Ahogy 2001. november 25-én egy rendkívül jól öltözött férfi fénylő, kopaszra nyírt koponyájával fellép a pódiumra, majd valamivel később teátrális mozdulattal jobb kezét halántékához emelve  közönségét és a világot az  „At your service” szavakkal üdvözli, meghűl bennem a vér. Nem csak azért, mert ismerem a férfit, hanem inkább azért, amit mond. Jól értem a szavait, és tudom, milyen jelentést hordoznak magukban; egy ígéretet, mellyel az utóbbi négy évben foglalkoztam. Szinte hallom, ahogy ez az ember abban a pillanatban könyvem címét mondja ki. „Odaadó híve” –  mondja – „mostantól odaadó híve vagyok.” 
Görcsbe áll a gyomrom. 
Valami azt súgja nekem, hogy tisztelgésével ezen a napon sorsa megpecsételődött.
Mert ő ezt valóban így gondolja, a legkomolyabban, száz százalékosan. 
És ebben rejlik tévedése. 
„Odaadó híve”, ezt csak akkor mondhatja valaki, ha saját maga és a világ között nagyon jól megjelölte a határokat, ha áthatja a szimbólum és valóság, a szerepjátszás és a személyes valóság  közötti különbség. 
„At your service”, ezt az udvari bolond mondja a királynak, mikor meghajol előtte, és összekulcsolt kezeit látszólagos alázatossággal háta mögé rejti. Amint ismét kiegyenesedik, a király szemébe mered, és eszelős gyorsasággal kinyújtja rá egy pillanatra a nyelvét. 
Aztán a király nevet. 
Nem egészen fél évvel később – 2002. október 6-án –  valamivel hat után cseng a telefon, és egy barátnőm elmondja, hogy Pim Fortuynt leszúrták, vagy lelőtték, nem tudja biztosan. Leteszem a kagylót, bekapcsolom a tévét, látom és hallom, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy a telefonhívás alapján feltételezhettem. Aztán hamarosan egészen nyilvánvalóvá válik, hogy Pim Fortuynt meggyilkolták. 

*(‘Odaadó híve’ - ‘Az elveszített apa’)
Az ‘Odaadó híve’ című regényem egy szórakozott, halála után versbe foglalt személyiségről, egy Don Juanról, sármos, ellenállhatatlan csábítóról, éles elméjű provokátorról, tehetséges íróról, szellemes, színpadias egyéniségről szól, aki mindenkit levesz a lábáról, szíveket tipor, nőket csal meg, hagy el és tesz tönkre, de megúszik mindent.
Salamon Schwartz mindenekelőtt olyan fiú, akit apja kitagad.
A károk, amiket Salamon Schwartz mások életében okozott, el lettek neki felejtve, a dolgok meg lettek szépítve, letagadva, megértve és kimagyarázva, és az ellenségeit is mindig ő maga válogatta meg, nem pedig fordítva. Ha ezzel a szeszélyes emberrel van dolgunk, azt érezzük, hogy ő bizonyos fokig érinthetetlen, nem lehet megszelídíteni, birtokolni, kiszámítani, és mindenekelőtt  nem lehet megzsarolni.
Vajon mi tesz valakit ilyen hozzáférhetetlenné?
Ez könyvem kutatási tárgya, és a választ a könyv címe adja meg. 
Ez a férfi rövidebb vagy hosszabb ideig úgy viselkedik, mintha teljes mértékben átadná magát az embernek, és ebben rejlik pusztító vonzereje. Ő maga azonban tudja jól, hogy mindez csak színjáték, és hogy szívét-lelkét csak egy valakinek adná – aki nincs jelen –  ez pedig elveszített apja, aki csak ideálként létezhet a fejében, mivel minden tényleges kapcsolata megszűnt vele. 

Abban a pillanatban, mikor Pim Fortuyn szalutál, és kimondja az  „At your service”-t, életét egy ideál, a haza, a nép egy részének szolgálatába állítja. Ez az ízig-vérig katolikus ember azonban, aki lelkész akart lenni, utána legszívesebben pápa, maga a Pápa; ez az ember, aki elárvult társadalmunkról írt, felvázolva az apák nélküli társadalmat, és szót emelve az Apák visszatéréséért; akit egy zsarnok apa és egy szerető, de távolságtartó és kiszámíthatatlan anya nevelt; egy homoszexuális férfi, aki sajnálja, hogy gyermektelen marad, és aki a maga korabeli férfiakat – a gyermeket nemzőket – ösztönzi, hogy vegyék magukra a felelősséget, és váljanak apákká; ez az ember egy szimbólum előtt, az Apa előtt tiszteleg. 
Elfelejti, hogy azon a napon talán mások számára ő maga veszi fel az apai szerepet. 
A tisztelgésének napját megelőző években különböző pártoknál keres otthont. Radikális marxistaként kezdi, habozik belépni a Holland Kommunista Pártba, de végül a Munkáspárt tagja lesz. Nagy csodálatot érez Joop van den Uyl iránt: „az ember azt kívánná, hogy ő legyen az apja”– írja önéletrajzi írásában. 1989-ben megpróbál eszményi apja közelébe férkőzni, és kéri Den Uylt, hogy határozza meg pontosabban a Munkáspárton belüli helyét. 
És ekkor eltaszítják.
„Pim, te nem tartozol bele ennek a pártnak a kultúrájába” – tudatja vele Den Uyl, és a tékozló fiút teljesen elkeseríti ez az ítélet. Valódi apjáról azt írja, hogy kilenc éves korától nem tekinti többé igazi apjának „abban az értelemben, hogy az apa számomra hatalmat, erőt, értékrend teremtést, vagyis a Törvényt személyesíti meg”. A férfi, akinek a számára igazi apja távoli, megvetett személlyé vált, új apákat keres, vagy egy Eszményi Apát teremt magának. 
Fortuyn tragédiája csak akkor válik számomra teljes egészében világossá, mikor egy nappal erőszakos halála után ismeretessé válik, hogy a gyilkos egy harminckét éves környezetvédelmi aktivista, egy olyan fiatalember, akiről senki nem tudja elképzelni, hogyan volt képes erre a szörnyű tettre, nem is beszélve arról, hogy ő maga is éppen most lett apa. A hét folyamán további információkat tudunk meg erről az emberről. Küzd a védelemre szoruló szerencsétlen állatok jogaiért. Gyerekkorában szeretett horgászni, de most a vergődő állat gondolata legmélyebb igazságérzetét ébreszti fel. Mint profi környezetvédelmi aktivista harcra kel a nagyüzemi állattenyésztés és a szőrmés állatok tenyésztése ellen. Olyasvalaki ő, aki ezekért az eszmékért él és harcol, de a gyermeke megszületésétől fogva – három hónapja –  túlfeszített idegzetű ember benyomását kelti. Attól tartok, hogy a gyerek megszületése végzetessé vált az életében, mert ez a gyerek nem egy eszme, hanem valóság, mely őtőle függ. A gyerek teljes mértekben az övé, ő felelős az életéért, teljesen az ő gondoskodására és védelmére van utalva. „Nem annyira az állatok iránti szeretetből cselekszem” – mondja évekkel ezelőtt egy interjúban –  „nem kell ahhoz állatbarátnak lennem, hogy megvédjem az állatokat.” Gyermeke világra jötte megkívánja, hogy szeretetre való képességét valami másra, ne egy eszmére fordítsa, de ez nem megy neki. 
Az Odaadó híve utolsó fejezetének címe: ‘Az elveszített apa’. A szórakozott személyiség, Salamon Schwartz körül lévő nők egyike próbálja szavakba önteni az ideál és a valóság között elveszett különbséget. Ez a nő egy idős apáca.
„Salamonnal való beszélgetéseim alatt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy mi, az igazi apák és anyák a huszadik században túlságosan meg vagyunk terhelve bűnökkel, és nem vesszük észre, hogy ők is csak porszemnyi, nem tökéletes lények, akik emberfeletti erők befolyása alatt állnak.
Mintha az ember Istent halottnak nyilvánította volna, hogy az apai iránt való természetes vágyakozásból az igazi – egyértelműen gyenge, mivel emberi –  apához mint Isten helyettesítőjéhez könyörögjön, és őt vádolja. És itt történik meg az, amit az évszázad hamisságának nevezek. A valódi, biológiai apákat idealizálják és istenítik, aztán persze megvetik, mivel nem rendelkeznek isteni képességekkel és hatalommal, és nem tudnak megfelelni gyermekeik magasabb rendű kívánalmainak. Aki a magasabbra vágyik, a magasabb rendűt kell imádnia, és nem az emberit, mert az véleményem szerint kárba vész.” 
Az idős apáca mellett megjelenítek egy pszichiátert, egy színésznőt, és egy prostituáltat is. Az a közös bennük, hogy mindannyian olyan létet választanak, melyben legtekintélyesebb szerepük az, hogy úgy tesznek, mintha mások szolgálatában állnának, de ez is csak egy szerep. Az a prostituált, aki azt gondolja, hogy akkor játszhatja a prostituáltat, ha saját magát adja, nem értette meg, hogy a prostitúció olyan foglalkozás, melynek professzionizmusa éppen abban rejlik, hogy a nő nem önmagát adja. Ha a nő prostituáltat játszik, felajánl egy terméket, és ez a termék egy személy, ez a termék fél óra látszat, színjáték, megjátszott szerelem, ez a termék a szimbolikus rendbe tartozik. 
Az politikus, aki nem húzza meg a határokat a közéletben játszott szerepe és saját maga között, nem értette meg, hogy a politika foglalkozás, és a politikus professzionizmusa abban rejlik, hogy szerepét és a szimbolikus funkciót, melyet mások számára betölt, jól érti. A politikai szerep határain belül a politikus mások szolgálatába állítja magát, és gondoskodik róla, hogy közönsége ezt megértse. 

* (A bolondot nem ölik meg)
Pim Fortuyn olyan mértékben volt szeszélyes és megfoghatatlan, hogy az újságírók és politikusok fiktív regényhősöket hívtak segítségül, hogy személyiségéből megértsenek valamit. Egyesek elnevezték Pietje Bellnek, aki a holland ifjúsági irodalom csintalan kisfiújának ősi mintaképe, aki nincs tudtában rosszalkodásának, és akinek mókás csínytevéseit – az ártatlanság ellenállhatatlan bájának és alapvető erényességének köszönhetően –  mindig őszintén megbocsátják. Mások ennél veszélyesebbnek tartották, és a Hamelen-féle patkányfogó, a haragtartó művész példáját hozták elő, aki elbűvölő furulyajátékával megbabonázza a gyerekeket, elcsalja biztonságos otthonaikból, és elviszi őket egy ismeretlen, szüleiktől távoli helyre. Ilyen individualista módón áll végső bosszút az apákon és anyákon, akik nem adták meg neki az elismerést, és a szerinte megszolgált fizetséget és hírnevet. A történelemben és szociológiában jártasabbak Tyll Eulenspiegellel, a cirkuszi bohóccal, a színházi paprikajancsival, az udvari bolonddal – aki a királynak megmondhatja az igazat –, Erasmus A balgaság dicsérete című írásából a Balgasággal, a Midasz-fülű szónokkal és a bölccsel hasonlították össze. Erasmus a balgaságot az istenek és emberek apjának, Plutusnak és a legkedvesebb és legszellemesebb nimfának, Ifjúságnak egybekeléséből származtatja. Az Atya és Ifjúság pajkos fiának kijelentése – „Helyesen teszi, ha saját magát dicséri az, akinek más dicsérője nem akad” –  igen merész, még akkor is, ha ezzel csak a régi generáció képmutató és dölyfös szónokait és politikusait akarta pellengérre állítani. Aztán újra látom a Daimler ablakából kinyúló hosszú kezet, és hallom Pim Fontuyn ígéretes szavait: „Figyeljétek csak meg, ennek az országnak még a miniszterelnöke leszek!” Épp ezelőtt tagadta meg őt nyilvánosan a Leefbaar Nederland, az a párt, mely 2001. november 25-én  tagjai sorába fogadta és listavezetőséggel koronázta meg.
Pim Fortuynnek mégsem Pietje Bell, a Hamelen-féle patkányfogó, Tyll Eulenspiegel, vagy valamelyik udvari bolond volt a példaképe. Az ő bálványai a modern történelem hősei. Az egyik Hammerskjöld, az Egyesült Nemzetek főtitkára, aki 1961-ben Afrikába repül, hogy a Lumumba, Kongó miniszterelnöke meggyilkolását követő konfliktusban közvetítsen, és akinek a gépe e repülés alkalmával lezuhan, amit akkoriban gyilkos merényletnek nyilvánítanak.
A másik a fiatal, ügyes, jóvágású, nagyon jó közvetítő képességgel megáldott katolikus amerikai elnök, John Fitzgerarld Kennedy, akit 1963. november 22-én Dallasban meggyilkoltak, és akinek a temetését a tizenöt éves Fortuyn a televízióban látja, és amelyből leginkább a kis Kennedy junior megható képe marad meg benne, aki úgy küldi utolsó üdvözletét apjának, hogy kezét halántékához emelve katonásan tiszteleg. 
A harmadik Martin Luther King – akit 1968. április 4-én a memphisi Lorraine-motel erkélyén lőttek le – karizmatikus férfi, az elnyomottak élharcosa, aki mintegy halálát megsejtve egyik beszédében bejelenti, hogyan szeretné, ha megemlékeznének róla a halála után, és mit mondjanak róla a gyászbeszédben. „Hadd tudják meg, hogy Martin Luther King mások szolgálatának szentelte életét, hadd tudják meg, hogy megpróbálta szeretni és szolgálni az emberiséget.”
Fontuyn hősei meggyilkolt férfiak.
Pim Fontuyn – éppúgy, mint Martin Luther King – rövid, intenzív felívelő pályáján érvényesített egyfajta megkülönböztetést az első és a harmadik személy között, és képes volt interjúkban úgy beszélni saját magáról, mint valamiféle személyiségről: „Hála nekem, Hollandiában újra szó van a politikáról. Ezt mind én egyedül értem el. Csak annyit mondanék: Köszönöm, Fortuyn úr.” 
Pim Fortuyn is megsejtette saját halálát, és vádlón mutatott ujjával a médiára és a politikusokra, akik állítása szerint démonizálták őt. Mint Martin Luther King, ő is elgondolkodik saját gyászbeszédén, és előre meg is írja azt: „Kellemetlen és elkötelezett volt, kiállt az ügye mellett.” Szeretné, ha ezt mondanák róla halála után. Anyja még néhány évvel ezelőtt, halálos ágyán megpróbálta lebeszélni őt a politikáról. „Anyámnak mindig Kennedy-szerű látomásai voltak rólam” – mondja 2001 szeptemberében egy interjúban – „félt, hogy szitává lőnek. Most, hogy belépek a politikai életbe, örülök, hogy már nem él.” 

* (Hollandia barátságos, toleráns, szép, takaros ország – „Hollandia megtelt”)
Pim Fortuyn a múltból merítette a hazáról alkotott eszményképet, melybe saját idealizált hazaképét akarta behelyezni. Egy olyan társadalmat képzelt el, amely – ebben az eszményi formában – még az ötvenes évek társadalmára hasonlít a legjobban, amikor mindenkinek részt kellett venni a munkában, a férfiak optimizmussal tele, hetente több, mint negyvennyolc órát dolgoztak serényen az újjáépítésen, a nők pedig otthon teával és egy darab keksszel várták haza gyermekeiket; amikor Isten még nem volt teljesen halott, és Hollandia még Hollandia volt, egy olyan ország, melyben az embereket Jansennek és Pietersennek, nem pedig Benalinak, Abdollahnak, vagy Radhaskinurnak hívták. 
„Hollandia megtelt”, kiáltotta Pim Fontuyn, és ilyet csak egy udvari bolond mondhat, a király pedig nevetésre fakad, hogy ezzel mély bölcsességét mutassa. Ugyanakkor attól a pillanattól fogva tudja a király, hogy a bolond olyasmit mondott ki, amit más bolondok gondolnak, valamit, ami a nép köztudatában él, mely nem rendelkezik a társadalmi fejlődés, a törvény, a gazdaság és a világban lévő változások alapos ismeretével. Ekkor a király felismeri, hogy az embereknek nagyobb betekintést kell adnia az ország irányításába. 
„Hollandia megtelt”. Ilyet csak egy bolond mondhat, egy politikus azonban nem. A politikus emlékezteti az embereket a történelemre. Az a politikus, aki a múltat idealizálja, arra is utal, hogy az ötvenes években elképzelhetetlen volt, hogy egy homoszexuális férfi politikai karrierbe kezdhet anélkül, hogy szexuális beállítottságát a legnagyobb titokban tartaná, –  nehogy megfenyegessék vagy kitagadják –, és hogy mindenféle korlátok nélkül, részletekbe menően írhat a dark room-ban tett látogatásairól. 
A bolondot nem ölik meg, de nem is választják meg királynak. Azt a bolondot, aki magát királlyá koronázza, talán mégis kivégzik, mert elfelejt a király előtt hátra tett kézzel meghajolni, és mert nem áll többé fölötte egy király sem, akire kinyújthatja a nyelvét. 

Pim Fortuyn szem elől vesztette  fikció és valóság, a szerepe és a saját személye közötti különbséget. Nem értette meg, hogy milyen fontos és hasznos volt az eszmeszülemény, milyen hatásos volt a mítosz leple, hogy Hollandia kedves, másokkal jól kijövő, toleráns, szép, takaros ország. Ha ezt a mítoszt megsemmisítjük, és ha a szimbolikus státuszt piszkálgatjuk, elveszítjük az emberek hitét, és azt, hogy készek legyenek megfelelni ennek az ideálnak, és képesek legyenek megtartani ezt.
Fortuyn megsemmisítette a jó haza szimbolikus értékét, hogy saját mítoszát megteremtse, hogy saját történetének hősévé váljon. Ez a történet iszonyatosan végződött. Borzasztó, hogy Pim Fortuyn halott, mert én mindenekelőtt egy olyan férfinek látom őt, aki elfelejtette, hogy még túlságosan gyerek. Olyan gyerek, ki apját – és a törvény határait – keresi, és főleg ezért nem alkalmas még arra, hogy apává váljon és megszabja a törvényt. Éppúgy, mint a gyilkosa. 
Ezért is jellemző, és megható látni, milyen jelképekkel tiszteleg Pim Fortuynnek halála után a gyászoló Hollandia. Virágcsokrok és cédulák ezrei között, melyeken ‘Pimmetje’-nek szólítják, ott található két dolog, mely csodák csodájára valóban az általa szem elől vesztett különbségét szimbolizálja: a zászló és a plüssmackó. A virágok között ott fekszenek a macik, nyuszik, kabalák. A villája körüli falakon pedig, felaggatott zászlók sokasága, melyek a hazát jelképezik. Mintha az emberek, akik rá szavaztak, egy gyereket ültettek volna fel a trónra, jogart nyomtak volna kezébe, és adtak volna neki egy országot, amivel játszhat. 

                  HARASZTI ADRIENN FORDÍTÁSA