Lass’ deine Händ’ nicht müssig sein, so kommt das Glück von selbst herein.
(Kezed ne tétlenkeggyen hogy magától szerencséd leggyen.)

Rekkenõ nyár van, a nap mint holmi hibbant nyílhegy remeg a levegõben, s a hõség burája alatt a hajdani monarchia kisvárosai tán még egyformábbak, mint télen hóval borítva – föltéve, hogy madártávlatból nézi õket valaki. Mert messzirõl: templom, fõtér, szentháromság, nagyvendéglõ, városháza, járásbíróság, gimnázium, vasútállomás, malom, nagyjából ezeréves történelem, de közelrõl – mi másban reménykedjen az utazó, mint épp a másban, hogy közelrõl minden roppant különös lesz, ha azt van szerencséje és türelme a monotónus alól elõbogozni.
Valamiféle nyomozónak is mondhatnánk, ki megérkezik, szobát vesz a Florianhofban, majd azon mód lõdörögni kezd, mondván, hogy ez a dolga, minden „használható” tényt bejegyzetelni a diktafonjába – adalékul egy szabad és szabálytalan bédekkerhez. Mindent kicsi aha-bólintásokkal fogad, mintha tudná, mit keres, s mintha épp ez illenék belé ama koncepcióba, melyet homloka mögött gomolyogtatni a legmézesebb álmában sem szüneteltet. Néha jelentõségteljesen összenéz a nõi személlyel, kivel érkezett és távozni fog, s kivel nem átall fényes délután bezárkózni apró szobájukba a futball-világbajnokság negyeddöntõjét megnézendõ.

*
A Florianhof csinos, a múlt század 70-es éveiben modernizált épület, nagyjából a mégmúltabb századfordulón alapították, különösebb károk nélkül átélt két világháborút, az 50-es évek elején Florian és Terezia Morawitz vették bérbe, innét a név, nem a tûzoltók védõszentjétõl, mint gondolhatnók, s nem is valami elhallásból vagy szóferdítésbõl, mint a közeli Matschakerhof neve, melyet nincs német, s nincs magyar, ki magától megfejthetne. Ezt a hajdani parasztudvart, megelõzendõ, hogy a gazdákhoz rajtaütésszerûen bekvártélyozzanak a francia katonák, a község létesítette a napoleoni idõkben, átmeneti szállásául szolgált, csak egy éjszakára. „Aztán, instállom, mennyi idõt szándékoznának itt tölteni a katona urak?” „Ma csak”, felelték a katonák, így lett belõle macsaki szállás, Matschakerhof.*

*Utazó az igazságnak tartozik azzal, hogy a népetimológia e példájáról közölje, hogy szép, ám nem igaz. Gondos és alapos fordítója, Buda György adatai alapján azt kell mondja, a Matschakerhofok amolyan állomások, fogadók, hol a postakocsik lovat váltottak, s származik az elnevezés bizonyos 15. századi Hans von Matschach nevébõl, ki e célra igen alkalmas lovakat tenyésztett. Állítólag a bécsi Matschacherhofban (a Seilergasse és a Spiegelgasse sarkán) keletkezett a Matschakerlek, ezen apró koboldok, manók, illetve gnómok legendája, kik újra és újra utántöltötték a boroshordót. A magyar Mikszáth egy novellájában emlegeti e kisebb-nagyobb lényeket, mondván, hogy róluk nevezték el a Matschkerhofokat, de azt is mondja, hogy a matschaker egy ostobaság, s a matschakerek semmit sem jelentenek. Pedig dehogynem, errõl ma csak ennyit, üdvözlet a fordítónak.

*
Mint termetes, foltos vászonkutyák, fehér platánok sorakoznak a Feri kocsmájától (tévé, internet, naná, hogy a vébé élõben) a postahivatal mögötti a Rathaus-stüberlig, hol Utazó és társa Rathausplattét ebédel, oly nagy adagot, hogy a kedves, rövidnadrágos  pincér becsomagolja a maradék húsokat. Aztán Utazó fizet, és elfelejtkeznek e csomagolatról. Már messze járnak, mikor fut utánuk a pincér a platánok alatt, s hozza  alufóliában a pecsenyét. Van egy kicsi fürdõhely, meséli Utazó, Sauerbrunn, hol Ausztria legmagnéziumgazdagabb gyógyvize található, s amely  tradicionális Kneipp-kúrahely,  amellett van egy Pötsching nevû falu, magyarul Pecsenyéd (dein Kotelett?). De nem ám a sült húsra utal e név, hanem a besenyõkre, úgy bizony. Na, akkor tele van a gyomrunk besenyõvel, jegyzi meg sétáltukban nõi személy.

*
Mattersdorf, azaz Nagymarton, azaz Mattersburg 256 méterrel a tengerszint fölött, a Wulka patak völgyében, az Ödenburg-Wiener Neustadt vasútvonal mentén fekszik. A patak a közeli  Rosalia hegységben ered, s miután a városon túl még fölveszi jónéhány  mellékpatak vizét, a Fertõ-tóba ömlik bele, bár Utazó, nyári állapota után, nem ömlésnek, sokkal inkább nedvezésnek mondaná a torkollást. Egyébként a Wulka szláv eredetû név, és nedvességet jelent, de Wolfsbachnak, Farkaspataknak is nevezték. Utazó mindezt Franz Paul Mattersburg címû, 91-es kiadású  könyvecskéjébõl tudhatta meg, a Linauer cukrászda teraszán elõre-hátra lapozgatva a város történelmében, míg csak el nem unván az egyébként megunhatatlan múltat, az okos kis munkát asztalára nem fektette a délután, az egyszerû, jelenvaló burgenlandi délután kedvéért.

 *
Csatornaszag és csatornaillatosító utolérhetetlen elegyét himbálja a meleg szél, fényes délben nézi utazó nõi személlyel, ahogy Brazília megveri Törökországot, odakünn a  szálloda folyosóján szorgos asszonyságok dolgoznak a vasaldában, van munka bõven, hallani ahogy sóhajt és szuszog az ágynemûk meleg tömege. Utazóék ablaka lapos tetõre néz, buborékalakú szellõzõkre, melyek pokróccal letakarva. Kõhajításnyira ácsok dolgoznak egy ház tetején, gépi ácsok, semmi rekedt fûrészdöngés, hanem a gép sivítása, semmi szekerce, hanem villanyfúró.

*
 Egyes vélekedések szerint már 8o8-ban, Nagy Károly birodalma alatt lakott volt a hely, s úgy hívták, mint a patakot, Wolfsbachnak. Oklevélben 1202-ben említik elõször. Imre magyar király feleségének, Constanziának volt egy udvarhölgye, bizonyos Tota a híres Bayót nemzetségbõl, szép, szálas teremtés, ki magát úgy a hímzés, mint a malomkõhajigálás terén többször kitüntette. Meg kell jegyezni, a Bayótok családi állata az a sas, mely Burgenland címerében található. Nos, a király egy fõembere, bizonyos Woywode Benedikt feleségül vette Totát, s az udvarhölgyi kéz mellé ajándékba megkapta ezt a vidéket. A Mattersdorf grófok a 14. századtól nevezték magukat Nagymarton urának.1622-ben  Fraknó és a környéke mint adomány Esterházy (fényes) Miklós birtokába került. Jó tudni, hogy a város címere 1634-bõl származik, s egy grófi koronát tartalmaz kilenc gyönggyel. Miután Burgenlandot  Ausztriához csatolták,  Nagymartont Mattersburgnak nevezték át, egy híres középkori vár alapján, melyet a 13. században nyomtalanul megsemmisítettek, s e gesztussal állítottak neki emléket; a faluhoz a névnek nincs köze, noha akár a Mattersdorf urizáló változata is lehetne, de nem.

*
Azzal, hogy Ödenburg, azaz Sopron a Monarchia széthullása után Magyarországon maradt, a kicsi és fejetlen Burgenlandnak szüksége volt egy újabb  tartományi székhelyre. Mattersburg és Eisenstadt, Nagy- és Kismarton vetélkedett, s Eisenstadt nyert, merthogy, mondják egyes itteni lokálpatrióták, több volt az aszfaltozott utcája. Ide tartozik, Utazó nemrég olvasta, hogy az elõzõ magyarországi kormány adott hárommillió forintot (kb.12 ezer Euro) a Sopron közeli Ágfalvának, hogy emlékmûvet állítsanak a hûségnek, mellyel anno a felmenõk Magyarországon maradtak. Ám azt mondta a falu, hogy õk inkább azt iskolára költenék, tisztelettel, mármint a pénzt, merthogy hûség ide vagy oda, a keserû igazság az, hogy akkoriban a falu nyolcvanhárom százaléka bizony az Ausztriához való csatlakozást választotta, de minthogy az egész körzet, Sopronnal együtt Magyarországra szavazott, Ágfalvát is ide  csatolták, akarata ellenére, nem jár tehát az emlékmû, viszont iskolára nagyon kéne az a pénz.

*
A Florianhof  kapuján a térre kilépve, amint  szeme megszokja a délutáni verõfényt, Utazó alighanem az  útjelzõ táblákat veszi észre elõször, melyek szerint Oberpullendorf 32, Eisenstadt 17, Wiener Neustadt pontosan 15 kilométerre van a Wiener Strasse és Michael Koch Strasse sarkától. Ha az utcatoroktól balra néz, a vadász-  és fegyverboltot, ha jobbra, a postát és távírdát pillantja meg, s nem állja meg ideiktatni, hogy a helyiség elsõ kuglipályáját 1856-ban a Hotel Postban létesítették. Induljon bárki bárhová, legelõször illik körüljárni a tér közepén a Céhek fáját, a Zunftbaumot.  Ezen új céhfa, mondja Utazó a szája elé tartott diktafonba, s ha egyesek ilyenkor megbámulják, hát csak azért, mert ilyen hülyén tartott handyt még nem láttak, szóval az új céhfa alig pár hónapja avattatott fel, 1o5 éves vörösfenyõ a szára, huszonkét méter magas, s 16 címer jelzi, hogy itt tizenhat mesterséget ûznek a szorgos helybéliek. A krónikák meg is jegyzik, hogy valaha Ödenburg mellett Mattersburg volt a legcéhesebb burgenlandi város.

*
Ha az ember kiül kávézni egy délután a Linauer cukrászda teraszára, s olvasmányát megunva fölpillant, úgy látja be a kisvárost, mint valamely nyitott könyvet, sütemény- és itallapot. Mögötte balkézrõl az Einkaufszentrum, jobbkézrõl a ház, melyben a város híres fia, az orvos és szociáldemokrata politikus Richard Berzeller lakott, aztán a Johann Gebhardt húsboltja, továbbá a Giovanni fagylatozó, s a kézimunka-bolt, mely nélkül ausztriai kisvárost nehéz elképzelni. Utóbbit a török zöldséges, s a Krawany gépáru-boltja követi, hogy Knotzer bor- és kultúrcikkboltját ki ne hagyjuk. Ha derekát s nyakát nem tekerhetvén tovább Utazó visszafordul, balra a Pestisoszlopot, vagyis a Szentháromságot pillantja meg, diákokkal, galambokkal és fényképezkedõ turistákkal övezve. Szemben a Bank, ahogy az lenni szokott, hisz bank nélkül nem fõtér a Fõ tér, mellette egy-két emeletes, csinos múlt századi épületek, Bipa bolt,  Segafredo kávézó, és így tovább, autószalon és szolárium és mobiltelefonbolt. S persze sok-sok virágbolt, talán sokat házasodnak, talán sokat temetnek, talán csak szeretik.  Kicsi város, kicsi, izgalmas életek, hisz az életek a mélyben, a lélekben és nyirokban, a húsban és a sóhajtásban ugyanolyan izgalmasak és halálosak itt is, mint mindenhol, ahogy az unalom is halálos, némely hétköznap esték, és vasárnap délutánok sívó idõtlensége.

*
Frau Mattersburgnak van egy, a harcias, komoly nevéhez – „Wulka” – képest aránytalanul kicsike patakja, egy a patakhoz képest aránytalanul hatalmas viaduktja, van egy arányos, szép régi temploma, s van egy 800 éves történelme. Kétségtelen, hogy Frau Mattersburg roppant jól tartja magát, nem látszik rajta a tényleges kora, a nyolcszáz év, hatszázat nyugodtan letagadhatna. Százötven, kétszáz évet látni belõle, nem többet. S még azt is megkockáztatná Utazó, hogy városias fõterétõl eltekintve nevezett hölgy valódi arcvonásait és származását tekintve egy igazi falu, a magyar terminológiában nagyközség, termetes, múlt századi parasztportákkal, hatalmas fakapukkal és boltíves kapubejárókkal, hová jóllakott marhák és megrakott szekerek tértek be az alkonyattal, s ha megsüti a nap, a padozat fáradt klinkertéglája még ma is pontosan és jólesõen emlékszik a hajdani zörgésre, bõgésre és dobogásra.

*
Utazó megtudja, hogy a Halter-Kereszt Mattersburg legrégebbi mûemléke. 1442-bõl származik, és sokáig az elöljáróság épülete elõtt állt, ott, hol a marhapásztor mindig is összegyûjtötte a marhákat, hogy vinné ki a csordát a legelõre. A név azért ragadt rajta a kereszten, mert ezen a környéken a marhapásztort többnyire Halternak hívták.

*
A Pestis-oszlopot 1714-ben állították annak emlékére, vagyis az afölötti hálából, hogy a település megmenekült az 1713-as döghaláltól, mely a környéken, például a Fraknó vára alatti kicsiny Forchtenauban nagyon sok áldozatot szedett. A fõalak az ülõ, széttett térdû Szûzmária, térdei között a korpussal, a  keresztre feszített Jézus kicsinyített változatával. Az ábrázolás különösen hátulról elõnytelen, szegény Mária  meggyûrõdött köntöse leginkább egy csimpánz hurkás, kövér, tisztesség ne essék szólván, püspökfalatját formázza. Üres kávéscsészéje fölött üldögélve nem is hinné Utazó, hogy az 1796-os nagy árvízkor másfél méter magasan nyaldosta  a Wulka patak vize a talapzat homokkõ-figuráit, név szerint Szent Rozáliát, Rókust, Magdalénát és Barbarát. S pár év elteltével, mikorra az építmény kõkorlátot és vasrácsot kapott, az újabb árvíz e rácsig ért, igaz, jegyzi meg a krónikás, lejjebb volt a rács, merthogy lejjebb volt a fõtér.

*
„Lass’ deine Händ’ nicht müssig sein, so kommt das Glück von selbst herein.” (Hasonszõrû fordításban: „Kezed ne tétlenkeggyen hogy magától szerencséd leggyen”.) E bölcsességet egy kihímzésre váró (elõnyomott, így mondják, legalábbis magyarul) párnán olvasta Utazó a kézimunka-bolt kirakatában, mely képzõdményt értelmetlen volna giccsesnek nevezni, hisz a tengerrõl se mond túl sokat, hogy nedves, egy ilyen bolt belvilága bõven túl van minden címkézhetésen, túl van mindenen és túlél mindent.

*
Már kiplakátolva az õszi szezon színházi elõadásai. A Kulturzentrumban, alkalmi társulatok játsznak majd egy Nórát, azután Borchert híres darabját az Ajtó elõtt-öt, egy Ábrahám Pál operettet, huszárosat, ahogy azt kell, lesz kabaré, (az Ich libe dich, mein  Krobacsek c. kabarékomédia bizonyos Karl Farkastól), megannyi alkalom ünneplõbe öltözni, megjáratni a nyikorgó cipõt, a rókaboát, majd fütyörészve-dudorászva, fiatalosan, panyókán  hazasétálni a templomdombon át, mondván hogy „Hát bizony, tudja, Nóra, a színház azért mégiscsak.” „Mégiscsak mi?” kérdez vissza a nõ (élesen). „Hogyhogy mi? Hát színház.” felel (meglepve) a férfi. „Ah” mondja a nõ (gúnnyal), de hangja elnyaklik mint az odavágott tollpihe, s a férfi csak fütyörészik  (hamisan).

*
Egyszer talán Utazó ír valamit az otthonkáról, illetve arról a dologról, ami itt és ott, alfajként, az otthonkának alárendelhetõ, momentán nincs rá jobb szava, az otthonkának az otthonka felel meg. Ama elõl gombolós, virágos, házi és szaladgálati asszony-ruhadarabról van szó, ami, státus szerint egy  kényelmes, nyakig kötény karlukakkal. (A józsefattilai mondat a mamáról, miszerint álmában tiszta kötényt hordott, mára csak „tiszta otthonkaként” értelmezhetõ, sõt tiszta otthonka, rendes ház, – ezt lehet, hogy ki kéne hagyni, Gyuri!) Meg lehet kockáztatni, az otthonka karrierje noha nem látványosabb, tartósabb és mélyebb mint a jeans-é, tán a mackónadrág (jogging) fogható hozzá, ha. Bár Utazó látott már valóságos otthonka-szakboltokat, nehéz megingatni meggyõzõdésében, hogy az otthonka nem vásárlódik, hanem lesz, terem magától, képzõdik lemondásból, kényszerbõl, belenyugvásból, egy hajnalon ott van, mint a hosszú elnénisedés attribútuma.

*
A Bahnstrassén Utazó egyablakos, kicsi házikóra lesz figyelmes, melyhez egy Tabakot, vagyis dohányos boltot, vagyis trafikot ragasztottak, minden kicsi rajta, az ajtó, az ablak, a kirakat, a rács, még a parabola-antennája is kicsi, ahogy alighanem kicsi a falusias, feketére érett deszkákkal elkerített kertje is. Mézeskalácsház, mondaná Utazó, dohánymézbõl; havanna és hercegovinai, egyiptomi és ki tudja milyen dohánynemûk vidám emlékmûve, hogy kriptácskának ne mondjuk.

*
Erõs, kamaszból éppen felnõtté vált énekhangot hall a nyitott ablakokból, rockénekes lány gyakorol, mikor Utazó a templomdomb alatt a gimnázium felé kanyarodik. Masszív, komoly épület, gimnáziumnak lenni hajdan többet, sokkal többet jelentett. Egy lélek sincs a verõfényben, enyhe szél keni szét a forróságot, a hosszú utca végébõl jól látszik Fraknó alias Frochtenstein vára a Rozália hegyoldalában, melynek történelme Mattersburgétól alig is választható el, hisz évszázadokon át volt a Mattersdorf grófok székhelye. Egyébként azt állítják a prospektusok, hogy a fraknói várban található az egyetlen ismert Dracula képmás.

*
 Mielõtt felkanyarodna a templomhoz vezetõ hosszú lépcsõn, Utazó elolvasgatja a hirdetõtáblát. A Kameradmannschaft Verein, a Bajtársi Szövetség gratulál Edward Ulrich 80. születésnapja alkalmából, odébb gyászjelentés, miszerint  Karl Duchon, világ- Európa- és országos bajnok súlyemelõ június 16-án élete 82. évében hirtelen és váratlanul elhunyt. Egy derûs, mosolygós bácsi képe színesben, nem az a szétgyötört tucatöregarc, belengi valami átszellemültség, s mellette a felirat „Meine Kräfte sind zu Ende, nimm mich Herr, in deine Hände” Szép, ha egy súlyemelõ megszólítja az urat, hogy „Erõim a végén vannak, végy engem uram a karodba.” Itt élt tehát Karl Duchon, itt is  temették el a mattersburgi temetõben.

*
A kecses templomlépcsõt, ahogy azt a márványtábla magyarul és németül tanúsítja, „1903 évben csináltatta Nagymarton keresztény község”. A szellõs vasküllõkön felfutó fakorlát fényes, friss, mintha nem is verné az esõ, úgy tûnik, minden szezonban gondosan újrapácolják. A domboldalban balról muskátli-rombusz, közepén piros kereszttel, melyet elsõ pillantásra, bevallja Utazó, valamely lángra kapott illetlen falfirkának néz, bár templomdombon ez kissé valószínûtlen. Jobb kézre szõlõindás oszlop tetején Szent Sebestyén, aranylanak a nyílhegyek a délutánban, ahogy kell és illik egy barokk szoborhoz, még ha homokkõ is az illetõ. Mattersdorf mindig is kemény hadakozásban ált a kurucokkal, lévén igencsak  labanc falu, nem véletlen, hogy az építmény maga erõdtemplom, körbefutó vastag falában egyrészt lõrések, másrészt kripták. 1390-ben említik elõször mint gótikus templomot, mely kétszázötven évig csak deszkatoronnyal bírt. Az 1683-as tûzvész után barokk stílusban építették ujjá. Figyelemre, fõleg Utazó társának figyelmére méltóak a nagy fehér csigák a templomhajó hátsó tûzfalának díszítésén. Azt is kétnyelvû tábla jelzi, hogy a villámsújtotta  tornyot 1907-ben állították helyre. Itt Utazó kénytelen megjegyezni, hogy villám-tárgyban nem ez volt az elsõ eset, hisz például 1781. június 12-én is lecsapott a mennykõ, s tragikus kifejlettel, lévén a torony tövében több kisfiúk,  kik a vihar elõl reméltek  menedéket. Négyük ott is maradt holtan, a többiek, mint a krónika mondja,  megúszták ijedtséggel. A mestertõl, ki  a 18. század vége táján Szent Sebestyént szoborta, a templomkertben kis szõlõindás Mária-oszlop látható, mellette vezet fel a négy vagy öt széles, modern lépcsõ a két templomajtóhoz.
Mik ezek a garázsok, kérdi mondott nõi személy. Garázsok? hökken meg utazó. Hát ezek, mutat társa a templomajtókra. Ugyan, angyalom, hát lépcsõ tetején garázs? kérdez vissza Utazó, bár igaz, ami igaz, a föltevés pontos, noha frivol, a bejárat leginkább dupla garázsra emlékeztet. Ideír egy szót: garázstemplom, bár ezt majd a „német eredetibõl” kihúzza.

*
Ki anyakönyveket nem lapozgathat, ha sétál egyet a temetõben, ugyanoda jut. Utazó magyar neveket keres, s bár a temetõt 1786 nyarán szentelték föl, talál is, nem is. Nagymarton nyolcvan éve tartozik Ausztriához, persze sose volt magyar nemzetiségû, zömmel németek lakták elõtte is, ahogy Burgenland nagy részét is. Mindezzel együtt vannak  Bognárok, Farkasok, Molnárok, Némethek, Tarjánok, Bartalok, egy bizonyos  Galaczfay család, egy Visky leánynevû asszony, bizonyos Magda Dunk, ki a nevétõl bármi származású lehet, Utazó mégis feljegyzi, hisz a nevek varázsától el nem szabadulhat. A délutáni csöndben mûanyagkanna huppan, vödör csikordul, celofán zörren, legyek döngenek. Kövér feketerigó ugrál a sírokon, épp iktatókönyv nincs a kezében s golyóstoll.

*
A temetõ s bizonyos értelemben a város fölött magasodik a püspöki szeminárium épülete. Robert Kramreiter tervei alapján építették 1955-ben. Egy masszív tömb, mely kétségkívül impozáns, bár a maga konzervatív modernségével, nagyszabásaival kevéssé tetszik Utazónak, leginkább egy templom, egy gabonasiló és egy járásbíróság keverékére emlékeztet. Komorságát tán kihaltságának köszönheti, a bejárat mûanyag szalagokkal elrekesztve. Tán omlani akar, mondja a társa. Lehet, gondolja Utazó, bár ekkora sziklát el nem porlaszt a lágy mattersburgi szél. Mellette kézilabdapálya.

*
A futballmeccs félidejében látja Utazó, hogy amerikai sportszergyártó cégek, összefogván a katolikus egyházzal sporttárgyú szobrocskákkal népszerûsítik a vallást, melyeken Krisztus a szokásos öltözékében kosárlabdázik, futballozik,  rugbyzik, sõt síel. Megannyi Nike-kertitörpe, Utazó nem tudja, mibõl vannak  ezek a szobrocskák, de ha  hamburgerbõl lennének, netán rágógumiból (cukormentes), vitamingyurmából, azon se csodálkozna különösebben.

*
A temetõ alatt, a Johann Nepomuk Berger-, és a Mozart Strasse sarkánál, az Aral-kút háta mögött az egyik telken zölddel erõsen benõve árboctalan hajótestet talál Utazó. Egy hajdani zöld vitorlás a dúsan és szárazon zörgõ vegetációban, fénykora tán a 40-es, 50-es évek, alacsony fehér kabin, sapkányi kerek ablakok. Egy büszke test, mely állta a hullámokat, szelte a vizet, s most a lukadozó rozsdás schwertjével itt guggol a zöldben, Mattersburg fölött, s vizet csak esõ képében lát. Ócskavas, önnön impozáns büszke koporsója, bár épp a rátartiság, az fogyatkozik a legvészesebben.

*
Azt játszhatná, gondolja Utazó, hogy megérkezik egy ismeretlen városba, a célból, hogy a város temetõjében megtaláljon és felismerjen egy ismeretlen sírt, illetve sírfeliratot. Azt viszont tudja, illetve tudná elõre; ha netán ott állna elõtte  a különösnek sejtett betûsor, akkor ráismerne, hogy igen, épp ezt kereste. Sejtelme sincs, hogy kit rejtene e sír, s hogy a fikcióban kije lenne illetõ az Utazónak, azt pedig végképp nem tudja,  hogy mit csinálna, ha épp egy  Schmidt vagy egy Kovács lenne felírva, ha abból, amire „ráismer”, tucatnál is többet rejtene a temetõ. Viszont erre a resersírolásra, írói értelemben, föl lehet fûzni egy várost. Ámbár, legyint a diktafonba Utazó, minek kell bármire is fölfûzni bármit, mért nem elég a séták véletlene?

*
Ha már a rejtõzködésnél tart, s hogy saját alakja helyett másét kellene felvennie, lehetne futballügynök is. Egy neves klub felhajtója, aki nagy titokban valami titkos tehetséget jött megnézni, ezért lopakodik a Kulturzentrum bokrai közt, nyakában tábori gukker, s lesi az edzést az irtózatos, töketlen melegben, hallgatja a kiáltásokat, a tompa, kisvárosi labdapuffogást, mely eredendõen hozzátartozik a nyári késõdélutánokhoz. Egy komfortos, megbízható hang, amint verõdik a viadukt ívei alatt, s elszáll a kókadt nyári kertek fölött, melyek oda rúgnak ki a Wulka patakra. S ha már a labdáknál tart utazó: a futball-labda mély duhogására úgy rakódik rá a teniszlabdák akaratos, távirati pattogása, mint valamely flitter a kézimunkaboltok nagydobnyi kispárnáira.

 *
Mikor fennállásának kilencvenedik születésnapját ünnepelte két burgenlandi klub, az Oberwart és a Pinkafeld, az ünnepség fény(schwer)pontjaként  sor került egy Austria Wien – Mattersburg futballmeccsre, s elõtte, írta a helyi lap, tartottak egy Autogramm-Stundét úgy az Austria, mint a Mattersburg sztárjai számára. Mattersburgban az  elsõ futball-egylet 1922-ben alakult, elõször, hol is máshol? a marhavásártéren tartották a mérkõzéseket. Hogy futballban illetve marhában mennyire volt erõs, Utazó  nem tudja, de a városka lópiaca a 20-as években a legjobbak közé számított Ausztriában.

*
Minden patak, mely lakott helyen folyik át, valamint elég sekély és tiszta ahhoz, hogy átlátsszon,  elõbb-utóbb, mint falvak a bolondjukat, begyûjti a maga különbejáratú tornacipõjét, így a Wulka is. Ott virít a meder közepén egy fél pár, jó állapotú tornacipõ, a vászna fekete, a gumitalpa fényes fehérre mosva, nem  túlzás, hogy ragyog a víz közepén a lebegõ mohaszakállak között, miközben fut a patak  a Literaturhaus felé, s tovább.

*
Minthogy Burgenland elsõ vasútvonalát a Wulka völgyén akarták átvezetni, 1847-ben, két év munka után, bizonyos Mathias Schönerer tervei alapján átadták a forgalomnak Mattersburg legizgalmasabb építményét, a viaduktot. Százhetven éve egyfolytában jár rajta a vonat, a kisvonat, a sínbusz, mikor mi. Épp a Mattersburg-Nord megálló közelében ácsorog Utazó, mikor arról is megbizonyosodik, hogy itt nemzetközi közlekedés is zajlik, lévén a viadukt az Ödenburg-Wiener-Neustadt vonalon, másképp a Gyõr-Sopron Ebenfurt vasút történelmi vonalán. A patak a 250 méteres monstrum árnyékában legföljebb két méter széles, s jó,  ha 30 centi mély. Még ha le is veckelõdne idáig a temetõ alól, az öreg hajótest, nem menne semmire a patakkal, ahogy a patak se vele, s ott morognának egymásnak, elszégyellné magát a Wulka, hogy nem tud elhordozni egy hajót, s el a hajó, hogy nem tud meglovagolni egy patakot. Ülnének azután az ágy szélén mohosan, vörösen. A hidak, ezek a méltatlanul alacsony hidak az okai mindennek, erre jutnának.

*
Hány luka van a viaduktnak? Utazó, többször is, tizenkilencet számol, mert az  komoly kérdés, hogy mibõl is áll egy  viadukt, a roppant lukakból, melyek tömegét s formáját kiteszik, avagy a téglaboltozatból, mely e lukakat beszegi, s ezáltal innen tartja a tiszta metafizikán. Lukavana Viadukt, mint valami szláv textilfestõnõ a múlt század elejérõl, ábrándos, könnyû arc, lúgban járatos kezek, zegzugos, szenvedély-vezérelte életút nagy levegõkkel és hiátusokkal, végül letelepedés egy kisvárosban, hosszú alkonyat, könnyû, madárszerû halál, s a késõn feldolgozott hagyaték meglepetései, hatalmas, üresnek tetszõ, ám befejezett vásznak, melyeken átsejlik a kalauzkék, vonatfüstös ég. Nõi személy húsz  lukat számol, s neki van igaza.
 

*
Bár Utazót közvetlenül nem érinti, jó tudni, hogy 2002. szeptember 9-én a Kulturzentrumban fellép a Balaton Combo együttes, Árpád, Feri és Laci, õk láthatók vicces pózban a városszerte kiragasztott plakátokon, fejükön göndör fekete paróka, orruk alatt vidám álbajusz, keresztnevük a fehér ingük gallérjára hímezve. Lesz majd móka, kacagás.

*
Az Angergassén, honnan szép látvány kínálkozik a városka egészére, hosszan kíséri Utazót és Utazónét egy fekete puli vékonyka csaholása. Atlétakülsejû fiatalemberrel találkoznak, ki tán szórólapokat dobál be a decens villák  postaládanyílásain, tény, hogy terhét babakocsin tolja, naná, hogy üres a babakocsi, hisz Szent Kristóf épp viszi át a kisdedet valami patakon, tán pont a Wulkán. Valamelyik helyi építési vállalkozónak lehetett egy kész sablonja Szent Kristóf-tárgyban, mert több, viszonylag új ház homlokzatán is látni szakállal, kampósbottal, kisdeddel színesben, mozaikban. Egy mosható Szent-Kristóf mozaik.

*
A tûzoltóság elõtt Utazóék találnak egy centet a porban. Apád-anyád idejöjjön, mondják, s eljátszanak vele, mi volna, ha egyszer csak megindulna a földbõl egy centpatak, csupán  egycentesek, de vastag sugárban, olyannyira, hogy muszáj lenne csöngetni a Tûzoltóság portáján, hogy egyrészt intézkedjenek, mert helyzet van s tényállás, másrészt adjanak valami edényt. Ezzel talán menjenek a bankba, mondaná a kelletlen ügyeletes, aztán kinézve az utcára persze azonnal riadóztatna, és így dagadna a centpatak szenzációvá („Eurokitörés Mattersburgban” „Centláz a Wulka völgyében”), zúdulna le a Fõtér felé, ott kavarogna a szálloda, a Pénzes fegyverkovács üzlete elõtt. Estére  Európa minden tévéállomása Mattersburgban forgatna, dugig telnének a szállodák, ámbár már nem is kéne a bevétel, hisz a környék minden fürdõkádja, úszómedencéje tele volna centtel, s tele a csûr, a hombár. Persze a csendõrség lezárná a környéket, Bécsbõl elindulnának a Nemzeti Bank pénzszállító autói, és így tovább, nekem nõsz nagyra, centem, bár ez sem az a fordítóbarát mondat.

*
Azt, hogy a mattersburgi villák, illetve  kertek nem jelentéktelen részében ne bújna meg egy vagy több kerti törpe, de  legalább egy foltos, rúzsos ajkú õzike kis váracskával, kerítéskével, malmocskával, nos, azt állítani erõs és a hagyományhoz méltatlan füllentés volna.

*
Egy kirakatban fényképek a falu életérõl, ünnepségeirõl. Privát albumba való fotók, szívesen nézegeti õket Utazó, mindenki derûs, ünneplõben van, s nemrég jött a fodrásztól. Nõi személy veszi észre, hogy a kirakat alatt a pincébõl az utcai szellõzõrácson át buján, szinte megállíthatatlanul nõ valami vastag, erõs gyomnövény. Ha lenne ilyen, borostásvirágnak mondaná Utazó, s amint annak mondja, van is ilyen,  szinte fölemeli  tehát a rácsot a borostásvirág, még a morgását is hallani, pöttyös, sörtés, zöld levelek böködik nõi személy cipõjét, figyeljen már oda a gyomra, a lába alá.

*
Bach (bár ez épp lehet a patak is), Haydn, Mozart, Schubert, Liszt, Wagner, Johann Strauß – Mattersburg az utcanévadás szerint nagy zenebarát. Van persze ezenkívül Bahn-strasse, Hauptplatz, Hauptstrasse, van Brunnengasse és Brunnenplatz, Wulkagasse és Wienerstrasse, Lindenplatz és Parkstrasse, s van utca a város nevezetes szülötteirõl illetve lakóiról, Hans Suchard képviselõ és kormánytanácsosról, Richard Berzellerrõl, Herta Kräftnerrõl, a legendás  költõnõrõl, aki 51-ben egészen fiatalon lett öngyilkos. A Bahnstrasse végében egy a temetõhöz vezetõ gazos gasszécskát, három vagy négy ház az egész, egyenesen  Henry Fordról neveztek el. S még két hírességrõl illik itt megemlékezni: Kitaibel Pálról, a botanikusról és természettudósról, továbbá  Johann Nepomuk Bergerrõl, aki egyszerû parasztfiúból lett magasrangú katonatiszt, s aki itt van eltemetve önnön kápolnájában.

*
Nyolc csendõr, ahogy fagyiért áll sorba a lebukó nap fényében.

*

Mattersburg nem nagy település, még ha „átfogó” sétákra vállalkozik, akkor sem járja le a lábát Utazó, inkább valami körözésnek mondhatók e séták, körök, nyolcasok, ellipszisek, s mindegyik átvezet a városka összes említésre méltó pontján. Szinte még hátában a viadukt roppant árnyéka, mikor a Parasztasszonyok Házával, (Haus der Bauerin) átellenben  máris új házak közé kanyarodik.  Hajdan lakótelepnek, ma lakóparknak mondaná, gondozott fûzfák lengedeznek, pusmog a Wulka patak, rajta hidacska. Még andalogva is rögtön a Rathaushoz ér Utazó, ittléte során nem elõször, s mellette a 107 lakásos 14 emeletes házhoz. A hatvanas évek végén építették, nyilván a városiasság és a korszerûség jelképeként, s akik kigondolták, megtervezték, majd átadták, alighanem arra gondoltak, hogy lám, már ennek a mi kis... vagy ennek a mi hajdan kis földszintesünknek is... szóval hogy immár nekünk is van olyasmink, mint az igazi városoknak.

*
A Brunnenplatzon tolókocsiban köröz egy csonkolt és befáslizott lábú nõ a szökõkút körül. Utazó többször is találkozik vele. Pár méterrel arrébb emlékkõ, miszerint ezen a helyen állt a mattersburgi zsidóközösség zsinagógája, amit a kristályéjszakán barbár módon szétvertek. A követ a Bécsi Izraelita Hitközség állítatta. Tíz lépésre innen, ami semmit nem jelent, hisz a Hauptplatz környékén minden tíz lépésre van, a helyi fiatalság gyülekezik s ücsörög erõs, piros autókban, márkás rövidnadrágban s napszemüvegben. Izmos, szolárbarna lábaik kilógnak a nyitott ajtókon, autórádióikban fölnyomják a hangerõt, s mintha a föld alól törne föl, a basszus ereje elementáris. Akár ha egy vulkán pattogatott kukoricát, ropit és rágógumit röptetne a magasba, szól a techno, a popkornzene. Ezt  hallgatják, gondolja Utazó Burgenland-szerte a forró, sötétedõ fõtereken a papák autóiban, és nyilván elvágyódnak messze, valahová a nagyvilágba, Amerikába, ahol a nagy élet történik. Másrészt Amerika ott van a túloldalon,  a Bahn-strasse sarkán trónol az Amerika nevû szórakozóhely a kissé nevetséges nevével, és kellékeivel.

*
Egy alacsony épület, valami üzletféle oldalában, három lehúzott, régi redõnyös kirakat. Utazó úgy véli, valamelyik  zsidó boltosé lehetett valaha, nem nehéz elképzelni, mi történt bolttal és boltosával. Sehol, úgy mondják, sehol Ausztriában nem hajtották olyan gyorsan és kegyetlenül végre a nürnbergi törvényeket, mint itt, Burgenlandban. A hajdani zsidótemetõt szétverték, pontosabban széthordták, s kövei az Anschluss után beépültek a környék házaiba, építkezéseibe.  A  még föllelhetõ sírköveket 1966-ban gyûjtötték össze. A temetõbe, érthetõ módon, nem túl egyszerû bejutni, a kapun tábla, hogy a kulcs a csendõrségen illetve a tanácsházán van. Utazó a déli hõségben tûnõdött egy percet, majd arra jutott, hogy se a csendõrségre, se a tanácsházára nincs kedve betérni, hát csak elsétált a kerítés mentén, benézegetett, hallgatta a bogarak zümmögését. Az alsó kapunál valaki a mellmagasságú kõkerítésen hagyott egy pár rendes, szürke mûanyag mankót. A zsinagógáról Franz Paul megjegyzi, hogy 50 méterrel arrébb állt, mint azt az emléktábla állítja, és nem a birodalmi kristályéjszakán, tehát 1938.  november 9-én rombolták le, hanem  egy évvel késõbb. Ugyanis, írja a szerzõ, 1939-ben 37 zsidócsaládot telepítettek ide Wiener-Neustadtból, akik a repülõgépmûvekben dolgoztak, és, hogy a nagy telet kibírják, bizony eltüzelték  a gettóbéli házak gerendáit, mely házak így  a hó terhe alatt összeroskadtak, illetve életveszélyessé váltak.  Jönni kellett tehát ‘40 szeptemberében egy vonatnyi utásznak, akik felrobbantották a gettót is, a zsinagógát is. A fényképeken, Utazó látott néhányat, vidám utászok ácsorognak ládákkal, majd egy tiszt, alighanem a vezetõjük, pózol a szakszerû végeredmény, a zsidónegyed romjai között. Burgenland egyik legrégebbi zsidó közössége élt Mattersburgban. Mára ebbõl semmi sem maradt, csak egy emlékkõ, egy újralétesített zsidótemetõ, s az utcanév, a  Judengasse, valamint, gondolja Utazó, a bõséges emlékeznivaló, nehéz, mint a visszahordott sírkövek.

*
Utazó és társa megáll a Degengassén egy kis törpékkel, zöld növényekkel dekorált kirakat elõtt. Belül valami furcsa tér, közepén fotelek, s egy konyhaasztal-szerû alkalmatosság álldogál mindenféle lomokkal és lecsorgó papírokkal. Két öreg kutya kötelességszerûen ugrik az üvegnek odabentrõl, s úgy ugatnak, ahogy az ember Grüssgottot köszön. Mintha filmet vetítenének egy elvarázsolt kirakatról, az este amúgy is elemeli a dolgokat, s mélységet, barna többletet kölcsönöz a hétköznapinak és a jelentéktelennek. Elnézik az „Amerika” mellett, egy emeletes kicsi ház sarokerkélyén a California Consepts hirdetését, s a két épület között, mint valami nyugalmas és valóságos pontra, föllátnak a templomra, melyrõl nem nehéz kijelenteni, hogy a város legjobb épülete.

*
A helyi Schnitzelhaus egy sikeres ausztriai üzletlánc része, egyforma berendezés, azonos minõség és ételfajták, magyarán a különféle burgerek helyett különféle schnitzelek. A gimnázium dicsõségtáblájáról kiderül, hogy Joseph Bauer, az étteremlánc társtulajdonosa, 1960-ban itt érettségizett. Mikor Utazó és társa belép, egy vendég ücsörög a mûanyag asztaloknál, tipikus kisvárosi figura, aki  minden betérõvel szóba elegyedik, horizontja nem túl tág, többnyire azt kérdezi, nyer-e Németország, valamint azt, hogy Ibiza vajon jó hely-e? Igen, Ibiza jó, felel neki végre egy lány kifelé menet, a meleg, bécsiszeletes pakkal a kezében. Jó-jó, békétlenkedik emberünk, de ettõl függetlenül nyer-e Németország?, majd láthatatlan papírfecniket kapkodva fel az étterem makulátlanul ragyogó kövérõl, távozik. Nem nyer, mondja pár perc múlva a felszolgáló a pult mögött, félig Utazónak, félig csak úgy maga elé. Brazilia nyer, mert van a világon  igazság is, és igaza van.

*
Szemben a katonatemetõvel, ráfújva egy  régi Volkswagen oldalára, Van Gogh híres portréja lángol a lemenõ napban. Különös és különösen nehéz dolog egy katonatemetõ, tán minden más temetõénél nagyobb és zavartabb fölötte a csend. A háborúban 194 mattersburgi halt meg vagy tûnt el, a helyi katonatemetõben viszont több, mint háromezer német katona nyugszik. A Fekete Kereszt Szövetség 1959-ben vette meg a területet az Esterházyaktól, hogy összesítse a különféle helyeken található katonasírokat, s egy helyre temesse el a környéken fellelhetõ katonák földi maradványait. A legtöbb kereszten csak annyi a felirat, hogy  „ein deutscher Soldat”. Nõi személy egy bizonyos Johann György sírjánál áll meg, aki 17 évesen halt meg, 1944. november 20-án. Utazó Dr. Calmann-Kerekes nevét jegyzi meg, ez az egyetlen sír, mely elõtt friss a virág.
 

*
Mondani se kell, lakatlan leromlott házat alig talál Utazó, s ha igen, nem állja meg, hogy a kulcslukon be ne nézzen. Hûvös, hámlott kapuboltozat, a ház oldalszárnya az udvarra nézõ tornáccal messze hátranyúlik az udvarba. Szemben elhagyott istálló, falában kis, épített bemélyedés, abban szobrocska védõszenttel, már amennyire ez kivehetõ a félhomályban.  A kapun zománctábla hogy „Versichert bei der Anglo-Elementar”, vagyis  hogy az Anglo-Elementar biztosítónál volna avagy volt volna a ház biztosítva. Szép kék tábla és szép a név is, Utazó valahogy két háború köztinek tippeli, de lehet, hogy máig is fungál s biztosít.

*
Neonfények egy szolárium ajtajában és kirakatában, kékben lüktet az esti Hauptstrasse, kicsit nevetséges, az utca némileg diznilendessé alakul tõle, viszont ki van írva, hogy a környék legmodernebb szoláriuma. Némely parasztházak ablakán  török családok könyökölnek ki, a fiatal kebab-árus komótosan zárja be a bódéja ajtaját. Fölpúposodott, vöröses-szürke macska dörgölõdzik a fasizmus áldozatainak kicsi emlékmûvéhez. Utazóék hazafelé menet megállnak a patak termetes hídján az esti csendben. A Wulka idebent a falu közepén betonágyban csörög tova, két oldalán keskeny promenád,  azaz csinos városi nyírfák szegélyezik a medret. A hídról fellátni a kopasz dombhátra, mintha nyári hó alatt, erõs, fehér neonlámpák  égnek odafönt, s két magányos ház meg egy daru árválkodik.

*
Tíz óra múlt, Mattersburg aludni látszik. Mindent látott, morogja Utazó, s nem látott semmit. „Mit máma mind bejárt, azt holnap újrajárja”, gondolja a költõvel, de nem hiszi, hogy többre jutna. Egy nap vagy kettõ, ugyanaz. Megérinteni egy kisvárost elég ennyi idõ, megismerni pedig úgyis reménytelen. A megismeréshez itt kéne élni, annyira, örökre beágyazódva, hogy már ne legyen rajta semmi megismernivaló. Egyetlen vidám társaságtól eltekintve üres a Florianhof étterme, ahol Utazó lefekvés elõtt iszik még egy korsó barna sört, a sörök közül ezt szereti egyedül, s mintha minden estéje így telne, komótosan és bizonyos figyelemmel ellapozgatja a Die Wehr címû újságot, a burgenlandi tûzoltóság szakfolyóiratát.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu