kényelmes padra egy pillanatra, és aztán álmodozni... Megszülni egy új gondolatot...
Vagy ez már összetéveszthetõ a kéregetéssel?
Hát azt nem lehet.

A Sony Center elõtt gubbasztanak a bedeszkázott szökõkút körüli széles márványkáván a rettentõ hidegben a holtfáradt berlini sétálók, már egy tenyérnyi hely sincs köztük. Mint a pingvinek. A Sony égig érõ karácsonyfáján a szélben dizájnosan csilingelnek a fém csillagdíszek... A tömegben kigyúrt biztonsági emberek cirkálnak, szünet nélkül telefonoznak.
Nyilván egymással beszélgetnek.

Berlin egészében véve azért mégiscsak úgy hat, mint egy nyugtató, gyógyító s hûs pakolás a mai Magyarország jobboldali hivatalosságának undorító proto-fasiszta szimpátiáitól fölsebzett valómon. Ha már választanom kell –  és még lehet – a húszas évekbeli magyar fehérterror valamint a Sony kulturális öröksége között, akkor persze még mindig és százszor inkább, ezerszer inkább:
a Sony, a Sony, a Sony.

De nemsokára haza kell mennem.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu