Ma 6 milliárdnyian vagyunk a Földön. Ötven év múlva 9 milliárdnyian leszünk. Bolygónkon eddig több mint 80 milliárd ember született meg. A földgolyó népességének egyharmada Kínában vagy Indiában él. Az olaszoknál vagy a spanyoloknál ma kevesebb gyerek születik, mint a svédeknél és a norvégoknál. Az átlagéletkor Franciaországban 82 év a nõknél, és nem egészen 75 év a férfiaknál. A demográfiai statisztikák és fejlõdésük képet ad – „pontos” képet, mondják némelyek – a társadalmakban végbemenõ változásokról.
Túl sokan vagyunk? Európában kevés a gyerek? A bevándorlás volna a megoldás a populációk elöregedésére? Az abortusztörvények liberalizálása vajon megmagyarázza-e, legalább részben, a termékenység csökkenését? Sorolhatnánk azokat a kérdéseket, amelyekre választ a demográfusoktól várunk. De vajon nekik kell-e megfelelniük rájuk? Némelyekre igen. De csak némelyekre.
A szám központi helyet foglal el a demográfiában, de a valóban fontos mutatók a számok variációi. A francia nõk termékenysége ma 1,8 gyerek egy nõre számítva. Negyven évvel ezelõtt egy gyerekkel magasabb volt. A csökkenés hozzájárult a francia népesség elöregedéséhez. Fél évszázaddal ezelõtt a földgolyó lakóinak kevesebb mint egyharmada élt városokban. Ma csaknem a fele. Miféle változások következnek ebbõl a ténybõl?
A szám különleges szerepet játszik a demográfiában, de a népességtudomány igazából csak akkor született meg, amikor struktúrák is, jelen esetben a halálozási struktúrák napvilágra kerültek. A népszámlálás hagyománya jócskán megelõzte a demográfia megjelenését, amely a 17. század közepén történt.

A népszámlások
A népszámlálás gyakorlata rendkívül korán megjelent, hiszen már a suméroknál is agyagtáblák bizonyítják, hogy idõszámításunk elõtt 5000 és 2000 közt számba vették az embereket és a javakat. Idõszámításunk elõtt 3000-ben Mezopotámiában is voltak népszámlálások, amelyeket az adományok számba vétele kísért: az összeírásnak ugyanis nemcsak közigazgatási, hanem vallási motívumai is voltak. Ugyanebben az idõszakban Egyiptom is elvégzi a maga népszámlálását adózási és katonai célokból.
A Biblia több összeírásról is beszámol. A Sinai hegyen Isten megparancsolja Mózesnek, hogy csináljon általános népszámlálást. Az õsi kínai civilizációban a népszámlálás a földek felosztását és az adók megállapítását szolgálta. De számláltak Indiában is, az inkáknál is. A népszámlálás gyakorlata napjainkig folytatódott. Elvileg minden ország számba veszi, többé-kevésbé rendszeresen, saját népességét. India például 1871 óta minden tizedik évben teljes népszámlálást hajt végre. Kína ezt kevésbé rendszeresen csinálja.
Nyomban jegyezzük meg, hogy fogalmilag a számlálás egyszerû mûvelet: számszakilag egy férfi egyenlõ egy férfival, és egy férfi egyenlõ egy nõvel. A mûvelet semleges, senki sem gyanakodhat, hogy volna bármiféle ideológia is egy ország lakosainak a számba vétele mögött. Mégis, több mint két évszázaddal ezelõtt, az Egyesült Államok elsõ népszámlása során az indiánokat nem számlálták össze. A rabszolgák körében fölösleges volt elkülöníteni a nõket és a férfiakat. A fehér nõk életkora nemigen számított. A fehér férfiak voltak igazán fontosak. Csak õk érdemeltek ki valamivel pontosabb életkor-összeírást. Dél-Afrika gyakorlatát az apartheid idejében ugyanezek a jellemzõk határozták meg.
Szeretnék emlékeztetni rá, hogy az utóbbi idõben sokan megkérdõjelezték a népszámlálásokat, mert túlságosan nehézkesnek és vitatható minõségûnek tartották õket. Az egyik demokratikus országban még a legitimitását is vitatták egy ilyen mûveletnek: alig több mint egy évtizeddel ezelõtt a német alkotmánybíróságnak kellett megítélnie néhány, a népszámlálási tervben szereplõ kitételt.
A népszámlálás ellátja anyaggal a demográfusokat is, de hogy tudományáguk egyáltalán létrejöjjön, hogy tudományos státusra tarthasson igényt, ahhoz bizonyos szabályszerûségeket kellett feltárni.

Halandósági törvény
A „demográfia” szó csak a 19. században jelenik meg, de halandóságelemzést, amelynek nyomán a demográfia megszületett, már a 17. század közepén végeztek. Egy angol kereskedõ, bizonyos John Graunt nekiállt, hogy aprólékosan kielemezze London város halálozási értesítõit. 1662-ben közzétette elemzésének eredményeit. A táblázat, amelyet elkészített, kor szerint mutatja a halálozásokat: „100 megfogant és élve született egyénbõl mintegy 36 meghal hatéves kora elõtt, és talán ha egy 76 éves korában”. Graunt felállított egy halálozási és egy túlélési sort is. Úgy találta, hogy születéskor 100 emberbõl 64-nek van esélye, hogy megélje a hatéves kort, 40-nek, hogy a megélje a 16. életévét és így tovább.
Nem feladatunk, hogy vitassuk ezeket a számokat. Ami lényeges itt, hogy kapcsolat létesült a mortalitás és az életkor közt. Ma már annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy az élekor kategóriáiban gondolkozzunk a szociológiai, gazdasági, politikai stb. diskurzusban, hogy nehezen tudnánk elképzelni, itt igazi tudományos forradalomról van szó. A halálozási esély összekapcsolása az életkorral nem más, mint egy szabályszerûség felismerése. Egyben azt is jelenti, hogy mind a véletlent, mind a vallást háttérbe szorítjuk. A mortalitási folyamat mindjárt nem esetleges, ha az életkor is szerepet játszik benne. A halál nem csap le véletlenszerûen és bárkire. Ha felismerjük ezt a szabályszerûséget, azzal azt állítjuk, hogy sorsunk nem cselekedeteink többé vagy kevésbé erényes mivoltának közvetlen következménye. Nem az isteni büntetés szabályozza a halandóságot. A halandóságnak van egyfajta rendje, amelynek lényeges összetevõje az életkor. Ekkortól kezdenek tehát „a mortalitás törvényérõl” beszélni.
A 17. század második felében, nem sokkal Graunt mûvének megjelenése után nagy szellemek kezdenek el érdeklõdni a mortalitás iránt. A Huygens testvérek 1669-ben folytatnak levelezést az emberi élettartamról. A fizikus és probabilista Christiaan Huygenst az foglalkoztatja, mennyi az „esélye” egy bizonyos életkor elérésének. A két testvér vezeti be a döntõ fontosságú megkülönböztetést a várható életkor vagy átlagéletkor, és a valószínû vagy közép-élettartam között. Valamivel késõbb Leibniz kezd az emberi életrõl elmélkedni, s eközben eljut az életkilátások kiszámításához is. A csillagász Halley ugyancsak a halálozások alakulásával foglalkozik az élekor függvényében, és megalkot egy „halálozási táblát”, azaz olyan táblázatot, amely a népesség túlélését az életkorral összefüggésben írja le.
Ezek a szabályszerûségek nem kizárólag a mortalitás sajátjai, más jelenségek is a korral összefüggésben változnak. A házasságkötések száma, a termékenység vagy a mobilitás is függ – kisebb vagy nagyobb mértékben – az életkortól. A nõi termékenység nagyjából a 15–50 év közti életkorra korlátozódik. Annak a valószínûsége, hogy egy nõnek gyereke legyen, a korral arányosan nõ egy meghatározott életkorig (például 30 év), majd ezt követõen csökken. De az életkor szerinti termékenység görbéi akkor is ugyanezt az ívet mutatják, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a nõknek sok gyerekük van-e, vagy korlátozott a családnagyság.
A népesedés kérdései iránt érdeklõdõ elsõ szerzõket általában az emberek számának alakulása foglalkoztatta.

Az emberi faj megsokszorozódása
Konfuciusz és tanítványai azt vallották, hogy a népesség nagysága az állam virágzásának jele és tényezõje. Sokkal késõbb, a 16. században Jean Bodin mondja, hogy nincs más gazdagság, mint „az emberekben mért gazdagság”.
Platón, idõszámításunk elõtt mintegy 350 évvel úgy becsüli, hogy a városállam lakóinak ideális száma 5040, mert ennek a számnak (7!) igen sok osztója van (59), vagyis lehetõvé teszi, hogy a polgárokat igen sokféleképpen csoportosítsuk. A következõ faktoriális (8! = 40 320) már túl magas számot ad, s így a városállam kormányozhatatlanná válna. Mindent meg kell tenni annak érdekében (törvények segítségével), hogy a népességet állandó szinten tartsuk. „A törvény által megkövetelt és elégséges gyerekszám egy fiú és egy lány.”
Arisztotelész a városállam ideális méretét a „helyes mérték” szerint határozza meg: „Tíz ember nem tudna városállamot alkotni; de tízszer tízezer sem.”
Az emberi faj megsokszorozódása: így veti fel a kérdést a 17. század. Kétféle módon lehet közelíteni a kérdéshez. Az egyik, ha megvizsgáljuk, hogy egy családalapító házaspár leszármazottai milyen gyorsasággal szaporodnak: a házaspárnak van két gyereke, azoknak ismét lesz két gyerekük és így tovább. „N” nemzedék alatt az így kapott népesség 2n: azaz harminc generáció alatt a leszármazottak száma egymilliárdra emelkedik. Ez a szám 1000 év alatt érhetõ el, ha az egyes generációk közt 33 éves idõközökkel számolunk. A gyorsan elérhetõ számok nagysága elég annak bizonyítására, milyen veszélyes, ha az emberi lények minden ellenõrzés nélkül szaporodnak. Cantillon vagy Mirabeau szerint az emberek nem sokban különböznek az állatoktól: „Az emberek úgy sokasodnak, mint az egerek a pajtában, ha módjukban áll korlátozás nélkül élni”, írta Richard Cantillon 1755-ben.
Egy következõ megközelítés abban áll, hogy a népességszámot a földgolyó korlátaival vetik össze a tér és a rendelkezésre álló nyersanyagforrások szempontjából. Ez a malthusiánus megközelítés. A népesség mértani haladvány szerint nõ, állítja Malthus, a létfenntartáshoz szükséges eszközök viszont számtani haladvány szerint. Ez igen gyorsan nagyfokú egyensúlytalansághoz vezet: a népességnövekedési faktor 1, 2, 4, 8, 16... 1024 és így tovább, míg az erõforrásnövekedési faktor 1, 2, 3, 4, 5, 10 és így tovább.
Tíz idõperiódus alatt (250 év, ha azt vesszük, hogy a népesség minden 25 évben megduplázódik) az egyensúlyi helyzetbõl (egy az egyhez) az egyensúlytalanságba jutunk, ahol az arány 1024 a 10-hez.
Az emberek számának folyamatos növekedése miatt érzett aggódás némelyeknél igazi szorongássá vált az 1960-as években. Demográfiai robbanásról vagy túlnépesedésrõl beszélnek (ami, mellesleg szólva, nem egészen ugyanaz), és mindenféle katasztrófákat, fõként nagy éhínségeket jelentenek be.

A generációk élete
A demográfus az állapotváltozások és az állapotváltozások valószínûsége iránt érdeklõdik. A halál a legradikálisabb állapotváltozás. De a házasság egy nõtlen férfit férjjé változtat, egy gyerek születése a nõbõl anyát csinál, egy állandó lakost a költözés elvándorlóvá tesz és így tovább. Hogyan lehet felmérni ezeknek az állapotváltozásoknak a valószínûségét? 1950-ben annak az esélye, hogy egy újszülött Franciaországban nem éri meg az elsõ életévét, 50 százalék volt; ma tízszer kevesebb.
Foglalkozhatunk valamely egyszerû állapotból egy másik egyszerû állapotba való átmenettel – ilyen például az elhalálozás valószínûsége –, de foglalkozhatunk a sokrétû állapotok közti átmenettel is: például ha azt vizsgáljuk, hogyan lesz egy mezõgazdasági övezetben élõ nõtlen férfiból városi házasember.
A „demográfiai elemzés”, amely tekintélyes mértékben fejlõdött a háborút követõen (fõként a francia demográfus, Louis Henry hatására), megpróbál pontosan leírni minden demográfiai jelenséget és alakulásának összetevõit. Hogyan alakul a mortalitás az életkor, a halálokok függvényében, hogyan alakul az egyes generációk házasságkötéseinek aránya vagy termékenysége és így tovább. A nõk ma kevesebb gyereket szülnek, és egyre késõbbi életkorban vállalkoznak gyerekszülésre. A megfigyelt változások inkább esetlegesek, a „pillanathoz” kötöttek, vagy a generációk magatartásváltozásai egy hosszabb idõperspektívába illeszkednek?
A különféle jelenségek közt fennálló kapcsolat is hasonló elemzések tárgyát képezi. Például a nõk azért szülnek-e kevesebb gyereket, mert kisebb arányban házasodnak? Vagy azért halnak-e meg gyakrabban rákban az emberek, mert ritkábban halnak meg tuberkulózisban?
Egy másik ág nem azért kapcsolja össze a demográfiai jelenségeket, hogy leírja a természetüket, hanem hogy szimulálja a demográfiai trendeket: ez a népességdinamika.

Elméleti populációk
A matematikus Euler már foglalkozott népességdinamikával, de az 1930-as években egy másik amerikai, Alfred Lotka formalizálta dinamikus keretek közt a demográfiai nagyságrendek viszonyát. Például amikor egy népességen belül a termékenység és a mortalitás állandó, a népesség „stabilizálódik”, ami azt jelenti, hogy korstruktúrája nem változik. Amikor egy populáció stagnál, különféle egyenlõségek igazolhatók: például hogy a születések aránya egyenlõ a születéskor várható életkor fordítottjával.
Az ilyen modellek teoretikus értékûek. A módszer formálisnak tûnhet, pedig egyáltalán nem az. A régi korok népessége vagy mostanában a fejlõdõ országok népessége a stabil népességekhez hasonlítható. Így a Lotka által kimutatott formális relációk a mortalitás, a termékenység, a korstruktúrák közt óhatatlanul igazolódnak. Egy jelzõszám ismeretében más jelzõszámokra lehetett következtetni, épp a Lotka által kimutatott formális relációk alapján.
Az ENSZ-konferencia akcióprogramja a népességrõl és a fejlõdésrõl, amelyet Kairóban fogadtak el 1994-ben, céljai közt említi a világ népességének lehetõ leggyorsabb stabilizálását. Egyes felelõs politikusok akkor úgy látták, elég, ha azonnal megállítjuk a világ népességének növekedését, s akkor a fejlõdési problémák maguktól megoldódnak. A népesség dinamikája azonban úgy mûködik, hogy egy olyan gyors növekedés után, mint amelyet az emberiség több évtizeden keresztül produkált (2 százalékos nagyságrendben évente), a lendület lehetetlenné teszi az azonnali leállást. Ugyanúgy, ahogy egy vonatot sem lehet egy pillanat alatt megállítani, a világ demográfiai növekedése sem állítható meg azonnal. Még ha a termékenység nyomban le is csökken a generációk pótlásának a szintjére, a világ népessége akkor is hárommilliárd fõvel növekszik.
A népesség dinamikája teszi érthetõvé a demográfiai elöregedést is. Egy népesség növekedésének lassulása, amely a termékenység csökkenésével függ össze, szükségképpen együtt jár az idõskorúak relatív súlyának emelkedésével. Ha a világ népessége stagnál másfél évszázadon keresztül, amivel az ENSZ egyik perspektívaváltozata számol, az emberiség egyharmadát, állandósult állapotként, a hatvan év fölötti személyek teszik ki.
Gyakran halljuk, hogy a fejlett országokban, ahol alacsony a termékenység, a jövõbeli munkaerõhiánnyal úgy lehet szembenézni, ha elõsegítjük a bevándorlást. Egyetlen bevándorlási hullám azonban nem elég, hogy az elöregedés hatásait kiegyenlítse, hiszen az országba érkezett bevándorlók maguk is öregszenek. Következésképpen folyamatos bevándorlásra van szükség, hogy a befogadó országban elkerülhetõ legyen a népesség elöregedése.
Minthogy az összefüggés szükségszerûen fennáll a mortalitás, a termékenység és a korstruktúra közt, a rendellenességek létezése – azaz a várakozásokkal ellentétes eredmények – fontos információ. 1957 és 1982 közt Kína nem tett közzé demográfiai adatokat, ennek ellenére az 1982-es népszámlálás nyomán lehetõvé vált a kínai népesség korpiramisának megalkotása. A korpiramis nem felelt meg a mortalitás és a termékenység feltételezett alakulásának. A piramison található bevágódás erõs mortalitást jelzett, összefüggésben a „nagy ugrás” idején dúló éhínséggel. Egy populáció múltja volt leolvasható a piramisról, a termékenység, a mortalitás és a korstruktúra összefüggéseinek köszönhetõen. Ugyanígy, a mai Dél-Koreában a fiúgyermekek nagy túlsúlya a születésekben a lánygyermekekkel szemben fennálló diszkriminációt jelzi.
A népességdinamika azonban nem keverendõ össze a populációk determinista mechanikájával.

A mechanisztikus illúzió
Ha a születések száma alacsony, miközben minden más állandó, a munkakínálat idõvel csökken. De a születések száma változhat-e anélkül, hogy az értékrendek vagy az életmódok változnának? Akkor hát milyen következményekkel járhat a születésszám csökkenése? Segítségül lehet hívni a bevándorlást, ha a munkakínálat meghaladja a keresletet. A nõk aktivitásának növekedése is kitöltheti a keletkezett hiányt. Franciaországban ez történt. A születések arányának csökkenése nem indukál tehát mechanikus módon csökkenést a 20-25 évvel késõbbi aktív népességben.
A várható élettartam nõ. Ez nem eredményezte azt, némelyek várakozásával szemben, hogy emelkedett a nyugdíjba vonulási életkor, épp ellenkezõleg. Valójában itt sokkal inkább véletlen egybeesésrõl, mint következményrõl van szó. Ám ez megint azt mutatja, hogy a fejlõdési irányok lehetnek paradox jellegûek.
A házasság volt az a keret, amelyben a nemzés hagyományosan végbement. A fejlõdõ országokban egyébként, például Indiában, a házasodási életkor növekedése volt a termékenység korlátozásának egyik eszköze. A házasságkötések száma és a termékenység közt azonban nem merev a viszony. A nyugati társadalmakban a házasság intézményének megkérdõjelezése a termékenység csökkenését nem magyarázza, de a házasságon kívüli születések számának erõs növekedését igen.
A népesség tényleges dinamikája nem korlátozódik a populációk egyszerû mechanikus mûködési módjára. Malthus, mint említettük, azért nyugtalankodott, mert úgy látta, igen gyorsan nõ a szakadék a népesség és a rendelkezésre álló erõforrások közt. Sötét jóslata szerint az emberiség arra van ítélve, hogy ne lépje át a rendelkezésre álló erõforrások minimumának szintjét. Az utóbbi évszázadok gyors technikai fejlõdése azonban megkavarta a leosztást.
Az 1960-as évek végének, 1970-es évek elejének katasztrófa-forgatókönyvei, a Római Klub vészjelzése azon alapult,  hogy a világ népességének növekedése hosszú távon változatlan marad, és ugyanolyan ritmusban növekszik (évi 2 százalékos növekedés, ami 35 év alatt a népesség megkétszerezõdését jelenti). Könnyû volt kimutatni, hogy a föld korlátait így gyorsan elérjük. Ám a világméretû demográfiai növekedés azóta lelassult, és immár nem látszik lehetetlennek a népesség stabilizálódása, holott harminc évvel ezelõtt ez a forgatókönyv képtelenségnek tûnt.
Az is a mechanisztikus illúziók körébe tartozik, gondolhatnánk, amikor azt állítják, hogy a migrációs mozgásokat az a demográfiai egyensúlyhiány indítja majd be, amely a Földközi-tenger északi és déli vidéke vagy Mexikó és az Egyesült Államok közt áll fenn. Márpedig a mai migrációs hullámokra jobb magyarázatot ad a történelem, mint a demográfia. A migrációt a szegény országok demográfiai növekedése táplálja, de nem szükségképpen a legsûrûbben lakott övezetek adják a legtöbb elvándorlót.
A demográfia mechanisztikus koncepciója oda vezet, hogy az okokat és a következményeket egyszerû láncolatként képzeljük el.

Az általánosan elfogadott okok
Ha valamely demográfiai fejlõdés okait és következményeit szétválasztjuk, egyszerûvé tesszük a dolgokat. Így érvelhetünk azzal, hogy a nõk egyre gyakrabban vállalnak munkát (gazdasági ok), és kevesebb gyerekük születik (demográfiai következmény). A termékenység csökkenése (demográfiai ok) maga is felelõs a demográfiai elöregedésért (demográfiai következmény); ez utóbbi (demográfiai ok) megnehezíti a nyugdíjak finanszírozását (gazdasági és pénzügyi következmény).
A gyakori tévedés abból adódik, hogy hajlamosak vagyunk egyetlen, állandó okot megjelölni egy jelenség alakulásának magyarázataként. A termékenység csökkenése például ugyanúgy volna magyarázható a 18. vagy a 19. században és ma is, Afrikában éppúgy, mint Ázsiában, vagy adott országon belül a különféle társadalmi csoportokban. De a fejlõdõ országok esetében a dolgot több ok is magyarázhatja: hatékony népesedéspolitika, a középosztály megerõsödése, ahol a norma a korlátozott családméret, az életszínvonal általános növekedése, sõt, bizonyos esetekben a szegénység súlyosbodása.
A társadalmi okok se nem szükséges, se nem elégséges magyarázatok. Nagyon ritka, hogy volna egyetlen „A” ok, amely automatikusan generálná „B” következményt. A valószínû modell inkább az, hogy „A” esemény megvalósulása megnöveli „B” esemény bekövetkezésének a valószínûségét. A változandóság tiltja, hogy egyszerû determinizmusban gondolkodjunk, miközben az emberi populációk környezetükkel – azaz a gazdasági, társadalmi, ökológiai és politikai közeggel – szoros kölcsönhatásban változnak.

Egy stabil rendszer
Ha a jelenségek valamely együttese alapján próbálunk meghatározni egy populációt, „demográfiai rendszerrõl” beszélhetünk. Egy õsi populáció meghatározott idõszakban, ha éppen nincs súlyos válsághelyzetben, tekinthetõ stabil rendszernek, „minthogy a demográfia egyik aspektusának minden módosulása hajlamos az eredeti változást ellensúlyozó módosulásokat gerjeszteni”, írja az angol demográfus, Wrigley. Ha a termékenység oly módon nõ, hogy a rendelkezésre álló erõforrások nem elégségesek a népesség táplálására, nõ a halálozási arány, s ez visszaállítja az egyensúlyt. Belebocsátkozhatunk egy válság módszeres elemzésébe is: egy járvány nyomán bekövetkezõ erõs mortalitási periódus után a párok fiatalabb korban állnak össze, így több gyerekük születik. Ez történt például az 1348-as fekete pestis után.
A társadalom egész sor szabálya garantálja egy populáció állandóságát. A Pireneusokban például az egyensúlyt születésszabályozás révén tartották fenn: tilos volt az örökösök közt a házasságkötés, és egy családból csak két gyerek köthetett házasságot. A többi gyerek nõtlenségre, illetve pártában maradásra volt ítélve. A házasságkötésre csak kései életkorban kerülhetett sor. A gyerekek egy részének el kellett hagynia a vidéket. A házasságkötések számának korlátozása és a mobilitás volt a rendszer stabilitásának két paramétere, amely garantálta a népesség állandóságát. Mindenek fölött álló parancs volt, hogy a földeket nem szabad elaprózni.
A demográfiai berendezkedés a kontextustól függ. Az imént idézett példában a hegyvidéki környezet jelenti a kényszert, minthogy a termõföldek szûkösen állnak rendelkezésre. A „kontextus” fogalmát azonban nem szabad visszavezetni annak a helynek a fizikai jegyeire, amelyben az adott népesség él. Például erõs különbségeket mutattak ki két szomszédos svájci közösség – az egyik katolikus, a másik protestáns – demográfiai viselkedésében. Noha ökológiai szempontból hasonló környezetben élnek, kontextusaik igen eltérõek. A katolikus közösség geopolitikai pozíciója elég ahhoz, hogy egyedivé tegye õt, hiszen protestáns közösségekkel van körülvéve. A katolikus házasságkötési piac így sokkal szûkebb. És minthogy a kontextusok különbözõek, a két közösség demográfiai berendezkedése sem lesz ugyanaz: a katolikus egyházközségben a gyermekhalandóság és a termékenység sokkal magasabb, mint a protestáns egyházközségben, itt viszont a végérvényes házasságkötési tilalom sokkal erõteljesebb.
A demográfiai rendszernek ezzel az európai modelljével, amelyet a kései házasságkötés és az erõs termékenység jellemez, szembeállíthatjuk a kínai modellt, amely három évszázadon át garantálta a népességegyensúlyt: a házasságkötések igen koraik voltak és általánosan elterjedtek, a termékenység viszonylag alacsony volt, a halandóság pedig magas. (A gyerekgyilkosság, különösen a lánygyerekeké, elterjedt gyakorlat volt.)
Az igen széles értelemben felfogott és szándékoltan elégtelenül definiált fejlõdés aztán törést eredményezett.

Változás, haladás és törés
Mindenekelõtt a fejlett országokban, de a világ országaiban általában is, végbement az a folyamat, amelyet demográfiai átmenetnek nevezünk, azaz az áttérés a magas születési/halálozási arányszámmal jellemezhetõ helyzetrõl az alacsony születési/halálozási arányszámmal jellemezhetõ helyzetre.
Az orvostudomány és a higiénia fejlõdése magyarázza a halálozási arányszám csökkenését. A halálozások csökkenése magyarázhatja a születések számának csökkenését is. De állhat mögötte társadalmi változás is. Mindenesetre a demográfiai átmenet általánossá válása megnehezíti, hogy a mai társadalmakat az egyensúly szempontjából elemezzük, hiszen az egyensúlyt változatlannak, állandóan tételezzük.
A pireneusi térbeli-társadalmi rendszer akkor robbant fel, amikor az egyenlõség értéke általánosan elfogadottá vált, azaz a forradalom idején. Magának a rendszernek a mûködése ugyanis a magától értetõdõnek tartott egyenlõtlenséget feltételezte. Ugyanígy századunkban a nõk autonómiavágya is mélyen átformálta az emberi reprodukció feltételeit. Hatékony fogamzáselleni módszerek jelentek meg és váltak könnyen hozzáférhetõvé, jogilag éppúgy, mint anyagilag.
A világ minden országát a fejlõdés vágya mozgatja, még ha nem is mindegyik ugyanazt érti a szón. Kína esetében ez mindenekelõtt a lehetõ leggyorsabb gazdasági növekedést jelenti. Másoknál, például a skandináv országoknál az is cél, hogy minden egyes ember életfeltételei javuljanak.
Ha a populációk dinamikáját a fejlõdéssel összefüggésben akarjuk elemezni, az interdiszciplináris kutatás roppant kiterjedt, sõt végtelen területén kell kalandoznunk. Hozzáférhetõ fogamzásgátlási eszközök hiányában a pároknak igen kevés választásuk van az utódnemzés terén. Ha a férfiak és a nõk közt nincs egyenlõség, a társadalom továbbra is rákényszeríti a nõkre az erõs termékenység modelljét. Az életszínvonal emelkedése nélkül nincs fejlõdés. Ám ha világméretekben terjed el a fogyasztói társadalom modellje, az a tartós fejlõdést veszélyezteti. Ezek a dinamikák egyébként kockára teszik az értékeket is, ami eleve ellehetetlenít minden kizárólag tudományos beszédet.

Tudomány vagy politika?
Amikor 1968-ban Paul Ehrlich kiadta The Population Bomb címû bestsellerét, stanfordi biológus-hírnevével egy alapjában militáns beszédmódot legitimált. Azt írta: a demográfiai növekedés (azaz valójában a szegény országok) az egész Földet veszélybe sodorja. A bizonyítás fölösleges volt, lévén Ehrlich elismert tudós, következésképpen diagnózisa eleve helyes.
Hosszan sorolhatjuk azokat a példákat, amelyekben összekeveredik a tudomány – megérteni a demográfiai, gazdasági, társadalmi dinamikákat – és a politika: kell-e liberalizálni az abortuszt, vagy sem; el kell-e fogadni, vagy sem olyan drákói népesedéspolitikát, amely megakadályozza, hogy a házaspároknak egynél több gyerekük legyen?
A szavak ritkán semlegesek. Ha demográfiai robbanásról, városi túlnépesedésrõl beszélünk, nem teszünk mást, mint hogy fenntartjuk a tudomány és a politikai összemosását. Megérteni a migráció dinamikáját vagy elemezni a külföldiek beilleszkedésének jellemzõit nem azt jelenti, hogy ítéletet mondunk arról, jobban tiszteletben kell-e tartatni a bevándorlás szabályait vagy arról, legitim-e a házasságkötéssel szerzett állampolgárság. Ne keverjük össze a mûfajokat!
A mechanikus megközelítés vagy tudomány és politika összekeveredése: mindkettõ veszélyforrás. Olyan tudományt eredményezhet, amely manipulálja a jól ismert „tárgyakat”, a születést, a halált, a házasságkötést, a válást, a migrációt és így tovább.

Konklúzió
Térjünk vissza azoknak a számoknak a jelentéséhez, amelyekkel a demográfus foglalkozik. A népességtudomány természetesen az emberek számszerûsítése, összeadási és kivonási játék. Ez a népességmatematika azonban, noha elvben egyszerû, értelmezését tekintve komplex. Ha például egy város szüntelenül növekszik, olyannyira, hogy a világ egyik legnagyobb agglomerációjává válik, megváltozik a természete. A mennyiség minõségi változásba csap át. Az új városlakók állandó szaporodása, akár belsõ okokból történik, akár bevándorlás útján, átalakítja a várost, átalakítja az uralkodó értékeket. Amikor egy adott népességen belül az idõskorúak aránya egyre nõ, a népesség elöregszik. De nem mindegy, hogy a hatvan éven felüliek aránya 10 százalék vagy 30. Mikor válik sürgetõvé új értékek felbukkanása? A születéskor várható élettartam növekedése (mennyiség) csak akkor fordítható le életminõség-javulásként (minõség), ha a jó egészségben megélt évek száma is emelkedik. Ha egy populáció idõhorizontja nõ (a megélt évek száma), nagy valószínûséggel minden életkor stratégiája és magatartása (minõségi jelleg) is megváltozik.
A demográfusnak épp annyi figyelmet kell fordítania a mennyiség és a minõség kölcsönhatására, mint magukra a számokra.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu