Szilágyi Júlia
Bodor Ádámot olvasni – franciául*
 
„A beszélõ kicsi, homályos helyiség volt, fala mint a regényekben, nedves, ráadásul  vastagon állt rajta a penész, hogy lehetõleg felfogjon minden hangot.”
Íme az irodalom, amint elhatárolja magát az irodalomtól. Nyíltan? Szó szerint? Vagy inkább ironikusan? Mint tõle különbözõre, mint valami másra mutat rá, önmegtagadón  határozza meg magát. E megkettõzõdés oka vajon irodalmi vagy más természetû? Vigyázat! Bodor Ádám világában mindig megtalálható a félrevezetõ látszat, soha az  illúzió. Az olvasónak gyakran támad az a benyomása, megértette: olyan helyen jár, ahol sem a valóságos, sem a fiktív nem kézzel fogható. A börtön fala romantikusan erõs színekkel, Victor Hugo modorában ábrázolt környezetet imitál; maga a fogoly leginkább hõst alakító színészre hasonlít:
”Gyermekkorában Hamza szabadságharcosnak készült, állandóan köldökig kigombolt fehér ingeket viselt, mintha saját kivégzésére indulna. De errefelé nem volt szabadságharc, és csak annyit sikerült elérnie, hogy bekerüljön a komarniki börtönbe. Most ott ült a beszélõ ablakocska túlsó felén.”
Vagyis: szabadságharc híján a szabadságharcos sem valódi. Marad tehát a börtön, mint díszlet. A kosztûm, mint hõsi álöltözet. A fogoly létezik, a beszélõ nemkülönben, csak éppen a valóság nem valóságos. Vagy ez az irodalom vonakodik attól, hogy irodalmi legyen? Ha minden áron meg akarnám határozni a regénynyelvnek ezt a lélektanitól eltávolított módját, akár fenomenológiainak is nevezhetném. Az egykori lélektani regény ugyanis abból merítette tetszetõs önbizalmát, amit az emberrõl tudott. Bodor Ádám - úgy tûnik - másból indul ki. Abból a majdnem bizonyosságból, hogy az emberrõl úgyszólván semmit sem lehet tudni egy olyan világban, amelynek az értelme rejtve marad, talán el is veszett. A szereplõk viselkedésébõl aligha deríthetõ ki, mi is történik velük voltaképp. Még a családi kapcsolatok is hozzávetõlegesek: A Sinistrában  a( nevelõ) apa elindul felkutatni a fiát; Az érsek  látogatásában  a fiú keresi apja földi maradványait (itt meg az anya a nevelõ szülõ.) Csak valamilyen majdnem választóvonala nem engedi, hogy ezek a helyzetek archetipikus emberi kapcsolatok legyenek, vérségi kapcsolatok. Különben is, a Bodor-regényekben sem gyermek, sem öreg nem szerepel. Zárt világ ez az idõ mindkét irányában. És ez az általános, nagyon is általános kerete a Bodor-regény cselekményének vagy inkább a többé-kevésbé bizarr cselekedetek és események sorának, amelyeknek okát, belsõ indítékait az író nem keresi. Narratív technikái azt sugallják, talán nincs is ok, nincsenek belsõ indítékok. Nincs semmi egyéb, csak az ismeretlen mélység fodrozódó felülete. Minden áron túlélni – jövõ és tervek és távlat nélkül – a következõ percet. Ez a világ a végszükségre jutottak körül alakul ilyenné, abban a téridõben, amelyben még a degradálódott, kifosztott természet is a pusztulásban egyesül a mûanyag-civilizáció hulladékaival. Emberi lények élnek át töredezett idõszakaszokat, és ha történetesen megszerzik valahogy a túléléshez szükséges tapasztalat minimumát, valami hirtelen megváltozik, és  érvényét veszti mindaz, ami egy pillanatra tudásnak számított. Ebben az eltájolódott világban a rab nem bûnös, a gyilkost nem büntetik, az elitélteket betegnek nevezik és haláltáborba zárják, a szerzetes Punga atya kocsmát üzemeltet, az archimandritát ezredesnek szólítják,  postagalamb biztosítja a heti járatot két város között – semminek és senkinek nincs tartós azonossága. Azonosság? Mivel? Hiszen minden idegen, érthetetlen, ismeretlen, és nem tudható, hogy ez oka vagy következménye a lidércálomszerû atmoszférának. Az olvasó félreteszi a könyvet, majd elõveszi újra, gyanakszik, elborzad, védekezik az egyszerre kegyetlen és groteszk világ ellen, a rettenet ellen, amely nyelvet teremtett magának. Mert annyi bizonyos, hogy a nyelvben megy végbe az a forradalom, amelyet a regényíró Bodor Ádám higgadtan kirobbantott.. Megfontoltan, de nem mesterkélten. Hatásosan, de nem hatásvadászón. Olyan beszédmód ez, amellyel a szerzõ éppen arra  tapint rá, hogy a szótárilag pontos, mondjuk: normális jelentés és a között,  amit a szövegkörnyezet eltávolít, elrejt, eltorzít, a megnevezett dolog paródiája, egy intézmény karikatúrája, a szándékolt félreértés mint hatalmi manipuláció látható: nevetséges és félelmetes.
Így emlékszik vissza a mai író az egykori serdülõre, a kiskorúként politikai fogolyra: „…mintegy varázsütésre felnõtté váltam, olyan körülmények közé kerültem, amelyekkel érett korban is nehéz megbirkózni. Ez a fordulat, mármint az, hogy letartóztattak, fantasztikusan felpörgetett, elmélkedésre késztetett, arra, hogy átértékeljem egész addigi életemet, esélyeimet, mivelhogy az ’élet’ másként viselkedett velem szemben, amint az elvárható volt. Nos, ezzel egy idõben, mintegy kompenzálásaként a valóságosan megélt eseményeknek, kezdett kialakulni bennem egy virtuális világ képe, a létezõnek egy képzeletbeli mása, képzelt magatartásformákkal, és én egyszerre csak kezdtem magam benne otthon érezni./…/ Akkoriban nekem nagyon kellett valami, ami túlélési ösztöneimet igazolja és táplálja, ennek eredményeként jelentkezett a fikció, mintegy párhuzamosan valós élményeimmel.”
Az irodalom független lehet a valóságtól. Az író nem. Az olvasó sem. Talán igaza van Derridának, hogy semmi sincs a szövegen kívül. Persze senki és semmi nem kényszeríthet, hogy leterheljem magam mindazzal, ami a szövegen kívül van. De végül is, hol vagyok én magam, az a személy, aki a szöveget olvassa? A szövegen túl vagyok vagy a szövegen innen? A szövegen kívül? Vagy a szövegben? Bodor Ádám olvasója pátosztalan világot olvas; történetei hihetetlenek. Ám nézzünk körül: a történelem hihetetlen. Ennek a kegyetlen és ironikusan gyöngéd írónak a könyveiben paródiának olvassuk a történelmet, és bánatnak a paródiát. Csakhogy nem akarunk sírni. Nevetni meg nem tudunk.
 
*Bodor Ádám szerzõi estjén, 2001 november 20-án, Lyonban elhangzott szöveg szerkesztett alakja.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

C3 Alapítványc3.hu/scripta/