Kocsiktól barázdált, sáros az út, a kátyúkban áll a víz. Egyik oldalán erdõ kezdõdik, lombos fáinak sûrûje közt csípõt súroló bozót. Másik oldalán kerítés, úgy három méter magas, vasrácsai között erõs oszlopok, hálistennek lándzsahegyek nélkül. Ezt a kerítést mindenki ismeri, és végette jöttünk, ugyanis a Német Szövetségi Köztársaság prágai nagykövetségének kertjét határolja. Ki ne ismerné a televíziós képeket: emberek másznak fel rá, táskát, gyereket adogatnak fölfelé, rendõrök ágálnak-ráncigálnak. Így történt ez 1989 augusztusában és szeptemberében, nekünk pedig elszorult a torkunk.
Nálam akkor Bonnban csöngött a telefon. Egy weideni könyvkereskedõ ismerõsöm arról tájékoztatott, hogy ott ül nála valaki, akit a megbízhatóságig ismer, és mindaz, amit most hallani fogok, se nem tréfa, se nem provokáció. Aztán bemutatkozott valaki, mondván, a prágai német nagykövetség munkatársa, és ugye, tudom, mi folyik ott. Kifejezetten azért jött Németországba, hogy lehallgatásoktól biztosan sort keríthessen erre a beszélgetésre. A zsúfoltság napról napra drámaibbá válik; elterelésül már felléptettek egy énekesnõt, na igen, most viszont komolyabb táplálékot követelnek a benn rekedtek, és három nevet neveztek meg: Biermann, Kunze, Loest. Tudnék-e, akarnék-e?
Természetesen, feleltem habozás nélkül, hogyan képzeli el a gyakorlatban? Az illetõ fölöslegesen hálálkodott, majd azt javasolta, azonnal adjak be vízumkérelmet, az engedélyezés kábé két hétig tart, illõ alázattal le lehetne szûkíteni tíz napra. Azután beutazom közönséges turistaként, valahogyan majd fölvesznek, és becsempésznek a követségre. Egyelõre akkor minden világos? Minden világos.
Ez jut az eszembe, amikor ennél a kerítésnél állok. Odabent, a követség kertjében egy Trabi karosszériája áll embermagas, elefántvaskos pléhlábakon, az egészet kissé hanyagul hegesztették össze, és varangybarnára fújták be. Emlékmû, objekt. Hõn szeretett jármûvüket az NDK-s polgárok annak idején a követség melletti kis utcában parkolták le egyszer s mindenkorra. Tíz évig vagy még tovább vártak rá, ápolták áhítatosan, és a pöfögõ bûzrobogót most odaadták egyetlen ugrásért a kerítésen át. Felnézek: a követség tetején túl a Hradzsin magasodik hosszú ablaksorával – annak idején vajon itt is kémek leselkedtek az NDK-ból, és aggastyán uraiknak odahaza jelentették, hogy mi történik odalenn? Azok a semmi nem sok, annyit sem fogtak, amikor foghíjról hírül adták: ezekért egy csepp könnyet sem hullatunk.
A Bonn feletti magaslaton én akkor beléptem a csehszlovák nagykövetség betonbunkerébe, kitöltöttem, amit kellett, kipengettem 25 német márkát, udvaroltam, hogy mehetne-e gyorsabban, és válaszként vállrándítást kaptam. A tévében minden este megnéztem a Lipcsébõl, Prágából és Varsóból érkezõ képeket. Egyszer egy jókedvû valaki felhívott Prágából, és vidáman megkérdezte, mint áll az ügyem, én pedig éppen ilyen hamis derûvel azt feleltem, minden a lehetõ legjobban alakul, megy a maga útján, és örömmel nézek a közeli viszontlátás elébe. Töprengtem, mit mondjak majd a bent rekedteknek. Legyen a szokásos: némi próza-felolvasás, utána meg vita? És ha elárasztanak kérdéseikkel, amelyekre senki nem tudja a választ? Biztassam õket – de hogyan? Mit énekel majd Wolf, és mit hirdet ki Rainer, már ha õk is jönnek?
Teltek, múltak a napok. Közöltem a könyvkereskedõvel, hogy birtokomban az a bizonyos papiros. Az utazási irodánál megérdeklõdtem, honnan indul Prágába repülõ vagy vonat. Magamban pedig azt gondoltam: koma, ha ez összejön, végzõdjék bármiképp, átéltél valamit, amit életed végéig nem fogsz elfelejteni.
Ami ezután jön, banális: a könyvkereskedõ felhívott, miszerint közölnie kell velem, hogy percek kérdése a rendezés, fölösleges odautaznom, és minden oldalról még egyszer hálás köszönet a készségemért.
Állok a kerítésnél, és fölnézek az erkélyre, ahová másnap este kilépett Genscher. Ezeket a képsorokat láttuk akkor, és õszrõl õszre azóta is valamennyi csatornán átéljük õket. Halljuk Genscher hangját, de csak homályosan értjük, hogy mit mond, a sok száz kiáltás hangörvénnyé erõsödik, nekem pedig, aki pontosan tudom, mi fog következni, elszorul a torkom – még a  századik ismétlésnél is könnyekkel fogok küszködni.
Állok a kocsik szántotta, sáros úton, és felnézek Genscher erkélyére, magamban pedig azt gondolom: ha majd száz év múlva nehéz lesz elmagyarázni a gyerekeknek az akkori idõk összegubancolódott szálait, a mûsorkészítõk ezt a jelenetet fogják bejátszani. Én pedig nézem majd egy felhõ legelsõ sorából, és elõrelátóan zsebkendõ után matatok.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu