Migrációs egyenleg
A „migráció” szó a populáció kollektív, nagy távolságokban zajló mozgását jelenti. A demográfusok és statisztikusok számára azonban a migráció a költözéssel kezdõdik. Hogy egy adott területen, adott idõszakban a népesség változását vizsgálhassuk, megkülönböztetjük a „természetes változást”, születéseket és halálozásokat, és a „földrajzi mobilitást”, a be- és elköltözést.
Franciaországban a természetes változás statisztikai nyomon követését a személyi adatnyilvántartó végzi. A költözéseknél azonban nincs ilyen nyilvántartás. A migráció nyomon követésére tehát a különbségekbõl indulunk ki. Rendelkezünk a lakosok számával két egymást követõ idõpontban, és rendelkezünk a születések és halálozások számával is a köztes idõszakra nézve. Elõször tehát, a két dátum közti létszámkülönbség alapján, kiszámítjuk az össznövekedést, majd ebbõl levonjuk a születéseknek a halálozásokhoz képest mutatkozó többletét. A különbség az úgynevezett migrációs egyenleg, amely megfelel annak a – valószínûleg negatív elõjelû – különbségnek, amely a bevándorlások és az elvándorlások közt mutatkozik.
A migráció nem valamely közigazgatási vagy politikai határ átlépése, hanem egy korábban valahol állandó lakos megtelepedése új lakóhelyen. Tehát nem valamiféle pillanatnyi, hanem több egymást követõ szakaszra tagolódó folyamatról van szó; a különbségtétel a végleges és idõleges bevándorlók, a letelepedett és az ideiglenes lakók közt gyakran csak megállapodás kérdése. Az európai statisztikusok abban állapodtak meg, hogy egy évi tartózkodást tekintenek letelepedésnek.
A migrációs folyamatok statisztikai leírása két önkényesen kiválasztott adaton nyugszik, az idõ és a hely metszetén: ha két népszámlálás közt eltelt idõszakban tanulmányozzuk a migrációt, és valaki ebben az idõszakban oda- visszaköltözött, a kétirányú mozgás a mozdulatlansággal lesz egyenértékû. A két népszámlálás közti migrációk tehát nem adják ki az idõszak éves migrációinak összegét, hiszen vannak olyan köztes migrációk, amelyek figyelmen kívül maradnak. Ugyanígy az ország területén bekövetkezõ elköltözések száma nagyobb lesz, ha települések közt mérjük õket, mint ha a megyéket hasonlítjuk össze, és nagyobb, ha megyék közt mérjük, mint ha régiók közt hasonlítjuk össze.
Azaz az emberek lakóhelyeit vagy az idõben követjük nyomon – ilyenkor „hosszanti” vizsgálatot végzünk, többször is megkérdezzük ugyanazokat a személyeket –, vagy azt kérjük a vizsgálatba bevont személyektõl, hogy meséljenek az életükrõl – ilyenkor úgynevezett „retrospektív” vagy „életrajzi” vizsgálatról beszélünk. De nyomon követhetjük a közigazgatás által rögzített számokat is. Ám ha a migrációk mértékének folyamatai kideríthetõk is, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy teljes pontosság nem létezik. Az A-ból B-be tartó elvándorlás, ha A-ban mérjük, ritkán ugyanaz, mint a B-ben mért elvándorlás A-ból B-be.

***Demográfiai hozadék
Kétségünk lehet azonban a természetes változások és a migrációs egyenleg megkülönböztetésének helytállóságáról, különös tekintettel a vizsgált területen letelepedett bevándorlók gyerekeinek születési regisztrációja ügyében. Ez minden olyan idõszakra igaz, amelyet összehasonlítunk egymással, és különösen igaz hosszú távon. Vannak gyerekek, akik bevándorolt apától és anyától származnak – õk már letelepedésük elõtt is házasok lehettek, de bevándorlásuk után is házasodhattak egymás közt –, vagy egyetlen olyan bevándorló szülõtõl származnak, aki már az ország területén született személlyel házasodott össze: az ilyen gyerekek, akik már az ország területén születtek, a természetes szaporulathoz, nem pedig a migrációs egyenleghez sorolódnak.
Nyilvánvaló példa erre az Egyesült Államok. 1776-ban az országnak 2,6 millió lakosa volt. Két évszázaddal késõbb 215 millió. Összességében a bevándorlók száma 1820 és 1990 közt elérte az 55 milliós nagyságrendet, s közülük 30 millió 1860 és 1920 közt vándorolt be. Még ha a csúcsidõszakot, az 1901 és 1910 közti évtizedet ideszámoljuk is a maga 9 millió bevándorlójával, a migrációs egyenleg akkor is csak a korszakbeli össznépesség növekedésének felét teszi ki. Mondhatjuk-e, hogy az Egyesült Államok népesedésében a bevándorlásnak csak kisebb szerep jut, hiszen az amerikaiak nagyobb része már amerikai területen született?
Mindez elvezet bennünket a „demográfiai hozadék” fogalmához, amelyet Michele Tribalat vezetett be, s amely nemcsak az ország területére érkezõket veszi számba, hanem a leszármazottaikat is, hogy felelni tudjon az ilyen típusú kérdésekre: „mennyivel volna kisebb az ország népessége adott idõpontban, ha nem lett volna bevándorlás?”.
A demográfiai hozadék fogalma számos kérdést felvet. A bevándorlók velük azonos származású bevándorlókkal házasodnak-e? Más származású bevándorlókkal házasodnak vagy az autochton népességbe házasodnak be? A migrációs folyamatok nemcsak a statisztika tárgyai, hanem történeti és szociológiai jelenségek is. Felmerül tehát az a kérdés is, mi a folyamatok oka az elszármazási országban? A bevándorlók csoportosan vagy szétszórtan telepszenek le? Milyen foglalkozásokat ûznek elsõdlegesen? Milyen nyelvi, étkezési, kulturális, pszichológiai hatást gyakorolnak a befogadó társadalomra rövid és hosszú távon? Miféle feszültségeket váltott ki vagy mélyített el a jelenlétük?
Itt nemcsak nyugodt elköltözésekrõl, hanem akaratlagos vagy kikényszerített – békés vagy tragikus – országelhagyásokról is szó van, amelyek minden pillanatban megváltoztatják a népesedési térképeket. Az emberiség története migrációs folyamatokból, elfogadott/elutasított házasságok és rangon aluli házasságok történetébõl áll, s az ilyen házasságok leszármazottai adott esetben új csoportokat hoznak létre. Vajon milyen vérbõl származott Victor Hugo, aki „Besanconban, az õsi spanyol városban született, breton és lotaringiai szülõktõl?”
A nyelvek õrzik a népességcserék nyomait. Így az angol foreign – idegen, külföldi – szó (Foreign Office, külügyminisztérium) ugyanaz, mint a francia forain – vásározó, vásári árus –, és arra emlékeztet, hogy mindig voltak olyan kereskedõk, akik vásárról vásárra jártak, és otthonuktól távol éltek. Azoknak a szavaknak, amelyekkel általában idegeneket vagy bizonyos származású – legyen az valós vagy képzelt származás – idegeneket neveznek meg, gyakran van pejoratív felhangjuk. A görög „metoikosz” [méteque] eredetileg Athénban lakó idegent jelentett, ma már azonban a franciában „jöttment” értelme van.
Azt mondják, a boldog népeknek nincs történelmük. A migrációknak azonban van. Az elszármazási országok politikai feszültségei vagy gazdasági válságai indukálják õket. A célországokban, tapasztalatból tudjuk, az idegenek jelenléte, akármilyen kevéssé találkozik is a bevándorlók erkölcseire vagy indítékaira vonatkozó tudatlansággal vagy elõítéletességgel, és különösen ha gazdasági nehézségekkel esik egybe, xenofób vagy rasszista reakciókat válthat ki, amelyek a hatóságok elnézését, sõt cinkosságát is élvezhetik, hiszen nekik minden ilyesmi kapóra jön, hogy eltereljék a figyelmet azokról a problémákról, amelyeket képtelenek megoldani. Fontos, hogy ezt a kockázatot minden eszközzel megpróbáljuk leküzdeni, elsõsorban a tudatlanság megszüntetése útján. Ami azt jelenti, hogy az oktatásnak és a médiának nagyobb figyelmet kell fordítania a migrációs folyamatok történetére és leírására.
Minden országnak megvan a maga érzékenysége. Mexikóban a spanyolok érkezését az indiánok szemével nézik, míg Brazíliában a gyarmatosítók szemszöge érvényesül. Az Egyesült Államokban a bevándorlók voltak az alapítók: a különféle származású amerikaiak az alkotmányhoz és a csillagos zászlóhoz fûzõdõ viszonyukkal határozzák meg önmagukat. Európában egyfelõl ott vannak azok a jelentõs – a déli országokból az északi országokba irányuló –migrációs folyamatok, amelyek résztvevõit ma már „bennszülöttnek” tekintik. Egyébként Európa országai megõrizték kapcsolataikat – fõként nyelvi értelemben – azokkal az országokkal, amelyeket gyarmatosítottak vagy amelyekkel régóta létezõ politikai kapcsolatokat tartanak fenn, mint Anglia Indiával, Spanyolország Latin-Amerikával, és ezek a kapcsolatok bevándorló népességként is jelen vannak.
A zsidók kivonulása Egyiptomból, a római terjeszkedés, a barbárok inváziója, a kereszteshadjáratok, a rabszolgaszállítmányok, az óceánt átszelõ bevándorlások, amelyek benépesítették Amerikát, a gyarmatosítás majd a gyarmatok megszûnése, az európai „hontalanok” drámája, a vidéki népesség exodusa, a nagy megalopoliszok kialakulása, a Földközi-tenger déli partjairól az északi partokra irányuló elvándorlás, a boat-people... mindezek és más történelmi mozzanatok is hozzájárultak és ma is hozzájárulnak a népek állandó változásához. Én három, nagy kulturális jelentõségû migrációs jelenséget szeretnék kiemelni.

***A városok szédítõ növekedése
A nagyvárosok mindig is a migrációs hullámok elsõdleges célpontjai voltak. A nagyvárosok olyanok, mint megannyi élõ organizmus: szükségük van táplálékra, energiára, vízre, kivetik magukból a hulladékot, áramoltatják az információkat és az árukat.
Franciaországban a vidéki népesség exodusa és az urbanizáció megér egy külön misét. A júliusi monarchia és a második császárság idején indult meg az ipari koncentráció a vidéki kézmûvesség és az otthoni munka rovására. A folyamat körülményei kevésbé voltak kegyetlenek, mint Angliában, ahol a tengeri kereskedelem tönkretett parasztok millióit kényszerítette rá a proletarizálódásra; Franciaországban a legszegényebb régiók, fõként a hegyvidékek lakói és a legbizonytalanabb státusú elemek (mezõgazdasági bérmunkások, felesbérlõk, gazdálkodók) adták a legnagyobb számban az ipari munkaerõt, miután földönfutóvá tette õket a gépesítéssel átalakuló mezõgazdasági termelés, a piacok kitágulása (belsõ szállítás és import), a hozamnövekedés.
A vidéki exodusnak megvan a maga egyenes következménye, az urbanizáció. Franciaországban az urbanizáció fõként a párizsi régiót puffasztotta fel. Jelenleg minden tizedik ember – 16,7 százalék – az Ile de France hét megyéjének valamelyikében él: nagyjából Belgium teljes népessége egy ötször kisebb területen. 1801-ben ebben az övezetben élt a francia lakosság 3,7 százaléka; 1901-ben 10,8 százaléka; 1975-ben 17,5 százaléka, és az arány tovább nõ, ha lassan is. Nemcsak a vidéki, hanem a Párizst elõszeretettel választó külföldi népesség betelepülése is közrejátszott a folyamatban.

***Amerika benépesedése
Az Egyesült Államok kulturális dominanciája saját közös származási mítoszt hozott létre, amely a földrész felfedezésének elsõ szakaszairól éppúgy szól, mint meghódításáról, majd Latin-Amerika és a francia Kanada gyarmatosításának idejérõl. Itt van például a La Controverse de Valladolid – ez arról a képrõl szól, amelyet a katolikus Európa az amerikai indiánokról kialakított – a Misszió pedig Paraguay gyarmatosítására emlékeztet, amelyet jezsuita misszionáriusok hajtottak végre. A Far West benépesedése újra elõhívta azokat a problémákat, amelyek már az emberiség történetének hajnalán is fölmerültek. A bibliai konfliktus a letelepedett földmûves, Káin, és a nomád pásztor, Ábel közt újra felbukkan a nyájakat terelõ cowboyok és a kukoricatermelõ farmerek viszonyában.
A rabszolgamunkával megtermelt cukor, dohány, kávé, gyapot és arany nélkülözhetetlen volt a 16. és 18. századi Európa gazdasági és politikai hatalmához. 1770 körül körülbelül 2,5 millió rabszolga volt az amerikai földrészeken, akik az európai kereskedelem teljes értékének nagyjából a harmadát állították elõ. Forrástól függõen 15–20 millióra becsülik az Afrikából erõszakkal Amerikába hurcolt feketék számát, akik aztán rabszolgaként dolgoztak. Egész Amerikában 3 millió rabszolga volt 1800-ban; 1860-ra a számuk megkétszerezõdött.
Egyébként 1800 és 1930 közt mintegy 40 millió európai telepedett le a tengerentúlon, az amerikai földrészeken és Ausztráliában. 1800 és 1860 közt az Egyesült Államokba bevándorlóknak kétharmada Nagy-Britanniából érkezett, ötöde Németországból. 1850 és 1914 közt a bevándorlók többsége Írországból, Itáliából, Spanyolországból és Kelet-Európából származott el. 1930-ban az Egyesült Államok 123 millió lakosából már csak 14,2 millió született külföldön: Itália állt az élen 1,8 millióval Németország (1,6), Lengyelország (1,3), Nagy-Britannia (1,2), Kanada (1,2), Oroszország (1,1), Írország (0,9) elõtt. Jean-Claude Chesnais megállapítja, hogy „minden kiindulási pontként szolgáló országban a kivándorlás csúcspontja többnyire egybeesik, néhány éves eltéréssel, a természetes szaporulat csúcspontjaival”. Tehát az elindulásnál nagyon is szerepet játszott a „demográfiai nyomás”, a megérkezésnél a munkaerõ szükséglet, de csak a két jelenségnek és a gazdasági-politikai feltételeknek az együttese magyarázza a mozgások nagyságát és idõpontjait.

***Menekültek
A népesség kényszerû elvándorlása már az elsõ világháború elõtt elkezdõdött a görögökkel, törökökkel és bolgárokkal az 1911–1912-es balkáni háborúk nyomán; ezt követõen a lengyelek, a baltiak, magyarok, németek és örmények következtek, összességében mintegy 600 ezer ember; a forradalom elõl egymillió orosz menekült el. Az 1930-as években sokan kényszerültek elhagyni Kínát a japán invázió, Spanyolországot pedig a fasiszták miatt. 1933 és 1945 közt a nácik által üldözött emberek tízmilliói hagyták el a hazájukat vagy sikerült elmenekülniük.
A második világháború több mint 30 millió embert mozgatott meg: lengyeleket, szudéta németeket, csecseneket. Ugyanebben az idõszakban kínai kontinensen megjelentek azok, akiket a kommunista hatalomátvétel tett földönfutóvá. Izrael állam megteremtését és az izraeli-arab háborúkat követõen a palesztin nép nagy része keresett menedéket a szomszédos országokban. Saigon eleste után, 1975-ben több százezer boat people menekült el Vietnamból. Másutt Ázsiában a forradalom és a háború üldözött el kurdokat, iraki és iráni síitákat a teheráni iszlamista rezsim berendezkedése után. Az afganisztáni szovjet invázió idején több mint 5 millió afgán hagyta el a hazáját, többségük Pakisztánban és Iránban telepedett le. 1995-ben az afgánok alkották a világon a menekülõk legnagyobb táborát (2 700 000), megelõzve a ruandaiakat (2 300 000) és a libériából elszármazottakat (800 000). (A palesztinokat – 2 800 000 – mindig külön számolják.) Nagy számuk mellett a menekültek okozta legnagyobb probléma az, hogy a folyamat ma már világméretekben zajlik. Újabb és újabb hullámok indulnak el. És el kell ismernünk, hogy a téma statisztikai irodalma igencsak hiányos.

***Isten hozta Franciaországban
A franciaországi bevándorló-hullámok
A külföldi bevándorlók elsõ hulláma a júliusi monarchia idején érkezett, amikor a liberális Franciaország számos, az önkényuralmi kormányok elõl menekülõ német és közép-európai politikai számkivetettnek szolgált menedékként. Õket a gazdasági bevándorlók követték. Míg a külföldiek száma a 19. század elején százezres nagyságrendû volt, 1886-ra meghaladta az egymilliót. A külföldiek aránya a népességen belül alig érte el az 1 százalékot 1851-ben; 1872-ben már tartósan 2 százalék fölött volt. A belgák voltak legtöbben, õk adták a külföldiek 40 százalékát, majd az olaszok következtek a sorban.
Az 1914-es háború idején a kormány a besorozott munkaerõ pótlására törekedve, amelyet nem tudtak kellõképpen pótolni a nõk, a mediterrán országokból, a gyarmatokról (Észak-Afrika, Indokína) szervez bevándorlókat. Még inkább elkerülhetetlennek látszik a külföldi munkaerõ használata, amikor szembe kell nézni a háborús veszteségekkel. A bevándorlók fõként olaszok, spanyolok és lengyelek. A számos honosítási eljárás ellenére, amelyet az 1927. évi törvény tesz lehetõvé, a külföldiek száma erõteljesen nõ, és 1931-ben eléri a 2,7 milliót, azaz Franciaország lakosságának 6,6 százalékát.
Az 1930-as évek válsága nyomán, amely egybeesik a keleti országokból a politikai és faji üldözések miatt menekülõk beözönlésével, sok külföldi kénytelen elhagyni az országot, különösen az idegengyûlölõ megmozdulások miatt. Amikor 1939 januárjában, Franko gyõzelmét követõen több tízezer spanyol menekült érkezik az országba, a Daladier-kormány elnyomó intézkedéseket foganatosít; egészen addig elmegy, hogy „koncentrációs táborokat” hoz létre, például Gurs-ben (Pyrénées-Atlantiques).
Az elnyomás üldözésbe fordul a Vichy-rendszer idejében. 1940 júliusától kezdve a honosítások felülvizsgálatával megteremtik az „állampolgárságuktól megfosztottak” kategóriáját: 1944-ig 15 ezer francia válik hontalanná. Csaknem 80 ezer áldozatot – egyharmaduk francia, kétharmaduk külföldi – követelnek a rasszista és antiszemita intézkedések: deportálják és meggyilkolják õket.
A felszabadulás idejére a Franciaországban élõ külföldiek száma 1,7 millióra esett vissza (a lakosság 4,4 százaléka). Az újjáépítés szükségletei, az a szakadék, amelyet a munkaképes lakosságban a két háború és a születések csökkenése okozott, arra készteti a hatóságokat, hogy támogassanak egyfajta „szelektív” bevándorlást. Ez a politika azonban a közvélemény ellenségességébe és a szakszervezetek sovinizmusába ütközik. Ekkor hozzák létre a Nemzeti Bevándorlási Hivatalt, hogy az állam kizárólagos hatáskörébe utalják a bevándorlók toborzását. Sok bevándorló beengedését tervezik. Amikor aztán ez, húsz évvel késõbb, meg is valósul, valójában a munkáltatók intézik az ügyet, akik semmiféle más szempontra nincsenek tekintettel, mint az azonnali megtérülésre. Minden, ma integrációs költségnek nevezett terhet áthárítanak az önkormányzatokra, beleértve azokat is, amelyek az idegengyûlöletbõl fakadnak.
1956 után nagy bevándorlási hullám indul el, amely 1973-ig tart. A spanyol bevándorlók kezdik a sort, majd 1963-tól a portugálok következnek. Utánuk jön a marokkóiak, tunéziaiak, majd az algériaiak hulláma. Fekete-Afrikából csak az idõszak végén érkeznek bevándorlók, a törökökkel egyidejûleg.
1974-ben Giscard d’Estaing megtilt minden újabb bevándorlást, hogy megpróbálja kiküszöbölni a növekvõ munkanélküliséget, amelyet az „olajválság” idézett elõ. Ekkor a franciaországi városi migrációs egyenleg, amely 1955 és 1973 közt 100–200 ezer ember volt, évi 50 ezerre esik vissza. Ekkortól a bevándorlás a libanoni és délkelet-ázsiai bevándorlók fogadására és a „családegyesítésekre” szûkül le. Az óhatatlanul megjelenõ illegális bevándorlók a fekete munkások számát növelik, fõként az építõiparban, a ruházati iparban és a háztartási alkalmazottak körében. A munkanélküliség azonban így is tovább nõ.

***A Szovjetunió és Jugoszlávia széthullása
Az 1989-ben meginduló európai politikai változások idõszaka jelentõs migrációs mozgásokat hoz. A határok megnyitása Lengyelországban, Magyarországon, majd Csehszlovákiában hatalmas kelet-német menekülthullámot produkál, amely a követségek segítségével Nyugat felé tart. A berlini fal leomlása csak növeli a Nyugatra indulók számát. Csak 1989-ben mintegy 1 200 000 ember hagyja el az egykori Varsói Szövetség országait.
Jugoszlávia szétesése után, 1994-ben mintegy 4 millióra becsülik azoknak a számát, akik kénytelenek elhagyni az otthonukat. Az Európai Uniónak sajnos nincs olyan állandó intézménye, amely demográfiai és szociológiai vizsgálatokat folytathatna, és segítene megvonni ezeknek a mélyreható változásoknak a mérlegét, felmérni a következményeiket, és bár elõre jelezni nyilván nem tudta volna a jugoszláviai etnikai összecsapásokat, legalább a megértésében és az embereket sújtó következményeinek enyhítésében segíthetett volna. Az egyetlen üdvözlendõ kezdeményezés az a macedóniai népszámlálás volt, amely minden tökéletlensége ellenére, kerül, amibe kerül, hozzájárult ahhoz, hogy ebben az instabil köztársaságban elkerülhetõ legyen a polgárháború.

***Minden bevándorlás szelektív
A munkahelykeresés az elsõdleges tényezõje egyének és családok elvándorlásának. Ugyanígy a bevándorlók „integrációja”, azaz békés letelepedésük elõsegítése is elsõ helyen a munkahely biztosításával kivitelezhetõ.
A bevándorlás problémája nem elvi, hanem gyakorlati: a bevándorlás tömegessége okoz problémát. Ahogyan Michel Rocard fogalmazott: „Franciaország nem képes magára vállalni a világ összes nyomorát”, ahogy egyetlen más ország sem. Franciaország  évente 200-300 ezer bevándorlót fogad be, de ez eltörpül a potenciális igénylõk számához képest, õk ugyanis 4 milliárdnyian élnek a fejlõdõ országokban. A bevándorlók szûrése természetesen sokkal nehezebb, mint akkor, amikor a hivatalos politika szerint senkit sem fogadott be az ország. Az alapelvnek szükségképpen annak kell lennie, hogy minden franciaországi látogatási, rövid vagy hosszabb tartózkodási kérelmet, ahogy másutt is, a származási országban kell benyújtani, kivéve ha a konzulátusok elõzetesen másként állapodnak meg, illetve ha a schengeni egyezmény másként rendelkezik.
Az ellenõrzés hiányában történõ belépések, a franciaországi tartózkodás semmire sem jogosít. Annak az alapelvnek az elismerése, hogy a formaságokat a származási országokban kell intézni, azt is jelenti, hogy oda kell visszatérni. Ha valaki szabálytalanul lép be az országba, a kiutasítás vele szemben annak a követelménynek az érvényesítése, hogy tartsa be a szabályos beléptetés feltételeit, és nem jelenti, hogy egyszer és mindenkorra tilos az országban tartózkodnia. A törvény szigorának persze elsõsorban azokat kell sújtania, akik kihasználják a világ nyomorát: a fuvarozókat, illetve azokat, akik illegális lakhatást és munkát biztosítanak.
A külföldiek integrációjára irányuló politika azonban nem jelenti azt, hogy a honosítást módszeresen bátorítani kellene, és azt sem, hogy célként kellene kitûzni. Ha valaki belép Franciaországba, hogy ott dolgozzon vagy tanuljon, ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy francia állampolgárrá is válik. Semmiféle problémát nem okoz, ha valaki külföldiként él Franciaországban. A majdani állampolgárság az individuum szabadságának, a szakmai, családi körülményeknek, de a nemzeti szuverenitásnak is függvénye. Ebben az értelemben mondom azt, hogy a bevándorlókat integrálni kell... a külföldiekhez. A legfontosabb, hogy az útlevelek egyenértékûek legyenek, akár Sierra Leonéban, akár az Egyesült Államokban állították ki õket, ami nem jelenti azt, hogy mindenkinek francia útlevelet kellene adni.
Az iskolának és a médiának alapvetõ szerepe van abban, hogy a bevándorlók jobb megértése érdekében bemutassa azoknak az országoknak az erkölcseit, szokásait, ahonnan érkeznek. Különösen fontos, hogy negatív értelemben vett laicitás-fogalmunkat – nem beszélünk vallási kérdésekrõl – pozitív felfogással helyettesítsük: nem szabad haboznunk, hogy összehasonlítsuk – nem a dogmákat, hanem a tényleges vallási gyakorlatokat, a rítusokat, a naptárakat olyan kurzusokon, amelyek egyesítik az elemi csillagászatot, a nyelvészetet, az antropológiát, a kultúra- és vallástörténetet. Egy ilyen modern, polgári tanmenet biztosíthatná, hogy szabadon összehasonlíthassuk az intézményeket, ünnepeket, a vallási rítusokat, a nyelveket és az írásmódokat, ezzel együtt azokat a mozgatórugókat, amelyek a bevándorlók nagy részében mûködnek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu